Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

A teremtett világ szépségét, gazdagságát megcsodáljuk. Napjaink katasztrófái arra késztetnek, hogy vigyázzunk jobban a természetre, az emberiség életterére, amit ajándékba kaptunk az Istentől. Az ajándékozó elvárja tőlünk, hogy felelősséggel és bölcsen használjuk fel a világ javait. Iskolás gyermekként ezt a felelősséget átéltük, amikor a nyári szünidőben állatokat legeltettünk. Sosem unatkoztunk, mert egyszerre nagyon sok mindenre kellett figyeljünk: az állatokra, a fűre, a vízre, a megművelt földekre, az időre, a vadak járására, stb., mert este számot kellett adjunk a napi munkánkról. Akkor figyeltem fel többek közt arra, hogy a pásztor életforma sokkal jobban megdolgoztatja értelmünket, mint a szalag munka.

A környezetünkre való figyelés nagyban hozzájárul képességeink kibontakoztatásához, és minden feltűnés nélkül körültekintő emberré alakít. Akinek szívében szeretet honol, legyen az egyszerű munkás vagy vezető ember az nem csak magára, hanem környezetére is vigyáz.

Ha ez a szeretet kihal az emberből, akkor mindaz, amit tesz, mint a bumeráng visszaüt, és őt pusztítja el. A családtól kezdve a nemzetközi szervezetek törekvéséig, minden erőfeszítés hiába való, ha nem a szeretet vezeti az embereket.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket.

---

Az ókorban a keleti népeknél szokás volt a királyt pásztornak nevezni. E megtisztelő név utalt arra, hogy ő a vezetője, felelős gondozója népének, s hogy ő is osztozik a nép sorsában.

1. Leginkább a szövetség Istenére tekintettek úgy, mint Pásztorra. Bármennyire ízlésünk ellen való, Isten legnagyobb műveit emberekre bízza, méghozzá intézményesített formában – írja P. Barsi Balázs. Isten legnagyobb műve az emberi élet, ennek továbbadását és gondozását nem közvetlenül ő végzi, hanem intézményesítette a házasságban. Az istengyermeki élet megőrzését, továbbadását és ápolását ugyancsak intézményesítette az Úristen, amikor Krisztus által létrehozta az Egyházat és benne a szentségeket. Ezek az intézmények az isteni élet hordozói. Egyik intézménnyel sincs baj addig, amíg kapcsolatban áll az élő Istennel és lelkesen működtetik.

Az ószövetségben Isten gondviselő szeretetének a jel a papság, a prófétaság és a királyság. Ezek által alakítgatja választottait egységes néppé. Jeremiás próféta kritizálja a gonosz pásztorokat: ahelyett, hogy összeterelnék Isten népet, szétszórták; ahelyett, hogy megőrizték volna, hagyták, hogy elvesszenek; ezért Isten megbünteti a babiloni fogsággal (Jer 23,1-6). Isten szétszóródva sem hagyja el népét, mert jó pásztorokat ad, akik a fogságban egységben tartják, és utána visszavezetik a hazába. A nyáj maradékát Dávid igaz sarja, a Messiás végre összegyűjti. A válaszos zsoltárban Jézus alakja és a nép öröme körvonalazódik: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom” (Zsolt 22,1).

2. A próbaútról visszatérő fáradt apostolokat Jézus meghallgatja, és pihenésre hívja (Mk 6,3o-34). Krisztus célja, hogy az apostolokkal a puszta csendjében külön foglalkozzék, oktassa, megerősítse és egységbe vonja őket. Ez azonban nem sikerült, mert az apostolok nyomán a nép nagy tömegben kivonult Jézushoz, hogy hallgassák tanítását és hozták betegeiket is, hogy gyógyítsa meg őket. Amikor Jézus meglátta az utána tóduló tömeget, megesett rajtuk a szíve és tanítani kezdte. A jó pásztor számára fontosabb volt a tömeg tanítása, mint az „elit” csoport oktatása. Most tanítja a népet, egy napon majd a kereszten megváltja őket.

Jézus eljárása a mindenkori pásztoroknak útmutató. Az Egyház hivatalos pásztorai, első sorban a püspökök és a papok, azonban más formában azok is részesednek ebben a szolgálatban, akik a családban, az iskolában, a társadalomban töltik be felelős feladatkörüket. Hogy teljesíteni tudják feladataikat, mindnyájuknak Jézusra kell szögezniük tekintetüket, és hasonlóvá kell hozzá válniuk, mert termékeny apostoli tevékenység elképzelhetetlen az Úr közelsége nélkül, melyben testi-lelki energiát ad és elmélyíti szívükben igéit.

3. Jézus Krisztus halála és feltámadása által Isten nagy családja, egymásnak testvére és a mennyei Atya gyermeke minden ember (Ef 2,13-18). Keresztáldozata erejében minden népet, a választottakat és a pogányokat is titokzatos testének egységébe gyűjti. Benne egy nyáj vagyunk, és az Ő vezetésével az egy Lélekben az Atyához jutunk. Ez a Krisztus szerezte új világrend. És mi szembesülünk napjaink másik világrendjével, a globalizációval.

Mit tenne, hogyan beszélne Jézus, ha tanítványai kíséretében egyszer csak megjelenne 21. századi világunkban? Hogyan értékelné a „modern világ” sajátos jelenségeit? Hogyan hangzanának buzdító és vigasztaló tanításai, meg elmarasztaló kritikái, melyeket bizonyára most is példabeszédekbe öltöztetne? Ezekre a kérdésekre keresi és találja meg a választ, lehetséges választ - P. Henri Boulard, az arab származású jezsuita szerző, a Jézus napjainkban c. könyvében. Ezekben a napokban – írja – Jézust meghívták az ország médiaközpontjába, hogy szóljon a rádió és TV alkalmazottjainak közösségéhez.

Bevezetőül körülvezették az épületekben és mindent alaposan megmutogattak: a számos stúdiót, a tekintélyes vetítőtermeket, az ultramodern irodahelyiségeket; a speciális műhelyek és számítógépek biztosították az összeköttetést a földi antennákkal és műholdakkal, amelyek a világ bármely részéről képesek voltak venni az adásokat. Képernyők, kamerák, telefon- és fax-készülékek sorban egymás mellett; mindegyik villogott, mozgott és lüktetett. Az alkalmazottak kíváncsian figyelték Jézust a szemük sarkából, a Mestert láthatóan lekötötte, amit látott, és ennek örültek. Ezután a nemzetközi rádiós értekezletek termébe mentek és Jézus beszélni kezdett hozzájuk. Csodálkozását fejezte ki a mesés munka láttán. Megdicsérte, hogy a médiaközpont egészen rendkívüli eszköz, hogy az öt földrészt szüntelenül kapcsolatban tartsa, és hogy elérjék az embereket mindenhol. Ez hozzájárul, hogy a nagy emberi család kialakuljon, mint ahogyan én annak idején álmodtam a világról és szívből hirdettem is: törekedjetek együtt e cél elérésére! Keressétek az egységet!

Önöknek köszönhetően az egész emberiség egyetlen szövetségbe egyesülhet, és egyre fokozódó mértékben vállalhatja az egymással való szolidaritást és testvéries magatartást. De így van ez? Elegendő lenne egy tökéletes hírközlő rendszer sűrű hálózatával körül venni bolygónkat és a legkisebb híreket is pillanatok alatt a legtávolabbi helyekre is eljuttatni? Tényleg elég ez? Nem. Ez a hálózat csupán eszköz egy cél szolgálatában. Milyen cél ez? Az egész emberiséget felölelő család kiépítése. Önök értékes és gyors kapcsolatokat hoznak létre – ez az Önök szerepe. Az enyém az, hogy az egész technikai szövevénybe lelket leheljek. Én vagyok a lelke ennek a hálózatnak, én vagyok a szellemi világosság, amely minden embert megvilágosít (Jn 1,9).

Ha az emberi szellem középpontjából nem világít ki ez a fény, ha szeretetnek ez a lángja nem lobog az ember mélyén – más szóval: ha az én isteni életem nincs jelen az ember legbensejében mint egzisztenciálisan megtapasztalható valóság, akkor a magas civilizáció legfantasztikusabb elektronikus csodái sem lesznek képesek az embereket egységbe vonni. Még műholdak bekapcsolásával sem. Sem ma, sem holnap, sem holnapután.

A dolgok csak belülről bontakoznak ki, mint a virágnál látni. És ez a „legbelső” – én vagyok. Minden, ami lényeges, csakis a szívek központjából sugárzik elő. És ez a „központ” is én vagyok. Következőleg a centrumból kell elkezdeni mindent, hogy majd a célnál befejeződjenek. Ámde a világ – úgy látszik – ezt még nem fogta fel. Hiányzik belőle ez a lelki szubsztancia, ezért a sok jó igyekezet végül megmarad a külsőségeknél, vagy elvész a mellékes dolgokban. Én vagyok az a lelki többlet, amelyre a világnak szüksége van.

Megismétlem: minden struktúrán és szuperstruktúrán túl, túl a dicséretreméltó világszervezeteken és konferenciák tömegén, még mindig hiányzik a világból a mindent egybekapcsoló lélek. Én vagyok ennek a világnak a lelke, mert én vagyok benső élete. Én teremtem meg a ti egységeteket, ami felé ti mind úton vagytok.

Ha a jó pásztor szavát megszívleljük, akkor „otthonunk lesz az Isten háza, mindörökké szünet nélkül.” Ámen.

Csíkszereda, 2oo6. július 2o. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz