Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Isten a próféták által szól hozzánk. Egy különös esettel szeretném ezt megvilágítani. 1456. július 22-én, II. Mehmet szultán rohamra készül, a keresztény had elcsigázva várja sorsát. Carvajal bíboros megüzente: közelben van a segélyhadakkal, s a két hadvezér addig ne csináljon semmit, amíg meg nem érkeznek. Hunyadi szót fogadott, ám Kapisztrán János „egész seregével, elől zászlajával és sok más lobogóval, különféle zeneeszközök hangja mellett, Jézus szent nevének hangos kiáltozása közepette előreindult, és felállt a Duna és a Száva közötti nagy földnyelven. Ott földbe tűzték zászlaikat.” „Látva ekkor az agg szent, hogy alig egypár keresztes a törökre ront, és az ellenség nagy sokaságát vitézül szorongatja, a Szentlélek lángra lobbantotta benne a vértanúság iránti vágyat. És nem engedelmeskedve János vajdának, Krisztus szolgája megparancsolta az egész keresztény seregnek, hogy keljen át a Száván, mert nem kell tekintetbe venni az emberi parancsolatot, ha ott van fölötte az isteni.” A történet vége ismert: Hunyadi és Kapisztrán hadai győztek a tízszeres török túlerő felett. Nos, aki küldetést kapott Istentől, az nem ér rá várakozni, hanem azzal van elfoglalva, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor meg keserű, de ellenállhatatlan belső unszolásnak.

Krisztustól hármas küldetést kaptunk. Igyekszünk-e igazságát tovább adni, mint próféták; mindennapi munkánkat neki szentelni, mint papok és világunkat közelebb vinni hozzá, mint királyok? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket.

---

Félelmetes valóság, hogy az ember bezárulhat Isten szava előtt, elutasíthatja, és így önmaga számára hatástalanítja Isten segítségét. Ilyenkor Isten szava máshol fejti ki termékenyítő hatását, és bő termést hoz a „jó földben”, vagyis abban az emberben, aki „meghallgatja és megszívleli a tanítást” és mindjárt át is ülteti a gyakorlatba.

A múlt heti evangéliumi szakaszunk Jézus názáreti igehirdetéséről szólt. Az emberek mind elcsodálkoztak Jézus bölcsességén és a csodákon, amit máshol művelt, de előítéletük, hitetlenségük miatt elutasítottak. Úgy tűnik, mintha Jézus tanítása meghiúsulna. A tanítványok ellenben jó földnek bizonyultak, mert ők megjegyezték az Úr igéit.

1. Az apostolok szétküldésével az örömhír megsokszorozva terjedt tovább (Mk 6,7-13). Jézus Názáretből a környék falvaiba ment és sikeresen tanított és gyógyított. Apostolai lelkében a názáretiek hitetlenségét ezzel feloldotta, és a tizenkettőt missziós útra küldi. Missziójuk hátterében saját - apostoli - hivatásuk beteljesítése áll: Jézus nevében kell szólniuk. A Megváltóról kell hitelesen tanúskodniuk, aki megszólította, meghívta, és aki életközösségével már sajátos kiképzést is biztosított számukra. Most összegezniük kell eddigi Krisztus-élményüket a nép előtt. E feladatnak nevelő célzata is van. Egyrészt hozzá kell szokniuk későbbi szerepükhöz, másrészt rendet kell teremteniük a Megváltóról alkotott elképzelésükben.

Jézus különbségtétel nélkül, egyszerű szavakkal tárja apostolai elé feladatukat. Részesíti őket küldetésében és hatalmában. Megmondja, hogy hova menjenek, mit hirdessenek, hogyan viselkedjenek. Választottainak gazdagsága nem más, mint a kapott hivatás, a kegyelem és Krisztus Lelke. Hármas feladatuk kimondottan lelki: hirdessék a megtérést, űzzék ki a gonosz lelkeket és gyógyítsák meg a betegeket.

Egyszerű és önzetlen magatartást vár el tőlük. Ne keressenek támaszt földi javakban, hanem bízzák magukat egyedül a Küldőre. Simuljanak bele Isten megváltói tervébe, aki gazdagabb vagy szegényesebb vendégszeretet által gondoskodik róluk. Tartsák meg a szegénység és függetlenség lelkületét, mert küldetésük van. Első feladatuk legyen a szeretet gyakorlása, hiszen csak ezzel kelthetik fel az érdeklődést Isten országa iránt. Semmit se tegyenek kényelem szeretetből, de ha nem fogadják be őket, akkor menjenek tovább, mert találni fognak jó akaratú embereket, akik szükségleteikről szeretettel gondoskodnak.

Az örömhír címzettjeinek is vannak kötelességeik: tanulékonyan kell befogadniuk Isten küldötteit, a prófétákat és az apostolokat. Ezért, aki elutasítja az Úr szolgáit, az ellenáll a kegyelemnek és elzárja maga előtt az üdvösség útját.

2. A földi érdekekbe és ösztönös kívánságokba elmerült emberek nem szívesen hallgatják a figyelmeztető szót (Ám 7,12-15). Ezt a próféták, az apostolok előfutárai és nyomukban az Egyház is megtapasztalta. Ellenfeleik mindig találtak bennük kifogásolni valót. Kr. előtt a 8. században, Izrael bukása előtt (721) Isten prófétákat küldött népéhez, nem egyet, hanem négyet: Ámoszt, Ozeást, Izajást és Mikeást.

Az olvasmány Ámosz próféta küldetésének egyik jelenetét beszéli el, amelyben megismerjük a próféta Istentől kapott meghívását is. Júdeából, Jeruzsálem környékéről származott, ahol fügetermesztéssel és pásztorkodással foglalkozott. Az Úr nyája mellől hívta el, azt mondta: „Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” Meghívásának ellenállhatatlanságáról pedig így beszél: „Az Isten, az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná szolgáinak, a prófétáknak. Ki ne félne, ha ordít az oroszlán? Ki ne jövendölne, ha szól az Úr, az Isten?” (Ám 3,7-8).

Salamon király halála után, Jerobeám az északi országrészt elszakította Júdeától és két szentélyt létesített egyet Dánba, a másikat Bételben. Így akadályozta meg, hogy alattvalói a Jeruzsálemi templomba zarándokoljanak, és hittestvéreikkel találkozzanak. A két királyi szentélybe államilag alkalmazott papok és próféták szolgáltak.

(A román diktatúra is hasonlóképpen járt el a moldvai magyarokkal, hogy Csíksomlyóra ne jöjjenek. Számukra az észak-moldvai Kacsikán búcsújáróhelyet létesítettek, és őket oda irányították. Ehhez hasonlóan akarták létrehozni az államegyházat a békepapság által. Elsőként úgy akarták, hogy püspökeink szakadjanak el Rómától, mert az állam itt jól fog gondoskodni rólunk. Püspökeink, papjaink és híveink hűségesek maradtak Szent Péter utódához. Vállalták az üldöztetést, a börtönt és a halált. Ezért nem tudtak minket, római katolikusokat bedarálni az ortodox egyházba, ahogy azt 1948-ban a görög katolikusokkal megtették).

Az Úr Ámoszt az északi országrészbe vezette, ott kellett neki Isten ítéletét hirdetnie a szociális igazságtalanságok, a pogány kultusz terjesztése és a királyi fényűzés miatt. Ámosz prédikációja mély benyomást keltett a hallgatókba, de amit a királyról és Izraelről mondott az a papság ellenszenvét váltotta ki, ezért Amacja bétel papja kiutasítja. Ámosz azonban nem hajlik, szilárdan kitart elhivatottsága mellett, egyedül Isten szavát akarja közvetíteni. A próféta azzal is erősítette a vallási életet, hogy a nehézségek között a rábízott üzenetet közvetítette, és sorsát az Istentől megszólítandó közösség szolgálatába állította.

3. Krisztus mindnyájunkat meghívott a kegyelmi életre és megbízott, hogy szentül éljünk (Ef 1,3-14). Szent Pál az üdvösségre szóló örök meghívásig megy vissza. Az Atya Krisztusban választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy „gyermekeivé legyünk”. Ez meg is történt, mihelyt az igazságról szóló tanítást hittel elfogadtuk, és a keresztségben megkaptuk a Szentlélek pecsétjét. Szolgáljunk hát fölsége dicsőségére, mert irgalmának ez a nagyszabású terve Jézusban valósul meg. Csak Krisztusban alakul ki a teremtett világ teljes összhangja, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét és boldogságát.

Szombaton, július 22-én van a nándorfehérvári győzelem évfordulója. Dr. Jakubinyi György érsek úr körlevélben fordult hozzánk: „A nándorfehérvári győzelem 550. évfordulója (2006. július 22.) alkalmából a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia engesztelő imaévet hirdetett nemzetünk lelki megújulásáért, amelyhez mi is csatlakoztunk. Az imaévet meghirdető körlevél két évfordulót említ: a nándorfehérvári győzelem 550. évfordulóját és az 1956-os forradalom 50. évfordulóját.

Ezúton hívom fel Tisztelendő Testvéreim figyelmét, hogy július 22-ét megelőző vasárnap tájékoztassák a híveket a nándorfehérvári győzelem – népünk számára fontos történelmi esemény – jelentőségéről. Minden egyházközség a maga módján külön programmal vagy ünnepséggel adózzon az évfordulónak. 2006. július 22-én főegyházmegyénk minden templomában a déli harangszót nyújtsák meg!”

1453. május 29-én elesett Konstantinápoly. Megszűnt a Kelet Római Birodalom. A szultán célja ekkor a Kereszténység elfoglalása volt, de előtte állt Magyarország, az „egész kereszténység védőpajzsa”. 1456. június 29-én hirdette ki III. Kalixtus pápa „Imabulláját”, amelyben elrendelte: minden templomban mondjanak imát a veszedelem miatt. Délben pedig háromszor kongassák meg a harangokat, amellyel „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. Ekkor II. Mehmed szultán jól felszerelt hada körülfogta Nándorfehérvárt, és július 21.-ig ostromolta. 22-én a véres öldöklésben a százezres török sereg olyan súlyos veszteséget szenvedett, hogy az éjszaka folyamán minden felszerelését hátra hagyva, menekülésszerűen visszavonult. Történelmünk egyik nagy eseménye ez, amikor fényes győzelmet aratott a törökök fölött Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezette keresztény sereg. A déli harangozást elrendelő pápa augusztus 6-án értesült a győzelemről és ennek emlékére az Úr színeváltozása napját ünneppé nyilvánította. A csíki franciskánus lelkület a Kis-Somlyó hegyén épített Szálvátor kápolnával állított emléket az 1456-os nándorfehérvári győzelemnek. 1567-ben e győzelem is lelkesítette István papot a csíki katolicizmus védelmére. Naponta mi is imádkozzuk el a déli haragszókor az Úrangyalát nemzetünk lelki megújulásáért. A csíkszeredai Szécseny deszka-templomában július 22-én tartjuk a Szent Kinga búcsút, és hálával emlékezzünk hitvalló eleinkre. Ámen.

Csíkszereda, 2006. július 14. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz