Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Missziós vasárnap van. A felnőtt keresztény apostolkodásának ünnepe. Az ünnep egyszerre jelent köszönetet, számadást és felhívást. De ki a felnőtt keresztény és hogyan apostolkodjék?

Mielőtt megválaszolnám a kérdést, előbb két közismert személyiség kapcsolatáról szeretnék szólni. Az egyik Illyés Gyula író, költő és a másik Márton Áron püspök.

Az író, Illyés Gyula arra a kérdésre, hogy ki a magyar? - így válaszolt: „A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földművesnek földet, a munkásnak méltó bért, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyar mivoltában.” A nagy író embersége és igazság szeretete által került barátságba Márton Áron püspökkel.

Azzal kezdődött, hogy a püspök az őt versben köszöntő Illyés-leányt korondi vázával ajándékozta meg. Ezt látva az édesapa, eltöprengett azon, hogy ő, a nem hívő, küldhet-e viszonzásul Áron püspöknek egy dedikált könyvet? Aztán küldött és ezt írta bele: „Áronnak, felfelé nézve, Gyula!” A püspök majd így üzent a közvetítő Keresztes Sándor (későbbi vatikáni nagykövet) által: „Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy Ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, Krisztust követi!” A következményt maga a közvetítő írta le: „Amikor ezt az üzenetet Illyés Gyulának átadtam Flóra asszony jelenlétében, ő zokogni kezdett, majd kihúzta magát, és azt mondta: Mondd meg a püspöknek, rendelkezzék tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszem, amit kíván!” Beszámolóját ezzel zárta: „Illyés Gyula Istenhez megtérve, egyházi temetésben részesült. Valószínűnek tartom, hogy megtérésében szerepet játszott Márton Áronhoz fűződő kapcsolata, akivel életében egyszer találkozott, átbeszélgetve egy egész éjszakát.” Ez felnőtt kereszténység és modern apostolkodás, vagyis misszió.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy ezen a héten valami hasonlót tettünk-e?

---

Népünkben nagyon erős a szabadsághoz, az igazságossághoz és az élethez való ragaszkodás. Elődeink évszázadok alatt készek voltak lemondani ezekért az értékekért javaikról, s ha a sors úgy hozta, még az életüket sem sajnálták feláldozni. Ahogy a szólásmondás is jelzi: vígan megyünk tönkre. Van ebben valami imponáló, hogy amiért mások esengtek és odavoltak, azt a magyarok semmibe tudták venni, mert látták, hogy a nagycsaládban van utánpótlás és tartalék. Történelmünk és irodalmunk arról tanúskodik, hogy nemcsak a nemességben, de a nép földközelben élő rétegeiben is megvolt a magyarságnak ez a gáláns, önmagát pazarló, áldozatos jellemvonása.

1. Aki áldozatos, jellemes életet él, az Istent és az embereket szolgálja (Iz 53,10-11). A jellem erkölcsi elveken nyugvó életet, nemes irányban megszilárdult akaratot jelent. Az Isten gondviselésére alapozott és a mennyre irányított cselekvő élet értékessé tesz. Tudjuk, hogy az erkölcsi jellem kialakulása az önismerésnek, hosszú és erős küzdelemnek, önnevelésnek, önmegtagadásnak, nagy lelki harcoknak az eredménye. Ehhez érettebb elme, nehézségektől vissza nem riadó akaraterő, megfontolt, meg nem ingatható erkölcsi belátás kell. Ennek az áldozatos lelkületnek tápláló tűzhelye a nagycsalád, az egyházközség, a nemzetség és az iskola.

A vagyonközösség bizonyos formái, különösen a Székelyföldön (pl. a család alapú háztartások, a település léptékű vagyonközösségek, közbirtokossági erdők, és az ehhez kapcsolódó falutörvények és intézmény-rendszer) egészen 1945-ig megmaradtak, s ma részben újra létrejönnek. Ezt az áldozatos lelkületet ápolta és transzformálta, felerősítette az evangélium. Jézus mikor a szeretetet jellemezte, akkor a magát, életét, mindenét szétosztó emberi magatartásról, keresztvállalásról beszélt.

2. Krisztus keresztjének ismerete által a magyar hősiesség isteni dimenzióba ért (Mk 35-45). „A bibliában – írja J. Ratzinger – a kereszt a szeretet határtalanságának a kifejezője, azé a szereteté, amely mindenestől adja magát; a kereszt olyan esemény, melyben a cselekvő tökéletes összhangban van cselekvésével; a kereszt egy olyan élet kifejezője, amely egészen másokra irányul.” Csakis így érthetjük meg népünk évezredes helytállását, amikor országunk és Európa védelmére mindegyre életét áldozta. Ezért volt 1956 is.

3. Vigasztal bennünket, hogy Jézus kelyhét isszuk, aki átsegít minden küzdelmen és kísértésen (Zsid 4,14-16). A szabadságharcot leverte a szovjet diktatúra. A Kádár-rendszer terrorja és a materialista ideológia állami világnézetté tétele és erőszakos terjesztése, valamint az evangéliumi nevelés eltiprása és sekrestyében szorítása után, nemzetünk lelkileg megroppant. A rendszerváltás idején már az örök eszmék nem lelkesítették összefogásra a nemzetet. Lett egy olyan, amilyen „demokrácia”, ahol minden tartó kötelék fellazult, s a szeretet helyét betöltő gyomor és bírvágy lett az úr. Mostanra ért be a hazugság vetése: becsapott és reménytelen emberek választanak méltatlan vezetőket, és megy tönkre az ország. Berzsenyi Dániel már a 18. század végén intett A magyarokhoz c. versében: „minden ország támasza, talpköve/ A tiszta erkölcs, mely ha megvész:/ Róma ledűl, s rabigába görbed.” Okulásunkra szolgáljon az állatvilágból vett kép: Ha egy békát a forró vízbe dobunk, az onnan nyomban kiugrik. Ha hideg vízbe dobjuk, akkor ott marad. Ha a vizet langyosítjuk, lassan kinyúlik, és azután kimúlik. Ezért nemzetünk sorsa iránt nem lehetünk közömbösek, felelősek vagyunk érte.

            Ebből a közönyből kigyógyulni csak Isten segítségével vagyunk képesek. Éspedig:

-         ha teljesítjük fogadkozásainkat, amit a keresztségben és a bérmálásban tettünk.

-         Amikor hiteles és áldozatos életünkkel segítünk környezetünknek az erkölcsi felemelkedésben (Iz 53,10-11).

-         Amikor megértjük, hogy az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul üdvösségünkért (Mk 10,35-45).

-         Amikor mindennapi áldozatunkat Krisztus áldozatával egyesítjük, aki már fönt van a mennyei dicsőségben és képvisel bennünket (Zsid 4, 14-16). A zsoltárossal kérjük: „Kegyes szemed legyen rajtunk, tebenned van bizodalmunk” (Zsolt 32,22).

A magyarság felemelkedéséért Őszentsége XVI. Benedek pápa is imádkozik. Erről 2006. szeptember 23-án kelt levele tanúskodik, melyet a Magyarországi legátusához, Angelo Sodano bíboros, nyugalmazott államtitkárhoz intézett: „Nemes és méltányos dolog megvédeni és megőrizni kinek-kinek szabadsága és vallása jogait. Mert „az igazi szabadság az istenképiség nagy jele az emberben” (GS 17). Ezért az az Egyház véleménye, hogy az igazságos méltóságot és szabadságot a jognak védelmeznie kell. „Isten ugyanis értelmes és szabad társas lénynek teremtette az embert” (uo. 21). Azok pedig, akik ilyesmi miatt jogtalanságot szenvednek, vagy életüket vesztik, dicséretre és kegyes emlékezetre méltóak.

Amint tehát ötven esztendővel ezelőtt boldog emlékű elődünk, XII. Piusz pápa együtt érző lelkülettel kísérte imáival és vigasztalta szavaival a szabadságát védő magyar népet, ugyanúgy szeretnénk most mi is nagy örömmel együtt ünnepelni azokon az ünnepségeken, amelyekkel rövidesen megemlékeznek majd Budapesten az ötvenedik évfordulón arról a hősi népfelkelésről és szabadságharcról. Meg vagyunk ugyanis győződve róla, hogy az ilyesfajta esemény javára szolgálhat ezen nemes nemzet és egész Európa hitének és egységének…

Felelősséggel ajánljuk legátusi feladatodat Magyarország Nagyasszonyának, valamint Szent Istvánnak és Kapisztrán Szent Jánosnak hathatós közbenjárásába, abban a reményben, hogy ez az esemény javára szolgál ama nemzetnek, hitében megerősíti, és egyúttal a szeretetnek és békének bőségesebb gyümölcsét termi.” Bárcsak teljesülne a Szentatya óhaja, és nemzetünk javát szolgálná minden esemény.

Mindnyájan kegyesen emlékezünk az ’56-os szabadságért küzdőkre, és dicsérettel meg hajtjuk fejünket a déli harangszóra a nándorfehérvári hősök előtt is, mert 550 évvel ezelőtt áldozatul adták életüket hazánkért és Európa népeinek szabadságáért.

„Áronnak, felfelé nézve, Gyula” – így dedikált Illyés Gyula. És felfelé nézve mondta azt is: „Akinek gyenge a tüdője, az menjen a hegyekbe, vagy a Tátrába. Akinek pedig gyenge a magyarsága, az menjen Erdélybe!” Áron püspök szülőföldjén valljuk: „Mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, Krisztust követi.”

Testvéreim! Fel a szívekkel és lesz jövőnk! Ámen.

Csíkszereda, 2006. október 20.                                  Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz