AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

Adamik Lajos

HÁNY MÁRKÁT ÉRNEK EGY LÁZAS KÖNYVKIADÓ TESTHÔFOKAI?
Thomas Bernhard, a háztulajdonos

Kérni (is) merni kell.

Thomas Bernhard 1965 januárjában felhívta Siegfried Unseldet, a Suhrkamp Verlag nagy hatalmú igazgatóját, és negyvenezer márka hitelt, illetve elôleget kért tôle – mindössze húsz perc gondolkodási idôt adva a tekintélyes frankfurti könyvkiadó elsô emberének.
Bernhard harmincnegyedik születésnapjához közeledett ekkor: 1931. február 9-én jött világra a hollandiai Heerlenben, anyja ugyanis a törvénytelen gyermeket jobbnak látta lakóhelyétôl, Bécstôl távol megszülni. Apja, Alois Zuckerstätter asztalosként Németországban lelt munkát és menekvést a családi kötelességek elôl, fiával soha nem találkozott, és 1940-ben önként vetett véget az életének. Az újszülött élete elsô hónapjait Rotterdamban és környékén töltötte, egyebek között egy szigorú gyermekotthonban; anyja kéthetente látogatta meg, s ilyenkor a bölcsôbôl sem vehette ki a kisdedet. Bernhard 1931 ôszén bécsi nagyszüleihez került, anyja csak a következô évben költözött hozzájuk.
A művészi-írói hajlamokkal megáldott (vagy inkább megvert) anyai nagyapát, Johann Freumbichlert – élete során mindössze egyszer, egy paraszti témájú regénnyel aratott sikert, ekkor (1937-ben) Carl Zuckmayer közbenjárására osztrák állami díjjal tüntették ki – jobbára élettársa és lánya tartotta el, ô pedig zsarnokként ragaszkodott hiábavaló kiváltságaihoz. Bernhard ifjúságában mégis ô volt a fárosz, aki gondoskodott az unoka múzsai neveltetésérôl, hegedülni, rajzolni és festeni tanítatta. Anyja idôközben férjhez ment egy magyar származású fodrászhoz, Emil Fabianhoz; Bernhard a világháború elôtt egy thüringiai, majd egy salzburgi nevelôotthonban lakott, 1945 augusztusában nagyapja naplófeljegyzése szerint öngyilkosságot kísérelt meg, szeptembertôl aztán a salzburgi humán gimnázium és katolikus otthon növendéke volt. 1947 áprilisában abbahagyta az iskolát, boltosinasnak szegôdött egy élelmiszerüzletbe, emellett magánórákat vett zenébôl és énekbôl. 1949 januárjában súlyos mellhártyagyulladással szállították kórházba – ugyanoda, ahol nagyapja is feküdt, aki néhány hét múlva belehalt vesebajába. Anyját rák vitte el a következô esztendôben, ô maga pedig tüdôbajos lett, és különbözô szanatóriumokban kezelték.
Bernhard így harmincnégy évesen ugyancsak elmondhatta magáról, hogy „meglett ember”, akinek se apja, se anyja – „cserébe” elsô szanatóriumi kezelése idején, 1949-ben rátalált „élete emberére”, a nála 35 évvel idôsebb Hedwig Stavianicekre, egy bécsi minisztériumi tanácsos özvegyére, akihez mindhalálig hű maradt. 1952-tôl egy salzburgi napilap, a Demokratisches Volksblatt munkatársa volt, mintegy kétszázötven cikket írt kulturális riportoktól a jódkúra-ajánlásig; a város tárgyalótermeiben szerzett tapasztalataira késôbb mint „felbecsülhetetlen tôkére” emlékezett vissza, s innen eredeztette írásművészete gyökereit. 1955-tôl 1957-ig színjátszást és rendezést tanult a salzburgi Mozarteumban; kisprózai, drámai és lírai kísérletek után az 1963-ban megjelent Frost hozta meg neki az áttörést.
Ekkor lépett be a képbe a frankfurti kiadóigazgató: „Unseldhez fűzôdô kapcsolatom kezdete a részemrôl egy kérés, hogy ne mondjam, zsarolás volt. Két évvel a Frost megjelenése után és két évvel a Verstörung megjelenése elôtt, 1965 januárjában 40 000 (írd és mondd negyvenezer) márkát kértem Unseldtôl; húsz percen belül, mivel sürgôs volt. Unseldnek ebben az idôpontban állítólag – amint azt a felesége tizenkilenc évvel késôbb megerôsítette – negyvenfokos láza volt. Én tehát akkor – ma így gondolom – a könyvkiadó minden egyes lázfokáért vagy minden fél percéért ezer márkát kértem.”
A takaros summára egy ház megvételéhez volt szüksége a fiatal írónak: Miután 1964-ben Hamburgban megkapta a Julius Campe-díjat és a vele járó tízezer márkát, egyre komolyabban foglalkoztatta valamilyen saját ingatlan, egy Salzburg környéki ház megszerzésének a gondolata. A Salzburger Nachrichten hirdetései között egy Obernathal 2 cím alatti „Vierkanthof”, azaz négyélű udvar – négyszög alapterületű, az udvart mind a négy oldalról körülzáró porta – kínálatára bukkant. Noha az épü-let nemcsak nagyobb volt, mint amennyire szüksége és igénye lett volna, de a kétszázezer schillinges vételár is messze meghaladta lehetôségeit, egy levelezôlap útján kapcsolatba lépett a ház eladásával megbízott ingatlankereskedôvel, és mint ez utóbbi feljegyzéseibôl tudjuk, 1965. január 6-án 11 óra tájban „nagynénjével”, Hede Stavianicekkel együtt megtekintette az ohlsdorfi épületet, két és fél órával késôbb pedig aláírta az adásvételi szerzôdést.
A hamburgi díj mellé azonban nem volt elég sem Hede Stavianicek hetvenezer schillinges adománya, sem a bécsi oktatási tárca harmincezer schillinges kamatmentes kölcsöne, sem pedig a Bréma város 1965-ben elnyert irodalmi díjával járó újabb tízezer márka – nemcsak megvenni kellett a házat, de tatarozni és átépíteni is. A következô félév építkezési munkálatai annyira kimerítették Bernhardot, hogy hamarosan szabadulni akart az ingatlan birtoklásával járó nyűgöktôl, és levélben arra kérte ingatlanközvetítôjét, bocsássa ismét áruba a telket. A kereskedô látszólag engedelmeskedett, a válaszlevélhez mellékelt fotókkal azonban – ezek persze már megújult állapotban láttatták a birtokot – sikerült rábírnia az írót, hogy álljon el szándékától: „Eljutottam oda, hogy Nathal már nem foglalkoztat kellemetlenül ébredés után és elalvás elôtt.”
„Házam az udvarom – írja Bernhard Saját magányom címmel, a Die Presse 1965. december 24-i számában közölt szövegében –, amelyet egy éve vásároltam, megcsömörödve a terméketlen zaklatásoktól, udvarom, amelyrôl azt gondolom, hogy nem végezni fog velem, hanem fegyelmezni fog a jövô érdekében, célomra fog összpontosítani és a lehetô legkevésbé fog összezavarni.” A második világháború utáni osztrák irodalom egyik legjelentôsebb életművének megalkotója keres így menedéket a nagy ívű pálya elején: „Gondolataimmal érintkezve megôrzöm és megteremtem a nyugtalanságot, amelyre szükségem van; a kitalált és valóságos, megírt és megíratlan könyvek ezreinek meg százezreinek meg millióinak valóságos és kitalált könyvtárai a társaságom. Felváltva járok-kelek a disznók és tehenek világában meg a filozófiák és kakofóniák világában. Hallom, amit még nem hallottam, látom, amit még nem láttam, gondolom, amit még soha nem gondoltam, érzem, amit még soha nem éreztem. Ízekre szedni a világot, amilyen és amilyennek látszik, ezzel töltöm ki magányomat, egyet, az enyémet a magányok milliárdjaiból, ezzel töltöm ki udvaromat, börtönömet, négyélű munkabörtönömet új meg új leleményekkel, fölfedezésekkel, vétkekkel, harmóniák harmóniáival, új meg új kontaktusokkal, kontratusokkal.”
A ház alapjait, amelynek megszerzéséért egy induló remekíró komoly adósságokba verte magát, a XIV. században rakták le. Évszázadokon át a traunkircheni kolostor gazdasági épületeként szolgált, Bernhard azonban már igencsak lepusztult állapotban jutott hozzá. Ám annak, aki a legínségesebb viszonyok között nôtt fel, ilyen állapotában is fôúri rezidenciának tűnhetett: „harmincszor harminc méter, kôbôl emelve, kisebb meg nagyobb istálókkal a marhának, disznóknak meg a baromfinak, csűrrel és pajtával, a tetô alatt füstölôkamrával, a föld alatt pedig három mustpincével. A lakószárny kétemeletes, az alsó szintet pedig a legszebb boltívek tartják, amiket parasztbirtokon valaha is láttam. Nyolc-kilenc teljesen száraz szoba, a helyi vízhálózatba bekötött konyha és fürdôszoba, s ezeket idôvel a szükséges bútorral és alkalmatosságokkal berendeznem remek szer szellemi szélhűdés ellen.”
E lakberendezôi foglalatosság lassanként az író ellenállhatatlan és nem múló szenvedélyévé terebélyesedett. Az elsô korszak robusztus parasztbútorait késôbb kecsesebb, rokokót és biedermeiert idézô, különbözô régiségkereskedôktôl beszerzett szekrények, ágyak, komódok, asztalok és székek váltották fel. A fürdôszoba és konyha viszont megkapta a legkorszerűbb technikát, a világításról részben a Bernhard által tervezett, vaskosan egyszerű állólámpák gondoskodtak, s a függönykarnisok vaslánc-szemekbôl fűrészelt akasztói ugyancsak az ô elképzelése szerint készültek. A szobákat újonnan rakott – arratájt szokásos, üvegzöld csempéjű – cserépkályhák fűtötték.
A lépésrôl lépésre, helyiségrôl helyiségre otthonossá alakított ház biztos ponttá, szigetté, alkotásra alkalmas menedékké válik az író számára, aki „életembere” társaságában tett, tüdejének nélkülözhetetlen mediterrán útjairól újra meg újra ide tér vissza: „És mégis, bárhová utazik az ember, mindig egyedül van magával és mindig förtelmes munkájával. Visszamegy vidékre, visszavonul egy udvarba, bezárja a kaput, mint én – s ez gyakran napokon át így van –, bezárkózik, és egyetlen öröme és egyre nagyobb élvezete másfelôl meg a munka. A mondatok, szavak, amiket összerak…”
Az udvar négyszögét körülzáró ház magányt, nyugalmat ad az íráshoz, és visszahat a formálódó szószövetek textúrájára: „A házam voltaképpen egy hatalmas tömlöc. A falak lehetôleg kopárak; nagyon szeretem ezt. Kopár és hideg. Ez nagyon pozitívan hat a munkámra. A könyveim, vagy amit írok, olyanok, mint amiben lakozom. Néha úgy érzem, hogy egy könyv egyes fejezetei olyanok, mint egy-egy helyiség ebben a házban. A falak élnek, az oldalak olyanok, mint a falak, és ez elég. Csak intenzíven nézni kell ôket. Ha az ember megnéz egy fehér falat, megállapítja, hogy igazában nem is fehér, nem kopár. Ha sokáig van egyedül, hozzászokott az egyedülléthez, beletanult az egyedüllétbe, akkor mindenfelé, ahol a normális ember számára semmi nincs, egyre többet fedez fel. Egy falon réseket, kis repedéseket, egyenetlenségeket, bogarakat fedez fel. Elképesztô mozgás van a falakon. A fal és a könyvoldal tényleg tökéletesen hasonlít egymásra.”
1967-ben megjelenik a második regény, a Verstörung, elôtte és körülötte napvilágot látnak kisebb írások, elbeszélések, egy mese, s a háztulajdonos Thomas Bernhard, aki 1968-ban az osztrák állam kisdíjának átvételére írott beszédével kiprovokálja pályája elsô országra szóló botrányát – „nincs mit dicsérnünk, nincs mit átkoznunk, nincs mit vádolnunk, de sok minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk” – kezdi e híressé vált szavakkal a hírhedett „köszönô” szózatot, amelyben mindent „kicserélhetônek” lát a „rekvizitumok államában”, s „megérintve” és „meg nem érintve” közlekedvén az életen át, felfogja: „mit sem sejtô egy nép, szép egy ország – halott vagy lelkiismeretesen lelkiismeretlen apák, szükségleteik egyszerűségével és alantasságával, szegénységével élô emberek” – ez a háztulajdonos Thomas Bernhard, aki a miniszternek címzett beszédében „gyengeelméjűnek” minôsíti hazája történetének korszakait, s magáról és népérôl úgy vall, mint akikben a démoni „örökkévaló honfivéri tömlöc, amelyben mindennapi szükséggé váltak az ostobaság és tapintatlanság elemei”, s ahol „az állam szüntelen kudarcra, a nép szakadatlan galádságra és gyengeelméjűségre ítéltetett”, hiszen „osztráknak lenni anynyi, mint csüggetegnek lenni”, s noha „szégyenkeznünk”, engedi meg immár a közösséget vállaló mi-alakban, „nem szükséges, nem is vagyunk semmik, és nem érdemelünk meg mást, mint a káoszt” – ez a magányt mindennél többre tartó, díjátvevôbôl provokatív botrányhôssé átvedlô, miniszteri hallgatóságát a terem-bôl való távozásra ingerlô író a traktorra, amely a házához tartozó birtok megművelését segíti, mindazonáltal büszkén írja rá: „Thomas Bernhard, gazda”.
A birtoklás öröme újabb ingatlanszerzésekre ösztönöz: az ohlsdorfi telek 1969-ben egy darab legelôvel, 1972-ben pedig egy darab erdôvel egészül ki. Bernhard 1971 márciusában megvásárol egy XIX. század eleji, alsó szintjén kôbôl, felsô szintjén fából épült parasztházat, a „Kruckát”. Ezen jóval kevesebb az alakítani való, mint az elôbbin, megmaradhat az egyszerű parasztbútor, ugyanolyan cserépkályhák fűtik, mint a másik házat, és rétek meg erdôk övezte, idilli nyugalmával legalább olyan biztos menedék, mint amaz. S bár a hozzá vezetô meredek erdei út megtétele egyre nehezebb a szívtágulástól és a tüdôt roncsoló immunbetegségtôl, úgynevezett sarcoidosistól szenvedô író számára, ezért élete utolsó esztendeiben már nemigen keresi fel – ám még halálos ágyán is polaroid felvételekrôl kíséri figyelemmel az új tűzhely építését.

Az elsô, ohlsdorfi ház – miután új tulajdonosa örömében a pontos címet is világgá kürtöli – a nyolcvanas évekre, író-gazdájának hírnevével együtt maga is népszerű célponttá, hovatovább idegenforgalmi látványossággá válik. Ami egykor biztos menedék, „börtön” volt, most már inkább hasonlít majomketrecre: „Elviselhetetlenek a zaklatások. Úgy állunk, hogy az emberek, ha nem nyitok azonnal ajtót, feldühödnek és beverik az ablakot. Elôször kopognak, aztán kiabálnak, aztán üvöltenek, aztán pedig betörik az ablakot… Az emberek már kora reggel, amikor ki akarok menni a kapun, ott ülnek a falnál. Vagy most úgy járnak hétvégén írót nézni, ahogyan korábban a majmokat mentek megnézni. Ilyenkor úgy lesek ki a függöny mögül, mint egy fegyenc vagy egy bolond. Elviselhetetlen.”
Két szint, tucatnyi választékosan berendezett szoba, vendégágyak, zenehallgatáshoz zenegépek, rádió, televízió, jól felszerelt, akár két tucat ember vendégül látására is alkalmas konyha és ebédlô, szekrényekben, tálcákon mindenünnen összegyűjtött szeszes italok – vendég azonban csak nagy ritkán, s ha a jövevény mégis bebocsátást nyer, étel-ital helyett olyan állandó fordulatokkal kell beérnie, mint hogy „nincs mivel megkínálnom”, vagy „nem kínálom semmivel, mert akkor túl sokáig marad” –, de a menedékbôl menekülni kell. Szerencsére ott a „Krucka”, és ott van a harmadik, 1972 novemberében utolsóként megszerzett háztulajdon, a 700 méterrel a tengerszint felett, egy erdô szélén álló „Quirchtenhaus” vagy „Hans-Paul”. Az emeletes téglaépület eredetileg egy tízfôs bányászcsalád otthonául szolgált, s miután 1921-ben leégett, a szomszédok összefogásával még abban az esztendôben újjáépítették. Bernhard ezt is erôsen lepusztult állapotban vette meg, felújította, és az ohlsdorfi házhoz hasonlóan rendezte be. Ha a nyolcvanas években egyre gyakoribb és egyre hosszabb, a Földközi-tenger partjaira és szigeteire vivô útjairól hazatért, munkához itt találta meg a legteljesebb magányt és nyugalmat.
*
Minek jut hely egy ember életében? Thomas Bernhard, az ínségben, apátlanul és többnyire anyátlanul felnôtt, náci meg katolikus nevelôotthonokat megjárt-megsínylett, tizennégy évesen öngyilkosságra készülô, tizennyolc évesen önmaga súlyos betegségével és ifjúságának legfontosabb nevelô-formáló példaképe, az anyai nagyapja halálával szembenézô író öt verseskötetet, huszonhét prózakötetet és tizennyolc színdarabot adott közre munkásságának nem egészen négy évtizede alatt. Volt boltostanonc, énekesnek, majd dramaturgnak és színésznek képezte magát, beszédeiben, olvasói leveleiben és műveiben, nem utolsósorban az utolsóként bemutatott, és a belôle közölt részletekkel már az ôsbemutató elôtt tiltakozó sajtókampányra ingerlô darabjában, a Heldenplatz-ban súlyosnál súlyosabb vádakkal illette, lehülyézte és lenácizta hazájának kormányait, országházát, politikusait és népét, s még végrendelete is a provokatív ellenállás szellemében fogant, megtiltva darabjainak új bemutatását és a hagyaték közreadását; elôlegekbôl és hitelekbôl, tisztelet- és pályadíjakból hét éven belül három házat vett magának és a fiktív vendégseregnek, s felváltva élt és írt bennük, „életembere”, Hedwig Stavianicek bécsi lakásában, utazásainak szálláshelyein, végül pedig abban a gmundeni lakásban is, amelyet 1976-ban vásárolt kifejezetten a betegségre gondolva, s amelyet a maga tervezte, mértanian funckionalista diófa bútorral rendezett be; hetekkel egy szívroham után itt érte a halál 1989. február 12-én. Ô maga utoljára bolondnak látta magát: öreg bolondnak, mert „egy fiatal bolond, az nem érdekes”. „A mulandóság is szép”, vallotta; s hogy „nincs rettenetesebb, mint az örökké megmaradó”. Másutt úgy nyilatkozott, hogy „mindennel elégedett, maradéktalanul”. „Mindenestül boldog”, mondta, tetôtôl talpig, a bal kezétôl a jobbjáig, s „ez olyan, mint egy kereszt. És ez benne a szép. Katolikus egzisztencia.” Nem érdekelte, hogy mindaz, ami vele kapcsolatos, „egyáltalán megmarad-e”, de sejtette, hogy alighanem „ez lesz a dolgaim sorsa”. Házai ma sűrűn látogatott emlékhelyek, írói hagyatéka archívumban, és legjobb úton a digitális halhatatlanság felé. Úgy, ahogyan megjósolta: „A fehér ing meg a minimálnyugdíj. Nincs annál semmi szebb. De elôbb a minimálnyugdíj, mert akkor még itt vagyok. Az égi ing, ugye, az csak utána jön, ha a nyugdíjamat föléltem, és a sebész elvétett egy vágást vagy egy köhögôgörcs végzett velem. És akkor rögtön belebújok az égi ingbe.” n

Ez az írás a Thomas Bernhard ohlsdorfi házában, az író féltestvére, dr. Peter Fabjan szívélyes kalauzolásával tett látogatás mellett sokat köszönhet az alábbi két kiadványnak:
Wieland Schmied–Erika Schmied: Thomas Bernhards Häuser. Salzburg–Wien, Residenz Verlag, 1995.
Manfred Mittelmayer: Thomas Bernhard. Stuggart–Weimar. Verlag J. B. Metzler, 1995.

Copyright© Európai Utas-2002