Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén István király az ország vezetőinek és püspökeinek társaságában végrendelkezett. Országát és koronáját, népét és lelkét a Szűzanyának ajánlotta fel. Kire bízhatta volna jobbra, mint Máriára, akire a mennyei Atya az ő egyszülött Fiát, Jézusát bízta. Még aznap az örökkévalóságba költözött. A magyar nép érezte, hogy István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életvitelű népet a letelepedésre szoktatta.

Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott. A Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló embereknek vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.

Szent István halálakor – a Képes Krónika szerint - „Azonnal Magyarország-szerte gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak, elhallgatott a mindenféle nyájas, édeshangú muzsikáló szerszám, hű szívek siralmával siratták őt; vigasztalhatatlan, nagy volt a siralom” (70. rész). Népünk a méltatlan vezetők miatt, énekben fogant fájdalommal szólítgatja évszázadokon át a Szentkirályt: „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy, István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözetben, teelőtted sírván.

Negyvenöt év után (1083. aug. 20) emberi nagysága a szentség fénye által eszményi magasságba került: Magyarok fénye, ország reménye, légy áldott Szent István király! Az áldó megemlékezés mellett az igaz hit plántálójának közbenjárását eleink énekével kérjük: Szent hitben tarts meg, Jézusnál áldj meg, Légy áldott Szent István király!

- - - - - -

Az első keresztény ezredfordulót nem a rémület, félelem és világvégevárás jellemezte, hanem a remény és a bizakodás. A magyarság történelmének legdöntőbb fordulója ebbe a mozgalmas korba illeszkedik. Itt található az a kiemelkedő személyiség, aki a történelmi változások tevékeny részese, sőt irányítója: Szent István király, Magyarország fővédőszentje. Miközben feladatát teljesítette – írja dr. Török József -, túlnőtt téren és időn, „odafönt” gyűjtött kincseket. Ezzel kiérdemelte a szent jelzőt, eszményi ember lett.

Az ünnepi perikópa alapján tekintsünk fel Szent Istvánra, a vezetőre, aki ezer évvel ezelőtt a magyar nemzet gerince lett világos látásával, határozott tenni akarásával és mélységes krisztusi hitével.

A bölcsességi irodalom kedvelt témája volt, amit minden embernek, nemcsak a vezető embereknek meg kellett szívlelniük: az egyenes út, az igazság útja, amely az élethez vezet. Aki ezen az úton jár, megtalálja Isten gondviselését és nem botlik meg. „Az igaz ember útja olyan, mint a hajnal pirkadása, amely egyre világosabb, míg fényes nappal nem lesz.”

1. Szent István király megismerte az életre vezető igaz utat (Péld 4, 10-15. 18-27).

Géza és Sarolt fia, Vajk az első térítési hullám idején született 970 körül. A keresztség szentségében a passaui egyházmegye védőszentjének Szent István vértanú nevét kapta, akár csak apja Géza nagyfejedelem. Valószínű, Szent Adalbert Prága püspöke bérmálta meg és mélyítette el az ifjú herceg hitét. A családi házban megismerte az ország állapotát, valamint Kelet és Nyugat fenyegetését. Dinasztikus házasságot kötött 996-ban Regensburgban a bajor fejedelem lányával, Gizellával. Szent Wolfgang Regensburg püspöke gondosan kiválasztott, jól képzett és példás életű papokat küldött Gizella kíséretében a magyarokhoz. István ifjú aráját Nyitra várába, dukátusa (hercegsége) központjába vitte. István főként Gizellának köszönhette a keresztény hitben való megérését. Gizella által úgy ismerte meg Krisztust, akit egyedül érdemes követni, aki minden ember képességét a kegyelem segítségével kibontakoztatja, s az embert boldoggá is teszi. István házasságának első éve a szent király életének megalapozása volt. Ekkor készült fel egészen az ország vezetésére. Amikor apja, Géza 997-ben meghalt Esztergomban, István lett a nagyfejedelem. Háromszori (997, 1003, 1008) hadjárattal kellett megvédenie jogait és a kereszténységet. Első hadi vállalkozásához, amit Koppánnyal vívott, Szent Márton segítségét kérte. Szent István azért lett jó uralkodó, mert meglátta a jövőt. Mai szóval kialakította a közösség vízióját, és felkészült annak megvalósítására.

Senki sem alkalmas vezetői feladatra, ha nem készül fel jövendő feladatára. A prefációban imádkozzuk: „Istenünk, te Szent István királyt adtad vezetőnknek az igazság útján, hogy meglássuk az éji homályban a krisztusi hajnal fényét, és egyenes ösvényen járva, örök hazát és otthont leljünk.”

Isten ezt a helyet, ahol élünk, ma is általunk akarja megváltani. Kötelezzük el magunkat Jézus szolgálatára és dolgozzunk úgy, mintha minden rajtunk múlna. Ha égünk a szeretettől, hogy másokat is Krisztushoz vezessünk, akkor nem csak rátalálunk az igaz útra, hanem azon járva otthont és örök hazát építünk.

2. Szent István mivel maradandó művet akart, házat és hazát a Sziklára, Krisztusra építette (Mt 7, 24-29). „Ő megtanított, hogy levessük magunkról a régi embert, és kősziklára építsünk országot és életet, hogy minden vihart rendületlenül álljunk.”

Minek van maradandó értéke, mihez vagy kihez köthetjük sorsunkat? Aki Krisztushoz köti életét, az megtalálja jövőjét, az örök életet. Sőt már itt a földi élet viharaiban is helyt tud állni, s az ítéleten sem inog meg. A keresztény élet, vagyis élet Krisztusban, nemcsak reményt ad itt a földön, hanem tartalommal tölti ki az életet.

Szent István életének két korszakát a hegyi beszéd, s annak is a Jézus szava szerint cselekvő „okos ember” határozta meg, aki a házát sziklára építette. Az első korszak 997-től 1019-ig tart. A kényszerű háborúskodás után az ország- és egyházszervezés befejezésével bátran nyit Nyugat és Kelet irányába. A Szentföld felé vezető zarándokutak hazai szakaszát széleskörűen megszervezte. A nemzetközi kapcsolatait bővítette, ezáltal új segítőtársakat talált.

Szent István uralkodásának második korszakára több új egyházi alapítás esik. Bencés monostorokat, apátságokat épít, melyek kihatással vannak az ország életére. Új királyi központot hoz létre Székesfehérvárt, és a Szűz Anya tiszteletére szentelt bazilikával országlásának központja, majd temetkező helye lett. Férfivá cseperedett fia, Imre lelki irányítására Szent Gellértet bízta meg, majd Csanád püspökévé nevezte ki. Szent Imre halála után a befelé fordulás, az imádság, az ország és egyház dolgaival való törődés időszakának bizonyult.

3. Szent István Krisztusba öltözve az Isten gyermekeinek az útját járta (Ef 4, 17-24). Magára öltötte az új embert, „aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény.” Minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte” - jegyzi fel róla a nagy legenda. Utolsó tette is olyan, mint Jézusé a kereszten. Kire bízhatná jobbra fiatal keresztény országát, koronáját, népét, lelkét, mint akire a mennyei Atya Egyszülöttét merte bízni, Máriára. És ezzel a tettével fejezi be földi pályafutását és költözött át az örökké tartó életbe. Íme, példaképünk egy igazi vezető: Szent István király.

Jézus minket is vezetőnek akar: „Én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle” (Jn 15, 16).

A keresztény vezető az a személy, aki ismeri hivatását, a kapott talentumokat, s azokat a legnagyobb mértékben kamatoztatja a kereszténység szolgálatában. Úgy dolgozik, mintha minden rajta múlna, hogy Krisztus szeretete uralomra jusson. Tudja, hogy Krisztusban, Krisztussal és Krisztusért, hol, kivel, mit kell tennie. Éppen ezért mindennap tudatosítja a célt, megfogja a munka végét, és a tagokat közös cselekvésre sarkallja.

Szent István életét szemlélve akarjunk környezetünk jó vezetői lenni: először otthon a családban, majd a munkaközösségben és a társadalomban. Alapozzuk életünket Krisztusra, mint Szent István király. „Vessük le magunkról a régi embert, és kősziklára építsünk országot és életet, hogy minden vihart rendületlenül álljunk.” Ámen.

Csíkszereda, 2006. augusztus 20. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz