AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

SÁRGA MEG MÁS SZÍNŰ ANGYALOK
Budapest–Gmunden–Bécs–Budapest

Képek: Gmunden, a Bernhard-ház
2002. szeptember 29-én este fél kilenckor Salzburgtól hetven kilométerre keletre, a Traun-tó partján ülünk a Hois’nwirt nevű fogadó ebédlôjében, s bár a sejthetôen festôi kilátásból ebben az idôpontban már nem részesedhetünk, némiképp elcsigázva, egyszersmind a „lám, mégiscsak megérkeztünk!” érzés örömével eltelve, szomját ki vízzel, ki borral, ki sörrel enyhítve várunk a vacsoránkra. Induláskor pedig minden milyen optimálisnak látszott: mind a négyen idôben ott voltunk a Batthyány téri gyülekezôhelyen, szikrázóan sütött a nap, és az autópálya aszfaltja zökkenômentesen suhant alattunk egészen Hegyeshalomig.

(1. kitérô: a géphangokról) A határátkelôhöz közeledve aztán meglepôen hosszú autósort pillantottunk meg magunk elôtt. Besoroltunk, s a várakozás okain tanakodva békésen és a perceken, legfeljebb fertályórán belüli határátlépés biztos tudatában araszolgattunk elôre. Jó ötven méterre tôlünk már látszottak a határôrök fülkéi, amikor ékes angolsággal egy számunkra addig ismeretlen nôi hang szólalt meg az utastérben: …dáznt fánksön, sztop dö kár… Elsô hallásra ennyit vettünk ki, hogy tudj’isten mi a csoda nem működ’, és állítsuk le az autót! Egy perc múlva a hang újra megszólalt, és most már sikerült kivennünk azt is, mi dáznt fánksön: jór indzseksön szisztem! Az ön befecskendezô rendszere!
Telefonok erre-arra, autóértô barátok, sárga angyal, kiegymás; mögöttünk egyre türelmetlenebbül soroló turistabusz valahonnan Németországból; míg aztán rendôri segédlettel, a német turisták kíváncsi pillantásaitól kísérve visszakanyarodtunk a túloldalra, hogy kávé mellett várjuk az autómentôt. Angyalok általában tartják a szavukat: ahogyan ígérte, jó óra múlva a miénk is megérkezett, és mert autónk érett nôi hangja sokadszori újraindításra is ugyanazt hajtogatta, ez a mi angyalunk a vállát vonta, és bólintott, mondván: ha ezt mondja, ezt kell tenni. Fél óra múlva már a közeli kisfalu szervizében voltunk, ahol egy rokonszenves tulaj meg egy csereautó várt ránk. Újra egy vészjós hangbemondásoktól mentes autóban tudhattuk magunkat, ismét megcélozhattuk a határátkelôt. Mint kiderült, volt értelme a kitérônek, mert idôközben elfogyott a sor; az ôszintét bevallva, ezzel együtt is kihagytuk volna.

Így maradtunk le megérkezésünk napján a Traun-tó és a tavat ölelô hegyek festôi látványáról; így vártunk némiképp elcsigázva vacsoránkra.
Másnap reggelinket már valóban pompás kilátás kíséretében költhettük el; fényárban úszott a táj. Szendergett a tó; a távoli hegyek ormán az örök hó fehérlett; a dombokon itt-ott már sárgába fordult a lomb; a csillogva fodrozódó víztükör mozaikok miriádjára bontotta szét a fehér-szürke sziklaszirtek képét.
A ’45 utáni osztrák irodalom fenegyereke és tűzgolyóbisa, Thomas Bernhard miatt jöttünk Gmundenba: látni akartuk a házat – az egyiket a három közül –, ahol élt és alkotott, és szerettünk volna betekinteni a hagyaték ôrzésére és kutatására létrehozott archívumba. Utóbbiban két órára vártak bennünket – miénk volt az egész napsütötte délelôtt. Gmunden nevezetességeinek megtekintését rövid idô alatt abszolváltuk, és némi tanakodás után egy tóparti kávéház emeleti teraszára esett a választásunk. Mint Stifter regényhôsei, sütkéreztünk a nyárutó jólesôen meleg napsugaraiban, bámultuk a hegyek karétját, a tó vizét, figyeltük a verebek bizalomteli röpködését, és az jutott eszünkbe, hogy hébe-hóba kifejezetten édes teher az élet; ez jutott az eszünkbe – meg az, hogy szabad-e ezt nekünk, egy nagy szenvedô megkésett látogatóinak?

(2. kitérô: a kacajfilozófusokról) Tapasztalataink szerint széles körben elterjedt a tévkép, mely szerint a Fagy, az Irtás és a Heldenplatz félig-meddig árván felnôtt, halálos kóroktól kínzott szerzôje megkeseredett ember, nagy szenvedô lehetett, ilyennek kellett lennie. Kétségtelen, hogy az életmű java része mint olvasmány képes ezt a képet sugallni. Egészen máshogyan, másról vall viszont az interjúadó Thomas Bernhard. Már munkanapjainak rövid leírásából is mennyi elégedettség és derű cseng ki! „Nagyon koncentráltan dolgozom. Lehetôleg reggel. Reggel öttôl délelôtt kilencig, aztán sétálni megyek, elhozom az újságot, és iszom egy kávét, élvezem a teljes semmittevést, a jó levegôt és a csodás napsütést, a felhôtlen napokat, a hegyeket, és egyszeriben az emberek is csodásak. Délben kiadósan eszem, lehetôleg sokat, lehetôleg egészségesen, alaposan teletömöm magam. Azután pedig, úgy négytôl, megint dolgozom, rendszerint még jobban, mint reggel. Aztán pedig, úgy hétkor, fél nyolckor elegem van, sétálok még egyet, és akkor lassan a vacsora következik.”* Másutt pedig lakonikusan állapítja meg: „Napjában egyszer örül az ember, hogy életben van és még nem halott. Ez egy hihetetlen tôke.” Hogy halálos betegségének tudatában mennyire komolyan vette ezt a tôkét, kiderül ezekbôl a szavaiból is: „A szerencse, én azt hiszem, úgy van elosztva, mint a balsors, mindenkinek kijut. A szerencse, az egy viszonylagos dolog. És még az egylábú is szerencsés, mert hogy egy lába még megvan. És akinek még törzse van és élni tud, az is. És ez így megy a végéig. Valószínűleg ez a szerencse. És hogy még több szerencsének kellene lennie, mint amennyi eleve van, ez valószínűleg csak nagyralátás, és lehetetlen.” Ha a fényképeket nézzük, amelyek a háza elôtt, kezében almaboros korsóval üldögélô, kôműveseivel társalgó, gumicsizmában kertészkedô, cinkosan a kamerába nevetô írót megörökítik, egy ilyen, nagyralátástól és gôgtôl szabad ember benyomását kapjuk, aki mindezzel együtt sem ringatja magát rózsaszín illúziókba, hiszen: „…alapjában véve minden ámítás és önámítás, de voltaképpen nagyszerű. Hiszen az ámítás nélkül minden összeomolna, és nem maradna semmi. A világ mint egész is ámítás, nem? És az a menny is, meg a pokol is. Szóval van az ámítás fönt, lent meg ott, ahol az ember él, vagyis a földön. És amikor meghal az ember, az is ámítás. De talán, amikor a mennybe jutnak, az nem az, esetleg. Örüljenek neki!”
Kérdés, hogy tudunk-e; és kérdés, hogyan olvassuk ezek után Thomas Bernhard halálprózáját és halálköltészetét. Talán meglepôen hangzik, de ô maga – már ha komolyan vehetjük ez irányú megnyilatkozásait, és igazában kevés okunk lehet rá, hogy ne tegyük – errôl is másként gondolkodott: „…én már mindig is nevetéshez adtam anyagot. Igazában minden pillanatban hahotázni lehetne rajta. De én nem tudom, nincs az embereknek humoruk, vagy mi? Nem tudom. Engem mindig nevetésre késztetett, késztet még ma is. Ha unom magam, vagy valamiképpen tragikus szakaszban vagyok, fellapozom valamelyik könyvemet, és a leginkább még mindig ez késztet nevetésre.” Ennél talán már csak az meglepôbb, hogy a múltba tekintve hol, kikben fedezi fel Bernhard az igazi nevettetôket, a nagy „tréfacsinálókat”: a német filozófia legsúlyosabb építményeinek megalkotóinál. „Egy száraz, csak komoly filozófián nem lehet nevetni, és az ilyen szörnyen unalmas is. A Schopenhauernál viszont nevetni is tudok. Minél komorabb, annál nevetségesebb, csak az emberek mindezt tragikusan komolyan veszik. De hogy lehet komolyan venni valakit, aki egy pudlival kötött házasságot, az ilyet eleve nem lehet komolyan venni. Az ilyen bizony kacajfilozófus, nem? Ezek a történelem nagy tréfacsinálói – Schopenhauer, Kant. Szóval alapjában véve a legkomolyabbak. Pascal is ide tartozik, a maga katolikus-misztikus vallásos módján…”
Vélhetô tehát, hogy Bernhard-olvasóként ajánlatos volna alapvetôen különbséget tennünk a szövegek üzenete és az üzenô személye között, amint azt – hogy kitérônknek végére érjünk – ô maga is megtette, amikor így fogalmazott: „Én valószínűleg életem végéig a negatív író leszek. De meg kell mondjam, hogy egész jól érzem magam a szerepben, mert csöppet sem irritál. Mert azt mondják rám, hogy egy negatív író vagyok, egyszersmind azonban egy pozitív ember is.”

A „negatív író” életének sokadik és utolsó provokatív-tagadó aktusaként végrendeletben tiltotta meg kiadatlan szövegeinek posztumusz közreadását és műveinek ausztriai elôadását. Ezen a kollektív büntetésen kívánt enyhíteni az örökös és hagyatékkezelô féltestvér, dr. Peter Fabjan, amikor majd’ tíz évvel fivére halála után, 1998-ban létrehozta a Thomas Bernhard Magánalapítványt. A bécsi székhelyű alapítvány legfontosabb céljaként a hagyaték gondozását és az életmű népszerűsítését jelölte ki. Elsôsorban ez utóbbit szolgálja az 1999-ben alapított, salzburgi székhelyű Nemzetközi Thomas Bernhard Társaság; Gmundenban 2001. november 17-én – Felsô-Ausztria tartomány hathatós anyagi és szervezeti támogatásával – megnyílt a hagyaték kutatását lehetôvé tevô archívum, a Suhrkamp Verlag pedig jelenleg készíti elô a Bernhard haláláig publikált szövegek 22 kötetre tervezett, kommentárral ellátott összkiadását.
Miután megfogant az archívumalapítás terve, bizottságot hoztak létre a megfelelô épület kiszemelésére, s a választás végül egy villára esett, amely Gmunden délnyugati végén, a tóba nyúló félszigeten található; a birtok valamikor a toscanai hercegek tulajdonát képezte, a XX. században a Wittgenstein-Stonborough család lakta, tôle pedig a tartomány vásárolta meg. A fôépület alsó szintjén rendezték be az archívumot, benne nemcsak Thomas Bernhard, hanem a nagyapa, Johann Freumbichler – javarészt még feldolgozatlan – hagyatékával is, továbbá egy szakkönyvtárral. Az emeleten vendéglakást alakítottak ki kutatók számára. A szomszédos gazdasági épületben kiállítóteret rendeztek be, ahol jelenleg a hagyatékból válogatott, az életmű idôrendi fejlôdését nyomon követô szemelvények láthatók másolatok formájában. A villához ötezer négyzetméteres park tartozik.
Mindezt már dr. Martin Hubertôl, az archívum fiatal igazgatójától tudjuk meg, aki készségesen kalauzol körbe bennünket, és elvezet egészen a szentélyig, a temperált, állandó páratartalmú helyiségben elhelyezett páncélszekrényig, amely Bernhard kéziratait ôrzi. Halála után féltestvére gyűjtötte össze ôket fivére különbözô lakhelyeirôl, és közel teljesen dokumentálják az életmű ívtörténetét. Hallgatjuk az igazgató szakavatott magyarázatát arról, hogyan rendezik műfaji csoportokba az anyagot, gondosan ügyelve arra, hogy késôbb is vissza lehessen követni az egyes kéziratok – töredékek, vázlatok, változatok, piszkozatok és tisztázatok – idôrendi elhelyezkedését és eredeti környezetét. Hallgatjuk, eszünkbe jut egy másik, észak-németországi archívum, az Arno Schmidté, mert ott láttunk ehhez fogható irodalomtudományos és konzervátori odaadást-alaposságot, és arra gondolunk, lesz-e valaha magyar író-költô, akinek legalább utóéletében ilyes tiszteletféle adatik meg. Nem tudjuk megválaszolni a kérdést, inkább fölajánljuk, hogy kipótoljuk a Bernhard-művek fordításaiból öszszeállított könyvtár magyar anyagát.
Négykor azután Bernhard féltestvére, dr. Peter Fabjan jön értünk terepjáróval, hogy elvigyen az ohlsdorfi házba. Két és fél órán át kalauzol az épület körül és benne, végigjárja velünk a földszinti és emeleti helyiségeket, mesél a fivér építkezési lázáról, szívélyes kapcsolatáról a mesteremberekhez, lakberendezôi szenvedélyérôl, ízlésének alakulásáról, cipôfetisizmusáról, közös útjaikról a hatvanas évek Budapestjére, ahol – ezt se tudtuk – nagynénjük él, mesél, mesél lendületesen és rendületlenül, mi pedig hallgatjuk, ámulunk egy elmúlt élet tökéletesen konzervált színterének múzeumi szépségén, az érintetlenül sorakozó, a soha meg nem érkezett vendégeknek gyűjtött palackos italok, brandyk, ginek, whiskyk és egyebek láttán megint az a másik, északnémet emlékház jut az eszünkbe, ahol a pincében még ugyanilyen érintetlenül sorakoznak az Arno Schmidt özvegye által eltett gyümölcslekvárok és befôttek, és miközben tovább erôsködik iménti irigységünk, megrezdül bennünk némi borzongásérzet is: sajátos halottkultusz szemtanúi lehetünk.*
Alkonyodik, amikor a parkolóban, ahol autónk áll, elköszönünk dr. Fabjantól. Gurulunk a part mentén szállásunk felé, a víztükör acélkékjébe vérvörös barázdákat szánt a hegycsúcsról búcsút intô nap, és nem tudjuk, minek, kinek legyünk hálásabbak a mai élményekért.

Másnap hivatalosabb programok várnak ránk Bécsben. Konkrét céllal keressük fel a Thomas Bernhard Magánalapítvány bécsi irodáját: francia fôtitkárával, Marie-Christine Baratta-Dragnóval arról tárgyalunk, hogyan és mikor lehetne elhozni Budapestre a kiállítást, amely „életének embereihez”, azaz nagyapjához, Johann Freumbichlerhez és élettársához, Hedwig Stavianicekhez fűzôdô kapcsolatán keresztül ad képet az emberrôl és művészrôl. Ha a terv – mint remélni lehet – megvalósul, utunknak a benyomások mélysége mellett ez lehet a legnagyobb hozadéka.
Elkerülendô a csúcsforgalmat, idôben fölkerekedünk, sima az utunk egész Pestig, és nem lehet kétség: sárga meg más színű, kifejezetten igazmondó angyalok követtek, amerre jártunk.
Nagy Márta–Adamik Lajos

Copyright© Európai Utas-2002