Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Temetőinkben Mindenszentek délutánján gyönyörűen megjelenítődik, hogy Krisztus valamennyi híve összeolvad másfokon és más módon az egy Egyházban, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. „Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25, 31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15, 26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van”; más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek.” (LG 49).

Halottak napján megvalljuk azt is, hogy a halál a bűn következménye, és mivel mindannyian osztozunk Ádám természetében, mindnyájunknak el kell vállalni a halált. De tudjuk, hogy a halál nem a végső az ember létében.

Hittel és bizalommal valljuk a szentmise Kezdőénekében: Amint Krisztus meghalt és föltámadt, ugyanúgy föltámasztja Isten azokat is, akik Jézusban hunytak el. És ahogyan Ádámban minden ember meghal, ugyanúgy Krisztusban mindenki örök életre támad.

Jézus ezt az igazságot éppen egy esti látogatójának, Nikodémusnak mondta el legtömörebb formában. Szent János evangéliumának 3. fejezete 16-18 verse maga az evangélium dióhéjban: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.”

Az Isten szeretetének titka áll itt előttünk: az ti., hogy az Isten mindenkit szeret, szeretetének bizonyítéka, hogy Egyszülött Fiát adta az embereknek. Azoknak, akiknek a szenvedés és a halál az osztályrészünk. Isten azzal, hogy ennyire szeret és nekünk adta Egyszülöttét, azt is jelenti, hogy halálra adja őt.

Az Istenember földre jövetelének célja, hogy ez a világ el ne vesszék.

S a megmenekülés módja? Egyszerű: Hinni! Isten szeretetét elfogadni. Hinni abban, hogy Jézus Krisztus a világ és az emberiség egyetlen reménye. Az Atya Egyszülött Fiában való hit által kész megmenteni az ítéletre méltó embert.

A 17. vers éles ellentéte annak, amire a zsidók várakoztak: „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” Jézus jövetelének célja nem az ítélettartás. Az evangélium szeretetről szól és nem ítéletről. Krisztus tanúi a szerető és önmagát nekünk adó Istenről beszélnek. Az ítélet csak következmény. A nap nem azért süt, hogy árnyékot vessen, de ahol fény van ott árnyék is lesz. Krisztus megjelenése állásfoglalásra kényszerít. S aki nem áll melléje, kénytelen ellene állást foglalni. Jézus megjelenése a világban, szüntelen döntés elé állít. Mellette vagy ellene. De bennfoglaltan a döntésben ott van az ítélet. Jézus munkájával, személyisége erejével elkülöníti és magához vonja azokat, akik hisznek, s eltaszítja azokat, akik nem hisznek. Így érthető, hogy az ítélet már most végbemegy. „Aki nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.”

Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, mert Jézus Krisztus éppen azért jött, hogy az ítélet átka alól kiszabadítson bennünket.

Akik hittünk és megkeresztelkedtünk, a világosság fiai lettünk. Képesek vagyunk látni, hogy Krisztus valamennyi híve összeolvad másfokon és más módon az egy Egyházban, és egymáshoz kapcsolódunk Őbenne. Törekedjünk Isten szeretetében járni, hogy a halálban örök életünk legyen, ahol szentjeivel együtt úgy látjuk meg a háromszemélyű egy Istent, amint van. Ennek folyományaként az abszolút jövőhöz érkezünk az idők végén, ahol a halálkor atomizálódott testünk részesülni fog a feltámadt Krisztus dicsőségében. Isten maga lesz a mi jutalmunk. Több nem is kell, mint hogy személyesen az élő Isten legyen az én jutalmam. Ámen.

Csíkszereda, 2006. október 31. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz