Tabuk nélkül, tényleges érveléssel vitatkozni kell az erdélyi regionalizmus és az ezzel járó kompetenciák, intézmények kialakításáról — mondotta lapunknak Molnár Gusztáv. Az Erdélybôl elszármazott, Budapesten élô filozófus tollából látott napvilágot a Kolozsvári Nyilatkozat elsô változata. Az eredetileg a kincses városba tervezett megemlékezést, a nyilatkozat utáni hisztéria miatt, Bukarestben tartják meg, június 30-án, szerdán. Molnár Gusztáv a Friss Újságnak elárulta, nem tartja kizártnak, hogy a regionalizmus kérdésének a felvetése miatt kiutasítják az országból.

— Milyen esemény lesz június 30-án, Bukarestben, és ki szervezi?

— A román-magyar viszony javítását szorgalmazó Budapesti Nyilatkozat 10. évfordulója alkalmából megemlékezô konferenciát tartunk Bukarestben, vagyis sor kerül arra az eseményre, amit eredetileg Kolozsvárra terveztünk. A pár órás elôadás-sorozatból álló ünnepséget a Társadalmi Dialógus Csoport szervezi. Pontosabban a meghívót a Párizsban élô Mihnea Berindei és jómagam, mint a Budapesti Nyilatkozat egykori aláírói, valamint Gabriel Andreescu, a Társadalmi Dialógus Csoport tagja írtuk alá. Az eseményre elvárjuk a bukaresti román elitet, többek között, reményeink szerint, ott lesz: Horea Patapievici politológus, Zoe Petre, az elnök fôtanácsadója, Dinu Giurescu történész. Ugyanakkor számítunk Szilágyi Zsolt, Bihar megyei képviselô, Bakk Miklós lugosi politológus, Toró T. Tibor, a Reform Tömörülés elnöke, Alexandru Cistelacan, Daniel Barbu, Lucian Boia, Dinu Zamfirescu, Aliadna Comp részvételére is.

— A Ceausescu–diktatúrát elítélô Budapesti Nyilatkozat évfordulóján mibôl áll a megemlékezés?

— Engem kevésbé a dolog hagyományos értelemben vett megemlékezô része érdekel, hanem inkább az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozat által elindított vita. Hiszen annak köszönhetô, hogy az elnök erre reagált és bedobta az országos, sôt nemzetközi köztudatba az erdélyi regionalizmus kérdését. S tulajdonképpen ezzel nagyban elôsegítette a Kolozsvári Nyilatkozat szerzôinek szándékát, ugyanis szó szerint az áll a nyilatkozatban, hogy vitát akarunk kezdeményezni az erdélyi regionalizmusról. Nos ez a vita megindult, elég csak arra gondolni, hogy a nagy hisztéria közepette a Transilvania Jurnalban megjelent egy nagyon fontos szöveg, Alexandru Cistelecan, Ion Muresan és Alexandru Vlad megírta Románia helyzetének strukturális elemzését. Ez kicsit elméletibb megközelítésben, mint a Kolozsvári Nyilatkozat, de annak a gondolatkörét viszi tovább. Az áll benne, hogy Romániával kapcsolatban mindent végig kell gondolni, választ kell keresni arra: mi okozza az állandó zsákutca-helyzetek sorozatos újjátermelôdését. Tabuk nélkül, többek között az állami berendezkedés jellegét is meg kell vizsgálni — szögezi le az elemzés. A lényege azonban az, hogy nincsenek elôre megállapított megoldások, nem létezik abszolút megoldás. A szabad vizsgálódás jogáról van szó és menet közben majd kiderül, hogy melyik a legjobb megoldás.

— A román sajtóban az is megjelent, hogy Ön írta a Kolozsvári Nyilatkozatot. Igaz ez?

— Nem titok, ennek elsô változatát én fogalmaztam meg, eleve románul. A szöveg ellenben menet közben, egyes emberekkel való beszélgetés után lépésôl lépésre módosult. Tehát egy mozgásban lévô nyilatkozatról volt szó, természetesen nem ennek fô mondanivalóját, hanem a részleteket illetôen. Éppen ezért lehet egészen precízen megállapítani, hogy miként került az elnöki hivatal birtokában az éppen adott változatú szöveg. S ilyen szempontból meg kell adni, a román sajtó is hitelesen közölte a Nyilatkozat-tervezetet, mondhatni még a formátumot is. Ezzel nagymértékben segített nekem abban, hogy pontosan meg tudjam állapítani, miként, kitôl kapták a szöveget.

— Az aláírók neve is hitelesen jelent meg a román lapokban?

— Igen, de ezek nem tényleges, hanem potenciális aláírók. Azokkal, akiknek a neve ott állt, folyamatosan eszmét cseréltünk, kikértük a véleményüket, természetesen volt olyan, aki tárgyalások után jelezte, hogy nem hajlandó ezt aláírni. Így például miután beszéltem Gabriel Andreescuval, neki az volt a véleménye, hogy fôleg politikai megfontolásokból nem hajlandó ezt most kézjegyével ellátni. Vagyis azok, akik jelezték: látnak ebben fantáziát, nem biztos, hogy a legvégén aláírták volna, de az sem biztos, hogy nem.

— Hogyan vélekedik Emil Constantinescu hozzáállásáról?

— Szerintem azok, akik az elnöknek azt tanácsolták: vigye a nyilvánosság elé ezt a tervezetet, nem biztos, hogy személy szerint Constantinescunak ezzel jót tettek, de az ügynek mindenképpen. Mert leszámítva az ôrjöngést, azért egy csomó ember elgondolkodott az ország helyzetén, s az erdélyi regionalizmus bekerült a köztudatba, s nem Sabin Gherman szintjén. Az alapvetô fontosságú lényegi fogalmak bedobásával — amelyeknek további tisztázása természetesen még hátravan — a regionalizmussal járó intézmények kérdése immár középpontban áll. Vagyis arról van szó, hogy a provinciák, a történelmi tartományok autonómiája feltételezi a megfelelô kompetenciákat és intézményeket. Ilyen elsôsorban egy tartományi törvényhozó testület vagy képviseleti testület, vagy tartományi gyûlés. Ezt nevezhetjük sokféleképpen, s csak azért nem használtam a parlament kifejezést, hogy ne borzoljam senkinek a kedélyeit. Pedig helyi parlamentek számos országban vannak, s ezek egyáltalán nem érintik a központi parlament felsôbbrendûségét. A lényeg mindenképpen az, hogy ezekrôl a kérdésekrôl megindult a vita, de éveknek kell még eltelni, míg ez a tisztázó kérdés és egyúttal persze a politikai folyamatok alakulása elvezet, vagy nem vezet el a regionalizmus tényleges politikai felmerüléséhez Erdélyben. Én azon leszek, hogy a szerdai bukaresti eseményen ez terítékre kerüljön.

— Elképzelhetô, hogy a bukaresti találkozó egy nyilatkozat elfogadásával zárul?

— Erre most nem tudok válaszolni, s nem taktikai megfontolásokból, hanem azért, mert úgy tudom, hogy többféle nyilatkozat–tervezet is forog. Szó van többek között egy egészen általános jellegû úgynevezett Bukaresti Nyilatkozatról, ami inkább politikai, diplomáciai gesztus, és nincs semmi köze a Kolozsvári Nyilatkozathoz. A magam részérôl én fölöslegesnek tartom az újabb és újabb nyilatkozatok aláírását. Az a bizonyos, kollektív gondolkodással összeállt Kolozsvári Nyilatkozat már megtette a hatását, s a tényleges érvelésnek jött el az ideje. A bukaresti megemlékezés jó alkalom lesz arra, hogy vitatkozzunk errôl a kérdésrôl. Persze hozzá kell tennem, hogy van egy kis aggályom. Én ugyanis repülôvel fogok utazni, pontosan hétfôn (azaz ma — a szerk. megjegyzése) 14 órakor érkezem Bukarestbe. A bukaresti repülôtérig biztosan eljutok, de nem tudhatom, hogy ott milyen fogadtatásban részesülök.

— Még nem utasították ki Romániából.

-— Nem, de már fontolgatták, ezt többször észrevettem abból, ahogyan a határôrök fogadtak.

Remélem, hogy nem lesz semmi gond, mert ha netán elkövetik azt a hibát, hogy nem engednek be, akkor ez sajnos megint egy óriási politikai hisztériát fog eredményezni.

Nem tudom, mert nem számoltam, hogy hány napja tart Koszovóban a kivonulás, a bevonulás, a menekülés, az otthonfoglalás és a törlesztgetés. Azt viszont tudom, hogy csak a velünk együtt élô, velünk együtt lélegzô történelem adhat holnapra, holnaputánra megbocsáthatatlan emlékeket, tôle kaphatunk gyógyíthatatlan sebeket… A volt történelem emlékei, a tatárdúlás, a török pusztítás valamennyi keserûsége átszivárgott már a történelem tisztító kavicsrétegén. Mára már letisztult emlékként járnak vissza hozzánk; bántanak, de nem ejtenek gyógyíthatatlan sebeket rajtunk… Tudom azt is, hogy a háború nem tûr otthonokat. Soroljak ezer és ezer példát? Fölösleges! Kiáltás–közelben volt és van még mindig hozzánk a véres példa. A példa, példák egész sora, melyekbôl nem tanultunk, nem tanul az ember. Pedig azt mondják az okosak: a történelem a legjobb tanító. Ez a tanító, úgy látszik, valamelyik pártegyetemen nyerte a diplomát. Szóhasználatában nem ismerôs a béke; távoli ennek még a fogalma is tôle. Nem ismeri bizonyára azt sem, hogy építeni szeret az ember: házat is, hazát is. Nem ok nélkül, nem véletlenül sarjadt, nôtt ki egymásból a két szó, akár az árnyékból a fény. A haza, a hazánk a házunk, otthonunk is. Az kellene legyen! A ház tart fejünk fölé tetôt, az véd hidegtôl, melegtôl, esôtôl, hótól, szél– és jégveréstôl. A haza a saját testével véd, óv, de mi tesszük lakhatóvá. Mit érezhet most, vajon, az az albán, aki füsttôl szégyenített gerendákat, lerombolt, szétlôtt falakat talál egykor–volt, melegséget ôrzô háza helyén? És mit érezhet az a szerb, aki batyuba kötötte maradék holmiját és menekül. Nem tudja még, hogy hová, de megy, viszi a nagy keserûségét, dühét, haragját, mert fél. Fél, hogy társai, testvérei bûneiért neki kell lakolnia. Hogyan mondhatja akár az egyik, akár a másik, hogy Koszovó az én hazám, ha nincs háza, ha be kell csuknia meneküléskor maga után otthona kapuját?…

És tudom azt is, hogy a háborút mindig a bársonyszékek biztonságában megbúvó politikusok és katonatisztek robbantják ki, ôk égetnek fel, rombolnak le házat és hazát, ôk is veszítik el elôbb, vagy utóbb, de az életet a civileknek kell megnyerniük. Lesz–e vajon, az egyszerû albán vagy szerb embernek elég ereje, emberi felismerése és kitartása egy ilyen gyôzelemhez — meg tudják–e nyerni önmaguk számára az életet? És ha igen, hány évnek, évtizednek kell elmaradoznia, hogy a haza földje eloszlassa a végtelen ég a rombolás füstjét és elnyelje a mindenség a jajkiáltásoknak még a visszhangját is? Ki ad megnyugtató választ ezekre a kérdésekre, Uram?

(ám) Az RMDSZ Szatmár megyei választmányának Állandó Bizottsága péntek délutáni ülésén az Alapszabályzat–módosítással kapcsolatos teendôkrôl tanácskozott. Mint már korábban hírül adtuk, az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán elfogadott új Alapszabályzat a területi szervezetek mûködését, vezetôségi összetételét érintô változásokat tartalmaz. A megyei szervezeteknek a helyi alapszabályt egyeztetniük kell a központival, s e feladat a rendkívüli küldöttgyûlésre hárul. Az összejövetelre valószínûleg szeptember elsô felében fog sor kerülni, így szeptember 15–ig az országos elnökséggel közölni tudják a tanácskozás határozatait. Ezt követôen a megyei választmány – újabb nevén: Megyei Küldöttek Tanácsa — teljes figyelmét a novemberben sorra kerülô belsô választások elôkészítésére fordíthatja.

Az egyetemi oktatás esetében az évkezdés az egyetemek szenátusainak döntésétôl függ. A megadott intervallum szeptember 1 — október 10. Az új iskolai év 34 oktatási hétbôl (170 nap) fog állni. (A 2000–2001–es tanévtôl 36–ra nô az oktatási hetek száma, de még így sem érjük el a nyugati országokban alkalmazott óraszámokat.)

A következô tanév két félévbôl fog állni: az elsô szeptember 1–tôl január 28–ig, a második február 7–tôl június 15–ig fog tartani. Az elsô félév két vakációjának idôpontja és idôtartama: október 23–31 között, illetve december 18–január 9 között. A félévi vakáció január 29 és február 6 között lesz. A második félévben két hét vakáció lesz. Mivel erre az idôszakra esik a húsvét, az iskolák autonóm módon döntenek a vakáció idôpontjáról.

Sajtóértekezlet az Állami Tulajdonalap Területi Kirendeltségén 

Az elôzetes várakozásokkal ellentétben, Bebe Bobeanu, az ÁTA Szatmárnémeti Területi Kirendeltségének elnöke az eléggé szokatlan idôpontban, tegnap tizenegy órára összehívott sajtóértekezletet nem azzal indította (egyébként nagyon diplomatikusan), amire joggal számítani lehetett volna. A sajtó képviselôi ugyanis arra számítottak, hogy az értekezlet összehívására, már csak a szokatlan idôpont miatt is, azért kerül sor, hogy az ÁTA területi kirendeltségének elnöke, ahogy mondani szokás, a bizonyítványát magyarázza. A Román Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt megyei szervezete ugyanis szóbeli megrovásban részesítette az elmúlt héten, azzal az indokkal, hogy elhanyagolja a kapcsolattartást és nem tájékoztatja a szervezetet a privatizáció menetével kapcsolatban.

A pártja részérôl ért támadás visszaverése helyett legutóbbi bukaresti útjának beszámolójával indította az értekezletet, ahol az Állami Tulajdonalap központi vezetése megvonta az elmúlt félév privatizációs mérlegét és kijelölte a második félévre vonatkozó feladatokat.

Aztán mégiscsak sor került ama bizonyos bizonyítvány magyarázgatására, csak nem éppen a várt módon. Az ÁTA–elnök ugyanis azt kezdte ecsetelni, hogy az országos vezetôség milyen messzemenô mértékben van megelégedve az általa vezetett területi kirendeltség munkájával, amelynek teljesítménye messze meghaladja a többi kirendeltség által elért eredményt.

Azt már csak az újságírók kérdéseinek kereszttüzében volt kénytelen szóba hozni, hogy azt a vádat, amelyet pártja megyei szervezetébôl szivárogtattak ki a sajtónak, és amely szerint ôt az egyes privatizációs tranzakciók során a társaságok értékének 30 %–ával megegyezô összeggel lefizettek volna, már kivizsgálta, és teljesen alaptalannak találta a rendôrség (Az egyik újságíró meg is jegyezte: milyen operatív és gyors volt a rendôrség az alig másfél hete felmerült ügynek a kivizsgálásában).

Viszont nem mulasztotta el utalni rá, amelyet már elôdei is megtettek, közvetlenül felmentésük elôtt: a támadások azért érik, mert a privatizációs folyamatban elfogulatlan, és nem hajlandó pártja megyei szervezetének érdekeit, illetve a vezetés részérôl érkezô elvárásokat figyelembe venni.

Végszóként viszont, minden átmenet nélkül, fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ô, ellentétben kollégájával,az egykori temesvári egyetemistával, Mare Marinnal, nem ért egyet Románia területi megcsonkításával, Erdély és a Bánság autonómiájával, illetve Románia föderalizálásával.

Vajon ezzel a váratlan kijelentéssel az utódjára célzott?

Nt. Sipos István, a Nagybányai Református Egyházmegye esperese tartotta a Szatmárnémeti Református Gimnázium tanévzáró istentiszteletét péntek délután, a Láncos–templomban. A lelkipásztor igehirdetésében az elôttünk jártak példájából való megújulásról, az Istenre való hagyatkozás megtartó erejérôl beszélt. "Mit is kívánhatnék szebbet és jobbat, miként is mondhatnék szebb áldást, mint ezzel az üzenettel: bízzatok, ahogyan a ti atyáitok is bíztak" — zárta prédikációját a lelkész.

"Nagyon kevés a remény arra, hogy iskolánk legalább a többi tanintézményhez mért körülmények között tevékenykedjen" — húzta alá a Szatmári Református Egyházmegye esperese, Nt. Sipos Miklós, miután köszöntötte az egybegyûlteket. Az iskola tanárai a zavaró tényezôk ellenére is nagyon komoly munkát fejtettek ki az elmúlt tanévben is — tette hozzá, majd így folytatta:

— Az utóbbi idôk eseményei, a Kormány újabb megszorító próbálkozásai azt tanúsítják: ennek az iskolának — ahol az ifjak a tudománynál sokkal többet, hitet és reménységet kapnak —, olyan szelleme van, amitôl sokan félnek, és szeretnék visszaszorítani ezt a szellemet a palackba. Ne engedjétek!

Szilágyi Éva igazgatónô a gyülekezeteknek, nôszövetségeknek, szülôknek mondott köszönetet az erkölcsi és anyagi támogatásért, melynek köszönhetôen, a megyében egyedülálló arányban, a 300 diákból hetvenen részesülhettek különféle ösztöndíjakban. Az elmúlt tanévben a gimnázium eddigi legnagyobb diáklétszámát érte el: 307–en tanultak az iskolában. Kétszázhetvenhárman nyugodtan vakációzhatnak majd, harminchárman pótvizsgára kell hogy jelentkezzenek. A nehéz körülmények ellenére a Református Gimnázium diákjai számos tantárgyversenyen, hazai és nemzetközi konferencián, megmérettetésen állták meg a helyüket, öregbítve az intézmény hírnevét. Az igazgató végül az érettségizôknek sok sikert, a vakációzóknak tartalmas pihenést kívánt.

Ünnepélyes momentum következett: annak a vándorgyûrûnek az átadása, amelyet Antóni Erzsébet, elhunyt fia, Antóni Bertalan emlékére nyújt át évrôl évre a tizenegyedikes osztályok évfolyamelsôjének. Az Antóni Bertalan–emlékgyûrût az idén a XI. B osztályos Kalla Csilla kapta meg (osztályfônöke: Ôry Nagy Tünde), aki 9,77–es tanulmányi átlaggal egyben az iskola legjobbja lett. Elôször fordult elô, hogy az évfolyamelsôk anyagi juttatást is kaptak: Kalla Csilla és Sebestyén Emese (osztályfônök: Nagy Baló Csaba) — utóbbi a végzôs osztályok legjobb tanulója — 500–500 ezer lejes jutalomban részesültek a Gimnázium, valamint Varga Attila parlamenti képviselô részérôl.

A gimnáziumi kamarakórus (karvezetô: Orosz Márta) mûsorszáma és Vincze Csilla szavalata után a diplomaosztás és könyvjutalmak kiosztása következett, a tanulmányi, és különféle versenyeken elért eredményekért. Az ünnepélyes tanévzáró végén Korda Zoltán, iskolalelkész igeverssel bocsátotta el a Református Gimnázium diákjait.

A megyei konferencia tanúsága szerint: 

"Nem kell foglalkoznunk a közvélemény–kutatások eredményeivel: még a végén a fejünkbe száll a dicsôség és esetleg olyan hibát követünk el, ami rontja a választási esélyeinket!" — intette a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja Szatmár megyei konferenciájának részvevôit Ioan Mircea Pascu országos alelnök. Szó se róla, a szombaton rendezett konferencia külsôségei alapján olyan párt rendezvényének mutatkozott, amelynek éppen feljövôben van a csillagzata: a Filharmónia zsúfolásig megtelt terme, a lelkes hangú szónoklatok, az elôzetesen megírt forgatókönyv szerint zajló események mind–mind a visszatért önbizalomra utaltak, melynek jogosságát a legutóbbi felmérések eredményei is igazolni látszanak… Egészen más hangulat fogadta a külsô szemlélôt is, mint két évvel ezelôtt, szintén június végén: az akkori megyei tisztújító konferencián alig telt meg a Vatra Româneascã Egyesület székházának jóval kisebb gyûlésterme, a párt éppen "a nagy szakadás" küszöbén állt, Melescanuék Bukarestben elindították a reformmozgalmat, s az 1996–os választási kudarc megrázkódtatásait nehezen viselô megyei szervezetek tagsága tömegesen csatlakozott az új tömörüléshez — a megyei konferencia után nem sokkal a szatmáriak jó része is, élükön Viorel Pop parlamenti képviselôvel. Minden jel arra vallott, hogy az Iliescu vezetése alatt maradt TDRP lassan letûnik a politika színterérôl, az események azonban az utóbbi hónapokban egészen más fordulatot vettek. A jelenlegi koalíció tétovázásai, a szövetségesek egymás közti csatározásai, a nehéz gazdasági és szociális helyzet mind–mind a bukott párt malmára hajtották a vizet, s mivelhogy Románia választói egyelôre még nem ideológiákra vagy programokra szavaznak, hanem (ha nagyon elégedetlenek): a változásra, nem csoda, hogy a jelenleg ellenzékben levô Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja újból a rokonszenv elôterébe került…(Ha még egy–két nacionalista csalit is bevet menet közben, tovább növelheti gyôzelmi esélyeit.)

A párt elmúlt két évi tevékenységét felelevenítô Dan Maiorescu (volt fôtanfelügyelô) jelentésében már azt mondhatta, hogy a Szatmár megyei szervezet megsokszorozta erejét, nemcsak a városokban, hanem a falvakon is kiépítette vonalait, s egyedül azokon a településeken nem sikerült teret hódítania, amelyekben az RMDSZ–tagság dominál… "A Román Demokratikus Konvenció napja leáldozóban van, a TDRP–re vár az a feladat, hogy újraélessze a nép reményeit. A mostani kormány nem csupán bûnözô, hanem öngyilkos hajlamú is" — zárta jelentését Maiorescu megyei alelnök. Szatmár megyében 1992–tôl kezdve az RMDSZ–en kívül a Demokratikus Konvenció gyôzött mind a helyhatósági, mind az országos választásokon, az elmúlt hónapokban azonban megkezdôdött az "átszivárgás", olyan új tagok jelentek meg a TDRP háza táján, akik azelôtt még egészen más programok, törekvések zászlóhordozói voltak… A tagság mellett számos meghívott is jelen volt a szombati megyei konferencián, civil szervezetek vezetôi és pártelnökök; a Demokratikus Konvenció, a Demokrata Párt és a Szövetség Romániáért Párt nem képviseltette magát, az RMDSZ és egyben a helyi közigazgatás részérôl Ilyés Gyula szatmárnémeti alpolgármester és megyei elnök mondott üdvözlô beszédet.

Az országos vezetôséget képviselô Ioan Mircea Pascu (volt hadügyminiszter) az elôrehozott választások kiírásának fontosságát hangsúlyozta, majd a gyûlés utolsó részében sor került a tisztújításra. Megyei elnökké újból Gheorghe Ciocant választották, a 79 tagú megyei tanács élén 19 tagú büró áll. Alelnökök: Ioan Vidreanu, Gheorghe Lungu, Gheorghe Munceanu, Nicolae Bura, Dan Maiorescu, Gheorghe Sabãu, titkár: Török Francisc (bár a titkos szavazás során 56 küldött ellene szavazott, míg a többi jelölt esetében maximum két ellenszavazat fordult elô). A szeptemberben megrendezésre kerülô országos értekezletre 75 tagú küldöttség indul.

Elöljáróban a címet magyaráznám meg: a Dél–afrikai Köztársaságot századunkban már úgy tartották számon, mint Afrika "legfehérebb" országát, ahol a — lakosság egyötödét is alig kitevô — fehérek a legkíméletlenebb kirekesztés — apartheid — politikáját gyakorolták évtizedeken át a nagy többséget alkotó "fekete" és "színes" lakosság fölött. (Ez utóbbiak közé tartoztak a fehérek és feketék közötti kapcsolatból származó mulattok, a tekintélyes számú indiai eredetû lakosság is. Különben még egy érdekes adalék: az ô jogaik védelmében szerezte elsô politikai tapasztalatait a század elején egy fiatal, szintén hindu ügyvéd, Mohandász Karamcsan Ghandi, aki késôbb, a hazája függetlenségéért végzett tevékenységéért érdemelte ki honfitársaitól a Mahatmá = Nagylélek jelzôt.) S ebben az abszolút fehérnek nevezett — tûzzel–vassal óvott — országban most tíz napja beiktatták az immár a második fekete bôrû államelnököt! Ezért érdemli ki — szerintem — a Dél–afrikai Köztársaság a "színe–váltó" jelzôt. Azt azonban el kell mondanunk és ismernünk, hogy hosszú, sok vérrel és szenvedéssel teli út vezetett idáig.

Mindenekelôtt, a DAK bemutatását kezdjük gazdaságföldrajzi és népességi adatainak ismertetésével. Tehát: az ország nevéhez híven a "fekete kontinens" déli csücskén terül el, 1 millió 221 037 négyzetkilométeren. (Vagyis csaknem ötször akkora területen, mint Románia.) Lakóinak száma 36 millió, s többségük — több mint háromnegyedük — tiszta vérû afrikai. A keskeny parti síkságtól eltekintve, területének jó része magasföld, melyet részben körülölelnek, részben kisebb egységekre tagolnak a hegyek, köztük a középsô részen húzódó, bányakincsei révén oly híres Witwatersrand. A DAK éghajlata inkább mediterrán jellegû, bár a keleti partvidéken, a bôséges csapadéknak köszönhetôen szubtrópusi erdôk is kialakultak, nyugaton viszont félsivatagi viszonyok a "tiszta" sivatagba mennek át, lásd: Kalahári–sivatag, s még nyugatabbra a Namíb–sivatag. A Dél–afrikai Köztársaság altalaja rendkívül gazdag ásványkincsekben. Gyémántban, aranyban sokáig világelsô volt, de helyét az élen ma is ôrzi, mint ahogy az "élbolyban" van a mangán–, a nikkel–, a króm–, a vanádiumkitermelésben, az azbesztbányászata is elôkelô helyet biztosít számára, s végül, de nem utolsósorban, az uránérc–kitermelése is keresett partnerré teszi a DAK–ot a világpiacon. Egyedül kôolajban mondható szegénynek, s ez sokban befolyásolta az ország közelmúltbeli történelmét.

Igaz is, ha már leírtuk, lapozzunk is bele a történelmébe, hogy még érthetôbb legyen a cím mondanivalójának súlya! A DAK földje — ezt a régészeti leletek igazolják — a legrégibb idôktôl lakott terület. Igazi ôslakóinak, a busmanoknak (bozótlakóknak) nevezett szan– és a hottentottáknak nevezett khoi–khoi–törzsekét tartják. Idôszámításunk X. századától észak felôl nagyszámú bantunéger eredetû népesség nyomult e gazdag tájakra, s bizony, véres kegyetlenséggel irtotta, szorította ki az ôslakókat.

A Dél–afrikai Köztársaság írott történelme 510 évre tekinthet vissza. 1488–ban történt ugyanis, hogy egy bátor szívû portugál hajós, Bartolomeo Diaz, az európaiak közül elsônek pillantotta meg a mai Fokváros fölött magasló, legendás Tábla–hegyet, de nem sokat gyönyörködhetett benne, mert a földrész déli csücske, a "Fok" körül dúló viharok ugyancsak próbára tették hajóját és tengerészeinek bátorságát. Ezért is jegyezte be úgy térképére a fok nevét: a Viharok foka. (Hazatérve azonban uralkodója, János király ezt — hogy ne vegye el kedvét a késôbbi utazóknak —, a Jóreménység fokára változtatta.) Diaz kiváló hajós volt, sikerült megbirkóznia a viharokkal, hajója is kiállotta a próbát, megkerülte az Agiulhas–(Tû) fokot is, tudta, hogy megnyílt elôtte az út, Afrika megkerülésével India felé; tengerészeinek félelmén azonban nem tudott úrrá lenni, a szó szoros értelmében kényszerítették a visszafordulásra. Így fiatalabb utódjának, vetélytársának, Vasco da Gamának jutott a dicsôség, hogy eljusson a vágyak földjére. Vasco da Gama is kikötött a mai DAK területén, Natal földjén, de nem sokat idôzött itt. Annyit azonban — hazatérve — elmondott, hogy a vidék termékeny, vízben gazdag, s éghajlata kedvezô. Ám másfél századnak kellett eltelnie, hogy megjelenjenek az elsô holland telepesek, Jan van Riebeeck vezetésével, aki a Tábla–hegy tövében megalapítja a Kaapstaadnak, Fokvárosnak nevezett települést, amely ma már kétmilliós világváros, a törvényhozás székhelye. A következô évtizedekben, de különösen a XVII. század folyamán a holland (önmagukat búroknak, parasztoknak nevezô) telepesek mellé nagyszámú német és francia hugenotta kivándorló is érkezett, települt meg. Fokföld — így nevezték e vidéket ekkor — felkeltette Anglia figyelmét is, nem is annyira gazdasági, mint stratégiai helyzete miatt, hiszen birtoklása kulcspozíciót biztosított az alakuló birodalomnak India birtokba vételében és megtartásában. A napóleoni háborúk idején, kihasználva, hogy Hollandia Napóleon fivérének királysága, Anglia egyszerûen elfoglalta Fokföldet, majd 1814–ben, a bécsi kongresszuson vállalta, hogy kártalanítja Hollandiát, megveszi a területet. Ez azonban a búr telepesek számára csak kiszolgáltatottságot jelentett. Bár a mind jelentôsebb számú angol telepesek fôleg a zulukkal csatáztak, de a búrok látták, hogy függetlenségüket csak úgy ôrizhetik meg, ha elvándorolnak. 1835–ben Andreas Pretorius vezetésével kezdôdik a "nagy krekk" = vándorlás, s a búrok megalapítják Natal nevû államukat, de pár év múlva a mohó Anglia annektálja. Ekkor tovább vonulnak s megalapítják az Oranje folyó melletti Orange államot, majd átkelnek a Vaal folyón s megalapítják Transvaalt. A nagy kaffer–lázadás hatására az angolok ez utóbbi függetlenségét elismerik és garantálják. De alig pár év múlva felfedezik a kimberleyi gyémántmezôket, majd az aranybányákat. Anglia tartja adott szavát, ám — megalakul a Dél–Afrikai Társaság Cecil Rhodes vezetésével, s amely magánvállalkozás révén igyekszik terjeszkedni. 1896–ban a búrok, "Krüger apó" alattvalói megverik Rhodes csapatait, II. Vilmos császár üdvözlô táviratban köszönti a gyôzteseket, de augusztusban már titkos egyezményt köt az angolokkal, s ennek következtében Anglia szabadkezet kap. 1899—1902 között zajlik le az angol–búr háború, amelyben a búrok kemény leckét adtak a brit hódítóknak, köztük Winston Churchill hadnagynak is. (Itt használják elôször az angolok a koncentrációs táborokat!) A négy önkormányzattal rendelkezô gyarmat: Fokföld, Natal, Orange és Transvaal Dél–Afrikai Unió néven egyesül és dominiummá válik. Ez azt jelenti, hogy a két nagy fehér népesség: a brit és most már önmagát afrikaansnak nevezô búr lakosság kiegyezett a fekete bôrû többség fölött és ellen. Immár vállvetve harcoltak az elsô, majd a második világháborúban s teremtettek valóban virágzó, gazdag országot, ahol a fehérek jelentôs része bôségben élt, a színes bôrûek viszont teljes jogfosztottságban. Az 1936–os bantu–törvény számukra csak a földek 13 százaléka fölötti rendelkezés jogát biztosította. 1950–ben törvényt hoznak az apartheid szigorú bevezetésérôl, majd az emiatti sorozatos tiltakozások hatására Dél–Afrika kilép a Commonwealthbôl és önálló köztársasággá válik. Apartheid–politikája miatt az ENSZ embargót rendel el ellene, amelyet azonban — lévén pénze, a rand "kemény valuta" — sokan, köztük Románia is megszegnek, jó pénzért szállítják a kôolajat számára, még a "fekete" Nigériából is. Az apartheid szörnyûségeirôl regények, filmek tucatjai festenek megrázó képet. Röviden az apartheidet így lehetne összefoglalni: a színes bôrûek jogfosztottsága, megalázottsága, tiltakozó akcióik könyörtelen vérbefojtása. Különösen azóta, hogy 1979–ben merényletet követnek el az apartheid atyja, Balthasar Vorster elnök ellen. Az afrikaiak elismert és népszerû vezérét már elôzôleg, 1964–ben életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. Mekkora bátorság kellett a kilencvenes évek elején elnökösködô Frederik Willem de Klerknek, ahhoz, hogy megossza hatalmát a szabaddá tett Mandelável, majd biztosítsa a feltételeket, hogy Mandela indulhasson — és nyerjen! — az elnökválasztáson. Méltán jutalmazták tettéért Nobel–díjjal!

A most 81 éves élô legendának, Nelson Mandelának lejárt a megbízatása s bejelentette, hogy visszavonul. Utódja az Afrikai Kongresszus Párt élén Thabo Mbeki, aki aztán fellépett elnökjelöltként és meg is nyerte a választásokat, ô lett a második fekete bôrû elnöke a DAK–nak. Június 16–án pedig — figyeljünk a nevekre! — letette az elnöki esküt az ország legfôbb bírója, Ismail Mohamed jelenlétében az Alkotmánybíróság, Arthur Chaskalson kezébe, Pretoriában, az ország milliós lakosú közigazgatási fôvárosában. Történt ez a "színeváltozás" az 1913–ban emelt, a fehérek uralma örökkévalóságát szimbolizálni hivatott épületben, az Union Buildingban. S még egy lényeges dolog a most 57 éves Mbeki elnök az ország négy hivatalos nyelvén: angol, afrikaans, szotho és khossza nyelven mondta ki: "hûséges leszek a Köztársasághoz és minden erômmel elômozdítom virágzását, s elhárítom mindazt, ami kárára lenne".

(ám) Az Európai Unió — az energiaforrások célszerû kihasználását ösztönzô SAVE II és PC5 programján keresztül — támogatást nyújt olyan tanulmánytervezetek elkészítéséhez, amelyek a nagyobb hôközpontok felújítását, korszerûsítését célozzák. Ez finanszírozási lehetôség a fûtôházakat adminisztráló, mûködtetô települések számára — a hôszolgáltatás javításához. Gheorghe Miclãusnak, a Szatmár Megyei Tanács elnökének a javaslatára a Tanács szakemberei, a bukaresti Energetikai Tanulmányok és Tervek Intézetével karöltve, július 30–ig elkészítik a szükséges dokumentációt annak érdekében, hogy a Szatmár megyei települések is részesülhessenek ebbôl a támogatásból.

Száz–százötven diák jelent meg szüleivel szombat délben a szatmárnémeti 7. számú Élelmiszeripari Líceum udvarán, hogy a sikertelen IX. osztályos felvételi után, az itt megrendezett átirányításon találja meg a továbbtanulási lehetôséget valamelyik Szatmár megyei középiskolában. A jelen lévô tanulók a képességi vizsga átlaga alapján válogathattak az üresen maradt helyek közül.

Az átirányítást Corneliu Moise és Ovidiu Onac fôtanfelügyelô–helyettesek vezették. Az átirányítást szervezô tanügyisek munkáját tovább bonyolította az a péntek délután hatkor érkezett minisztériumi rendelet, mely szerint azokban a középiskolákban, ahol felvételi vizsgát tartottak, azaz a jelentkezôk száma lényegesen túllépte a meghirdetett helyekét, lehetôség van egy újabb 25 fôs, az illetô iskolák által megválasztott profilú kilencedik osztály beindítására. Közéjük tartozik a Mihai Eminescu Kollégium, a Kölcsey Ferenc Kollégium, a Ioan Slavici Kollégium, a Közgazdasági Líceum, a Doamna Stanca Líceum, a nagykárolyi Elméleti Líceum és az avasfelsôfalui Elméleti Líceum.

Mivel az új, bôvített listák nem kerültek kifüggesztésre az iskolákban a szombat déli 12 órás határidôre, több olyan tanuló is jelentkezett átirányításra, aki már tulajdonképpen kilencedikesként volt feltüntetve az iskolai nyilvántartásban.

Akik a megnövelt osztálylétszámok ellenére is az átirányításon döntötték el, hol szeretnének továbbtanulni, elsôsorban a líceumi helyeket részesítették elônyben.

A helyek kiválasztásakor nagy volt a tolongás — olyannyira, hogy a szervezôk a rendôri jelenlétet is szükségesnek tartották —, annak ellenére, hogy a képességi vizsga átlaga alapján, csökkenô sorrendben lehet az iskolákat és azon belül a kívánt szakot bejelölni. Az átirányítottak között az UNIO Iskolaközpont mechanika szaka iránt volt a legnagyobb érdeklôdés, a megjelent tanulók között 9,05–ös volt a legnagyobb átlagjegy.

Június 26–án újabb bejegyzés került a Szent Miklós magyar görög katolikus parókia anyakönyvébe: Pallai Béla és Zvenyák Leila házasságkötését ôrzik az adatok. E szép örömteli ünnepnek az ad rendkívüliséget, hogy a negyvenes évek elején volt hozzá hasonló: lelkészjelölt kötött házasságot.

Isten kegyelmi ajándéka, hogy dédapja, nagyapja, édesapja nyomdokaiba léphetett, hogy a visszanyert templomban köthetett házasságot Zvenyák Leila fogorvossal.

A szertartást a Hajdúdorogi Magyar Görög Katolikus Egyházmegye lelkésze, Ft. Jaczkó Sándor esperes végezte.

A fiatalokhoz szóló szentbeszédet dr. Pákozdi István budapesti római katolikus egyetemi lelkész tartotta. "Isten mindkettôtöket a gyógyításra hívott meg: Leilát az emberek fizikai fájdalmai, Bélát a lelkiek gyógyítására. A fejetekre helyezett korona nem a köznapi uralkodást hivatott szimbolizálni; az egyház ezzel arra figyelmeztet benneteket, hogy Jézus példájára szolgáljátok Isten országát, szolgáljátok egymást. Isten akkor is mellettetek lesz, ha az élet terhe alatt netán elfogy örömeitek bora."

A korona ott látható az esküvôi meghívón is, fölöttük a hûséget jelképezô gyûrû és a békét hordozó, szimbolizáló galamb. Az Énekek énekébôl kiragadott idézet örökszép gondolatot hordoz: "A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok."

A templom áhítatos csendjében elhangzott igen szentesítette a régóta megfogalmazott szándékot, amely e napon, ezekben a percekben nyerte el az egyház áldását. Az örömszülôk, a népes rokonság, barátaik jókívánságával elhalmozva indulnak az életbe. A szép ünnep nyomán megvalósulhat a sokéves felkészülés nyomán immár emberközelbe jutott álom: ifjabb Pallai Béla pappászentelése.

Amint szombati számunkban beszámoltunk róla, pénteken spontán szakszervezeti gyûlést hívott össze a szatmárnémeti Közmûvek közszállítási vállalatának, a Transurbannak a szakszervezete. A délutáni mûszak dolgozói dél körül, a délelôtti váltás 15 órakor találkozott Leitner János menedzserrel.

A Közmûvek vezetôsége és a Transurban újonnan alakult szakszervezete közötti, hetek óta folyó konfliktushelyzetrôl, illetve annak okairól részletesen beszámoltunk szombati cikkünkben.

A pénteki gyûlést követôen ugyanakkor megkerestük Ilyés Gyula alpolgármestert, hogy ismertesse a maga és a polgármesteri hivatal álláspontját a Közmûvekben felmerült belsô problémákkal kapcsolatban.

— Elég nehéz kívülrôl beleszólni a közszolgáltató vállalat problémáiba, de itt, úgy érzem, a vezetôség is hibázott, amikor a Közmûvek közszállítási részlege dolgozóinak nem adott tizenharmadik fizetést. Egy vállalaton belül, amely összességében profitábilis, nem lehet azt mondani, hogy, na, te termeltél profitot, neked adok tizenharmadik fizetést, te nem termeltél, neked nem adok, mert hisz a közszállítási alkalmazottak nem a saját hibájukból kifolyólag nem termeltek profitot, hanem mert olyan jellegû a szolgáltatás, hogy az nem profitábilis. Még akkor sem lesz az, ha a sofôrök és a kasszásnôk tízszer annyit fognak dolgozni, mint most. Ha tehát volt némi profit vállalati szinten, azt a vezetôség mindenképpen az összes alkalmazott között kellett volna szétossza. Annál is inkább, mert, mint utólag kiderült, ez eredményezte a kialakult helyzetet.

A szakszervezet által felvetett másik problémával kapcsolatban, amely a magánfuvarozóknak a közszállításban való részvételére vonatkozott, az alpolgármester a következôket mondta:

— Nem az a fô gond, hogy a magánfuvarozók miért szállnak be a rendszerbe, hanem az, hogy hogyan szállnak be. Akkor, amikor a törvény szerint a tanács felelôsséggel tartozik a közszolgáltatás zavartalan mûködéséért, ezt a kérdést mindenképpen kezelni kell. Örülök annak, ha a magáncégek is beszállnak a közszállításba, de csak akkor, ha az a szolgáltatás minôségét javítja, s nem pedig, miként most, a szabályozatlanság folytán, csak zavarokat okoz. Mert tudott dolog, hogy a közszállítás nem csak nálunk, hanem az egész világon veszteséges. Tehát akkor nekem nem mindegy, hogy jönnek a magáncégek, és lefölözik a tíz százalékát a legjobb vonalaknak, hogy reggel hétkor és délután háromkor szolgáltatnak, s aztán, a nap hátralévô részében a veszteséges vonalakat tartsa fenn a vállalat, a tanács, amely kényszerûségbôl kénytelen fölvállalni, mert a törvény kötelezi rá. Mert a közszállítás abból áll, hogy az egész várost le kell fednie, térben is és idôben is egyaránt. S akkor, amikor így is nehezen tartható fenn a közszállítás, a város nem mondhat le arról a 15–20%–os profitábilis periódusról a magáncégek javára, akiket semmi felelôsség nem terhel ebben a tekintetben. De még egyszer hangsúlyozom: beszállhatnak a magáncégek, de akkor feltétlenül szabályozott módon, bizonyos feltételekkel, kötelezettségekkel és megfelelô szervezéssel. Ezzel kapcsolatban össze is gyûjtöttem az e kérdést érintô jogszabályokat, s rövidesen elkészül a határozattervezet, amelyet a tanács elé fogunk vinni.

A Transurbannak a Közmûvekbôl való kiválásával kapcsolatban Ilyés Gyula a következôket nyilatkozta:

— Sehol a világon nem mûködik a közszolgáltatás felaprózódva. Ezt egyébként Szatmárnémetiben — lásd például a Locaterm esetét — maga a gyakorlat bizonyította be. Mert a közszolgáltatások szociális jellegû dolgok, amelyek általában nem profitábilis tevékenységek, illetve elsôsorban nem a profitszerzés a céljuk. Ha mégis termelnek némi profitot, a szolgáltatás zavartalan mûködése és minôségének állandó javítása azt kívánja, hogy ezt a profitot visszafordítsák a rendszerbe. A Közmûveknél is ez a helyzet. Az egyik tevékenységben termelôdik egy kis profit, s abból finanszírozzák azt, amelyik veszteséges: esetünkben a közszállítást. A tanácsnak tehát nem lehet érdeke, hogy a Transurban kiváljék a Közmûvekbôl. Mert most a Közmûvek, innen–onnan pénzeli ôket, meg tudják venni lízingben az idén a négy–öt autóbuszt, biztosítja számukra az üzemanyaghoz, alkatrészhez szükséges pénzt, de mindez azért lehetséges, mert a vállalat összességében nyereséges. Ha viszont kiválnak, nem lesz pénzük e költségek fedezésére, hisz egyéb nehézségek mellett, a roppant lerobbant autóparkkal képtelenek kigazdálkodni a mûködéshez szükséges pénzeket. S akkor majd jönnek szubvencióért a tanácshoz, mert különben meghalnak. A tanácshoz viszont hiába jönnek, mert a tanácsnak pénze nincs. Ebben az évben egyetlen- egy lej szubvenciót sem tudtunk és nem is akarunk adni. Csak annyiból gazdálkodhatunk ugyanis, amennyink van. S akkor miért lesz jobb nekik a különválás, a külön igazgató? Nem lesz jobb nekik. Ettôl sem a fizetésük nem lesz több, sôt …, sem a szolgáltatás nem fog jobban mûködni. Mi több, attól tartok, a közszállítás is a Locaterm sorsára jutna s összeomlana. A város közszállítás, az itt dolgozók munka nélkül maradnának. Hát ezért lenne jobb a kiválás? Mindezek ellenére, ismétlem, azt mondtam a szakszervezet képviselôinek: lehet. Tárgyalhatunk róla, váljanak ki. Ha elôállnak egy életképes üzemtervvel, amely garantálja, hogy a város közszállítása a különválás által biztonságosabbá, nyugodtabbá, jobb minôségûvé válik, anélkül, hogy ezáltal megterhelnék a város költségvetését — most nem a beruházási, hanem az üzemeltetési költségekre gondolok —, akkor e tervet a polgármesteri hivatal kész a tanács elé terjeszteni jóváhagyás végett. Aligha hiszem viszont, hogy azt, amit az Egyesült Államokban sem sikerült évtizedek óta megoldani, arra itt, Szatmárnémetiben fogunk, fognak megoldást találni.

Copyright © Szatmári Friss Újság - 1999