A Sanitasba tömörülô Egészségügyi Szakszervezetek Egyesülete mától figyelmeztetô sztrájkba lép, közölte Pop Aurelia, a Sanitas megyei elnöke. Az egészségügyi dolgozók nem szüntetik be a munkát, de karjukon fehér szalagot viselnek. Amennyiben május 29–ig a kormány nem teljesíti követeléseiket, általános sztrájkba lépnek.

A fôbb követelések: a középkáderek és a szociális asszisztensek bérének a 154–es törvény elôírásainak megfelelôen történô emelése, az orvosi kezelésekhez és kórházi ellátásokhoz szükséges eszközöknek és feltételeknek a biztosítása, a kórházak, klinikák és orvosi rendelôk modern eszközökkel való ellátása, valamint az egészségügyi dolgozók létszámának növelése.

•

Mától japán sztrájkba lépnek a könyvtárosok is. A múlt heti tiltakozás után ígéretet kaptak ugyan arra, hogy megkapják fizetésüket, de ez nem oldja meg a problémákat. A könyvtárosok azt szeretnék, ha országos szinten lennének biztosítva a feltételek a könyvtárak mûködtetésére. Amennyiben rövid idôn belül nem találnak megoldást, más kulturális intézmények is csatlakoznak a könyvtárosokhoz.

Ft. Mózes Árpád, evangélikus püspök: 

Tegnap, a nagykárolyi és szatmárnémeti evangélikus gyülekezetekben Ft. Mózes Árpád, az Erdélyi Evangélikus Egyházkerület püspöke tartott pünkösdi istentiszteletet. A fôpásztorral szatmárnémeti igehirdetése után beszélgettünk az evangélikus egyház helyzetérôl.

Az erdélyi lutheránus egyház, 1921–es megalakulása óta kénytelen szembesülni szórványegyházi voltával, melyet a Trianon utáni magárahagyatottság eredményezett — köztudomásúlag az erdélyi magyar evangélikusok elôbb a szászokhoz, majd a magyarországi püspökséghez tartoztak. Ft. Mózes Árpád elmondta: ez jelenti ma is a legnagyobb gondot, hiszen a Barcaságon kívül — ahol nagyobb tömbben élnek a hívek —, olyan nagy a szórványosodás, hogy: "minden kilométerkônél ott vagyunk". Ezért a lélekszám meghatározása is szinte lehetetlen. Tény az, hogy a három egyházmegye 44 anya– és 116 leányegyházközséget foglal magába, melyek közül három szlovák, egy pedig — Bukarestben — román gyülekezet (ez a világon az egyetlen román lutheránus egyházközség). Ami viszont mégis erôt önthet a hívekbe, a nagy történelmi példák — mondja a püspök —, hiszen olyan nagy egyéniségeket adott a magyarságnak az evangélikus egyház, mint Apáczai, Bartalis, Reményik, Kossuth és Petôfi stb. A szétszóratottság ellenére élénk lelkiség és egyre inkább megpezsdülô gyülekezeti élet jellemzi ma az erdélyi lutheránusságot, amely, mondta az egyházfô, a múltban ugyanúgy ragaszkodott hitéhez és anyanyelvéhez, mint most: "mindig is erôs várunk volt az Isten". Ennek bizonyítéka az is, hogy Sepsiszentgyörgyön nemrég új templomot építettek. A lelkészutánpótlással nincsenek gondok, sôt, lassan több lett a végzett lelkész, mint amennyi az egyházközségek száma. Több fiatal külföldön tanulhat, az ottani testvéregyházak segítségével. Melyek nélkül, tette hozzá Ft. Mózes Árpád, talán nem is tudna fennmaradni az erdélyi evangélikus egyház: "építeni, épületeinket felújítani azért tudjuk, mert németországi, finn, svéd, norvég testvéreink támogatnak minket". Az ôk segítségével gyakran szerveznek nemzetközi ifjúsági találkozókat is.

Bár a lutheránus egyházi vagyon államosított része visszaadásra vár, ez, szintén Trianonnak tulajdoníthatóan, nem foglal magába olyan neves egykori iskolákat, mint a református és katolikus egyházak esetében. Mózes Árpád elmondta: ennek ellenére mégis együtt küzdenek ezekkel az egyházakkal, hiszen az egyházi iskolák visszaállítása az ô fiataljaik számára is sokat jelent, mert "a szórványban élôk megmaradása az anyanyelv megtartásától függ, hiszen, aki anyanyelvét elveszti, elveszti a hitét is". A feladatok között a hívek megtartása szerepel az elsô helyen, amit azzal lehetne elôsegíteni, hogy "az öt–hat lelkes szórványokba is lelkész kerüljön, ugyanúgy, mint Székelyföldön az ortodoxok esetében". A nagykárolyi és szatmárnémeti gyülekezetek összetartása nagy örömmel tölti el a püspököt, aki elmondta: nagyon szeretné, ha Szatmárnémetibe is lelkész kerülne, illetve, hogy az idén fel fogják újítani ezt az imaházat.

Egyházkerületi szinten nagy esemény közeleg: június 15–16–án ismét összeül a zsinat, hogy új szervezeti szabályzatot alkosson. Erre nagy szükség van, mert a legutóbbi zsinatot 1948–ban tartották, és máig az ott elfogadott, politikai beütésektôl sem mentes kánon van érvényben.

— Az RMDSZ Erdély regionális érdekeinek érvényesítésére törekszik a jövôben a Kongresszuson elfogadott szövetségi program szerint. Milyen segítséget tud a magyar kormány nyújtani abban, hogy Erdély gazdaságilag megerôsödjön?

— Mindenfajta eszköz, amelyet a romániai magyarság a kétoldalú kapcsolatok értelmében felhasználni kíván, a rendelkezésére áll, de azt hiszem, alapvetôen a gazdaság területén kell a megoldást keresni. Fontosnak tartanám, hogy ebben szerepet vállaljon a most megújuló Új Kézfogás Közalapítvány, illetve azok a magyarországi multinacionális cégek, amelyek képesek tôke kihelyezésére.

— A magyarországi befektetô nem szívesen ruház be Romániába, ameddig rosszak az utak. A romániai közlekedési infrastruktúra javításához hozzájárul–e Magyarország?

— Természetesen. A Budapest—Bukarest autópályával kapcsolatban közismert a magyar kormány álláspontja: mi egy Kolozsváron át vezetô autósztráda megépítését ösztönözzük, de tudjuk: Romániának úthálózata fejlesztésére vonatkozóan másfajta elképzelései vannak. A romániai magyarságnak azonban alapvetô érdeke, hogy ne kerülje el a magyarlakta területeket az autópálya. A román partner megértheti: amennyiben Magyarország ilyen komoly befektetést eszközöl, akkor olyan megoldást szeretne támogatni, amely Kolozsváron át vezet. Vannak azonban már most is elôremutató törekvések a román úthálózat fejlesztésében, Bánffyhunyad és Nagyvárad között például érezhetôen jobb az út, Marosvásárhely és Csíkszereda között azonban sajnos szinte járhatatlan. Az RMDSZ csíki kongresszusára menve ezért amit idôben nyertünk a felújított útszakaszon, elvesztettük azon a részen, amelynek javítása elmaradt. Ezzel együtt a közlekedési infrastruktúra fejlesztése a két ország között a bilaterális együttmûködés nagyon fontos területe kell hogy legyen.

— Államtitkár úr, milyen benyomással jött haza az RMDSZ kongresszusáról, ahol végignézhette, amint több száz magyar ember éjszakán át, reggelig tartó ülésen próbálja meg elôrébb mozdítani a magyarság sorsát?

— Úgy ítélem meg, hogy az RMDSZ sikeres kongresszust tudhat maga mögött, a szervezet képes volt felülemelkedni a belsô platformok és személyiségek közötti vitákon. Ugyanakkor olyan elôremutató politikai nyilatkozatokat és állásfoglalásokat hoztak, amelyek mind az autonómia, mind a délszláv válság, s a térség integrációs viszonyainak vonatkozásában orientálóak lehetnek nemcsak a romániai magyarság, hanem a román politikum egésze számára is. Természetesen mi kongresszusainkat itt, Magyarországon. már másként csináljuk. Megpróbáljuk a vitákat nem éjjel lefolytatni, hanem különféleképpen már eleve becsatornázzuk az álláspontokat és némi medret szabunk a munkának. De úgy gondolom, ha nem lenne rá igény, akkor az RMDSZ–kongresszusok sem ilyen formában kerülnének megrendezésre. Engem lekötött az esemény, így én is éjjel kettôig követtem nyomon a szombatról vasárnapra virradó vitát, bár megvallom, az elnökválasztást már nem tudtam megvárni, egy adott pillanatban lecsukódott a szemem.

— Hogyan értékeli Markó Béla elnök újraválasztásának szavazati arányát?

— Ezúton is szeretnék gratulálni és jókívánságaimat kifejezni az elnök úrnak, hiszen megszerezte a küldöttek kétharmadának támogatását. Minden bizonnyal elgondolkodik majd, hogy az egyharmados ellenszavazat mire és minek szól. Én úgy ítélem meg, ennek indoka alapvetôen abban kereshetô, hogy a román kormánykoalíció csak részlegesen tudta a kormányprogramban lefektetett célokat elérni. A választások közeledtével pedig egyre nagyobb szokott lenni a feszültség, s ez nemcsak a román belpolitika egészében, hanem az RMDSZ–en belül is érezhetô.

— Mi a véleménye arról, hogy egyes román sajtóorgánumok az Ön kongresszusi üdvözlô szavaiból azt szürték le: Budapest lemond a romániai magyarokról?

— Az a tény, hogy nemcsak a külügy területi felelôse, hanem Dávid Ibolya igazságügyminiszter asszony is jelen volt, azt jelzi, a magyar kormány a legmagasabb protokolláris szinten kezelte az RMDSZ–t. Az elmúlt egyéves tevékenységünk alapvetôen igazolja azt az álláspontot, miszerint a magyar kormány elkötelezett a határon túli magyarság támogatása és szülôföldön való megmaradása mellett. Amit én mondtam, az valóban az, hogy a határon túli magyarság képes önálló politizálásra. S ezt egy komoly eredménynek tartom, 70 évig ugyanis nem volt erre lehetôségük. Az önálló politizálás egyrészt lehetôség, másrészt felelôsség. Mi nem kívánunk a romániai magyarság helyett dönteni, ez az ô lehetôségük és felelôsségük. De ha a jogállamiság keretei között alkotja meg célkitûzéseit, akkor számíthat a magyar kormány támogatására.

Takarékossági okok miatt – pontosabban, mert egyébként a község kasszájából nem futná a villanyszámla kifizetésére – Kaplonyban május eleje óta a nap 24 órájából csak este 10 és 11 között van közvilágítás. Így éjszakánként (a házakból kiszivárgó fényeket nem számítva) a település teljes sötétségbe burkolózik.

(bor)

Vasárnap: 

A Szatmárnémeti Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége (MADISZ) 1999. május 30–án szervezi meg a hagyományos, jubileumi gyermeknapi ünnepségét.

Az érdeklôdô gyermekekkel az Északi Színház elôtt találkoznak a szervezôk 1999. május 30–án, 10.30 órakor, a többiekre várva, a szervezôk színt visznek az emberkék életébe (az arcunkra), ezáltal is a rendezvény játékosságát szeretnék fokozni; katonai zenekíséret mellett vonulnak, megkerülve a régi központ parkját, a rendezvényüknek otthont adó Kossuth–kert felé.

A szervezôk ezúton is szeretnék sugalmazni a szülôknek, hogy a gyermeknapi ünnepség tiszteletére öltözzenek jelmezbe gyermekeikkel együtt.

A 12 órától a gyakorlat már ismert: egy nagyszínpad a kert közepén (ennek programjáról késôbb), számos foglalkozás körülötte, néhányat említésképp: nyakláncfûzés, képeslapok, meghívók készítése különbözô elkészítési módozattal (rajzolt — temperával, színes ceruzával —; öntapadós díszítésû, krumplipecséttel, origami–ragasztással készült képeslapok és meghívók stb.); járdarajz, magragasztás és festés stb., valamint népi gyermekjátékok, sportstaféták.

A rendezvény sikerességéhez hozzájárulnak ezúttal is

• a Szent József Gyermekrehabilitációs Központ fiatal munkatársai (általuk vezetett foglalkozások — ceruzahegyezék–, papír–, magragasztás és –festés, bôrözés (bôrbôl készült tárgyak készítése) és a

• Fidelius Állatvédô Egyesület tagjai (ismét lesz: kutyaagility– (ügyességi) bemutató, kutyasimogató, –ismerkedô sarok, nem fajtiszta kutyák szépségversenye; a Megyei Állategészségügyi Igazgatóság közremûködésével: veszettség elleni védôoltás, nyilvántartásba vétel és szaktanácsadás)

A tizedik rendezvényt méltán szeretnénk a tehetséges (kitûnô mesélô, versmondó, tréfamondó, zene–, táncmûvészeti készséggel rendelkezô) gyermekeknek ajánlani a gyermeknapi ünnepséget, amely nagyszínpada révén tehetséges gyermekek ki mit tud színpadává alakulna.

Ezúton is kérik a szervezôk, hogy az oktatási intézmények, óvodák (kis–, közép– és nagycsoport), kisiskolások (I–IV) nevében a pedagógusok tudassák (május 25–ig) a tehetséges gyermekek létét, azt, hogy milyen mûfajban szeretnének színpadra lépni (milyen szerzô, milyen mûvével), a szervezés megkönnyítése érdekében a szülôk otthoni telefonszámát. Sajnos, a rendezvény idôtartama nem engedi meg azt, hogy minden gyermek (minden gyermek tehetséges) színpadra léphessen. Azoknak tudnak a szervezôk teret, lehetôséget biztosítani, akik messzemenôen kiugró tehetségek (1–2 gyermek, különleges esetekben 3 gyermek, vagy egy csoport).

A részletes programajánlóra visszatérünk!

Dankó Lajos a dalköltô Dankó Pista egyenes ági leszármazottja, Nagykárolyban született, jelenleg magyar állampolgár, a bécsi zenemûvészeti fôiskola végzôs hallgatója, hegedûmûvészként az egész világot bejárta, fellépéseiért annyi honoráriumot kap, hogy 26 évesen alapítványt hozhat létre fiatal tehetségek felkarolása céljából, és megítélése szerint mindenki hazudik, aki ma azt mondja, hogy tehetséges, de mégsem tud érvényesülni a világban…

Lord Yehudi Menuhin teljes körû ösztöndíjjal meghívta svájci iskolájába, de nem fogadta el

Dankó Lajos 1973–ban született Nagykároly Cigányvégnek nevezett részében, a Porumbeilor utcában. Jelenleg magyar állampolgár, Bécsben, a Zeilerstrassén lakik, az ottani zenemûvészeti fôiskola ötödéves hallgatója, a Hamburg központú Filharmonie der Nationen Mont Blanc nevû nemzetközi fiatal–zenekar állandó tagjaként (saját szavai szerint) kétszer bejárta már a világot, és például egyetlen szonátaesten való fellépésért 1500 német márka honorárium üti a markát.

— Van–e köze ahhoz a bizonyos Dankó családhoz?

— Ennek korábban alaposan utánanéztem, a válasz: igen. Dankó Pista múlt századi dalíró, aki több száz népszerû dalt, néhány népszínmûvet, sôt (igaz, ezt kevesen tudják) operát is írt, az ükapám volt. 1858–ban született Szegeden, a leszármazottai közül az én dédnagyapám Nagyváradra költözött, a nagyapám pedig Nagykárolyba. Apukám, idôsebb Dankó Lajos, aki azelôtt az itteni Motelben szaxofonozott, Nagykárolyban Tichi néven volt közismert.

— Ön hogyan jutott el a Porumbeilor utcából a Zeilerstrasséra?

— Annak idején az unokaöcsémmel együtt mint csodagyerekeket a kolozsvári zeneiskola alsó tagozatára még felvettek, a zenemûvészeti szakközépiskolába azonban már nem, mert a helybeli "stábok" gyerekei élveztek elsôbbséget. 1989 februárjában családostól Debrecenbe települtünk, ahol azonnal felvettek a Kodály Zoltán zenemûvészeti szakközépiskolába. 1994–ben a budapesti Liszt Ferenc zenemûvészeti fôiskola elôkészítô tagozatosa voltam, amikor találkoztam lord Yehudi Menuhinnal. Miután játszottam neki hegedûn, két iskolája közül meghívott a svájciba, teljes körû ösztöndíjjal. Ezt a meghívást nem fogadtam el…

— Elnézést, jól hallottam? Nem fogadta el a világhírû amerikai hegedûmûvész ajánlatát?

— Nincs ebben semmi különös, hiszen az ajánlatokat általában nem kötelezô elfogadni. Lord Menuhin ekkor a bécsi zenemûvészeti fôiskolát ajánlotta, ahol aztán betegségéig, illetve haláláig a taníttatási költségeimet is fedezte.

Ahogy mások engem, ugyanúgy én is szeretnék támogatni másokat

Bécsben az egész világ megnyílt elôttem. A hamburgi 110 tagú Filharmonie der Nationen Mont Blanc együttes zenekari tagjaként és szólistájaként jelenleg havonta 30–ból 20 napon át turnékon veszek részt. Eddig legtöbbet Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban, Szentpéterváron, Kijevben koncerteztünk, de például Afrikában is vendégszerepeltünk. Mindez persze egyebek között azzal is együtt járt, hogy már nem szorulok anyagi támogatásra. Sôt.

— Sôt?

— Hát… van egy gondolatom. Ahogy lord Menuhin, Ruha István hegedûmûvész (aki a nagybátyám) és mások is támogattak, segítettek engem, ugyanúgy én is szeretnék segíteni másokat. Magyarországon alapítványt akarok létrehozni a határon túl élô tehetséges gyerekek felkarolása céljából. Az alapítvány létrehozásához szükséges formaságok egy részét a cégbíróság már el is fogadta. Remélem, sikerül majd megfelelô keretek között, és megfelelô hatékonysággal mûködtetni.

— Nem mindennapi eset, hogy valaki 26 évesen "fiatal tehetségek" támogatásával foglalkozzon. Annál is inkább, hiszen Ön tulajdonképpen csak ezután fogja befejezni a fôiskolát, ami után még el kell helyezkednie. Más szóval legalább elméletileg, csupán ezentúl válik hagyományos értelemben kenyérkeresôvé. Apropó: Magyarországon szándékozik állás után nézni?

— Sajnos, nem tehetem. A legkedvezôbb magyarországi állásajánlat is csak 100 ezer forintos gázsival jár együtt, míg például Torontóban nemrég (kb. 6500 német márkának megfelelô) havi 5000 kanadai dollárt és szolgálati lakást kínáltak. Ha idôközben kedvezôbb ajánlatot nem kapok, egyelôre Kanadába megyek, aztán majd még meglátom.

Bár károlyi gyerek, szerte a világban jobban ismerik, mint Nagykárolyban

— Amikor azokat az országokat sorolta, ahol az utóbbi években a Hamburg központú nemzetközi zenekarral, illetve egyáltalán fellépett, Romániát nem hallottam. Így persze a szülôvárosát, Nagykárolyt sem…

— A mostani alkalmat nem számítva, négy évvel ezelôtt jártam utoljára idehaza, de 1989 februárja óta azt megelôzôen is ritkán "fordultam elô" Károlyban. Idôhiány miatt történt így, hiszen egyébként még mindig családi kötelékek fûznek ehhez az országhoz, például a nagymamám jelenleg is Nagykárolyban, nagybátyám, Ruha István hegedûmûvész, Kolozsváron él.

Annak oka pedig, hogy muzsikálni nem jöttem haza, igen egyszerû: nem kaptam meghívást. Pedig Fátyol Rudolf szintén rokonom, 1989 elôtt dolgoztam is nála egy évig a szatmári filharmóniánál. De eddig valahogy mégis úgy alakult, hogy egyetlen hazai meghívás sem jött össze.

— Ha arra gondolok, hogy mondjuk Németországban Ön mennyit kap egy–egy fellépésért, nem is csodálkozom ezen olyan nagyon…

— Természetesen tudom, mi a helyzet idehaza, és amennyiben meghívnak, nem lettek volna hasonló pretencióim. Egyelôre az a helyzet, hogy, bár károlyi gyerek vagyok, károlyi fiúból lettem világpolgár, pillanatnyilag, mondjuk Bécsben, Hamburgban, Torontóban és a világ több más nagyvárosában is jobban ismernek, mint Nagykárolyban. Azt hiszem, a hasonló szituációkra illik a bibliai mondás: senki nem lehet próféta a saját hazájában…

— Legközelebb hol fog fellépni?

— Rövidesen Strasbourgban, majd Torontóban tartok szonátaestet. Júliustól szeptemberig a már említett németországi székhelyû nemzetközi zenekarral Spanyolországban, Franciaországban, Dél–Amerikában turnézunk, majd Elmo Cosientini olasz zongoramûvésszel tartunk szonátaesteket Olaszországban. Közben Magyarországon a Soproni Sörgyár és a Postabank támogatásával készül az elsô saját CD–m, amelyen szólókat játszok.

— Ön olyan magától értetôdô módon gondolkodik világméretekben, az egész Földgolyóban, olyan magabiztos természetességgel viselkedik a szó legszorosabb értelmében világpolgárként, hogy muszáj megkérdeznem: véleménye szerint nagybátyja, Ruha István hegedûmûvész (akit egyébként a közelmúltban közös szülôvárosuk, Nagykároly díszpolgárává választottak), jól tette, hogy Romániában maradt?

— Nem fogalmaznék ilyen sarkítottan. Maradjunk annyiban, hogy ha nem ezt tette volna, ma egész biztosan sokkal többen ismernék a nevét szerte a világon. A dolog anyagi oldaláról pedig jobb nem is beszélni. Persze az is igaz, hogy az ô fiatalsága idején más lehetôségek voltak. Annyi viszont bizonyos, hogy mindenki hazudik, aki ma azt mondja, hogy tehetséges, és mégsem tud érvényesülni a nagyvilágban.

Jó ideje már, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan belsô kényszertôl mozgatva járogatom a vidéket. A magam egy személyre szabott, s talán éppen ezért gyorsabban kopó, körvonalait veszítgetô belsô vidékeit, de ezzel együtt az élô, eleven, naponta változó tájakat is. Az utóbbival kapcsolatosan szeretném kibeszélni, hogy eddigi kóborlásaim alatt soha nem láttam még falu– és községszerte ennyi elsôházas lakást, mint napjainkban. Valamikor imádságos és fohászos becsületük, szerepük volt ezeknek az elsôházaknak, oda az idôsebbek a világért be nem tették a lábukat, ha csak azért nem, az otthon öregedô asszonya, hogy letörölje, hetente legalább egyszer, a csendesség lerakódó porát. Az elsôházban ôrizgették, ôrizgetik a férjhez készülô lány kelengyéjét, a megspórolgatott pénzen vásárolt szônyegeket, evôeszközöket, de ide várták vissza, ezt tartogatták a nôsülést tervezgetô legénynek is. Ezért nevezik nagyon sokan még mindig Szamosdarán, Kökényesden vagy Krasznabélteken tisztaszobának is. Nem dobog azonban nagyon sok otthonban az élet ezekben a tisztaszobákban, mert a nôsülendô vagy a férjhez adandó fiatal egyetlen nagy szárnysuhintással úgy elrugaszkodott az otthoni ég alól, hogy vissza már csak látogatóba érkezik, ha érkezik. Így aztán lassan ezek az elsôházak a szétfoszlott remények házaivá váltak, melyekben csak a csend szöszmötölget lábujjhegyen. Az idôsek meghúzódnak a konyhában, mert itt, ahogy mondják, meghittebb a szó, közelebb érzi az ember az embert önmagához, aztán kár, bûn lenne használat alá fogni a fiataloknak ôrizgetett elsôházat. Pedig ôk már nem is kívánkoznak haza, még ebben a migráció által állandó mozgásban tartott világban se. Sebaj, mondják, akkor MAJD jönni fognak, minden bizonnyal az unokák. De mikor lesz vajon, eljövetele ennek a MAJD–nak? És lesz–e egyáltalán? Megérti–e a felnövekvô, hogy az otthoni gondok rövid, vagy hosszabb idôs számûzéséért és feledéséért nem érdemes idegenbe szakadni, mert ismeretlen egek és igék alatt gyakran és fájdalmasan megsebezheti, megszégyenítheti az eddig nem látott arcok közönye az embert. Talán eljön majd egyszer ennek a MAJD–nak az ideje. Addig csak hadd nyikorduljon, emlékeket, reményeket idézgetve és táplálgatva, minden ajtónyitáskor annak az elsôháznak az ajtaja.

Cigarettára gyújtottam az ünnepi ebéd elköltése után. Kint, irinyi vendéglátóim házának tornácán eregettem a füstöt, miközben lassúdad közeledvén, mellém somfordált Béla. Amint alulról felsandítva nézegette a lomhán bodorodó cigarettafüstöt, arra gondoltam, ô is rágyújthatnék. Hiszen immár serdülô, tizennegyedik évében járó legényke, s konfirmálásán túl esvén, egyházközségének is teljes jogú tagjává lett. Sejdítésem annál is inkább megalapozottnak tûnt, mert annak idején, többedmagammal, én is a konfirmálásunk utáni délutánon kóstoltam bele elsô ízben a dohányfüstbe. Éppen azt próbáltam visszapergetni az emlékezetembe, hogy annak idején kikkel is szippantottunk bele a nem akárminek számító "bolti" cigarettákba, amikor Béla megszólalt. Nem cigarettát kért. Más, talányosabb oka volt megszólalásának.

— Maga ráfizet, én meg nyerek rajta — adta fel somolyogva a rejtvényt. Rögvest fogtam, mire céloz, de azért adtam a jámbort. Felszólított hát, hágjunk át a kertbe. Takarosan megrakott melegágy mellé vezetett. Elôbb felemelte, majd felpöckölte az annak keretén nyugvó takarót. Szép, fejlett dohánypalántákat pillanthattam így meg. Az elém táruló látvány ámulatba ejtett, pedig nem akkor vettem elôször szemügyre. Korábban, Béla távollétében már megfordultam a melegágy mellett, s az apjától azt is megtudtam, hogy a palánták java részét már kiültették. Meg azt is, hogy a hajdan biztos pénzbevételi forrásnak számító dohány termesztése az utóbbi években alig–alig hoz valami jövedelmet. De ha nem csurran, cseppen. A földet vétek mûveletlenül hagyni, s mindbe nem lehet csak búzát meg tengerit vetni. Ezért a még melegágyban erôsödô, s a Béla gondos ápolását élvezô palántákat is napokon belül kiültetik. Hátha azokban is nô egy kevés pénz. Mert az mostanság csak apadgat.

Béla a melegágy mellôl az istállóba invitál. Egy tehén, annak lassan üszôvé cseperedô borja és egy ló népesíti be a túl tágasnak nem mondható szálláshelyet. (Míg szemügyre veszem ôket, eszembe jut, hogy Béla apja a télen közel két hónapig ágyhoz kötött beteg volt. Ez idô alatt jobbára ô gondozta ezeket a jószágokat, no meg a sertéseket. A családtagok csak besegítettek neki. Idôsebb Barabás Béla közben felépült, s immár jó egészségnek örvend.)

— Ha akar egyet lovagolni, kihozom a Zolit — mondja Béla a ló szügyét lapogatva. Lovagolni ugyan nekem nemigen akaródzott, de ô azért kivezette az udvarra a társtalanul maradt lovat. Aztán fel is pattant rá. Zoli régi társa, a Jóska, nagyon öreg volt már, a télen kidôlt mellôle. Újat kell mellé keríteni. A múltkor Petriben már kinéztek egy jó csikót. Lehet, hogy meg is veszik, s azt állítják majd Zoli mellé. Jó lenne ha már ôszire hámba törethetne, mert olyankor nemhogy a határban, de még az utcán is nehéz egy lóval boldogulni.

A Harag György Társulat június 4–én 18 órai kezdettel gálaestet rendez, Függöny, avagy vidám évadzáró címmel. Örülni fôleg azért van okunk, mert ha visszafelé tekintünk az idôben, csakis csodaként lehet értékelni, hogy egy teljes és a kitûzött céloknak megfelelô évadot zárunk. Ha pedig elôretekintünk, már most tennünk kell valamit a jövônk érdekében. Ez az évad sem jött volna létre, ha nincs a Proscenium Alapítvány és támogatói köre, akik kisebb–nagyobb mértékben, ki–ki tehetségének megfelelôen, segítették munkánkat. Amit a költségvetési keretbôl, bevételekbôl és pályázaton nyert pénzekbôl nem tudtunk kifizetni, azt mind a Proscenium Alapítvány számlájára csurranó–cseppenô szponzorizálásokból fizettük. A fiatal színészek számára bérelt színészlakások fenntartása teszi ki alapítványunk költségvetésének legnagyobb részét, de többször segített be díszlethez vagy jelmezhez szükséges anyagok beszerzésében és a mûsorfüzeteink, szórólapjaink nívójának megtartásában is. Évad végére a kassza teljesen kiürült, pedig a számlák gyûlnek, és semmilyen "központi" segítségre nem számíthatunk. Ezért döntött úgy a Harag György Társulat, hogy az évadzáró egy szórakoztató, jókedvû mûsorral legyen megtoldva, egyfajta jótékonysági est legyen a Proscenium Alapítvány javára. A mûsor már készül. Vidám jelenetek, zenés összeállítások és meglepetések, amirôl csak annyit árulok el, hogy az is rólunk szól… paródia formájában. Ez alkalommal kerülnek átadásra a hagyományos díjak, felajánlások és ismertetjük a közvélemény–kutatás végeredményét is. Az est záróakkordjaként a színház elôcsarnokában koccintunk vendégeinkkel, és oldott, kötetlen légkörben lehet majd eszmét cserélni "közös dolgainkról". A Függöny, avagy vidám évadzáró címû gálaestre belépôt lehet igényelni a színház jegyirodájában 50 000 lejért. A teljes bevételt a Proscenium Alapítvány céljaira fordítjuk, mindenki számlát kap felajanlásáról.

Sok kicsi sokra megy. Várjuk a szatmári színházbarátokat!

Olvasom Dorel Visan patetikusan kétségbeesett felhívását a romániai színházakhoz. Tüntetni, tiltakozni hív, szembeszegülni az elnyomorodással. A színházi élet, a kultúra összeomlása végzetes lökést adhat az ország elzülléséhez. Végsô jajkiáltásként az operisták a rabszolgák kórusát éneklik majd a Nabuccóból a kolozsvári polgármesteri hivatal elôtt. Sorban állnak fel a legendás színházi menedzserek: Boroghinã Craiován, Csulak Sándor Kolozsváron. Mi lesz?

Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Helyzetjelentés. A már–már megtalált gazdasági önállóság tûnt remény. A megyei tanács túladott a színházon, a város még nem fogadhatott be. A senkiföldjén vagyunk. A városi tanács mentôinjekciója még egy negyed évig életben tart. Tisztelet és köszönet érte. És aztán? Pedig jönnek a fiatalok! Szebbnél szebbek, tehetségesnél tehetségesebbek. Látják, hogy nálunk anélkül, hogy a produkciókra állami pénz jutott volna, mégis egy szép, zökkenômentes évad zajlott le. Nagy színészekkel együtt játszani — nincs ennél vonzóbb!

Talán lesz kibontakozás. Addig is ne adjuk fel, ne szaladjunk Magyarországra, Nyugatra. Nyitunk hát — keletre: szimbiózis a Csíki Játékszínnel. Jövôre két produkció ott készül, három Szatmáron s ezeket itt is, ott is eljátsszuk. Fele kiadás, dupla haszon. Egy kis reménysugár. Oda most hat ifjú tehetséges ember szerzôdik. Tárt karokkal, garantált bérekkel, szolgálati lakással várja ôket a székely megyeközpont. Fáj, nagyon fáj, hogy Szatmárnémeti ez ügyben oly keveset tehet. Ha Béres Kovács József, a Multi Area Rt. igazgatója nem segítene a lakásbérlemények finanszírozásával, már szélnek ereszthettem volna a huszonéves színészeket! S ha jön a csíki csapat, hogy kiegészítse az általuk annyira tisztelt és vonzó Harag György Társulatot, mihez kezdenek, milyen körülményeket találnak majd itt? Van ám min gondolkodni, munkálkodni ôszig. Amíg lehet, cselekedni kell. Intézmény–karcsúsítás, a mûhelykapacitás kihasználása, házasság Csíkszeredával. Megannyi erôfeszítés. Ez talán feljogosít a túlélésre.

Nem vagyok tüntetéspárti. Erôsebben és kifejezôbben amúgy sem mondhatjuk el a gondolatainkat, mint ahogy a színpadon tesszük. Mégis együttérzek a hangzatosan fogalmazó, demonstrációra készülô román kollégákkal. A színházzal a legszebb kincse veszne oda az országnak.

— Nyolc évvel ezelôtt, amikor a Harag György Társulat új tagjaként mutattalak be a Szatmári Friss Újságban megjelent interjúban, még úgy mondtad, elsôsorban a környezetváltozás kedvéért szerzôdtél ide, sejtetve, hogy átmeneti jellegûnek tartod a szatmárnémeti társulathoz tartozásodat. Azóta eltelt egypár év, és lám, még mindig itt vagy, játszol, sok feladatot, munkát vállalsz magadra…

— Ez így van, és pontosan ezek a feladatok marasztaltak a szatmárnémeti társulatnál. Úgy éreztem, hogy itt szükség van rám…

— Van–e olyan szerep, amire szívesebben emlékszel vissza vagy esetleg olyan, amirôl utólag úgy gondolod, hogy nem kellett volna elvállalni?

— Tulajdonképpen mindegyik szerepben jól éreztem magam. Lehet, hogy annak idején volt néhány olyan is közöttük, aminél vártam, hogy vége legyen a sorozatnak, de ebbôl a távlatból már egyikre sem tudok úgy emlékezni, hogy visszatetszést vagy hiányérzetet keltettek volna bennem…

— A színpadi szerepek mellett nagyon sok más megbízatást is elvállalsz: nincs olyan ünnepi vagy jótékonysági rendezvény, amelyen ne lépnél fel, tavaly pedig a színházbarátok társasága összejöveteleinek voltál a háziasszonya. Ez utóbbira hogyan került sor?

— Csirák Csaba és Kereskényi Sándor ötlete volt, hogy szervezzenek egy ilyen társaságot, és felkértek, hogy vállaljam el a háziasszonyi szerepet. Akkor még fogalmam sem volt, hogy miben áll a dolog, de hát nehezen tudok a kérésekre nemet mondani (ami persze nem mindig jó)… Gondoltam, hogy belevágok, és aztán kedvet is kaptam hozzá; remélhetôleg az összejövetelek elmaradása az idei évadban nem végleges, a beszélgetések folytatódni fognak. Nem tudom, mi okból következett be ez a szünet, én is távol voltam egy ideig, másfél hónapot a temesvári társulatnál dolgoztam, aztán készülni kellett a szilveszteri kabaréra, január csendesebb hónap volt, de akkor meg betegeskedtem. Egyébként már a felkérés idején megmondtam, hogy az összejövetelek szervezésében nem tudok részt vállalni, amint értesítenek a találkozók idôpontjáról, én szívesen vezetem a beszélgetéseket, ellátom a háziasszonyi teendôket. Nem vagyok szervezô alkat, a munkámat azonban örömmel végzem, ezt fáradhatatlanul, reggeltôl estig csinálni tudnám, a közéleti szereplésekbe valahogy "belecseppenek", valószínûleg azért, mert a felkéréseket nem utasítom vissza. Egy kicsit azért mindig tartok tôlük, egy–egy ünnepi mûsorban való fellépés: kihívás.

— "Drukkos" természetû vagy? Ezt egyébként azért kérdezem, mert a színpadi játékodban sohasem lehet ilyesmit észrevenni…

— Színpadon nem, de elôtte bizony félek, ideges vagyok. Egyelôre a pódiummûsoroktól félek, amikor egyedül, partnerek nélkül kell kiállnom verset mondani — ez az iskoláskori hegedûvizsgáimra emlékeztet… Azért kacérkodom a gondolattal, hogy ilyen mûfajban is kipróbáljam a lehetôségeimet.

— A prózai vagy zenés szerepeket érzed magadhoz közelebb?

— Egyáltalán nem tudok különbséget tenni, mindkettôt egyformán szeretem! Ennél a társulatnál egyébként az is nagyon tetszik, hogy nincs szerepekbe való skatulyázás, kevesen vagyunk ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Mindenkinek mindent kell csinálnia, s ez nagyon jó…

— Nemsokára itt az évadvég. A közelebbi jövôben mivel foglalkozol, mit tervezel?

— Tervezni különösebben nem szoktam, mert a tapasztalatom szerint így jobban sikerülnek a dolgaim. A legszebb és legjobb, ami velem ebben az évadban történt, az A kôszívû ember fiaiból Baradlayné szerepe — az elsô anyaszerep a pályám során. Most készül egy évadzáró elôadás, amelyben a társulat minden tagja szerepet kap; nem is tudom, minek nevezzem, bál a közönséggel? Más városokban is hagyományai vannak az évbúcsúztató elôadásoknak, én régebben a kolozsvári opera– és színészbálokon vettem részt, ahol volt egy másfél órás elôadás és utána mulatás a közönséggel. Gondolom, hogy itt Szatmárnémetiben a mostani rendezvény olyasféle szerepet töltene be, mint a színházbarátok köre: a társulat és a közönség közti kapcsolat szorosabbra fûzését. Ez mindkettônk számára nagyon fontos, hiszen komoly a konkurencia, nemcsak a televízió, hanem az élet nehézségei, gondjai is eltávolítják tôlünk a nézôket, a színházra tehát gyakrabban kell felhívni a figyelmet… A jövô évadbeli feladataimat még nem ismerem, egyelôre várom a szabadságot, a pihenést, készülök apámhoz és a rokonsághoz Székelyföldre, Korondra…

Június 4 és 13 között 11. alkalommal kerül megrendezésre Kisvárdán a határon túli magyar színházak fesztiválja. Az ünnepélyes megnyitóra június 4–én, péntek este 8 órakor kerül sor: a nagyváradi Szigligeti Ede Társulat Kocsis István Árpád–házi Szent Margit címû darabját mutatja be a Várszínházban. Aszatmárnémeti Harag György Társulat három produkcióval szerepel a fesztivál mûsorán: június 6–án este 9 órakor a Várszínházban Horváth Károly–Józsa Erika Leányrablás címû musicaljét mutatja be a társulat, de még elôtte, június 5–én, este 11 órakor Cserey Csaba mutatkozik be Dob–túrájával a Kocsmaszínházban, június 6–án, délután 1 órakor pedig Kulcsár Attila lép fel itthon is nagy sikert aratott pódiumelôadásával, a Virágot Algernonnak címû produkcióval a Mûvészetek Házában.

A kisvárdai közönség s a vendégek napi három–négy elôadás kínálatából válogathatnak ezúttal is, a fesztiválon jelen lesz valamennyi romániai magyar társulat: a kolozsvári Állami Magyar Színház (Eugene Labiche: A Lourcine utcai gyilkosság), a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat (Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté és Jean Giraudoux: Elektra), a marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetem Szentgyörgyi István Tagozata (Jó reggelt, napsugár — ácsorgások két részben), a Kolozsvári Színmûvészeti Fôiskola (Moliere: Képzelt beteg), a temesvári Csíky Gergely Színház (Jaroslav Hasek: Svejk, a derék katona), a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház (Tersánszky–Örkény–Tömöry–Darvas: Kakuk Marci és Isten hozott, szellô címen egy Turgenyev–átdolgozás), a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió (Jean Anouilh: Ardélie, avagy szeret nem szeret). Az erdélyiek mellett Jugoszláviából fellép az újvidéki Magyar Színház (Martin Cicvák: Profik háza), a szabadkai Kosztolányi Dezsô Színház (Ariel Dorjman: A halál és a lányka) és a szabadkai Népszínház (Slawomír Mrozek: Örvendetes esemény), Szlovákiából a kassai Thália Színház (Arthur Miller: Az ügynök halála) és a komáromi Jókai Színház (Zágon–Nóti–Eisemann:Hyppolit, a lakáj és Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába), Kárpátaljáról a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház (Madách Imre: Az ember tragédiája), és újból Kisvárdán lesz a torontói Magyar Színház társulata is (Aldo Nicolaj: Hárman a padon). A nagyszínpadi elôadásokon kívül számos egyéni mûsor, stúdióprodukció bemutatására is sor kerül, a színházigazgatók pedig megbeszélést tartanak a határon túli magyar színjátszás lehetôségeirôl és gondjairól. A díjkiosztással egybekötött zárógálát június 12–én, szombaton tartják este 8 órakor a Várszínházban. Sok sikert kívánunk a szatmárnémeti mûvészeknek a kisvárdai elôadásokhoz!

A Szatmár megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság és a Pro Arta szervezésében május 28–án és 29–én kerül sor a "Pro Young Rock" koncertre a szatmárnémeti nyári kertben. Pénteken 20 órai kezdettel a Tornado és a Raindust, szombaton pedig az Everest és az Altar együttesek lépnek fel. Az utóbbi két együttes itt és most mutatja be a legújabb albumát. Jegyek a nyári színház jegypénztárában, a koncert napjain kaphatók.

Hivatali visszaélés és csalásban való részvétel vádjával 

Május 19–én a Kolozs Megyi Rendôrfelügyelôség szervezett bûnözés elleni osztályának hat tisztje Szatmárnémetibe érkezett, hogy a kolozsvári ügyészség által kibocsátott megbízásnak eleget téve öt petei határellenôrt Kolozsvárra szállítsa. Vasile Viteaz, Teodor Lãpusan, Angela Fãrcas, Sergiu Iobaj és Rita Ticu petei vámosokat fegyveres kísérettel szállították a Kolozs Megyei Rendôrfelügyelôségre. Kolozsváron ügyészség elé állították a petei vámosokat és Vasile Viteaz kivételével mindegyikük ellen 5 napos elôzetes letartóztatást rendeltek el. A vád hivatallal való visszaélés és csalásban való részt vállalás.

Kommentár 

Érdekes módon, a balkáni válság kirobbanása óta egyre többet hallunk Oroszországról, s — ez is napjaink egy kissé paradoxonnak ható valósága — a hatalmas gazdasági–pénzügyi nehézségekkel küszködô óriás–ország egyre jelentôsebb szerepet játszik a világpolitikában. Azt azért még az általános iskolások is tudják, hogy a világhatalomként elismert Szovjetunió széthullása után " úgymond — újjászületett országot nem lehet/nem szabad, bármilyen nehézségekkel küzdjön is, leírni, semmibe venni. Hiszen a Szovjetbôl "levált", és függetlenné vált 14 állam után "megmaradt" Oroszország így is valóban óriás, a Föld legnagyobb kiterjedésû állama a maga 17 075 400 négyzetkilométeres területével. A lélekszámot tekintve ugyan a maga 150 milliós lakosságával meglehetôsen hátraszorult a leg–ek listáján. Nemhogy az Egyesült Államokkal nem versenghet, de megelôzte Indonézia és Brazília is. Gazdasági nehézségei — mondjuk ki magyarul: a csôd szélén áll! — ellenére is katonai potenciálja révén még mindig félelmetes erôt képvisel. Az orosz, "szoldateszka" erre még rá is játszik, egy kis kardcsörtetéssel meg–megpróbálják riogatni a világot, mint tették ezt nem egyszer, a balkáni háború immár két hónapja alatt.

Hogy a kardcsörtetések, olykor–olykor nagyon mérges hangú, már–már szakítással fenyegetôzô jegyzékváltások után mégiscsak az orosz fél csak leült a tárgyalóasztalhoz, ezt sokan személyesen a cárnak is becézett Borisz Jelcinnek tulajdonították/ tulajdonítják, aki szívmûtétje után sokat veszített ugyan erejébôl, de minduntalan fellépô betegeskedése ellenére is, a látszat szerint még mindig hatalmas markában tartja a birodalmat.

A most 68. életévét betöltött politikus — egészen szívmûtétjéig — valóban a "szibériai medve" megtestesülésének látszott. Lebírhatatlan volt az ereje, irigylésre méltó a szívóssága, bámulatra méltó az akaratereje. 1931–ben született az uráli Jeketyerinburgban, amelyet akkor, és még jó sokáig Szverdlovszknak neveztek. A Kirov Mûszaki Fôiskolán építômérnöki diplomát szerzett, majd a szakmájában dolgozik, egészen 1968–ig, amikor a szverdlovszki területi pártbizottsághoz kerül, majd 1976—1985 között annak elsô titkára lesz, innen "emelik" az SZKP KB tagjává, közben, ami a funkcióval járt: megválasztják képviselônek is. Szóval, érdekes módon onnan indul a karrierje, ahol — a bizonyos értelemben — elôdje, II. Miklós, az utolsó orosz cár befejezte földi pályafutását. (Jelcin ellentmondásos egyéniségét jellemzi az ezzel összefüggô két megnyilvánulása: már Oroszország elnökeként ad parancsot arra, hogy bontsák le az ún. Ipatyev–házat, azt az épületet, melynek alagsorában 1918–ban meggyilkolták a cárt és családjának minden tagját. Majd, a múlt esztendôben, mikor sor került a cári család hamvainak Szentpéterváron való eltemetésére, Jelcin — betegségére hivatkozva ugyan nem vesz részt a szertartáson, de — üzenetében hangsúlyozza, hogy "…80 év után a Történelem igazságot szolgáltatott!")

Jellemének ez az ellentmondásossága — vagy, ha úgy tetszik diplomáciai rugalmassága! — magyarázza késôbbi más cselekedetét is. Gorbacsov az, aki a moszkvai pártbizottság élére kinevezi, mint a peresztrojka hívét. Az együttmûködés azonban nem tart sokáig. Jelcin szembe kerül Gorbacsovval, s ezért szakmája legfelsô irányító–szervébe "számûzik". Jelcin az építôipari állami bizottságot vezeti, közben azonban mint képviselô egyre nagyobb befolyásra tesz szert, ô lesz az Orosz Föderáció parlamentjének elnöke, majd 1991–ben kierôszakolja a népszavazást, amely kinyilvánítja Oroszország függetlenségét! Azóta június 12–e nemzeti ünnep. 1991 augusztusban Jelcin az, már mint az Orosz Föderáció elnöke, aki meghiúsítja a Gorbacsov elleni összeesküvést, kiszabadítja az elnököt. Ô a demokrácia hôse. Közben titokban tárgyalásokat folytat Ukrajnával és Fehéroroszországgal, paktumot is írnak alá, majd decemberben Alma Atában, 11 volt szovjet köztársaság vezetôivel aláírják a Független Államok Közössége nevû szervezet megalakítását kimondó dokumentumot. Gorbacsovnak nincs más választása: december 25–én lemond, egy már nem létezô állam elnökségérôl. A Szovjetunió ezzel végérvényesen megszûnt.

Borisz Jelcin, aki 1991. július 10 óta tölti be Oroszország elnöke tisztjét, kénytelen volt még egyszer a demokrácia bajnokaként fellépni: amikor 1993–ban a hadseregre támaszkodva (!), a szó szoros értelmében szétverette a vele szembehelyezkedô törvényhozást. (Lövette a törvényhozásnak otthont adó "Fehér Házat"!)

A következô periódusban aztán — egyes katonák szerint — "hálátlannak" bizonyult, megkarcsúsította a hadiipart, létszámcsökkentést hajtott végre a hadseregben. Mindezen takarékosság–diktálta intézkedések ellenére Oroszország gazdasági élete a mélypont felé közelít. Jelcin pedig kétségbeesetten keresi azt az embert, aki kivezetné az országot a válságból, s a keresése — mondhatni — máig tart. Elôbb Jegor Gajdárt meneszti, majd megválik Viktor Csernomirgyintôl, a duma nyomására (!), kísérletezik a fiatal, dinamikus Kirijenkoval, majd nyolc hónapja a volt KGB–vezetôt, Jevgenyij Primakovot bízza meg kormányalakítással, ahhoz, hogy most május 12–én ôt is menessze s helyette Szergej Sztyepasin tábornok–belügyminisztert nevezze ki kormányfônek. Ez a gesztus aztán végképp mindenkit meglepett, hiszen másnap kezdte meg az orosz törvényhozás alsóháza, a duma a Borisz Jelcin menesztését célzó vádpontok fölötti vitát, melyek végén, a szavazás kimenetelétôl függôen —,ha összegyûl a 300 elítélô szavazat — meg lehetett volna kezdeni az elnök menesztésének procedúráját. Öt vádpontot sorakoztattak fel a kezdeményezô kommunisták: 1. — a Szovjetunió szétrombolása; 2. — a parlament megrohamozása, 1993–ban; 3. — a katonai–ipari komplexum szétzúzása; 4. — az orosz nép elleni genocídium; 5. — háború Csecsenföld ellen. Háromnapos vita után ejtették meg a szavazást, s ez nem hozta meg a Gennagyij Zjuganov, a kommunista többség vezetôjének az elégtételt, mert bizony az eredmények alatta maradtak a remélt bûvös 300–nak. 238—238 szavazat esett az elsô és a negyedik pontra, 263—263, "a parlament elleni roham és a katonai–ipari komplexum felszámolása vádpontra". A legsúlyosabban esett viszont latba a csecsen háború, a 283 elítélô szavazattal itt szinte–szinte elérte az ellenzék a 300–as határt! (Egyébként a most kinevezett Sztyepasin tábornok is, KGB–s vezetôként, ugyancsak Csecsenföldön szenvedte el legfájóbb katonai vereségét!) A Duma szavazásának végeredményét a sajtójelentések szerint, "Jelcin elnök higgadtan fogadta" s azt is nyugodtan vette tudomásul, hogy május 19–én a duma bizalmat szavazott az új miniszterelnökének, Sztyepasinnak. Igaz, ezt a "nyugalmat" Jelcin újabb megbetegedésének tudják be, "hörghurutja" miatt nem tudta fogadni José–Maria Aznar spanyol miniszterelnököt sem, akivel csak telefonon érintkezett. Rebesgetik, hogy a hörghurut voltaképp újabb infarktus, netán agyvérzés, de Jelcinnél sosem lehet tudni. A jelek szerint még ilyen állapotban is ô az, aki szorosan fogja a gyeplôt. Bár álláspontja többször változott a balkáni háború megítélésében is, azért volt olyan okos, hogy visszafogja a szoldateszka kardcsörtetését, külügyminisztere "magas tenorját¨, s nem tette magáévá a duma által elfogadott Minszk–Moszkva–Belgrád tengelyt sem. Sôt! Különmegbízottat nevezett ki Viktor Csernomirgyin személyében a közvetítésre. Képviselôje pedig — Belgrád nagy, de Minszk és Moszkva kisebb meglepetésére — a bonni G8–tanácskozáson is elfogadta a többség javaslatát, a német rendezési javaslatot, amely Milosevics feltétlen támogatása helyett az "öt pont" teljesítését követeli Belgrádtól.

És Viktor Csernomirgyin, a most 61 éves volt kormányfô fáradhatatlanul végzi a rábízott munkát, repül Helsinkibe, majd Belgrádba, onnan Bonnba, majd Moszkvába, ismét Belgrádba: tárgyal, egyeztet, közvetít, és attól függetlenül, hogy mi lesz fáradozásainak azonnali eredménye: Csernomirgyin ismét a nemzetközi diplomácia reflektorfényébe került, s olyan "jó pontokat¨ szerzett/szerez, amelyek a Jelcin–utáni periódusban igen jelentôs súllyal esnek majd a latba.

S hogy meddig tartja Borisz Jelcin a kezében Oroszország sorsának irányítását? Azt most már — a jelek szerint — tényleg csak a természet dönti el!

Labdarúgás, A–osztály

Nehéz szívvel eresztettük útnak a szatmáriakat a bajnokjelölt (de nyugodtan beszélhetünk már a vasutascsapatról mint bajnokról) ellen a giulesti–i stadionba. Az elôzmények közismertek, hogy csak a legfontosabbat említsük: a múlt fordulóbeli 1–6–os vereséget hazai pályán, az onesti–iektôl. Aztán a mérkôzésen — legalábbis az elsô félidôben — nem nagyon lehetett különbséget tenni az elsô helyezett és a kiesô csapat között. Hogy mi motiválhatta a vendégeket? Sok minden: a televíziós közvetítés, a helytállás vágya a Rapiddal szemben, és nem utolsósorban a felajánlott pénzdíjak: Mircea Govor fôszponzor 200 német márkát ígért a játékosoknak siker esetén, ettôl a Dinamo biztosan többet fizetett volna, ha sikerül a szatmáriaknak a pontszerzés. Ilyen körülmények között a sárga–kékek is rátettek egy lapáttal (tehát így is lehet játszani…) és úgy küzdöttek, mint az ôszi idényben egy–két meccsen, többek között a Rapid ellen is. Akkor 1–1 volt az eredmény. Miért ne próbálják meg a lehetetlent a fiúk most is…

A Connex–mezeseket láthatóan meglepte az ellenfél merészsége, pedig már indulásból Both Gabi óvatos taktikát választott és csak egy csatárral (Stanciu) támadta Lobont kapuját. De az Olimpia támadójátékában részt vettek a középpályások is, elsôsorban Cornaci, Dragomir és Negrea. Így aztán, nem kis meglepetésre az elsô gólhelyzeteket a szatmáriak dolgozták ki: Cornaci bal alsó sarokba tartó labdáját bravúrosan védi Lobont (5.) egy Stanciu—Dragomir összjáték után a kapitány (Dragomir) is gólt szerezhetne (7.), Negrea 20 méteres szabadrúgása kapu mellé megy (16.). A másik oldalon az új szupersztár Ganea alig tud megmozdulni a feladatát jól ellátó Chiorean mellett. Az elsô veszélyesebb Rapid–akció csak a 24. percben következik be: Radnic távoli lövését Suciu csak nehezen tudja semlegesíteni. A vasutasoknak nem megy a játék, a nagy mellény megbosszulta magát, Mircea Lucescu kénytelen az oldalvonalból admonesztálni fiait, a tartalék játékvezetô figyelmeztetései közepette. Az elôretolt ék szerepét játszó Stanciu egyre többször kerül a földre, de Sorin Burloiu játékvezetô nem akar ujjat húzni a Rapiddal, így sípja legtöbbször néma marad. A 43. percben — váratlanul — megszületik a mérkôzés egyetlen gólja: Nan bal oldali beadása után Ganea kiemelkedik védôink közül és csúsztatott fejese Suciu hálójában köt ki (1–0). Két perc múlva a nemzeti tizenegy középcsatára kapufára fejeli a labdát.

A második félidôben a Rapid játékosai rájönnek, hogy mégis csak egy kiesôvel játszanak, és elkezdenek futballozni. A jobb teljesítményhez hozzájárult Sumudicã becserélése is, akivel a vasutasok csatárteljesítménye lényegesen javult. Bundea (49.), Lupu (50.), Sumudicã (55., kapufa), Ganea (60., 67.) helyzetei jelzik a változást. De a Rapid nem tudja növelni elônyét. A végére marad egy szatmári — kihagyott — egyenlítési lehetôség, de Dragomir és Cioloboc ezt elpuskázza (85.), majd egy újabb Ganea—Sumudicã–akció. Az eredményjelzô ellenben nem változik: Rapid — Olimpia 1–0. És ez végül is egy becsületes eredmény.

Olimpia FC: Suciu — Szabó, Nan, Luput, Chiorean, Cornaci, Rosoagã, Iodi, Dragomir, Negrea, Stanciu. Cserék: Rosoagã helyett Cioloboc, Stanciu helyett Marian Alexandru és Negrea helyett Pantea.

*

Az utánpótláscsapatok mérkôzésén: Rapid — Olimpia FC 7–0.

C–osztály 

A harmadosztályban a Somesul szombaton otthonában fogadta az Aradi Inter csapatát. A találkozó nem ígérkezett túl könnyûnek, annál is inkább, mivel mindkét csapat a kiesés ellen küzd. A szurkolók nagy megelégedésére a Mircea Bolba irányította együttes remek játékot mutatott, végig fölényben játszott és teljesen megérdemelten nyert, még ilyen arányban is.

A 6. percben Lãpuste beadását Blãjan csúsztatja az aradi hálóba (1–0). A gyors gólszerzés után majdnem fél óráig kell várni az újabb hazai találatig. Ez a 29. percben következik be, amikor Ratiu Tuturashoz továbbít, de az egyik védô fejérôl a labda az aradi kapuban köt ki (2–0). Szép hazai gólnak tapsolhatott a közönség a 32. percben, amikor is Lãpuste szögletrúgásból szerzi meg csapata harmadik gólját (3–0). Az aradiak nem adják fel és a félidô vége elôtt szépítenek: a 39 éves Lazãr szabadrúgása a szatmári sorfal fölött Morar kapujában köt ki (3–1).

A második félidôben az aradiaknak van még erejük egy gólra ledolgozni a hátrányukat (59.: Sulician 3–2–re módosítja az eredményjelzôt), de ezt követôen Nastai és társai nem hagynak semmi esélyt a vendégeknek. A 70. percben Nastai—Ratiu—Nastai útvonalon gördül a támadás és a szatmári csatár belövi csapata negyedik gólját (4–2). Az aradiak lônek még egy kapufát, majd a házigazdák egy újabb gólt: Ratiu szabálytalan szereléséért Csôsz László játékvezetô (Sepsiszentgyörgy) 11–est ítél, amit Blãjan értékesít (5–2).

A végeredményt szintén Nastai állítja be a 76. percben (6–2).

Somesul: Morar — Pop, Boros, Ciuclean, Pascu, Blãjan, Lãpuste, Tuturas (35. Aioanitoaie), Ratiu, Nastai, Vesa.

Szombaton a Somesul az éllovas UMT–vel, majd egy hétre rá hazai pályán a Tordai Sticla csapatával mérkôzik. Két nagyon nehéz mérkôzés vár a Bolba–csapatra, de a lendületben lévô Somesul ezeken is szerezhet (sôt szereznie is kell) pontokat.

Bukarestben a román—magyar labdarúgó–mérkôzés elôtt az eufória lassan tetôzik. A hazai szurkolók most már biztosra veszik, hogy a román válogatott a június 5–i Eb–selejtezôn Gheorghe Hagi segítségével legyôzi a magyar csapatot. Hagi máskülönben kijelentette, hogy ez lesz a búcsúmérkôzése: "Utoljára szerepelek a válogatottban! Remélem, a jelenlétemmel önbizalmat kölcsönzök csapattársaimnak és a játékommal hozzájárulok a magyarok elleni történelmi gyôzelem megszerzéséhez."

Az ultranacionalista pártvezetôk sem hagyhatják ki a lehetôséget. Vadim Tudor soviniszta pártelnök is szeretettel üdvözli a macedón nemzetiségû játékos visszatérését a válogatottba (a romániai macedónok nem veszélyeztetik az ország egységét, mint mások…), és jóslásra is vállalkozott: "A magyarokat nem csupán az Európa–bajnokságból fogjuk kiverni, hanem a NATO–ból is".

Giovanni Becali, a román származású olaszországi játékosmenedzser, aki szerint az AC Milan hajlandó 7 millió dollárt fizetni a Rapid gólkirályáért, a román válogatottban már alapjátékosnak számító Ionel Ganeáért, Hagi visszatérésével kapcsolatban kijelentette: "Gica az utca emberének kedvéért vállalta a magyarok elleni meccset. Az egyszerû szurkolónak akar örömet és sikerélményt szerezni."

Victor Piturcã szövetségi kapitány is belenyugodott már a megváltozhatatlanba: "Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez lesz Hagi búcsúfellépése, és ôszintén remélem, hogy maradandót alkot a magyarok ellen…"