AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

G. Kovács László
„TILTOTT ÍRÓK TÁRSASÁGA”

 A huszadik századi történelem egy hosszú, keserves és nem is olyan régen lezárult korszakával együtt a „szocialista” Csehszlovákia is végérvényesen a múlt részévé vált, s egyre többen vannak közöttünk azok, akik legfeljebb szüleik, nagyszüleik elbeszélései alapján s különbözô olvasmány- és filmélményeik révén alkothatnak fogalmat maguknak a térképeken eredeti formájában már meg sem található, két önálló államra bomlott országról. Valószínűsíthetô, hogy a családtagok, barátok, ismerôsök viszszaemlékezései nyomán kibontakozó kép egyáltalán nem kedvezôtlen, hiszen a magyarországi turista számos pozitívumot is föllelhetett a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban: az olcsó és egyáltalán nem rossz minôségű cipôt, sportszereket és babaholmit, a már-már jelképes áron kapható cseh sört és a külön engedély nélkül megvásárolható Slavia légpuskát, s Prága és a Magas-Tátra akkoriban is vonzó, kellemes hely volt. Láthatta azt is, hogy a Dunától északra a magyarországinál lényegesen korlátozottabbak a magánvagyon gyarapításának a lehetôségei, de azért ott is szert tehet az ember lakásra, egy kicsi kertre, Wartburgra, Trabantra, Škodára, Ladára, házat is építhet magának… Summa summarum: a Szovjetunió vezette hajdani „béketábor” bármely országából érkezett látogató nem alap nélkül vélhette úgy, hogy Csehszlovákiában az egypártrendszer körülményei között is tűrhetô és békés az élet, s aki kerüli az „elvtársakkal” való összeütközést, és tartózkodik a fölösleges kíváncsiságtól, nyugodtan hajthatja álomra a fejét. Csakhogy „az emberiség haladásának ügye” 1989 novemberében Csehszlovákiában is elveszett, s azóta már az országon belül és kívül is mindenkinek számos alkalma volt arra, hogy a meglehetôsen kedélyes, bizonyos részleteiben már-már idilli képet más megvilágításban is megszemlélhesse, s megpillanthassa mindazt, amit a rendszer vezetôi és hűséges (vagy „csak” elvtelen) kiszolgálói gondosan lepleztek, takargattak, tilalmakkal és büntetések- kel óvtak az illetéktelen kíváncsiskodóktól. Azóta már közhelyszámba megy, hogy épp a polgári demokráciájáról elhíresült Csehszlovákiában alakult ki az egyik legkegyetlenebb sztálinista rezsim, s hogy ebben a demokratikus hagyományokkal és rendkívül gazdag kulturális örökséggel rendelkezô országban a hatvanas évek szellemi szabadságharcának és nagyszabású reformkísérletének kudarca után húsz éven keresztül egy tökéletesen anakronisztikus és lehangolóan korlátolt politikai garnitúra zsarnokoskodott, amely még az utolsó pillanatban is gumibottal és vízágyúkkal próbálta megvédeni a hatalmát. (Ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy a „szocialista táborba” kényszerült országokban a csehszlovákiainál ostobább és elvetemültebb „élcsapatok” és diktatúrák sem mentek ritkaságszámba.)

E gondolatokat elôrebocsátva egy olyan kiadványra szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét, amely még a 2001. évi ünnepi könyvhétre jelent meg, de tapasztalataink szerint mindmáig „ismeretlen” maradt, s jó néhány esetben azok sem tudnak róla, akik örömmel gyarapítanák vele a házi könyvtárukat. A Feltámadt tetszhalottak címet viselô, Tilalomtól szabadult cseh elbeszélôk alcímmel megjelent kötet arról a Csehszlovákiáról árul el egyet s mást, amelyrôl a magyarországi turista keveset (vagy semmit sem) tudhatott, hiszen a „testvériség” és az „elvtársi szolidaritás” jegyében nem lehetett a nyilvánosság elôtt beszélni róla. A kötet legfôbb érdekességét és vonzerejét azonban az jelenti, hogy feltár elôttünk egy olyan terrénumot, amely a cseh irodalom történetében jártas olvasó számára is meglepô felfedezéseket és szellemi kalandokat kínál. A könyv ugyanis olyan prózaírók alkotásait tartalmazza, akiket – egy-két kivételtôl eltekintve – a „szocialista kultúrpolitika” nagy hatalmú irányítói kiiktattak, száműztek a szellemi életbôl: nem létezôvé nyilvánították ôket, holott dolgoztak, küszködtek a mulandósággal, nem egy esetben nemzetközi elismertségre, sôt világhírnévre tettek szert, szülôföldjükön azonban a nevüket sem volt szabad leírni – legfeljebb ha valmiért támadni, ócsárolni, rágalmazni kellett ôket. (Legtöbbjük a hatalommal dacolva mégis „jelen volt”: munkáik írógéppel készült másolatok, különbözô szamizdatok, nyugatról becsempészett emigráns kiadványok révén eljutottak az olvasók egy szűk rétegéhez.)

A „kiátkozottak” névsorát látva voltaképpen elismerôen kellene bólogatnunk: a „kulturális élet tisztaságán” ôrködô pártkorifeusok, cenzorok és rendôrügynökök méltóak voltak a rendszer bornírt és zsarnoki voltához, hogy ilyen tehetséges, sôt kivételes nagyságú alkotókat zártak ki a szellemi életbôl. (Persze azt is mondhatnánk, hogy éppen ez bizonyítja a „szakértelmet”.) A bemutatásra nem szoruló Bohumil Hrabal (1914–1997) és Milan Kundera (1929–) mellett az elmúlt negyven-ötven év vitathatatlanul legjelentôsebb cseh prózaírói közé tartozó Josef Škvoreck´yt (1924–), ArnoŠst Lustigot (1926–), Ota Pavelt (1930–1973) és Ivan Klímát (1931–) is felfedezhetjük a névsorban, melybôl „természetesen” éppúgy nem hiányozhatnak az emigránsok, mint a „helytelen nézeteket képviselô”, „reakciós szellemiségű” alkotók. Az irodalomból (és az országból) kitagadottaknak szinte reményük sem volt arra, hogy az egypártrendszer viszonyai között valaha is szót kapjanak: ilyen „kegyben” legfeljebb azok részesülhettek, akik nyilvánosan és látványosan megtagadták korábbi „tévelygéseiket” (azaz önmagukat), s az emberi-erkölcsi kudarcot (bukást) vállalva elfogadták a rezsim kínálta alkut. A kommunisták különösen az emigránsokkal szemben voltak könyörtelenek: míg az otthon maradottak, a belsô száműzetést vállalók egyike-másika elôtt felvillantották a „megtérés” és az azt követô „megbocsátás” lehetôségét, a határon túlra távozottakat olybá vették, mintha már nem is lennének az élôk sorában. Az 1968 után Kanadába emigráló Škvoreck´ynek vagy az 1975-ben Franciaországot választó Kunderának és sorstársaiknak azzal a nyomasztó ténnyel kellett szembenézniük, hogy egykori olvasóközönségükkel legfeljebb csak szórványosan kerülhetnek kapcsolatba, hiszen az országba becsempészni próbált könyveiket a csehszlovák határôrség és vámhatóság emberei éppoly lázas buzgalommal keresték a gyanúsnak ítélt csomagokban, mint a fegyvereket és a robbanóanyagokat. A hazájukból távozni nem tudó, nem akaró szerzôknek pedig a maradásért kellett keserves árat fizetniük: a publikálási tilalom rendszerint rendôrségi megfigyeléssel párosult, s a kihallgatás, a házkutatás, a letartóztatás eshetôsége mindennapjaik részévé vált, mindezen túl pedig tapasztalniuk kellett, hogy a hatóságok családtagjaikat, barátaikat is kíméletlenül zaklatják.
Valóban „tetszhalotti lét” volt ez, melynek a bugyrait hamar megismerhették a hatalommal konfliktusba kerülô tollforgatók: az „eretnekséget”, a tabuk megsértését, a nonkonformista nézetek hangoztatását a rendszer ab ovo nem tolerálta. E tekintetben csupán a hatvanas években, pontosabban az 1963–1968 közötti idôszakban bekövetkezett meghökkentô „liberalizálódás” jelentett kivételt: e fél évtized alatt – s fôként az 1968 januárjától augusztusáig tartó, de hatását 1969 tavaszáig-nyaráig éreztetô Prágai Tavasz idején – tilalomfák sora dôlt ki, a korhadásnak indult korlátok recsegtek-ropogtak; a szabadság szellemének megjelenése pedig egyet jelentett a cseh és a szlovák kultúra nem sejtett aranykorának eljövetelével. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Feltámadt tetszhalottak szerzôinek jelentôs része épp a szellemi felvirágzás e lázas idôszakában tett szert elvitathatatlan művészi rangjára (Hrabal, Škvoreck´y, Kundera, Lustig), vagy legalábbis ekkor vívta ki a közönség figyelmét (Ivan Klíma, Ota Pavel, az 1928 és 1997 között élt Karel Pecka s az 1936-ban született Jan Benes). Bűnük – egyebek mellett – épp abban állt, hogy nem kívántak lemondani a már kivívott (korlátozott) szabadságról, hanem ellenkezôleg: teljesebbet akartak. S amikor ennek a reménye végképp hamvába holt, ôk is szembetalálták magukat a megalkuvás, az önfeladás „lehetôségével…”

Nagy többségük elutasította a „boldogulás” ezen útját, s a rendszerrel hat évi szilencium után látszólag különbékét kötô, megtűrt íróvá „avanzsáló”, ám szellemi integritását a maga furfangos módján továbbra is ôrzô és szamizdatban is publikáló Hrabal és a hivatalos kiadók által ugyan elfogadott, de éberen ellenôrzött Ota Pavel kivételével vállalta a közösségbôl kirekesztett író sorsát. (Munkásságukkal azonban épp e sors ellen tiltakoztak, lázadtak.) A kötet elbeszéléseit végigolvasva többnyire hamar megértjük a tilalom okát („kényes téma”, a szocializmustól idegen szemléletmód, az Eszme üdvözítô voltának a tagadása, bíráló hangok), de olyanok is akadnak, amelyekben nagyítóval sem fedezünk fel semmit, ami „szocializmus- és államellenes” volna, s már-már azt hihetnénk, hogy az ügybuzgó cenzornak a szemébe hullott a fején csörömpölô vaskalap, s nem is látta jól az elôtte fekvô szöveget – ilyenkor azonban elegendô tudatosítanunk, ki a szerzô, és máris világossá válik, miért zárták el a művet az olvasók elôl. Elfogadhatatlan volt, hogy egy 1948-as emigráns, az 1908–1973 között élt Egon Hostovsk´y írjon a náci megszállásról és a hazaszeretetrôl (Kísértetek), nem kellett a szegénységrôl és a balsorssal dacoló szeretetrôl szóló példázat, hogyha a katolikus szellemiségű irodalom élvonalbeli képviselôje, Jaroslav Durych (1886–1962) írta (Három krajcár), s a halálban felmagasztosuló kisember drámai történetének sem volt helye a hivatalosan engedélyezett cseh irodalomban, mert a kommunista párt hatalomra jutását követôen szintén az önkéntes számkivetést választó, ráadásul a katolicizmus eszméihez kötôdô Jan Cep (1902–1974) vetette papírra. S vajon Hrabal írásában, a Jegyzô úrban miféle szocializmusellenes motívumot lehetne fölfedezni? Talán azt, hogy a gépírókisasszony ruhátlanul készül fürödni a folyóban? De nem juthatott el az olvasókhoz a holokausztról szuggesztív művek egész sorában tanúságot tevô s túlzás nélkül a „cseh Kertész Imrének” nevezhetô Arnost Lustig Halott madarak vidám éneke című, 1944 ôszén Auschwitz–Birkenauban játszódó jelképes értelmű, az emberi öntudat megôrzésének lehetôségeit kutató története sem, a szerzô ugyanis Amerikába távozott a szovjet hadsereg és szövetségesei által 1968-ban megszállt Csehszlovákiából. Azt pedig teljesen természetesnek kell tekintenünk, hogy Josef Knap (1900–1973) A kipusztított lovak útja című elbeszélése egy pillanatig sem számíthatott a cenzor(ok) jóindulatára, hiszen a szerzô a második világháború csehországi eseményeinek, a német megszállók kegyetlenkedésének felidézése mellett azokról a szörnyűségekrôl is nyíltan szólt, amelyeket a bosszúért kiáltó csehek követek el a kollektív bűnösség torz gondolatának a jegyében.
A kötet számos emlékezetes írása közül feltétlenül ki kell emelni Milan Kundera Hamis autóstop és Ota Pavel Prágai versenyfutás című alkotását. A Hamis autóstopot sokan ismerik, egyike ugyanis azoknak a hatvanas években született remekművű elbeszéléseknek, amelyeket a szerzô Nevetséges szerelmek címmel gyűjtött kötetbe. Kundera a pártatlan kívülálló szemszögébôl, hűvös tárgyilagossággal tárja fel, hogy miféle következményekkel járhat, ha két egymást szeretô ember szórakoztatónak tűnô szerepjátékba kezd, ám a tréfából vállalt szerep hatalmába keríti ôket, s egyszercsak idegennek és ellenszenvesnek, sôt utálatosnak kezdik látni egymást. Az önkép törékeny voltára, az önazonosság sebezhetôségére figyelmeztetô, a társadalomkritikai mozzanatokat sem nélkülözô nyugtalanító írás több évtized távolából is Kundera egyik legsikerültebb művének tűnik. Ota Pavel keserű gúnnyal megírt, a tragikomédiától a drámai végkifejletig ívelô novellája egy fájdalmas csalódás történetét mondja el. A szerzô zsidó származású édesapja a második világháború megpróbáltatásait túlélve az elsô adandó alkalommal belép a kommunista pártba, mert Marx és Lenin követôiben véli felfedezni azokat az „igaz embereket”, akik „nem osztják az emberiséget fehérekre és nem fehérekre, zsidókra és nem zsidókra”. Mindent megtesz a kommunisták gyôzelméért, a hatalomátvétel után is lelkesen szolgálja a „fajok egyenlôségét” megvalósító új rezsimet, ám egy napon – az ötvenes évek elején – a pártlapot felütve megdöbbentô névsorra esik a tekintete: egy koncepciós per elítéltjeinek a neveit látja, s mindegyikük mellett a megjegyzést: zsidó. Csak ekkor döbben rá, hogy a kommunisták éppúgy a zsidókat tették meg bűnbakká, mint elôttük sokan mások, s illúzió volt abban hinni, hogy ôk fogják megszüntetni az antiszemitizmust. A megalázott és becsapott édesapa kénytelen felismerni, hogy az eszmék, amelyekben hitt, hazugok voltak: „…egy szilárd hídon akart átmenni a folyó másik partjára, de az a híd a valóságban sohasem létezett”.
Ôszinte elismerés illeti a kötetet összeállító és a fordítás munkáját elvégzô, a cseh irodalom híveinek körében évtizedek óta jól ismert prágai műfordító házaspárt, Zádor Andrást és Margitot, mert ezzel a könyvvel a magyar olvasók újabb jelentôs segítséget kaptak e kicsi, ám nagy múltú ország irodalmának alaposabb feltérképezéséhez. Bármennyire örülünk is Hasek és Capek, Hrabal és Kundera magyarországi népszerűségének, Josef Škvoreck´y, Ivan Klíma és Jáchym Topol immár állandósulni látszó könyvpiaci jelenlétének, nem felejthetjük el, hogy a felfedezésre érdemes cseh írók jóval többen vannak az említetteknél. Valószínűleg lehetetlen, hogy legalább egy-egy kötet erejéig mindegyikük megjelenjen Magyarországon – épp ezért volna rendkívül hasznos és kívánatos, ha a Feltámadt tetszhalottakhoz hasonló antológiák gyakrabban látnának napvilágot. De türelmetlenkedés helyett e pillanatban örüljünk inkább annak, hogy a nemzetközi hírű pozsonyi kiadó, a Kalligram jóvoltából egy fontos és izgalmas könyvvel gazdagodtunk.

Copyright© Európai Utas-2002