AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

Cseke Péter
EURÓPÁN INNEN, ERDÉLYEN TÚL
Csapongó jegyzetek, északi és napnyugati fényben

Még jóformán meg sem melegedtem – 1990 májusában – a Korunk szerkesztôségében, amikor ezzel a számomra is meglepô bejelentéssel fordultam fôszerkesztônkhöz: három hétre Finnországba és Svédországba utazom. (Korábban aligha „ragadtathattam” volna magam effélére, hiszen 1976 után egyetlen magyarországi rokoni látogatáshoz sem adták kezembe az útlevelem.) Kántor Lajos épp a készülô júniusi szám (Európa, Strasbourg, önkormányzat) kéziratait olvasta/rendszerezte, s ahogy rám tekintett, abból már tudhattam: én leszek a szeptemberre tervezett oktatás- és neveléstudományi „súlypont” skandináviai nagykövete.
Ez év tavaszán feledhetetlen heteket-hónapokat töltöttem Európán innen, Erdélyen túl témakörrel szerkesztett lapszámunk (2002. 6.) világélményének átélése közben A kéziratvárás-sürgetés szüneteiben alkalmam nyílt arra is, hogy áttekintsem a kolozsvári folyóirat harmadik folyamának eddig megjelent számait. Örömmel fedeztem fel, hogy voltaképpen nincs is olyan évfolyamunk, amelyikben az európaiság- és az erdélyiségtudat változásai, avagy e tudatalakítás célképzetei kellô súllyal ne jelentkeznének. És ez igaz akkor is, ha nem minden esztendôben szerkesztettünk külön Európa- vagy külön Erdély-számot. Bármilyen megközelítést választottunk ugyanis létkérdéseink elemzéséhez, mindig többdimenziós értékrendszerben próbáltunk gondolkodni. Sokszor éreztük annak az elônyét, hogy 1990 óta munkatársaink eljuthattak Nyugatra, ott élô szerzôink pedig gyakorta hazalátogattak, megfordultak Erdélyben/Romániában. Ilyenformán tágabb teret biztosíthattunk az Európához „közelebb vivô” szellemi impulzusok/törekvések bemutatásának, miközben persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy lehetôségeinkhez képest minél hitelesebb képet nyújtsunk a romániai/erdélyi változásokról, illetve változatlanságokról.
Ám az igazi meglepetés akkor ért, amikor a magam élményei is rendre a számítógép elé ültettek.

Kép: Kolozsvár
A letűnt diktatúra szellemi kényszerzubbonyából kibújva 1990 nyarán hunyorogva szoktattuk szemünket az európai látóhatárhoz: még lélegzetet is úgy vettünk, mintha attól tartottunk volna: holnap-holnapután majd nem jutunk elegendô levegôhöz. Ami nem is csoda, hiszen olyan sokáig voltunk szellemi légszomjra ítélve Erdélyben, hogy teljesen elszoktunk a teremtô gondolatok babitsi áramlásától („Erdô nem egy van: de egy a szél”). A létminimum szintjére taszított milliók sorsában osztozó erdélyi magyar értelmiségiek számára nem is a vegetatív túlélésre berendezett életvitel, hanem a szellemi fuldoklás volt az elviselhetetlen.
Elôször finn barátaink jóvoltából juthattunk el Kolozsvártól több mint kétezer kilométernyire. Bár a meghívó az egész családnak szólt, tizenkilencedik évében járó fiam nem akart velünk tartani. Pár hónappal azelôtt szerelt le, s azzal érvelt: számára az jelenti a szabadságot, hogy végre otthon lehet. Katonáskodása idején sorozatosan megaláztatásban volt része, a temesvári forradalom kitörésekor pedig elvették tôle a fegyvert. És azon az éjen, amikor a laktanyájukat a „terroristák” megtámadták, és egyik bajtársának az életét kioltották, nem volt mivel viszonoznia a tüzet. Rajta álltak bosszút mindazért, amit a diktatúra vészkorszakában a számlánkra írtak. Lelkiismeretünkre hallgatva tettük, amit megtehettünk, de azt nem sejtettük, hogy akaratlanul az ô életét kockáztattuk. Attól fogva saskeselyű árnyaként követett bennünket a kétely: vajon nem okol-e minket is szenvedéseiért?! A lelki sérülések gyógyulnak a legnehezebben, ha egyáltalán begyógyulhatnak.

Hát így keltünk útnak. Az „itthoni fonnivalóval” együtt – ahogy Sütô András írja – magunkkal vittük a szorongásainkat is. Az arcunkra lett volna írva? Mert alighogy leszálltunk Helsinkiben, és átestünk a szükséges vizsgálatokon – a kijáratnál feltartóztattak. Egyedül csak minket. Pedig „zöld útlevelünket” már látták, a vízumot rendben találták. A lányom már a repülôben észlelte, hogy körülöttünk mindenkinek milyen nyugodt és derűs az arca, otthonos a mozdulata. Késôbb, finnországi csatangolásaink során elsôként az tűnt a szemébe: az utcákon nem rohannak az emberek, hanem haladnak, idônként pedig szemlélôdnek. Amikor pedig felszállnak a járművekre, nem lökdösôdnek, nem hangoskodnak, nem verik le csomagjaikkal egymást. Aki netán lekési a megállóból éppen kiinduló autóbuszt, nem rázza az öklét, mint odahaza. Nyugodtan vár, mert tudja: hamarosan érkezik, percnyi pontossággal, a következô járat. Ez volt az elsô felismerésünk a nyugati világban: félteérthetetlenül arcunkon viseljük, gesztusainkban és mozdulatainkban hordozzuk, honnan érkezünk.
Szerencsére az elôtérben ránk várakozó barátaink idejekorán észrevették, hogy valami „gond” van velünk, és egykettôre „kimentettek”. A viszontlátás örömteli pillanatai után máris átszállhattunk a Turkuba induló kényelmes autóbuszra. Mindössze két és fél órás volt az út, halkan szólt a rádió. Hatására mintha félálomba kerültem volna: a fokozatosan elzsongító beszédnek csupán a dallamát „értettem”, de azért a tudatalatti mélyébôl nagy ritkán felém úszott egy-egy ismerôs szó vagy szófoszlány is. Felvillantak az otthonosságérzés elsô megnyugtató jelei. Különösen azt követôen, hogy a végállomásra érkezve megpillantottuk Ilia Mihály kedves tanítványát, Kovács Magdát, aki szegedi diákévei idején, a nyolcvanas évek derekán többször megfordult kolozsvári otthonunkban, hátizsákjában a tanár úr elmaradhatatlan küldeményeivel. Miután 1987-ben a turkui egyetem magyar lektori állását elnyerte, megszakadt a kapcsolatunk vele. Minden felgyülemlett kérdésére egyszerre szeretett volna választ kapni, de – magunk is meglepôdtünk ezen – nem voltunk valami beszédes kedvünkben. „Működésbe léptek” az önvédelmi reflexek: nem akartuk máris újraélni azt a világot, amelyikbôl – ha csak idôlegesen is, vagy éppen azért – végre kiszabadulhattunk. Magdi az úti fáradságnak tudta be a dolgot, és amint a lakásukra értünk, azonnal megágyazott. Legalább tizenkét órát aludtam egyhuzamban, alváskutató férje, dr. Olli Polo nem kis döbbenetére.
Ahogy aztán „magamhoz tértem”, kezdtünk ismerkedni Finnország legrégibb (történelmi hagyományokat ôrzô s egyszersmind közép-európai igényszintrôl tanúskodó) városának nevezetességeivel. Elsétáltunk a középkori várhoz, elidôztünk az 1640-ben alapított °Abo Akadémia épületében, a gyönyörű gótikus katedrálisban, voltunk a Sibelius Múzeumban. A harmadnap Tamperébôl értünk jövô Irmeli Kniivilänek eleve a nagy tűzvészek után épen maradt városrészben, a szabadtéri kézműves múzeum bejáratánál adtunk találkát.
Bizonyára az elsô turkui élményeknek is köszönhetem, hogy Tampere egybôl talpra állított. Mert alighogy lepakolódtunk a fôtéri toronyházlakásban, az elsô dolgom az volt, hogy kinézzek az ablakon. A látvány hatására izgatottan fordultam Irmelihez: „Ugyanbizony mikor építette nektek Kós Károly ezt a katedrálist?” Abban a pillanatban ugyanis semmi kétségem nem volt afelôl: az annyiszor megcsodált Kós-templomok impozánsabb hasonmása emelkedik Tampere fôterén az ég felé. Vendéglátónk cseppet sem lepôdött meg kérdésemen, hiszen a hetvenes évek derekán, amikor a kolozsvári egyetem magyar tanszékén megnyitotta a finn vendégtanárok sorát – Minna Savela, Anja Haaparanta, Eira Penttinen, Sanna Lähde, Kirsi Seppänen, Hanna Pakarinen váltotta egymást azóta –, maga is nemegyszer beült a Monostor úti „kakasos-ba”, megfordult a Székely Nemzeti Múzeumban. – A lényeget illetôen cseppet sem tévedtél – mosolyodott el sokat sejtetôen. – Mert Lars Sonck, akinek a tervei alapján a dóm 1907-ben elkészült, ugyanazt az építészeti formanyelvet érvényesítette, mint Kós Károly. Közös barátjuk, a legnagyobb finn preraffaelistaként ismert Saarinen Eliel egy alkalommal még sílécet is küldött Kósnak ajándékba.
(Az utóbbi mondatnak persze koránt sincs akkora „hírértéke”, mint az elôtte lévôknek. De annak igen, hogy a finnek egy évszázadon át megôrizték emlékezetükben ezt a karácsonyi ajándékozást, és úgy tartják számon ma is, mint együvé tartozásunk szimbolikus értékű gesztusát. Errôl 2001 augusztusában újólag meggyôzôdhettem, amikor a Jyväskyläben tartott V. Hungarológiai Kongresszusról hazatérôben találkoztunk a gazdag erdélyi kapcsolatokat ápoló Outi Karankóval és Eira Penttinennel.)

Kép: Helsinki
Több mint kétezer kilométert kellett megtennem, hogy alapélményemmé váljon a „legerdélyibbnek” tartott Kós Károly – máig kellôképpen nem méltányolt – európai nyitottsága. Tamperében jöttem rá: Kós ugyanarra vállalkozott, mint amire az angol és a finn preraffaeliták, akik a népi építészet elemeibôl teremtettek nemzeti és egyetemes formanyelvet. Addig ment vissza az idôben, amíg fel nem fedezte magának és az utána jövôknek az önálló erdélyi fejedelemség anyagi és szellemi kultúráját, azt a korszakot, amelyben Erdély még együtt lélegzett a korabeli Európával.
Sok-sok terve, elgondolása kivitelezésének nem kedveztek persze a kisebbségi évtizedek. De a jövôt illetôen ugyancsak biztató lehet, hogy az általa 1948-ban újratervezett XVII. századi siklódi református templom – németországi, hollandiai és anyaországbeli összefogással, no meg a helybeliek erôfeszítéseivel – a kilencvenes évek elején újjáépülhetett.
Szülôvidékemen nem sokan sejtették a hetvenes években, hogy Homoródszentmárton – 1956 után meghurcolt, börtönt viselt – unitárius lelkészében rangrejtett tudóst tisztelhetnek. Gellért Imre, a teológiai tudományok post mortem doktora kérdezte volt tôlem 1979 májusában: tudom-e, hogy ennek a csaknem teljesen unitárius vidéknek a népe (a frissen életre keltett Homoródmenti Képtárat avattuk fel éppen, a Gellért tiszteletes börtönsorsában osztozott marosvásárhelyi festôművész – ma Vácon élô – Balázs Imre segédletével) az erôszakos kollektivizálás ellenére gazdaságilag miért fejlettebb, szellemileg miért igényesebb, mint sok más tájegységünk lakosainak többsége?
– Mert a Székelyföldnek ez a csücske nyolc évszázadon át határos volt a Szászfölddel…? – kérdeztem vissza az építkezésben, a gazdálkodásban és az életfelfogásban egyaránt megmutatkozó erôteljes szász hatásra gondolva.
– Mert századokra visszamenôen – így Gellért Imre – csaknem minden falunknak volt Európát járt lelkésze.

Irmeli kolozsvári vendégtanári lakása a szomszédos tömbházban volt, gyakorta meglátogathattuk egymást. Alig cseperedô lányunk tôle „szedte fel” az elsô finn szavakat, tôle tanult számolni: yksi, kaksi, kolme, neljä, viisi, kuusi… Amikor elôször Helsinkiben jártunk, az üzletekben és fôként a kikötôi piacon folytatta a nyelvtanulást. „Kotimainen, kotimainen” – kínálgatták portékáikat a közeli szigetekrôl csónakkal érkezô árusok. Piroslott a piac a rengeteg paradicsomtól meg a töméntelen epertôl. A friss halat (hányfélét, istenem!) nemcsak kínálták, sütötték is a kofák. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a már angolul tudogató Anikó azt tudakolja: mit is jelent a „kotimainen”? A sikerélménytôl megmámorosodva magyarázta aztán: a finnek a hazai „biotermékeket” részesítik elônyben (kotimaa = haza), még akkor is, ha készeres-háromszoros árat fizetnek érte. A külföldrôl behozott permetezett gyümölcsöt, műtrágyázott zöldséget, tápszerekkel elôállított majorsághúst – tudtuk meg késôbb barátainktól – messze ívben elkerülik. Tanulságnak ez sem volt kevés. Hanem az igazi meglepetés idehaza ért. Lányunk a Báthory Líceumban még jobban „ráhajtott” az angolra (ha már a finnországi szigetlakók is…!), tizenegyedikes korában pedig rendszeresen eljárt Eira Penttinen óráira. Mint utólag bevallotta: nyelvi élményei hatására már Helsinkiben eldöntötte, hogy megtanul finnül is. Érettségi után, 1993-ban az angol–magyar szakra felvételizett. A tanévkezdés napján aztán diadalmasan közölte: átiratkozott az angol–finnre.
– De hát erre a tanévre nem is hirdettek finn mellékszakot…!?
– Nem hirdettek, de a besszarábiai román diákok kikövetelték a beindítást. Pedig némelyikük azt sem tudja, hol van Finnország…
Az egyetemet Sanna Lähde „idejében” végezte, akinek gondja volt rá, hogy arra érdemes tanítványai élményközelbôl ismerhessék meg Finnországot. Másodév után neki köszönhetôen tölthetett egy hónapot a (halban gazdag) Kallavesi-tó partján, az ország közepének számító Kuopio városában, majd 1996-ban egy teljes szemesztert Rauma közelében, „az erdôben”, az eurajoki keresztény népfôiskolában.
Amikor onnan hazaérkezett, nyomban azt kérdeztem tôle: melyik volt a legnagyobb élménye?
– Amikor a befagyott tengeren autóztunk…! Vágta ki az elsô mondatot. Majd így folytatta: – Az ottani „erdôlakóknak” köszönhetem, hogy otthon éreztem magam Finnországban.

A hetvenes évek végén történt. Fülöp G. Dénes társaságában egy idôsebb úr csengetett be hozzánk.
– Jouko Karanko finn esperes vagyok – mutatkozott be, s nyomban a lényegre tért: megkaptuk-e azt a gyógyszert, amit pár hónappal korábban a kolozsvári evangélikus esperessel küldött el számunkra? Tanzániába utazik a fiához, mondta, és mert nem kapott visszajelzést tôlünk, megszakította az útját Budapesten: tudni akarja, mi történhetett.
Ezt ugyan nem tudhattuk, de azt igen, hogy a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékén dolgozó Outi Karanko édesapja tisztelte meg hajlékunkat.
Még csak helyet sem foglalt, amíg a gyógyszerrel a kezében vissza nem tért hozzánk. Aztán mintha mindig is ismertük volna egymást, megkönnyebbülten és jóízűen elbeszélgettünk. A második világháború elôtt ösztöndíjas volt a soproni Evangélikus Teológián.
Amikor Irmelivel Tamperébe tartottunk, megálltunk Lempääläben. Néma fôhajtással adóztunk Jouko bácsi emlékének.

– Ha már Tampere amúgy is szerepel az útitervetekben – kötötte volt a lelkünkre annak idején Fülöp G. Dénes –, keressétek fel Erkki Ala-Könni néprajzkutatót. A nyolcvanas évek derekán, amikor Joukóval Erdélyt járta, agyvérzést kapott nálunk. Azonnal bevittük a vásárhelyi klinikára, ahonnan aztán mentôrepülôvel szállították a tamperei kórházba.
Egy öregotthonban találtunk rá Irmelivel, közel a fôtérhez. Közös barátunk nevének hallatára, mint aki új életre támadt, egybôl felült az ágyban. Hogy hát ezt is megérhette…! Hogy Dénes azóta sem feledkezett meg róla…! S már térült-fordult a kis szobában, hogy valamivel kedvünkben járjon.
Búcsúzáskor finn márkákat bízott rám.
– Tudod-e, hogy azóta sem nyúltam ahhoz az összeghez?! – így Fülöp G. Dénes 2002. május 4-én.

Turkuból a már Helsinkiben megcsodált Siljával hajóztunk át – az 1990 óta annyiszor emlegetett °Aland szigetének „érintésével” – a svéd fôvárosba. A délutáni ellenfényben olyan méltóságteljesen szelte a vizet a Silja, hogy az volt az érzésünk: a szigetek úsznak el mellettünk, nem pedig fordítva. A szokatlanul erôs reggeli fényt, a harsogó színeket egybôl barátságosabbá tette, hogy a kikötôben egykori tôszomszédunk, Imreh Sz. István integetett felénk. Egyenesen a Székelyudvarhelyrôl elszármazott Vánky Farkasékhoz hajtott velünk, a nyugalmat árasztó Vällingby negyedbe. Már reggelizés közben „áttekintettük”, milyen elôadások várnak ránk a Magyar Házban, majd az egyhetes tangagärdei táborozás során, aztán – amíg Pista és Farkas vissza nem került a Karolinska Egyetem Tumorbiológiai Intézetébôl – átadhattuk magunkat a semmittevésnek. És ez így folyt napokon át. Amikor éppen nem diskuráltunk a háziakkal, el-eljártunk uszodába, gyönyörködtünk a mókusok akrobatamutatványaiban, a nappali fénnyel megajándékozó esti órákban pedig hosszasan elnéztük a fejünk fölött surrogó, nászutasokkal ég és föld között lebegô, színesebbnél színesebb léghajókat.
Újdonsült barátaink annyira „elkényeztettek”, hogy már-már „roszszulesett”, amikor a dél-svédországi Tängagärdében „munkába kellett állnunk”. Ami nemcsak az elôadásokra való készülést jelentette, hanem az önszervezô tábori életmóddal járó teendôk ellátását is. (Csak utólag tudtuk meg mind a „kényeztetés”, mind az „igénybevétel” okát. A Stockholmi Magyar Ház Híradójának 1990. szeptemberi számában ugyanis ezt olvashattuk Vánkyné Szentkirályi Anikó tollából: „A Cseke–Gyímesi házaspár eljövetele és idôben való megérkezése a csodával határos, de kiérdemeltük, hiszen nemcsak másfél évi szívós küzdelmünk van mögötte, hanem olyan külsô segítségek is, mint a Pen Club meghívó levele, Csatlós János közbenjárása a svéd hatóságoknál…”)
A Stockholmi Magyar Ökomenikus Önképzôkör abban az évben harmadszor rendezte meg nyári találkozóját. Az ötletet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Pax Romana, az amerikai Itt-Ott nyári táborai sugallták, a megvalósításban pedig lényeges szerepet játszottak az elsô emigrációs nemzedék cserkésztapasztalatai. Délelôtt-délután elôadás meg vita; befejezni persze egyiket sem tudtuk – csupán abbahagyni valamennyit. (Merthogy az elôadóteremül is szolgáló ebédlôben pontos idôben kellett megteríteni.) De miként is lehetett volna kimeríteni például a kelet-európai diktatúrák helyébe lépô politikai és társadalmi berendezkedések kérdését? Hát az emigrációban élôk identitástudatának szeizmikus változásait? Ám alig volt olyan elôadás meg vita, amelyiken ki ne derült volna: Európa holnapi arculatának a kiformálódása valamiképpen összefonódik a mi sorsunkkal is; tágabb értelemben: a kisebbségi kérdés megnyugtató, európai szintű rendezésével. Hálásak lehettünk hát svédországi, norvégiai, dániai, finnországi és anyaországi barátainknak az „erdélyi dolgok” iránti nagyfokú érdeklôdésükért. Talán ma sem tudják, hogy voltaképpen milyen nagy örömöt szereztek nekünk ezzel. Hiszen életünkben elôször (ön)korlátozás nélkül, félelemmentesen gondolhattuk végig a sorsunkkal összefüggô létkérdéseket: Európa harmadik újjászületésének hajnalán a romániai magyarság harmadik életkezdésének törvényszerűségeit.
A Kalevala-fordító Szente Imre jóvoltából mindennap furulyaszóra ébredtünk. Miközben a reggeli tornát végeztük, szapora írógépcsattogás kísérte a Szentkirályi Csaga által vezényelt gyakorlatokat. Egyedül Csatlós Jánosnak (1920–1993) volt „felmentése” az izomgyakorlatok alól: ottlétünk alatt írta meg tanulmányát a Korunknak a svéd közoktatás korántsem megnyugtató állapotáról. (Elemzése az 1990. évi 9. számában olvasható.) Hogy a műfordítóként ismert Csatlósnak miért vált személyes ügyévé a svéd oktatás elkerülhetetlen reformja? A meghökkentônek tűnô, de korántsem annak szánt válasz így hangzik: hogy idejekorán szövetségesünkké tehesse a leendô akadémikusokat. Azokat, akiknek döntô szavuk van a Nobel-díjak kiosztásakor. Műfordítói tevékenységével is lényegében ez volt a célja. Illyés Gyula, Nagy László, Szabó Magda, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Csoóri Sándor, Esterházy Péter neki köszönhetôen jutott az irodalmi Nobel-bizottság látómezejébe.
Amikor 1956 után Svédországban megtelepedett, elôször a svéd nyelv sajátos dallamára figyelt fel. Aztán az úgynevezett svéd melankóliára. Amirôl másként nem tudott beszélni, csakis ironikusan:
– Azért a kétszáz békeévért, ami nem adatott meg nekünk, még csak bánatosak se legyenek? Mialatt annyi mindent megúsztak…!

Egy idô óta mind erôteljesebb a Bécs-nosztalgiám. Pedig Szépfalusi Istvánnal (1932–2000) már nem találkozhatnék. A rendszerváltás után neki köszönhetôen jutottam el a Bornemisza Társaság megalakulásának harmincadik évfordulóján rendezett ünnepségre, tarthattam elôadást az Európa Klubban, lehettem alapító tagja – a magyar testôrírók emlékét ôrzô palotában – az Erdélyi Magyar Pen Clubnak. Az osztrák fôvárosban menedéket és munkahelyet talált székelyudvarhelyi iskolatársaimmal és kolozsvári barátaimmal – akik három alkalommal is mindent elkövettek, hogy feledhetetlenné tegyék bécsi napjaimat – azóta idehaza is gyakorta „összefuthatok”. Nagyot dobbant a szívem, amikor Kovács András Ferenc 1998-as pécsi kötetének (Adventi fagyban angyalok) címlapján megpillantottam id. Pieter Brueghel nevezetes téli festményének (Vadászok hazatérése havas tájban, 1965) a reprodukcióját. Amikor a bécsi Szépművészeti Múzeumban elôször juthattam a közelébe, egyszer csak elô kellett vennem a zsebkendômet.
Amióta hozzákezdtem szülôföldem szociográfiai megörökítéséhez, elámulok az elômbe kerülô adatokon: hány ökröt hajtottak, hány szekér gabonát fuvaroztak csak az én vidékemrôl Bécsbe az „osztrák idôkben”! Nem egy idegen városba kívánkozom tehát: természetes jussom van az ott felhalmozott kincsekhez.
A Nemzetközi Filológiai Társaság V. kongresszusának szerzôi azzal is emlékezetessé akarták tenni a jyväskyläi napokat (2001. augusztus 6–10.), hogy több kirándulást beiktattak a rendezvény egyébként zsúfolt programjába. Az egyik ilyen alkalommal – az egyedülálló Muuramei Szaunamúzeum megtekintése után – közeli tanyán vártak estebédre. Nemcsak az tűnt fel, hogy a tanyához itt is betonút vezet, s – mint kipróbáltuk – a telefonösszeköttetés is tökéletes. A gazdagon terített asztalokon pompázó ételek-italok közül – a bor kivételével – mindent abból tálalt fel a ház asszonya, amit férjével együtt megtermeltek, a birtokukban lévô tóból kihalásztak.
Amikor már kellôképpen oldott volt a hangulat, azt kérdeztem tôle: tudja-e, hogy voltaképpen kikért fáradozott naphosszat? Rögtön a nyakamba ugrott, amint felvilágosítottam. És a fényképezôgépek lencséi elé tessékelt valamennyiünket, hogy nyoma maradhasson együttlétünknek.
A Jyväskylä felé tartó autóbuszban mesélték: bizony „nem mese” az, hogy Finnországban nem kelhet lába annak, amit valahol egy idôre leraknak, vagy netán véletlenül elhagynak. Hacsak… A történet szereplôi ösztöndíjas kelet-európai egyetemi hallgatók, akik szívesen kószáltak a környéken, de nem voltak tisztában a „hely szellemével”. Fáradtan és éhesen érkeztek meg az egyik tanyai útelágazáshoz, ahol arra lettek figyelmesek, hogy a postaláda melletti állványról …tej, vaj s „mi szem-szájnak ingere” feléjük integet. Nem sok örömük tellett azonban a „terülj, asztalkám” látványában, mert mire hozzáláttak volna a falatozáshoz, közöttük termett a gazda. Aki alig leplezett felindultságában persze hogy rájuk „förmedt”, imígyen:
– Hát önök nem tudják, hogy ez nem a maguké…?

A kongresszus sok régi ismerôssel és baráttal összehozott, de elmélyült beszélgetésekre ritkán adódott alkalom, az is fôként a kirándulásokon. Nagy örömömre Kovács Magdival is összefutottunk néhányszor, de mindig abban maradtuk: utolsó este majd ráérôsen elbeszélgetünk. Aztán az utolsó jyväskyläi napon mégis „elveszítettük” egymást. Így történt, hogy villámpostán pótoljuk most a mulasztottakat.
– Hogy mi történt velem 1990 óta? Annabella tölti a tizenegyet, Ákos a hatot. Én vagyok számukra az anyanyelv egyetlen forrása. A magyarországi tankönyvek is „besegítenek” persze, de a kétnyelvűség kialakítása így is nagy erôfeszítést igényel. Ha már Annabellánál is ellenállásba ütközöm a pluszmunka miatt, nem tudom, mi lesz Ákossal. Ezen csak néhány év magyarországi tartózkodás segíthetne. Ha az élet minôsége más is, mint nálatok, alaphelyzetem lényegében ugyanaz, mint a tietek: magam is kisebbségiként élek.
Decemberben megmutathattam végre, hogy itt is képes vagyok ledoktorálni. Dolgozatomban a kétnyelvűség, kódváltás, nyelvvesztés, nyelvmegôrzés kérdéseit feszegettem – elsôsorban ausztráliai finn meg magyar vizsgálatok alapján. Merthogy egy ideig ott is éltünk. A „téma” egyébként diákéveim óta kísér: erdélyi magyarok, finnországi lappok – akikkel korántsem bánnak olyan toleránsan, mint a svéd anyanyelvűekkel –, ausztráliai magyarok, ausztráliai finnek.
Az itteni doktorátus megszerzése egyébként csak annyiban érdekes, hogy talán megkönnyíti egy kicsit az álláskeresésemet. Most értem meg igazán a száműzöttek/menekültek írásait. Nagyon „kiéheztem” a szépirodalomra, a színházra. Ha évente gyakrabban hazalátogathatok, bizonyára újra visszatalálok a régi erdélyi ösvényekre…
Erdélyi útjaim miatt egyébként felfigyelt rám a magyar belügy is. Errôl éppen akkor szereztem tudomást, amikor annak idején Finnországba akartam vízumot szerezni. Milyen hatalmas gépezet működhetett akkortájt, ha még engem is szemmel tartottak?!

Münchenben – Illyés Kinga európai vándorútjának köszönhetôen – 1997 májusában Márait hallhattam, és a San Genaro vére után teljesen elnémultam. Hogy tartunk mi itt Korunk-estet? – fordultam tamáskodva Kántor Lajoshoz és a Csíkszeredából elszármazott Hajdú Farkas Zoltánhoz, aki Heidelbergbôl fuvarozott át bennünket.
– Te csak ne aggodalmaskodjál – hallhattam máris kolozsvári ismerôsöm hangját, aki Augsburgból értünk tette meg az ötven kilométert.
Volt, aki még többet. Akinek éjféltájban indult a vonata, csak az hagyta el „idô elôtt” a termet.

– Jössz-e velünk táncházba? – kérdezi szombaton délután Zoltán, miközben készíti elô a hangszereket.
– Táncházba…? Heidelbergben…?
– Ezen a hétvégén Frankfurtban tartjuk…
„Táncház – Tanzhaus” – olvasom a feliratot, amikor megérkezünk. A szervezôk legkevesebb százhúsz fôre becsülik a résztvevôket. Magyarul, németül zajlik a zsibongás, majd miután Zoltán is beáll a „bandába”, és rázendítenek, kezdôdik a széki táncrend, amit – szünet után – a marosszéki követ. Erdélyi magyar fiatalember a német oktatómester, mindenki az ô szavára és mozdulataira figyel.
Szünetben arra kérem Zoltánt: legyen segítségemre, hogy német táncházasokkal is megismerkedhessek. Nem volt szükség a tolmácsolásra, magyarul is egészen jól megértettük egymást. Többször megfordultak Erdélyben, fôként üzleti ügyekben, de mindig úgy intézték utazásaikat, hogy Széken, a Felsô-Nyárádmentén és a Gyimesekben is megfordulhassanak.
– Egész Nyugat-Európában kifakult a népi kultúra értékvilága – világosított fel Hans –, Erdély ôrizte meg számunkra is.
– Hát miért csodálkozol? – fordult felém egy kolozsvári táncháztalálkozó alkalmával tartott eszmecserén Novák Ferenc –: itt fedezték fel európai identitásukat.

A Nemzetközi Filológiai Társaság – 1996. szeptember 9. és 14. között – Rómában és Nápolyban tartotta volt IV. Kongresszusát. Nápolyba érve a szervezôk nagyon a lelkünkre kötötték: csak az egyetem környéki utcákban nézelôdjünk/sétáljunk, különben nem garantálják a biztonságunkat. Hogy mi volt az értelme figyelmeztetésüknek, a visszaindulás elôtt derült ki. A marosvásárhelyi Teleki Téka Deé Nagy Anikója nem volt az autóbuszban! Férjével „túllépte” a megjelölt biztonsági övezetet, és a tájékozatlan külfödiekre „hajtó” motorkerékpárosok egyike kitépte Anikó kezébôl a táskáját. Amiben az útlevele is benne volt természetesen. Szerencsére egy kukából aztán elôkerült.
Így is már esteledett, amire elindulhattunk. Mint gyermekkorom falujában vasárnapokon estefelé: itt is „kiálltak a kapuba”, „kiültek a házak elé” – vidáman csevegtek/kávéztak a járdákon, az erkélyeken – a „népek”. Nekünk is jókedvünk kerekedett, felcsendültek már az elsô népdalok. Ma sem tudom, mi ütött belém: hirtelen integetni kezdtem. Akkor figyeltek fel a szokatlan autóbusz-karavánra a jó nápolyiak – 4° Congresso Internazionale di Studii Ungheresi, olvashatták a járműveken –, és mint akik békés hódítással váratlan gyôzelmet arattak, ütemes taps kíséretében vonultunk ki Dél-Olaszország legnagyobb városából.

Kányádi Sándortól hallottam a befejezésül kínálkozó igaz történetet. Ismeretes, hogy az 1968-as európai nyitás évében elsôként neki sikerült átlépnie a vasfüggönyt. A bécsi Európa Klubban igyekezett jó hírét kelteni az erdélyi magyar költészetnek. Bizonyára nemcsak nekem mesélte el, amit szász népköltészeti antológiájának (Egy kis madárka ül vala. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977) elôszavában ekképp rögzített:
– Salzburgban, az Ünnepi Játékok Háza melletti barlangkocsmából kijövet – ahol igazán csak egy ejtel, egy nyolcad bort ittam meg – nagyon elmelegedtem, amikor a durván ácsolt ajtóra írva azt olvastam: Türe zumachen! Vagyis: az ajtót becsinálni – szó szerint. Te jóisten, egy szász nyelvi hatás a székely nyelvjárásban. Mert sehol egyebütt magyar nyelven nem mondják, hogy csináld be az ajtót, becsináltad-e a malacokat, a tyúkokat. Valósággal megmámorosodtam a fölfedezéstôl. Alig vártam, hogy valaki értô embernek elmondhassam. Akadt is hazafelé jövet egy nagy költô, aki nemcsak megértette, de át is érezte mámorom, s azt mondta: „Na, Sándor, ezért már érdemes volt egy kicsit kimenni Európába.” 

Copyright© Európai Utas-2002