Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Adventnek nevezzük a Karácsony előtti négy hetet. Bod Péter leírja, hogy a latin egyházban a négy hét Krisztus négy eljövetelét jelenti. Első eljövetele, amikor testben megjelent. A második, amikor megtértünk és a szívünkbe szállt. Harmadik, amikor halálunk óráján elénk jön. A negyedik, midőn eljön az utolsó ítéletre. (Bálint Sándor, Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1989, 12.).

Advent számunkra szent időszak, az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje, amelyet régebb böjttel is megszenteltek. Gyermekkorunkban még szokás volt Borbála-ágat készíteni advent első vasárnapján, vagy Szent Borbála napján. A meggyfának, orgonának, vagy aranyesőnek az ágát levágtunk és vízbe tettük. Ettől kezdve lelkileg igyekeztünk naponta valamilyen jót tenni, hogy bennünk a Borbála-ághoz hasonló folyamat menjen végbe: mert a rügyek lassan bimbóvá duzzadnak, és karácsonyra kinyílnak.

A roráté miséből kicsendülő bizakodás és a Borbála-ág apró rügyei reménnyel töltik el szívünket. Ha meg lesz bennünk a legkisebb igyekezet, akkor a szeretet tettei által gazdagodni fogunk, és örömteli lesz találkozásunk Jézussal. Tartsunk bűnbánatot.

---

A középkori magyar liturgiában advent első vasárnapjának evangéliuma Jézus szamárhátán való jeruzsálemi bevonulásáról emlékezik meg azon megfontolás szerint, hogy a századok Királya vonul be az új egyházi évbe, és mi keresztények Isten törvényét és a lelkiélet feladatait az év első napjától az utolsóig vegyük komolyan. Az új egyházi év, a polgári esztendőtől eltérően adventtől adventig tart. Egész életünk pedig az örök adventben, azaz a már eljött és a visszatérő Jézus várásában, kimondhatatlan misztériumának ünneplésében bontakozik ki.

1. Isten ígérete az életünket átfogó virrasztás és készülődés alapja (Jer 33, 14-16). Isten már a bűnbeesés után maga tárta fel a bűnössé lett ősszülők előtt, hogy csak az Istenre való ráfigyelés oldhatja meg az életüket. Addig is az Ő kegyelme támogatja, hogy a gonosz ösztönök felett uralkodjanak, és a bűn fogságából megszabaduljanak. Ahogy teltek a századok, Isten újabb és újabb ígéreteket tett és azt fokozatosan beváltotta. Isten nagy ígérete a végső szabadulásra, az üdvösségre vonatkozik, amikor megszabadít a kísértőtől, a bűnös állapottól, a haláltól és végleges megnyugvást és örök boldogságot ad a maga életében. A babiloni fogságban élőknek Jeremiás hírül adja, hogy Isten teljesíti ígéretét: „Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr –, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Juda házának megígértem.” Azokban a napokban igaz sarjat támaszt Dávidnak, a Messiást, aki jogot és igazságot teremt az országban.

Ez a jövendölés beteljesedett Jézus Krisztus megváltásával. Ő alapította meg az új Izraelt, az Egyházat, amely már itt a földön az isteni béke és igazságosság hírnöke és otthona. Az emberek élete a kegyelem által lényegesen megváltozik az Egyházban, és méltó tud lenni Istenhez.

2. Az Isten adta jeleket a Krisztusra váró ember képes felismeri (Lk 21,25-28, 34-36). Szent Lukács evangélista színesen ecseteli az Egyház adventjének és beteljesedésének kísérőjelenségeit. Ezután a várakozást akadályozó és elősegítő tényezőket sorolja fel.

Jézus Krisztus nem szól a múltbeli eseményekről, hanem a jövőre, második eljövetelére és az ítéletre irányítja tanítványai figyelmét. A Bibliából ismert apokaliptikus képekkel szemlélteti az ő abszolút, az egész kozmosz fölötti hatalmát, amikor az égszakadás és földindulás miatt az emberek között kétségbe esett rettegés támad. Ezeket a jeleket az emberek különféleképpen élik meg.

Akik nem hisznek, azokban félelmet keltenek az égi és földi jelek, mert a megsemmisülés fenyegetését hozzák.

A keresztényeknek nem kell félniük, mert az ítélőbíró Krisztus, isteni hatalommal érkezik, és hűségükért számukra a megváltást hozza.

A világ végéről szóló tanítás második része kettős intelmet foglal magában. Először is legyünk józanok és ne engedjük, hogy a földi gondok, kötelességek úgy kerítsenek hatalmukba, hogy megfeledkezzünk az égiekről. Másodszor éberen, földi dolgainkat végezve és imádkozva készüljünk Krisztus végső eljövetelére úgy, hogyha kell, a földiekről is tudjunk lemondani, mert csak így állhatunk meg az Emberfia színe előtt.

Eisenhower tábornok, a későbbi Amerikai Egyesült Államok elnöke, háborús emlékiratában leírja, hogy milyen szempontok szerint választotta ki munkatársait. Békeidőben a hadügyminisztérium kulcsfontosságú posztjaira csak olyan embert szabad tenni – tanácsolja a tábornok –, aki az alábbi négy kritériumnak megfelel.

Az első feltétel negatív: olyat nem szabad számításba venni, aki előléptetésre tör.

A második már pozitív követelmény: merjen saját felelősségére cselekedni, ne csak részletfeladatoknak tudjon eleget tenni, hanem merjen fontos döntést hozni.

A harmadik látszólag ez utóbbinak az ellentéte, de csak látszólag: ne vesszen el a részletekben, ne akarjon mindent saját maga csinálni, hanem tudjon másokat dolgoztatni.

A negyedik túlmutat minden egyéni alkalmasságon: felelős beosztásba csak olyant szabad kinevezni, aki lelkesen támogatja az adott feladatot, s biztos annak sikeres kimenetelében. Ha az erőket hatékonyan és takarékosan, jól szervezett szinten tartják, csak ez garantálhatja a bármikor rendkívüli helyzetbe jutás jó esélyű megoldását. Ám ha bekövetkezik, hogy háborúzni kell, akkor a háború megnyeréséhez még egy dolog kell: a pazarlás. Mert a „háború lényege a győzelem, s ez egyet jelent a pazarlással. Minden előnyért súlyos árat kell fizetni,… de könnyű kézzel kell pazarolni, különösen akkor, ha a siker emberéletek megkímélésében mérhető”. Az észak-afrikai csata idején ő is pazarló áldozatot hozott. Páncélos hadosztályát sürgősen ezer kilométerre vezette át. Algírban az ellenséget pazarló áldozata meglepte, és erkölcsileg is meggyengítette. (Tarjányi Zoltán, Vasárnapi ige, Bp. 1999. 223).

Ha a keresztény életet ilyen katonás szemmel nézzük, elmondhatjuk, hogy a Krisztushoz tartozó életvitel a hittel átitatott ésszerű döntések keretében zajlik le. De advent a készület és a pazarlás időszaka, mert ekkor kell megvívnunk benső csatáinkat a visszatérő gyengeségek, bűnök, mulasztások, megalkuvások ellen. Ilyenkor kell a rendelkezésünkre álló lelket erősítő eszközökkel előkészülni a Jézussal való találkozásra. A szent Istenhez csak szentül járulhatunk, ez az ő akarata.

3. Szenteknek kell lennünk – erre figyelmeztet Szent Pál is (1Tessz 3,12—4.2). Szentek leszünk, ha minden munkánkat Isten és embertársaink iránti szeretettel végezzük. Az igazi szeretetre Jézus tanított meg minket, mely abban áll, hogy életünket adjuk másoknak és másokért. Csak így jutunk Krisztus közelébe, így fogunk Vele összeilleni, és Vele együtt maradni a boldog örökkévalóságban.

Egy kedves legenda szerint egy rabbi arra kérte Istent, mutatná meg neki a poklot és a mennyországot. Kérése teljesült és túlvilági útján Illés próféta lett a kísérője. Hatalmas terembe vezette a rabbit, ahol pompás ételek párologtak az asztalon. Körülötte ültek az emberek, kezükben hosszú nyelű kanállal. Mindegyikük rossz bőrben volt, arcukon keserűség tükröződött. Ennek oka az volt, hogy a hosszú nyelű kanállal nem tudták magukhoz venni az ételt. Miféle hely ez? – kérdezte a rabbi Illés prófétától. Ez a pokol, hangzott a válasz. Ezután másik terembe léptek, ahol hasonló kép tárult a szemük elé. A különbség csupán az volt, hogy ott vidáman meregették hosszú nyelű kanalaikkal a finom ételeket. Miféle hely ez? Ez a mennyország, felelte Illés próféta. Itt élnek boldogan azok az emberek, akik egymásra figyelnek, akik hosszú kanalaikkal nem a saját, hanem egymás szájába teszik az ételt…

Ez a legenda találóan szemlélteti, mit kell tennünk az adventi időben azért, hogy itt a földön elkezdődjék mennyországos életünk. Tápláljuk életünket mindennap Jézus szeretetéből, amely az örök Atya Fiának szívéből forrásozik. Ámen

Csíkszereda, 2006. december 3. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz