Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

A püspöki szeretet szentje Szombathelyi és Toursi Szent Márton (+397). A Pannóniai Sabariában (ma Szombathely) született pogány szülőktől. Apja katonatiszt. Az ifjú Márton megismerkedett a keresztényekkel, szeretett közöttük lenni. Hat évig hittanuló volt. Apja katonai pályára szánta, de amikor megtudta, hogy 15 éves fia meg akar keresztelkedni, nyomba besoroztatta. Fegyelmezett élete miatt 19 évesen már lovastiszt volt a dél-franciaországi Amiens-ben. Egyik téli estén kilovagolt a városba. Ott egy félig megfagyott koldussal találkozott, aki kezét nyújtotta feléje. Pénz nem volt nála, jó szóval nem sokra megy, ekkor meleg katonaköpenyét kettévágta és betakarta a koldust. Az igazságos Márton, mivel a köpeny költségének felét a császár fizette, a másik felét ő, ezért a maga részét egészen odaadta a koldusnak. A másik felével neki kellett elszámolni a császár felé. Éjszaka álmot látott, ahol az angyalok közt felismerte a koldust, aki köpenye felét viselte, arca azonban Jézus arca volt. Ekkor a koldus az ő köpenyét mutatta az angyaloknak: Nézzétek, ezt a ruhát a hittanuló Márton adta! Ezután megkeresztelkedett. Abba hagyta a katonáskodást, Nemsokára pappá is szentelték. Majd 371-ben meghalt Tours püspöke. A nép az odalátogató Mártont megválasztotta püspöknek. A városnak lett szentéletű, igazhitű és tudós püspöke. Kolostort alapított, a papok képzésén fáradozott és a szegényeknek gondját viselte. 397. november 9-én halt meg. Halála előtt, amikor hívei sírtak, hogy itt hagyja őket, így imádkozott: „Uram, ha népednek szüksége van rám, nem utasítom el a munkát.” Megjegyzem, hogy Márton Áron püspök úr jelmondatát e szenttől kölcsönözte. Szent Márton egész szívvel Isten népét szolgálta. Lelkületét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy Európa legnépszerűbb szentje lett. A középkorban több mint kétezer templomot és kápolnát neveztek el róla.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy szívünkben lángol-e az Isten- és emberszeretet?

---

„Valahányszor egy oltár vagy templom ünnepét üljük, ha őszintén és figyelmesen veszünk részt, s ha áhítattal és igazán átéljük, ami a kézzel épített templomban történik, mindannyiszor lelkünk szentélyében éri el beteljesedését az ünnepség.” Szent Ágostonnak e megállapítása minden találkozásra érvényes.

Az ember földi élete a találkozások állandó sorozatában fejlődik. Már az életinduláshoz két sejt találkozására van szükség. A születéskor a levegővel, a szülői szeretettel, a táplálékkal, sok ezzel-azzal kell találkozni. Evilági szempontból nézve az élet állandó találkozás a valakikkel és valamikkel. Aki elzárkózik a találkozások elől, az nem tud fejlődni.

Az ember természetfeletti élete viszont az Istennel való találkozásban születik, és a Vele való kapcsolat által bontakozik ki. Üdvtörténetileg a találkozás megtörtént a teremtéskor Isten és az ember között, folytatódott a bűnbeesés után, a szövetségkötéskor megerősödött, majd állandósult Jézus Krisztusban és Egyházában.

Ezeknek az egyetemes találkozásoknak üdvözítő horderejük van. Jézus Krisztus húsvétjával mindenki számára biztosította, és a világvégéig állandósította Egyházában a szentségi találkozást.

A szegénységbe burkolózott, Jézusban közénk jött Fiúisten, aki nemcsak valamit akar adni véghetetlen gazdagságából, mint a földi gazdagok, hanem szeretettel „önmagát” adja. Aki megfelelőképpen akar találkozni Jézussal, annak vállalnia kell a feltételnélküli önátadást (a keresztségtől kezdve a többi szentségen át), hogy elkezdődjék benne a természetfeletti evolúció. Jézus egész befogadásával a lét síkján feljebb kerül az ember, bekerül a kegyelmi életbe és Isten partnere lesz a szeretetben.

A keresztségben kapott lehetőségével csak az tud helyesen élni, aki megismeri Jézust. Szent Ágoston mondta: „Aki megteremtett téged megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni téged, közreműködésed nélkül.” Ha a találkozás által Isten barátjává lesz valaki, akkor teljes skálájú emberi életet tud élni - egész önmagát és mindenkit elfogadva az Atyától, mint Jézus -, és az élet minden regiszterén, minden földi találkozásban az Atyáért él, érte mond le, őt szereti. Az ilyen embert az Atya átöleli Jézusban, és életét kiteljesíti. A szentségi találkozásokba bevitt emberi élet, a kegyelmi élet. Ennek fejlődését találjuk a mai olvasmányokban.

1. Vállald a hit kockázatát! (1Kir 17,10-16). A Királyok első könyvéből az „Illés ciklus” egyik epizódját hallottuk. Illés próféta Kr.e. a 9. század közepén Izrael gonosz királya, Ácháb elől a Szidon melletti Száreptába menekül. A elcsigázódott próféta, előbb vizet kér. Mihelyt látja a megszólított özvegy jóindulatát, azon nyomban kenyeret is kér tőle. A szareptai özvegyasszony drámai helyzetét ecseteli a marék liszttel és kevéske olajával. Majd vállalja a hit kockázatát és Illésnek adja elkészített utolsó kenyerét. Az asszony nem kételkedik Isten ígéretében, hanem hitével lehetőséget ad Istennek, hogy életébe avatkozzék. Nagylelkűségét Isten csodával jutalmazta, megmenekült az éhhaláltól.

Bárkivel tehetünk jót úgy, hogy Istennek tesszük. Igen értékes, sőt gazdagodunk lelkileg, érzelmileg és kegyelmileg, ha javainkat úgy használjuk, mint Istentől kapott átmeneti eszközöket. Aki kész segíteni felebarátjának, és áldozatot is vállal érte, ezáltal megmutatja, hogy Istenre alapozza életét, és egyben megszilárdítja életét ezen az alapon.

2. Vállald Isten szolgálatát! (Mk 12,38-44). Az evangéliumi jelenet két eseményről szól. Jézus tanítványait óvja a külső, a színlelt vallásosságtól. Ilyen az írástudók vallásossága, mely nem Istenre irányul, hanem az embereknek akarnak imponálni, az ő tetszésüket akarja elnyerni és ezért Isten előtt értéktelen. Az áldozat értéke mindig a bemutató lelkületétől függ.

Ezzel ellentétben Jézus bemutatja a templom perselyébe a két legkisebb pénzdarabot dobó özvegyasszony lelkületét. Az élet peremterületére érkezett asszony mindene az Isten, akit hittel és egész szívvel szolgál. Ez a szívből fakadó lelkület az újszövetség lelkülete, amely felül múlja az írástudókét és a farizeusokét. „Boldogok, akik lelkükben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Ezt ecseteli Szent Bonaventúra (1218-1274) Itinerarium mentis in Deum misztikus munkájában: „Ha aranyat, kincset látsz, mondd megvetéssel, ezeknél drágább Istenem, ki önmagát ígérte nekem.”

3. Vállald a testvéri közösséget, válj te is áldozattá! (Zsid 9,24-28). Az igazi lelkület példája Jézus, aki azért jött a világba, hogy életet adjon és „sokaknak bűnét elvegye”. Ő az örök Főpap és áldozat, aki a mennyei szentélybe - a történelem meghatározott időpontján - saját vérével lépett be és közben jár az emberekért. Általa az emberek élete is áldozattá válik.

A szentmisét megcselekvők Jézusban közösséggé vállnak egymással, és így ajánlják fel életüket az Atyának. Az ember munkája akkor lesz Istennek szentelt áldozat, ha azt a szentmisében a kenyérrel és borral együtt ajánlják fel az Istennek. Ezután Jézus az adományokat a Szentlélek által saját testtévé és vérévé változtatja, konszekrálja. Miután ez megtörténik, azután az eukarisztiát, amelyben megdicsőülten Jézus van jelen, az arra felkészült közösségnek adja.

A szentáldozásban Jézus életébe asszimilálódik az áldozók élete. A szentmisét megcselekvők életét Jézus önmagában kapcsolja eggyé. Ahogy a sok virágszálat, ha átkötjük szalaggal, akkor az egy csokor lesz. Így minden ember életét Jézus fogja össze, és adja át az Atyának. Ezt az Isten Fiában egyesült életet fogadja el az Atya, és koronázza meg örök élettel. Az emberek élete a Jézus Egyházában történő találkozás által a földi életből a szentháromság egy Isten életébe emelkedik fel, éri el célját.

Végezetül, mindazok, akik vállalják a hit kockázatát, azok életükbe engedik az Istent, hogy cselekedjék bennük. Akik hittel és szeretettel vállalják Isten szolgálatát, azokban Jézus kezd élni. Akik Jézusban vállalják a testvéri közösséget embertársaikkal, azok is élő áldozattá válnak. Az életáldozatot Jézus isteni dimenzióba emeli, megszenteli, és második eljövetelekor örök dicsőségben részesíti. Ámen.

Csíkszereda, 2006. november 12. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz