Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Nők-férfiak, gyerekek, fiatalok-idősek úgy járnak az utcán, mintha vállukon valami láthatatlan terhet cipelnének. Néha kifejezetten is mondjuk, hogy a halál-völgyében járunk és szenvedünk. A szenvedések egy része megszüntethető emberi összefogással, más része nem. A szenvedés eredetének, értelmének titkát minden kor embere kutatta és próbálta magyarázni.

A görög ember agyában Pandóra, a világ legszebb asszonya, a bájjal, arannyal, virágkoszorúval ékes csalfa nő zúdította a szerencsétlenséget az emberiségre. Kíváncsiságból felnyitott egy edényt, s a kiömlő betegségek, bajok meg a halál is méhrajként lepték el a földet. Azóta éjjel-nappal, váratlanul csapnak rá a szerencsétlen halandókra.

Ősszüleink ballépése után a nyomorúságok lelket gyötrő fajtái ezer alakban kínoznak bennünket. Leginkább a végső gyötrelem, a halál. A halál előtt, az elválás küszöbénél megtorpanunk. Mit kezdjünk a halállal? Van-e vagy nincs odaát? Mire való a leélt élet? Miértelme van szenvedéseinknek? Találkozunk-e Istennel?

Mi hisszük, hogy akik Istennel élünk, Vele fogunk találkozni a halál kapujában. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket abból a szempontból, hogy nyomorúságaink terhét Krisztussal viseljük-e? Az előforduló kishitűségünket viszont bánjuk meg.

---

A bölcsesség keresése jellemző az ószövetségre és az ókori Kelet egész életfelfogására. Bölcsességen nem pusztán az ember értelmi képességét értik, hanem azt az igyekezetét, hogy helyesen alakítsa az életét. Az életművészet alapja a Teremtőbe és a teremtésbe vetett hit volt. Az ember csak akkor jut életadó erők birtokába, ha magatartása megfelel a teremtő Isten akarta rendnek. A bölcs ezt az isteni akaratot próbálja kifürkészni, miközben életének és a világnak sokszerű jelenségét összefüggésbe hozza egymással. A léleknek súlypontra van szüksége, hogy ne fújja el minden szél. Ez a súlypont az Isten (F. Zach). Ezért a bölcsesség alapfeltétele az istenfélelem, más szóval istenszeretet.

1. A hívő ember magatartásának alapja az Istenbe vetett bizalom (Jób 38,1. 8-11). Az ószövetségi olvasmány Jób könyve kerettörténet, amely az élet égető kérdéseit tárgyalja költői dialógus formájában: miért kell szenvedni, honnan van a rossz, Isten miért nem szünteti meg? Jób, aki igaz volt a saját szemében és három barátja túlzó és terméketlen vitát folytattak a szenvedés problémájáról. Ekkor az ifjú Elihu isteni felvilágosítással reámutat arra, hogy a szenvedésnek nemcsak bűntető jellege van, hanem pedagógiai célja is. A szenvedés eredményei az erények, főleg az alázat és a türelem hősies gyakorlása. „Isten hatalma s igaza mérhetetlenül nagy, az igazság teljességét nem ferdíti el. Ezért kell őt félniük az embereknek” (Jób 37,23k).

A mai olvasmányban Isten a teremtés Ura beszél Jóbhoz. Isten, aki megteremtette a világot és törvényt szabott a természet erőinek, tudja, hogy mit akar és hová vezeti a mindenséget. Mivel a teremtett dolgok ilyen megfoghatatlanok és az emberi bölcsesség nem képes feltárni a szenvedés titkát, annál inkább lehet Istenben bízni, s a megoldásért imádkozni. Az ember egyedüli magatartása a hit és az Isten iránti bizalom marad. Jób bűnbánatot tartott és hittel Istenre bízta magát még akkor is, ha lelke nem kapta meg nyugalmát. A szenvedés problémája nyitott maradt a Krisztus előtti embereknél.

2. Krisztus tudtunkra adta, hogyha hiszünk Benne, akkor a rosszat le tudjuk győzni (Mk 4,35-41). Figyeljük meg, hogy amikor emberi kapcsolataink, munkánk, egészségünk, anyagi helyzetünk terén vihar támad, s minden hullámozni kezd és elnyeléssel fenyeget, milyen könnyen pánikba esünk. A tanítványok még gyönge hitét a háborgó tenger okozta félelem sodorta veszélybe. A félelem elfelejtette velük Jézus bátorító szavait és csodáit, melyeknek tanúi voltak. Megnyugtatásukra Jézus isteni szavával lecsendesítette a háborgó tengert, kinyilvánította isteni hatalmát a természet erői felett, és apostolait elgondolkoztatta saját személyére vonatkozólag. Így segítette tanítványait, hogy hinni tudjanak az Ő istenségében.

Jézus, akinek mindenek feletti hatalma van, szeretetből vállalt sorsközösséget velünk és értünk. Ha a történelem viharai veszélyeztetnek is, nem eshetünk kétségbe, mert Krisztus Egyházával maradt, s az Eukarisztia ünneplésekor mindig Vele találkozunk.

Krisztus, ha most megjelenne, első látásra az élethullámain vergődő emberektől ezt kérdezné: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Kérdése találó lenne, mert a kishitűség rossz gyümölcsei: a csüggedtség, a félreállás és a közömbösség kiültek az arcokra. - Csüggedt az, aki nem bízik Krisztus világot legyőző erejében és üdvözítő ígéreteiben. A csüggedt ember szeme a hiányt, a rosszat látja meg, és csak arról beszél. Nem érzékeli azt a sok jót, amely körülötte van. Valaki azt mondta, hogy a csüggedt ember olyan, mint az a kisgyermek, akit nem tanítottak meg játszani; játékokkal azonban elhalmozták. S ha értékes játékaival magára marad, nem tud velük mit kezdeni. Úgy van, mint az a diák, akinek minden tankönyve és tanszere megvan, csak nem tanították meg tanulni. „A kereszténység elsősorban örömhír az Isten jóságáról. Ez a jóság nagyobb, mint a mi szívünk, mely bennünket a bűnről vádol. Az Egyházban többet kellene nevetnünk” – vallotta Karl Rahner.

Örvendjünk annak, hogy élünk, az egészségnek, a munkának, a napsütésnek, a jó barátnak, Isten szeretetének, az örök életnek. Tekintetünk irányuljon a jóra, akkor munkánkat nem érezzük tehernek, hanem olyan tevékenységnek, ami által valami jó születik. Szent Pál ezért írta: „A jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk (Róm 8,18) és „testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Krisztusban hinni, már az örök életet jelenti. Ez örömmel tölt el.

- A félreálló ember nem meri hitét megvallani, nem mer róla beszélni, nem mer kereszténynek lenni. Talál rá a mondás: Gyáva népnek nincs hazája, s a félreállónak örökkévalósága. Csak az erős hitű, az örökkévalóságról meggyőződött, boldog ember tud áldozatot vállalni, s ha kell az igazságért meghalni. A hívő tudja, hogy őt Krisztus fogja megdicsőíteni.

- A közömbös ember olyan, mint a művirág. Annak nem kell sem nap, sem örök Nap. A közömbösnek víz sem kell, az örökéletre szökellő víz, a kegyelem se, amelyet Krisztus ad nekünk.

A kishitűségünk rossz gyümölcsei miatt ébresztgessük Jézust, hívjuk meg: Mester, segíts, mert elveszünk! Maradj velünk, mert lemenőben van a nap!

3. Jézus megadja az örök életet azoknak, akik hisznek benne (2Kor 5,14-17). Szent Pál rámutat Krisztus megváltó halálára, amelyet a mi nevünkben vitte véghez. Ha hiszünk benne és megkeresztelkedünk, ha rábízzuk magunkat, akkor megvan a lehetőségünk, hogy Istennek éljünk. Új teremtménnyé lettünk, átmentünk a halál oldaláról az életbe. Fönségesebb isteni szemponttal bírunk, mint a szenvedő Jób. Mindaz, aki hittel mondja: Jézusom, bízom benned! - azt sem a szenvedések, sem a szerencsétlenségek, sem a halál nem ejtik kétségbe.

Krisztus szeretete, hasonló szeretetre sürget minket. Szent Pál azért fáradozott, hogy mindenki megismerje Krisztus mindent legyőző szeretetét. Az élet viharaiban ne feledjük el Pál apostol hitvallását: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”

A legtöbbet szenvedett magyar költő, Babits Mihály, Krisztusba vetett hittel járta végig életútját és diadalt aratott minden szenvedésen, mert tudta: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:/ óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni,/ míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya/ beállítson majdan szobros csarnokába./ Krisztus urunk, segíts meg!”

Ő biztosan megsegít. Ámen.

Csíkszereda, 2006. június 25. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz