Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.


KELLETT Á REND,
HA NÉHA FEL IS RÚGTUK
Beszélgetés Kulcsár Gyôzôvel 

NÉVJEGY

Kulcsár Gyôzô
Született: 1940. október 18.
Iskolai végzettsége: egyetem (BME, TF)
Sportága: vívás (párbajtôr)
Klubjai, versenyzôként:
Ú. Dózsa (1955–56), Vasas (1956–58), MEAFC (1958–60), OSC (1961–80)
Edzôként: szövetségi kapitány (1980–86), Pro Vercelli (1986–2001), Honvéd-LNX (2001–)
Mesteredzô: 1985
A szövetség 
fôtitkára: 1979–80
Legjobb eredményei olimpia: 1. (1968, Mexikóváros: egyéni és csapat; 1964, Tokió, 1972, München: csapat); 3. (1972, München, 1976, Montreal: egyéni)
Világbajnokság: 1. (1970, 1971, 1978: csapat), 2. 1969, 1973: csapat), 3. (1963, 1967, 1974, 1975: csapat)

– Böngészgettem az életrajzát, mit mondjak, szép, egyenes pályaív, ott tart, ahol tartania kell hatvankét esztendôsen, ám két hibapontot is találtam benne.
– Csak kettôt?
– Az elsô, hogy mérnökként végzett… A vívás Paganinijeként emlegették, közhelyesen, de egyáltanán nem érdemtelenül, az ilyesmihez trükkök kellenek, virtuozitás, könynyedség, szárnyalás. Nem éppen mérnökemberre valló jegyek.
– Nincs itt tévedés, akár hiszi, akár nem, roppant akkurátus ember vagyok. Ami persze – hogy megnyugtassam – nem jelenti a fantázia hiányát. Aligha teremthettem és irányíthattam volna vívóklubot Vercelliben, ha hiányzik belôlem a precizitás. A pontosságot például makacsul megköveteltem az egyébként linkségre hajlamos olaszoknál, ôk pedig elôbb kézzel-lábbal tiltakoztak ellene, aztán – én csodálkoztam rajta a legjobban – elfogadták. Van egy jópofa történetem errôl… Egy perc késés tíz kitörést ért szúrópárnára. Ez volt a szabály. Egyszer az egyik gyerek elsírta magát, mondván, ô nem tehet semmirôl, az anyukája késôbb jött haza, ezért nem ért le az edzésre idôben. Mondtam, jól van, küldje be másnap a mamát. Be is jött, elismerte, miatta késett a gyerek, én pedig elmondtam neki, mi a rend, és arra kértem, hogy csinálja meg a kitöréseket, mert ha elengedem, összeomlik a rendszerem, oda a fegyelem. Húsz percnyi adagról volt szó… Igazán vagány volt, fölhúzta a miniszoknyáját, kezébe vette a fegyvert, és nekilátott. Már az elsônél megállítottam, elengedtem százkilencvenkilenc kitörést, egy is elég volt a hatáshoz. De a rend csak az alap volt, a munkát mindig a kreativitásukra építettem, mert annak is bôviben vannak az olaszok. Egyébként precizitás nélkül aligha vihettem volna sokra a vívásban, ezerszer áldott mesterem, Vass Imre, az „Atya” egy szögletes, ízig-vérig katonaember volt, egyszerűen belémverte az alapokat. Hogy aztán a fantáziám mit tett hozzá, az más kérdés.
– Meggyôzött. Olyannyira, hogy kezdem azt hinni, a szövetség fôtitkári posztját is önnek találták ki a hetvenes évek közepén.
– Itt már igaza van. Az aktatologatós precizitás nem az én világom, a fôtitkári munka idegen volt tôlem. Naponta megszenvedtem, hogy villámhárító vagyok a vívók, a mesterek és a sportvezetés között. Elvállaltam a posztot, mert éppen visszavonultam, és nem akartam elszakadni a vívástól, meg aztán a pénz is kellett. Mérnökként kétezernégyszáz forintot kerestem havonta, mint fôtitkár háromezret kaptam. Hatszáz forint komoly különbség volt a hetvenes évek közepén, fôként hogy befejeztem a versenyzést, és elestem a nemzetközi kategóriának nevezett kivételezettség elônyeitôl.
– Vívóként is dolgozott?
– Persze. Akkoriban ez természetes volt. A Villamosenergia Kutató Intézetben volt állásom, a cég a Gresham-palotában volt, a szobámból nyílt Pest egyik legszebb panorámája, Budai vár, Duna, Lánchíd… Mondtuk is, hogy azért keresünk olyan keveset, mert a kilátást beépítették a fizetésünkbe.
– Meggyôzött, a legjobb tudomásom szerint ugyanis egy kutatómérnöknél kifejezett elôny a kreativitás.
– Azért ne essünk túlzásokba. Amolyan tipikus hetvenes évekbeli intézet volt a miénk, fôként méréseket végeztünk szerte az országban. Maradjunk annyiban, hogy a fantáziámat alapvetôen a vívásban éltem ki.
– Ahol viszont a mestere, Vass Imre a precizitásra esküdött.
– Ez sem volt olyan merev, mint elsôre gondolná az ember. A mesternek rendszere volt. Az alapokat mindenkibe beleverte, de az egyéniségének megfelelôen. Nem tudom, hogyan csinálta, de zseniálisan. Érzéke volt hozzá. Kiszúrta, hogy én edzésen csinálhatok hatmillió flesst, soha nem viszem vele semmire, egyszerűen nem áll rá a kezem. A Nemere Zolit viszont kifejezetten erre találták ki, így nála azt erôltette. Szóval az alapok után mindenkinél arra épített, ami jól állt neki.
– Képzettebbek is voltak az akkori vívók, mint a maiak.
– Ez igaz, de nincs jelentôsége. Nagyot változott a vívás azóta. Teljesen átalakult. Bűvészkedhetnék én ma, úgy, mint régen, egy pillanat alatt keresztbevernék az akciómat. A mai vívás inkább a bunyóhoz hasonlít, erô kell hozzá. Meg a versenyszisztéma is más, minden asszónak tétje van. A maiak nem kevesebbet tudnak, mint a régiek, hanem mást. Nincs már idô arra, hogy mindent megtanuljanak, mint mi, figyelje meg, aki kiöregedvén a juniorok közül nem lesz válogatott, többnyire abba is hagyja. Amatôrök nincsenek, klubonként jó, ha egy akad, mutatóba. Legalábbis nálunk, mert külföldön más a helyzet, ott remek testmozgásnak tartják a vívást. A mi idônkben volt húsz-harminc rutinos vívó, akik csak kedvtelésbôl jártak le a terembe, de azért el-elindultak a versenyeken. Az ifjoncnak át kellett magát rágnia rajtuk, hogy vigye valamire, mit mondjak, kemény dolog volt.
– Az viszont föltűnô, hogy csúnyább a vívás, mint volt.
– Ez vitathatatlan, de nem érdekel. Én azt tanítom, ami ma kell, ebben élek, itt kell produkálnom mesterként. Ugyanakkor sokkal gyorsabb minden, és ez a döntô. Annak idején a Gerevich Ali bácsiról mondták, hogy elképesztôen gyors. Nos, ôt nemcsak a maiak, hanem mondjuk a Nébald Gyuri is kétszer körbefutotta volna asszó közben, amivel persze nem az Ali bácsi klasszisát vitatom.
– Akkor ma már egy Vass Imrének se lenne esélye arra, hogy jó mester legyen?
– Miért ne lenne? Amilyen szögletes volt, ô maga, olyan jó volt a szeme. Mindig meglátta, ha valamelyik mester újdonsággal próbálkozik. Sutyiban megleste, mit csinál, megrágta magában a módszert, és ha hasznosnak ítélte, akkor beépítette a saját rendszerébe.
– Ha már a nagy öregeknél tartunk, következzék Bay Béla.
– Más volt, mint Vass Imre. Csavaros észjárású, vén róka. Óriási figura. Nagy kapitány. Remekül el tudta adni a csapatot, a vívósportot. Sok közöm egyébként nem volt hozzá, én mindig Vass Imrénél iskoláztam. Azaz egyszer a mester odaküldött a Béla bácsihoz. Én rögtön tudtam, hogy baj lesz belôle, ha az öreg szórakozik velem, nem hagyom magam, ismerhet. De az „Atya” csak erôsködött, én pedig mentem. Lépés, kitörés, szúrás a csuklóra – ez volt a penzum. Csináltam én becsülettel, de a Béla bácsi eleve messze állt tôlem, ha pedig elértem volna, hátrébb lépett, vagy elhúzta a kezét. És persze, mosolygott a bajusza alatt. Nagyon pipa lettem, egészen addig, hogy egyszer nem fogtam meg a mozdulatot, és hatalmasat ütöttem a térdére. Becsületére legyen mondva, nem szólt egy szót sem. Többet viszont nem iskoláztunk. Egyébként azért sem, mert mást oktatott, mint az „Atya”, az ilyesmi akkor belefért.
– Ma már nem fér bele?
– Nem nagyon. Az lett a divat, hogy az egyik mester szörnyülködik a másikon, hogy jaj istenem, mit csinál. Az ilyesmi nem jó, sôt tilos. Minden mesternek ugyanattól a cégtôl van diplomája, az ô dolga, hogyan kíván eljutni az egyrôl a kettôre. Nincs az a drehás, aki megszólja a másik drehást, hogyan esztergál, csak az a kérdés, hogy gömbölyű lett-e a munkadarab, vagy nem. Vívásban ez annyit jelent, hogy aki nyer, az a jobb. Az pedig nem érdekes, hogy például így vagy úgy indítja-e el az akciót.

A montreáli csapat (balról): Kulcsár, Fenyvesi, Osztrics, Erdôs Sándor és Schmitt

– Annyira belemelegedtünk, hogy majdnem elfelejtettem megkérdezni a kötelezôt.
– Nyilván azt, hogy hogyan lettem vívó.
– Eltalálta.
– Nincs benne sok érdekesség, sablonos történet, mondjam azért?
– Persze.
– Tehát… Egy szép napon kihirdették a József Attila Gimnáziumban, hogy lehet menni vívni. Összenéztünk néhányan, és mentünk. A Práter utcai iskola tornatermében volt az edzés, Róna Ármin bácsi tartotta, hetente kétszer másfél órát. Képzelheti, kétszáz gyerek egy teremben, lépés elôre, lépés hátra, pengét nem is láttunk, állati unalmas volt, de sokan voltunk, jókat röhögtünk, balhéztunk, ott maradtunk. Aztán egyszercsak azt mondta az Ármin bácsi, hogy aki akar, mehet a Dózsába vívni, Eötvös utca ennyi és ennyi. Elindultunk, de nem találtuk a házat. „Na, ebbôl a vívásból sem lesz semmi”… – gondoltam magamban, miközben vitatkoztunk egy kapu elôtt. Aztán valamelyikünk benézett a kapun, s az udvarban meglátta kiírva: vívóterem. A sors megoldotta a dilemmánkat. Aztán a Dózsa megszűnt ötvenhat után, én a Vasasba kerültem, onnan meg Miskolcra, mert Pesten nem vettek föl az egyetemre. Miskolcról hozott el Frenkl Robi az OSC-be, akkor kerültem Vass Imréhez.
– A nagy találkozás… És ezzel visszaérkeztünk oda, ahol tartottunk. Azt mondta, a mester katonás ember volt, önök viszont… Hogy is mondjam…
– Úgy, hogy tôlünk nagyon távol állt az ô sarkos stílusa. Szegény, volt velünk baja elég. Abban katonásak voltunk, hogy marha sokat edzettünk, de hogy mikor látunk neki, és mikor fejezzük be, az megmondhatatlan volt. Az öreg nehezen tűrte… De tűrte… Ha a tanítványaim azt csinálnák velem, amit mi vele, biztosan megütne a guta. Ôt nem. Nála, azaz az OSC-ben tanultam meg vívni, amihez a rend is kellett, még ha néha föl is rúgtuk. Volt persze, amin nem lehetett meg nem is akartunk változtatni. Ha megérkeztél a terembe, le kellett ülnöd a padra, és megvárnod, hogy sorra kerülj. Az asszónál az volt a szokás, hogy aki nyert, a páston maradt, aki kikapott, ment a padra. Az újak az ô helyükre léptek. Muszáj volt sorra nyerned az asszókat ahhoz, hogy eleget vívjál, hogy megtanuld a szakmát. Hogy vidd valamire.
– Van két történet, amelyet mindenképpen szeretném, ha elmesélne. Az egyik egy bizonyos kártyapartié, Bécsben, a világbajnokság elôdöntôje alatt. Miközben a svédek óvtak.
– Jó sztori volt. Vezettünk, jól ment, Schmitt Pali vívott éppen, amikor a svédek magyar mestere, Rerrich „Póci” hirtelen felindulásból óvni kezdett, hogy kizökkentsen bennünket a ritmusból. Rohangált össze-vissza a teremben, hol itt ágált, hol ott, azt hiszem, azt bizonygatta, hogy a pást ellenállása nagyobb a megengedettnél. Schmitt nem hagyhatta el a dobogót, ezért valamelyikünk kerített egy asztalt, felvittük a pástra, elôkerült a kártya, s máris leosztottuk a bridzspartit.
– Volt önöknél kártya?
– Az mindig volt nálunk, mert vagy vívtunk, vagy kártyáztunk. Annyit voltunk edzôtáborban, hogy mást nem nagyon csinálhattunk. Szóval licitáltunk – egy treff, két káró, és így tovább –, amikor „Póci” megállt elôttünk, s csak nyögni tudta, hogy „hát ti mit csináltok”. A Nemerével, a Fenyvesivel meg a Schmittel igyekeztünk megnyugtatni, hogy ne zavartassa magát, tegye a dolgát, mi jól elvagyunk. Megállt az élet a teremben, mindenki minket nézett, le is ment két-három leosztás mindenképpen, mire folytathattuk a versenyt. Aztán vívtunk tovább, mintha mi sem történt volna.
– Azóta is kártyázik?
– Most már csak ultit. Van egy partink már ezer éve, heten-nyolcan vagyunk, meg is alakítottuk az Uni Ult káeftét, rögzítettük az alapszabályt, eszerint minden összejövetelünkön kötelezô enni, inni, jól mulatni, szóval vén marhák játéka. Ahogy három-négy ember ráér, máris összejövünk, és játszunk, hol Vercelliben, hol Münchenben, hol itt Pesten. Írjuk az eredményeket, számon tartjuk a látványosabb partikat. Nem azért ülünk le, hogy lefosszuk egymást, pedig a tét nem kicsi. Ahogy az lenni szokott az állandó partiknál, hosszú távon mindenki a pénzénél van, és remekül szórakozunk.
– A másik történet – gondolom – fájdalmasabb. Volt egy olimpia, amelyet törött bokával vívott végig. A mérlege persze így sem rossz: egy arany, egy bronz.
– München elôtt voltunk… Ültünk csomóan Tatán a szobában – ez volt a legendás 124-es, Fenyvesi, Schmitt, Nemere és én laktuk –, iszogattunk, és persze ment a duma arról, hogy te is jó vívó vagy, de én azért jobb, meg megvernélek így, úgy, amúgy. Készült velünk egy ausztráliai magyar, Marlboro volt a beceneve, egyébként Simon Ernônek hívták. Ô tôrözött. Rendre belefolyt a beszélgetésbe, egészen addig, amíg nem bírtam tovább, és mondtam neki, ne aggódjon, tôrben is jobb vagyok nála. Ezen aztán elvitatkozgattunk, mígnem mondtam, menjünk le a terembe, s vívjuk le az asszót ötven tusig. „Most?” – kérdezte, „Most!” – mondtam én. Hogy fair legyen a dolog, fölkeltettük az öreg Bayt, elvégre a komoly fogadáshoz zsűri is kell.
– Béla bácsi vállalta?
– A szeme sem rebbent. Biztos látta, hogy furcsán csillog a szemünk, de arra gondolhatott, hogyha vívni akarunk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval, nekiláttunk, ott szorongott a pást körül az összes vívó, óriási volt a hangulat. Tíz-tíz tusnál tarthattunk, amikor az egyik akciónál hátraléptem, volt ott egy kis lépcsô, kifordult a bokám. Visszaálltam, folytattam, de egyre rosszabb lett. Szóltam, hogy hagyjuk abba, nem adom föl persze, majd folytatjuk, de most nem megy. Egész éjjel szenvedtem vele, reggelre még rosszabb lett, Fenyvesi doktor megnézte, és felkiáltott: „Te, ez el van törve…!” – „Francokat! – válaszoltam, de éreztem, hogy nagy a baj. Az olimpia elôtt négy héttel, képzelheti… No, bementünk a tatabányai kórházba, kiderült, hogy letört a bokámból egy borsószem nagyságú csontocska. Mint megtudtam, az ilyesmivel hat hétre kiírják az embert… Jött a Kamuti Jenô, mondta, hogy nyugi, talán lehet vele valamit csinálni. Mindenesetre csináltatott a másik bokámról is egy röntgenfelvételt, „Nálad soha nem lehet tudni…” – felkiáltással. Így mentünk vissza a táborba.
– Béla bácsi mit szólt?
– Nem volt lelkes, de nem szólt semmit, ô mindig elôre tekintett. Megkérdezte a Kamutit, mennyi az esély, Jenô ötven százalékra saccolta, akkor megkérdezte a többieket, hogy mi legyen. Kockáztassunk, vagy jöjjön a tartalék? A többiek a rizikóra szavaztak, ez tehát rendben volt. Igen ám, de az esetet jelenteni kellett a tábororvosnak, hogy ô jelenthesse a fejeseknek, ne feledje, olimpia elôtt álltunk. A doktor nézegette a bokámat, de hirtelen elhívták – ha jól emlékszem, két bírkózó összefejelt lábteniszezés közben –, s amikor visszajött, Kamuti hirtelen a kezébe nyomta a jó bokámról készült felvételt. Bejött a trükk, az orvos nem emlékezett rá, melyik bokámat nézegette korábban. Így kiutazhattam Münchenbe.
– Gyógyultan?
– Azt azért nem mondanám. Az indulásig ugyanis egy lépést nem tettem, feküdtem az ágyon, borogattam, jegeltem, gyógyszert szedtem, szitkozódtam, sajnáltam magam, a közelébe sem mentem a vívóteremnek. Az olimpián, a verseny elôtti napon szóltam a mesternek, hogy próbáljuk már meg, mit tudok. Kiderült, hogy lépni sem. De már késô volt, ha visszalépek, akkor a csapat besorolása megváltozik, nagyon nehéz ágra kerül, ezt nem vállalhattuk. Muszáj volt elindulnom egyéniben. Amikor fölálltam a pástra, elhatároztam, én egy lépést nem teszek, aki akar valamit, jöjjön oda hozzám. Az elsô ellenfelem egy dán volt. Én álltam, ô is állt, ezzel elvoltunk egy ideig. Aztán rámrontott, én reagáltam, egy null. Öt nullra nyertem. És aztán veretlenül masíroztam a döntôig. A döntôt pedig másnapra halasztották, az izraeli csapatot ért terrortámadás miatt. Ha folytathatom, az isten sem állít meg, olyan napom volt, hogy minden bejött, amit csak megpróbáltam. A vívásban van ilyen, igaz, csak ritkán. És az sem biztos, hogy a nagy napok egybeesnek a nagy versenyekkel. Velem Tokióban, a csapatversenyen már megesett a csoda, mindenkivel vívtam, aki csak számított a párbajtôrben, de nem tudtak megállítani.
– Münchenben végül bronzérmes lett. Fél lábbal – már bocsánat –, ez több mint világra szóló siker.
– Igen, de milyen közel voltam ahhoz, hogy megvédjem a címemet…! És még másnap is volt esélyem. Fenyvesi ellen vívtam a döntô elsô asszóját, kettô egyre vezettem, támadtam, elértem a sisakját, battyogok vissza, amikor iszonyatos ütést érzek a hátamon. Megfordulok, látom, hogy nálam ég a lámpa, az én tusomat nem jelezte a gép. Föl akartam adni, Bay Béla bácsi rámripakodott, mondtam, ne szóljon bele, nem lenne fair, elvégre ô a Fenyvesi edzôje, szóval állt a bál. A fél vezérkar az én fegyveremet próbálgatta, nekik megszólalt. Mondtam, hogy csak akkor nem él, amikor röviden, keményen szúrok vele, ôk próbálgatták, nekik sikerült. Persze náluk úgy nyolcvan év volt az átlagéletkor, képzelheti, milyen volt a rövid, kemény szúrásuk. A lényeg, hogy három egy helyett kettô egy lett – nem mindegy! –, nekem pedig a bronz jutott.
– Akárcsak négy évvel késôbb Montreálban. Ott hármas holtverseny után lett harmadik.
– Az a bronz is nagyon savanyú… Az elsô asszóban kikaptam Osztrics Pistától, de ez még belefért, hiszen ha az utolsó csörtémet megnyerem a német Hehn ellen, nincs holtverseny, csont nélkül bajnok vagyok. Megnyerhettem volna, de megint elvettek tôlem egy tust. Négy négyre álltunk, odadobtam egy olyan kvart parádriposztot, hogy az csak na… Mondhatom, életem fô műve volt. Erre mi történik, a zsűri – máig emlékszem rá, a lett Udras – közölte, hogy „állj!” után esett a találat. Esküszöm, nem így volt… Ezzel el is fogyott a töltényem, istenem, már harminchat éves vén ember voltam, a hármas holtversenyben harmadik lettem. Erre az esetre egyébként még mindig fölriadok néha éjszakánként.
– Nem a négy olimpiai bajnoki címrôl álmodik?
– Nem. Erre, a Hehn elleni asszóra ébredek föl, meg egy másik montreáli esetre, a svédek elleni csapatelôdöntôre.
– Ott mi történt?
– Kísérteties dolog. Tudni kell, nálunk mindig Schmitt Pali volt az utolsó, a befejezô ember, ô mindig hozta, amit kellett, hol a kettôs vereséget, hol a gyôzelmet. Nagy taktikus volt. Erre mit látok? Papíron én vagyok beírva utolsónak. Mondom, ez lehetetlen, egyrészt soha életemben nem írtak be az utolsó helyre, másrészt pedig a svédek ellen egyébként sem tudok vívni. Nyugtatgattak, hogy most már mindegy, de rossz elôérzeteim voltak. Igazam is lett, muszáj volt levívni az utolsó asszót, emlékszem, Hogströmmel meccseltem. Négy háromra vezettem, harminc másodperc volt hátra, ráadásul nekünk a kettôs vereség is jó volt. Erre mi történik? Kikapok öt négyre. Kiestünk, ami annyira letört mind a négyünket, hogy kikaptunk a svájciaktól is, végül negyedikek lettünk. Nos, ez is nyomaszt, visszatérôen.
– Nem vigasztalgatni akarom, de négy olimpiai bajnoki cím, az négy olimpiai bajnoki cím. Mellette az a három bronz csak fényesíti az aranyakat.
– Jó, jó, de látja, hét is lehetne az a négy… Meg aztán ki figyel oda a bronzérmekre?
– Otthon azért még megvannak, gondolom.
– Az aranyak igen, ezt biztosan tudom, mert korábban a lányom, most pedig az unokám szívesen játszik velük. Utána pedig kötelezôen leltárt készítek, nem tűnt-e el valamelyik a négy közül. A bonzok is biztos ott vannak a helyükön, de rájuk nem figyelek.
– Az ön dolga, megdolgozott értük, azt csinál velük, amit akar. Én a harmadik helyeket is sokra becsülöm, egy drukkernél ez természetes. Mint ahogy a bajnoki címeivel egyenrangú tettnek tartom azt, hogy Olaszországban, Vercelliben vívóklubot teremtett. Persze sokat segíthetett, hogy sejtésem szerint Vercelli szép város, jól érezte magát ott, amit az is alátámaszt, hogy másfél évtizedet eltöltött ott.
– Szépnek azért nem mondanám Vercellit. Sôt. Kifejezetten csúnya mezôváros. Ráadásul a környék Európa legnagyobb rizstermesztô területe, tavasztól ôszig elárasztják a földeket vízzel, ezért annyi a szúnyog, mint sehol a világon.
– A végére azért csak megszokta ôket.
– A szúnyogokat képtelenség megszokni. Az volt a szerencsém, hogy nyáron, amikor leginkább támadnak, én mindig itthon voltam szabadságon.
– Hogy került éppen Vercellibe?
– A század elején élt ott egy remek sportember, bizonyos Marcello Bertinetti, aki vívásban lett bajnok, de kerékpározásban és ezernyi más sportban is sokra vitte. Ô teremtett sportéletet a városban, olyannyira, hogy a fia, Franco Helsinkiben és Melbourne-ben szintén olimpiát nyert. Ô minden esztendôben rendezett egy csapatversenyt az apja emlékére, versenyzôként jártam ott, többször is. Összebarátkoztunk, s attól kezdve, hogy abbahagytam, és fôtitkárként, majd szövetségi kapitányként dolgoztam, rendszeresen hívogattak. Kértem, hogy engedjenek ki – anyagilag kecsegtetôbb állás volt, meg aztán azt akartam, hogy a lányom ismerjen meg egy másik országot is, lásson másfajta életformát –, de mindig csak azt mondogatták, hogy „Kulcsár elvtárs, magára itthon szükség van”. Nyolcvanötben, a szófiai világbajnokságon alaposan leégtünk, én voltam a kapitány, menesztettek, én pedig mehettem. Vercellibe.
– Ahol…
– Ahol lehúztam tizenöt évet, amit azért nem gondoltam, amikor nekiindultam. Amikor megérkeztem, már két esztendeje nem volt egyetlen egy vívóedzés sem, a nulláról kellett kezdenem.
– Nehéz volt?
– Visszagondolva nem, egyébként biztosan az volt. Alapvetôen az kellett a sikerhez, hogy mindig mindenben következetes legyek, maga a munka, a vívás nem jelenthetett nehézséget. Az elnök azzal iktatott be, hogy csak annyi a dolgom, hogy létezzen a klub, legyenek edzések, a vercelli gyerekeknek legyen hol vívniuk, ha arra támad kedvük. Úgy fogalmazott – hadd dicsekedjem –, hogy ha úgy gondolják a srácok, megtehessék, hogy a világ legjobb vívóedzôjével dolgozzanak.
– Nem dicsekszik, elvégre a tanítványai közül Randazzo és Milanoli olimpiai bajnok lett, önt pedig az olasz válogatottnál is foglalkoztatták.
– A versenyzôim rágták a kapitány fülét, hogy „kéne a mester is…”, Fini pedig belement a dologba.
– Jól kijött vele?
– Jól. Nem könnyű ember, de arrafelé nem azt nézik, ki hogyan tanít, hanem azt, hogy be tud-e illeszkedni. Fininek csak az volt a kikötése, hogy ne kritizáljam sem a versenyzôket, sem a kollégáimat. Nem tettem, nem is szokásom. Aztán hagyták, hogy dolgozzak, egy szót sem szóltak hozzám, majd egyszer csak jött Fini, hogy kellene beszélnünk errôl vagy arról a versenyzôrôl. Az egy ilyen világ. Ha látják, hogy megy a dolog, hallgatnak, de azért persze figyelnek, és maguktól elkezdik követni, amit csinálsz.
– Jó volt hazatérni tizenöt esztendô után?
– Az anyósom beteg lett, muszáj volt jönnünk. Meg elég is volt, fárasztó. Harminc versenyzôvel dolgoztam, heti két iskola mindenkinek járt, csak délután volt edzés – a munka meg az iskola miatt –, négytôl este nyolcig nem volt megállásom. Közben pedig ugyebár hatvan éves lettem… Amíg kinn dolgoztam, jöttem haza a szüleimhez, a feleségem szüleihez, a rokonokhoz, most pedig mehetek ki a lányomhoz meg az unokámhoz, ôk ott élnek. Ezeregyszázötven kilométer, és nagyon unalmas út. Autópálya, Velence, Milánó felé… Semmi más nincs, csak hatalmas forgalom. Elôre tudom, hol jön rám az elsô állmosság…
– Hogyan fogadták itthon?
– A Honvédnál úgy, ahogy vártam, elvégre a szakosztály-igazgatónak, Móna Pistának fôszerepe van abban, hogy jöttem. A Honvéd megkeresett, hívott, jöttem, szeretnek itt, mi kell még? Egyébként pedig azt éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni velem. Mintha zavarnám ôket.
– Ez pedig önt zavarta.
– Csak kezdetben, már nem is foglalkozom vele, megszoktam. Csak furcsa, hogy itthon semmi sem változott a vívásban. Az állások betonba öntve, az edzésmódszerek a régiek, a válogatottak programja is az. Rácsodálkoztam, rácsodálkozom, ennyi. Teszem, ami a dolgom. Tizenegy versenyzôm van, éppen elegendô. Aztán itt vannak még a gyerekek, annyian vannak a termünkben, hogy nem tudjuk hová rakni ôket. Nem biztos, hogy mindbôl vívó lesz, de jó helyen vannak, jól érzik magukat, rumlizhatnak, legföljebb fenéken billentik ôket. Hetente ötször jöhetnek, néhány ezer forint csak a tagdíj, ennyit megér a szülôknek, hogy jó helyen tudják a csemetéjüket.
– Azt mesélték, hogy amikor elôször álltak föl Nagy Tímeával iskolázni, Titi, hiába olimpiai bajnok, egyszerűen nem merte megszúrni önt, annyira tisztelte.
– Vagy azért, mert elterjedt rólam, vadember vagyok, ô pedig elhitte… Mindegy. Az a fontos, hogy aki hozzám kerül, az az egyrôl a kettôre jusson. Az a dolgom, hogy így történjen.
– Az eset azt sejteti, hogy a vívásban a megszokottnál szorosabb a mester és a tanítvány viszonya. Ahogy Vass Imrérôl beszélt, az is alátámasztani látszik a feltételezést.
– Van benne valami, a viszony különleges. De csak annyira misztikus, amennyire általában a komoly kapcsolatok.
Malonyai Péter


Copyright© Európai Utas-2002