AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

SEMMI SINCS HIÁBA
Beszélgetés Eisenberger Jenôvel

Október 23-án nyílt meg Bécsben, a Villa Hermes összes helyiségében az Eisenberger-gyűjtemény kiállítása, mely a nemzetközileg ismert gyűjtô tulajdonából mintegy ötszáz műalkotást mutat be. Ez a kollekció az egyik legjelentôsebb osztrák magángyűjtemény, amelynek anyagából közel száz festményt 2001 nyarán látni lehetett a budapesti Károlyi Palotában. A Villa Hermes (amely eredetileg Erzsébet királyné – Sissi – vadászkastélya volt) ideális hely e kiállításra, melyen az osztrák biedermeier festészettôl az osztrák impresszionizmuson és szecesszión át a legmodernebb élô kortársakig osztrák és magyar fôművek egyaránt láthatók. Fôművek az egyes festôk életművébôl és fôművek az egyes stíluskorszakokból. Az Eisenberger-gyűjtemény azonban nemcsak kiváló festményekbôl áll, hanem ezüst dísztárgyakból és a századforduló bécsi szecessziójának, a Wiener Werkstätte nagymestereinek kerámia- és üvegalkotásaiból is: vázák, kelyhek, dísztárgyak; utoljára, de nem utolsósorban elsô osztályú judaikákból. A nyolcvan felé közeledô, de igen fiatalos kiállású és fürge észjárású gyűjtô azt már sok interjúban elmondta, hogy miként kezdôdött és hogyan gyarapodott a gyűjtemény, de az valahogy mindig a háttérben maradt, hogy milyen vonzások és választások irányították az életét, mielôtt rányílt volna a szeme és intellektusa a képzô- és iparművészetre. Marcus Aurelius, az antik Róma filozófus-császára talán éppen itt, Vindobona (Bécs latin neve a római korban) castrumának falai közt írta: „Micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen idôbôl, s milyen gyorsan eltűnik ez is a feneketlen idôben! Milyen kis rész az egész anyagból! Milyen kis hányad a világlélekbôl! S az egész Földnek mekkora kis rögén csúszol-mászol! Gondold meg mindezt, és gondold meg, hogy ami téged láthatatlan szálakkal ide-oda rángat, az benned van elrejtve…”
– Mit hozott magával a szülôi házból, aminek a birtokában mindazt a szépet és jót felépítette, amit az Eisenberger név jelentett és jelent ma is az üzleti életben és a műgyűjtésben?
– Mind Sátoraljaújhely [valójában nem így mondja, hanem, nyilván gyerekkori beidegzôdéssel úgy, hogy: Újhel. – K. A.], mind a család a lehetô legkispolgáribb miliô volt, majdnem azt kell hogy mondjam: primitív. Apám borkereskedô volt, nyilván nagyapám is, de erre már nem emlékszem, mindenesetre Újhelen mindenki a borral foglalkozott. Én ebbôl a miliôbôl nemhogy elmentem, de egyenesen elmenekültem. Vágytam arra, hogy tanuljak. Tizenkét vagy tizenhárom éves koromban elmentem Verpelétre, az ottani Talmud-iskolába, amelyet a vezetôje Amerikában gyűjtött pénzbôl alapított meg, 120 tanulóra méretezett, bentlakásos kollégiummal. Itt nem hagyományos iskolába jártam, hanem Talmudot tanultam. Nagyon híres és nagyon jó Talmud-iskola volt, de egyoldalú. Egyébként mindig a stréberségig jó tanuló voltam. A nagyvilágba kikerülvén jöttem rá, hogy mit is jelent a tanulás, a kultúra, a sokoldalúság azzal az egyoldalúsággal szemben, ami otthon vagy ami Verpeléten vett körül. Két és fél év után eljöttem Verpelétrôl, Pestre mentem, a szüleim nem támogattak ebbéli elhatározásomban. Tizenhat éves voltam, elmentem dolgozni. Kitanultam a fehérnemű-készítést két hónap alatt, béreltem egy varrógépet, és amíg mások öt-hat inget csináltak egy nap alatt, én tizenötöt készítettem. Körülbelül fél évig dolgoztam egy gyárban, azután önállósítottam magam. Akkor már (ezt ma így mondanák) készítô voltam: vettem egy vég vásznat, kiszabtam az ingeket, kiadtam összevarrásra, majd amikor visszahozták, kivasaltam és végül eladtam.
– Hol lakott akkoriban?
– Elôször a Dob utcában, azután a Klauzál téren, végül pedig a József körúton, mint Félix Mihály teljes jogú, árja magyar, akinek a Klauzál téren volt egy bérelt szobája s benne a műhelye.
– No ezt hogy csinálta?

           Kép: Scheiber Hugó: Kávéházi jelenet
– A Klauzál téri háznak abban a lakásában, ahol albérlôként vettem ki egy szobát műhelynek, és benne dolgoztam, albérlôként ott lakott egy Félix Irén nevű lány is, aki Kapuvárról került Pestre. Gyárban dolgozott, megbarátkoztunk, néha segített nekem, elmentünk együtt moziba, erre-arra. Elmesélte, hogy volt egy tizenöt éves öccse, aki meghalt. Én Félix Irén nevében írtam a kapuvári papnak, és kértem, hogy küldje el nekem az öccse papírjait, mindenekelôtt a születési bi-zonyítványát. Az én kedves barátnôm persze nem tudott errôl, s mivel ô egész nap nem volt otthon, én viszont igen, hiszen ott dolgoztam, a postás nekem adta át a leveleket. Így hát lett egy teljesen szabályos születési anyakönyvi kivonatom, amely úgy szólt, hogy Félix Mihály, kapuvári születésű, tizenöt éves katolikus árja magyar vagyok, anyám neve ez-és-ez, apám neve ez-és-ez. Aztán írtam az „anyám” szülôhelyén levô papnak, kértem tôle az ô iratait, hasonlóképpen az „apám” iratait is megszereztem egy kis levelezés után, végül a „nagyszülôkét” is. Magyarországon akkoriban legalább két árja nagyszülôt kellett igazolni. Nekem egyszeriben négy lett, így aztán elôállt egy feddhetetlen múltú magyar állampolgár. Ezek után elkezdtem beiratkozni mindenféle egyletbe, körbe, ahová csak lehetett, fôként olyanokba, amelyek fényképes igazolványt adtak. Így kerültem el a Festetich gróf nevével fémjelzett Magyar Nemzeti Munka Központba. Ez egy jobboldali szakszervezet volt, és ott kaptam a legjobb arcképes igazolványt. Amikor a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, engem igazoltattak az utcán, és meglátták ezt az igazolványomat, olyan barátsággal fogadtak, hogy csak úgy bámultam. Mint kiderült, ez a szervezet egy titkos nyilas egyesület volt, kaptam tôlük karszalagot, minden héten be kellett mennem tornászni, továbbképzésre, nagyon aktív voltam. Így lettem nyilaskeresztes – nem is levente, hanem – hogy is hívták ezeket? Már nem tudom. Mindenesetre sikerült megúsznom a háborút.
– Köztudott, hogy ön bújtatott és mentett zsidókat a vészkorszakban. Ez hogyan történt?
– Szálasi 1944. október 15-én jött, és rá egy hétre az oroszok elfoglalták Csapot és Nyíregyházát. Mivel Újhel közel volt ezekhez, gondoltam, három-négy nap múlva oda is elérnek az oroszok. Egy éjjel felültem a sátoraljaújhelyi vonatra, majdnem mezítláb, szegényesen öltözve, és irány Újhel. Igen ám, de Miskolcról nem volt tovább. A miskolci pályaudvaron kihirdették, hogy az orosz veszély miatt a vonat nem megy tovább. Leszálltam és nem tudtam, mit csináljak. Céltalanul kóboroltam az utcán. Másnap azután jelentkeztem a helyi nyilas pártban, mint aki Újhelrôl menekült az oroszok elôl, és príma dolgom volt. Közben kapcsolatot találtam a Miskolcon levô zsidókkal, akik lengyel menekültként éltek ott, hiszen vidéki hitsorsosaimat már fél évvel korábban elvitték. Ezek az emberek a vasgyárban dolgoztak, háborítatlanul. Akkor én még novemberben visszavonatoztam Pestre, és tizenhárom zsidót levittem Miskolcra, persze pénzért, mint nyilas. A miskolci „lengyel menekültek” az elhurcolt hitsorsosaink által elhagyott lakásokban éltek, az egyikbe beköltöztettem a fôvárosból lehozott embereket. December másodikán aztán bejöttek Miskolcra az oroszok, ugyanaznap Újhelre is, és így éppen három hétig tartott, amíg Miskolcról Újhelre értem.
– Mit tudott a családjáról?
– Azonkívül, hogy Auschwitzba és munkatáborokba vitték ôket, semmit. Újhelben természetesen azonnal elkezdtem seftelni. Mindent el lehetett adni, mert senkinek semmije sem volt, s a lakosság lelkiismerete is megszólalt, amikor látták, hogy megjött egy Eisenberger. Most már tanulhattam volna, de a pénzkereset lehetôsége és a vele járó siker megint elvitt máshová. Körülbelül 1945 májusában jött meg a húgom Auschwitzból, elôtte két bátyám, kilenc testvérbôl végül öten maradtunk. A szüleim már nem jöttek vissza. Újhel mindig kicsi volt nekem, nem akartam ott besavanyodni, habár a háború után nagyon-nagyon jól éltem.
– Mibôl? Mit csinált?

      Rippl-Rónai József: 
      Kalapos lány, 1920
– Két unokatestvéremmel, akik megjöttek a magyarországi munkaszolgálatból, összeálltunk, és mindennel foglalkoztunk, amit csak adni-venni lehetett. Akkoriban az összes hidat felrobbantották, ezért Újhel teljesen el volt vágva a Tiszántúltól, ahol már Nyíregyházán, Debrecenben nagyon sokféle árut lehetett kapni, amire Újhelen nagy szükség volt: gyertyát, gyufát, élesztôt, mindent, ami a hétköznapi élethez szükséges. Én egy szekéren Tokaj felé kerülve kompon átmentem a Tiszán, a legnagyobb hidegben is, az ismeretségeim közbejöttével beszereztem, amit kellett, és elvittem Újhelre. Ott az unokabátyáim foglalkoztak az értékesítéssel, én pedig fordultam vissza, minden héten. Akkor tizennyolc éves voltam. A befektetett pénzünknek a tíz-hússzorosát kerestük. Mindez nem volt elég vonzó ahhoz, hogy ott maradjak, mint az unokabátyáim. Inkább elmentem a nagy bizonytalanságba, Budapestre. Újra textillel kezdtem. A Király utcában egy textil-nagykereskedést vettem. Aztán kaptam egy ajánlatot: olcsón megvehetek egy gyöngyházgomb-gyárat Zuglóban, hét munkással. Megvettem. Termeltünk. Mindent el lehetett adni. Ezért aztán 1947-ben már annyi pénzem volt, hogy elmehettem kéthetes szabadságra a Magas-Tátrába, és még ugyanebben az évben, augusztusban elmentem világot látni: egy hétre elutaztam Párizsba. Nem a Notre Dame-mal, nem az Eiffel-toronnyal, nem az éjszakai élettel találkoztam, hanem a Magyarországról elmenekült zsidókkal. Voltak köztük pesti barátaim, ismerôseim. Kérdeztem tôlük: Mit csináltok ti itt? Azt mondták: Palesztinában háború lesz, oda megyünk, harcolni. Ha hiszi, ha nem, én addig úgy el voltam az én üzleteimmel, hogy fogalmam sem volt Palesztináról, cionizmusról, világpolitikáról, semmirôl. Akkor elmentem a palesztinai zsidók képviseletéhez, a Szochnuthoz, mondtam, Palesztinába akarok menni, mi kell hozzá. Kérdezték, van-e pénzem, mondtam: van. Helyes, felelték, akkor nyolcszáz dollár. Hazatelefonáltam a bátyámnak, hogy átveszi-e az üzletemet három hónapra, én akkor annyi idôt adtam magamnak egy palesztinai kirándulásra. A bátyám azt felelte: Mindig tudtam, hogy bolond vagy – de elvállalta. A Szochnutnak odaadtam a nyolcszáz dollárt, ezután elküldtek Marseille-be kiképzésre, több mint három hétig tartott, utána felültettek egy hajóra, adtak egy útlevelet, és kitanították, hogy ha az angolok (akik akkor Palesztinát birtokolták) ellenôrzéskor kikérdeznének, akkor én visszavándorló vagyok. Megérkeztem, beálltam a seregbe, és a három hétbôl két év lett. Én akkoriban még nem tudtam a nyelvet, nem olvastam újságot, csak jiddisül és magyarul beszéltem. Iszonyú káosz volt, soha nem tudtuk, hogy megérjük-e a másnapot. Nem voltak szabályos frontvonalak, mindenütt volt front, valahogy úgy, mint most. Izrael Állam megalakulása után, amikor leszereltem, megkérdezték tôlem, mit akarok. Ha izraeli akarok lenni, kapok lakást, berendezést; ha pedig nem akarok, akkor adnak háromszáz dollárt és repülôjegyet vissza. Én az utóbbit választottam.
– A sok jó üzlet után ez rossz üzlet volt: nyolcszáz dollárt fektetett be, két évig harcolt, kockáztatta az életét és végül háromszázat kapott: ez nem a maga stílusa.
– Az életben nem lehet minden csak üzlet. Na, szóval, kérdezték, hová akarok menni. Mondtam: Pestre. Oda nincs repülôgép, felelték. Én persze nem tudtam, hogy közbejött a kommunista hatalomátvétel. Nem olvastam újságot, nem foglalkoztam politikával. Na jó, mondták, ha Pestre nem, akkor hová? Megkérdeztem: mi a legközelebbi hely, ahová megy a gép? Azt felelték, hogy Bécs. Akkor oda. Onnan már vonattal átmegyek, gondoltam. Megérkeztem Bécsbe, tájékozódtam az ottani menekültek közt: hogyan lehet Pestre menni. Mondták: Bolond vagy? Mások az egész vagyonukat veszni hagyják, csakhogy kijöhessenek. Végül csak két évvel késôbb, 1951-ben sikerült elôször kapcsolatot létesítenem a bátyámmal, és akkor tudtam meg, hogy már az államosítások elsô hetében elvették a Király utcai nagykereskedést, a zuglói gyöngyházgomb-gyárat, mindent. Semmink sem maradt, a bátyám 1956-ig abból élt, amit én küldtem neki Bécsbôl.
– Bécsben viszont ugyanannyija volt 1949-ben, mint amennyi Pesten lett volna. Mihez kezdett?
– Volt itt egy menekülttábor, amely a háború elôtt kórház volt, a Rotschild Spital. Ott nagyon sok magyar élt. Köztük egy újheli ismerôs. Addigra ô már rágógumival seftelt. Adott nekem hitelbe, a régi barátságra való tekintettel egy kartont, húsz darab ötös csomagot: áruljak belôle, amennyit tudok. Mentem házról házra. Ötöt persze senki sem vett, de egyesével el lehetett adni. Estére mind elfogyott, és elsô nap kerestem húsz schillinget. Látták, hogy mire viszem, adtak többet, három hét múlva már heti ötszáz schillinget is kerestem. Késôbb kakaót bíztak rám, azt is eladtam. Így éltem 1949 szeptembere és decembere közt. Abban az idôben egész Európában csak a gyôztes nagyhatalmak által megszállt két fôvárosban, Berlinben és Bécsben volt közvetlen kontaktus Kelet és Nyugat közt a vasfüggöny miatt. Kereskedelmileg is. Bécsben szektorokra osztották a várost (angol, amerikai, francia, szovjet zóna), de persze minden további nélkül át lehetett menni egyikbôl a másikba. A negyedik kerület meg a második kerület az oroszoké volt, a Naschmarkton pedig üzemelt egy boltjuk Usija néven, itt mindenfélét lehetett kapni, ami Kelet-Európából érkezve a Nyugat számára is értékes volt: román cigarettát, lengyel vodkát, magyar bort. December elején híre ment, hogy az oroszok behoztak Magyarországról Herz és Pick szalámit, munkaadóim kérdezték: akarok-e vele foglalkozni. Mi az, hogy akartam. Addigra már megbíztak bennem, úgyhogy kaptam egy láda szalámit, de nem házakhoz mentem vele, hanem kereskedôkhöz. Az egyiket megkértem, hogy a ládámat betehessem a boltjába, rögtön vett is három rudat, úgyhogy nála volt a lerakatom. Én meg annyit pakoltam be egy hátizsákba, amennyit csak elbírtam, és fűszerestôl fűszeresig mentem. A karácsony elôtti hétig eladtam harminc láda szalámit, akkor már egy világra való pénzt kerestem, és így jutottam be a vevôkhöz. Így lettek a vevôim a fűszeresek, és így lettem fűszeres nagykereskedô. Egészen 1955-ig az oroszoktól vásároltam, és eladtam az osztrákoknak. [A háború után, az osztrák államszerzôdés 1955-ös aláírásáig, a mai Osztrák Köztársaság megalakulásáig Ausztria és Bécs külön is négyhatalmi megszállás alatt volt. – K. A.] Amikor az oroszok kimentek, megvettem az ô egyik korábbi üzlethelyiségüket a Naschmarkton, megalapítottam a Löwát, amely kávépörkölô és élelmiszer-nagykereskedés volt, nevét a társamról kapta, akit Löwe Walternek hívtak. Vele már öt éve partnerként dolgoztam együtt, neki autója volt, nekem kapcsolataim.
– A Löwa az elsô és a legnagyobb osztrák önkiszolgáló üzletlánc lett. Hogy jutott eszébe a nagykereskedésbôl ilyet kifejleszteni?
– Amerikában jártam 1960-ban, és ott ismerkedtem meg ezzel a kereskedelmi formával. Mikor visszajöttem, a 30–40 négyzetméteres kávépörkölô üzletem melletti bolt tulajdonosa meghalt, én pedig megvettem az üzlethelyiséget, és egybenyitottam a magaméval. Így aztán lett 110 négyzetméterem. Ekkora helyen már érdemes volt az amerikai példát követni. A következô üzlet 180 négyzetméteren indult, és három évvel késôbb Ausztria legnagyobb élelmiszerüzlete lett a 670 négyzetméteres Löwa. Amikor az üzleti karrierem végén mindent eladtam, akkor 10 000 négyzetméterem volt.
– Amikor bejött az elsô két-három Löwa bolt, akkor már tudta, hogy olyan hatalmas üzletláncot fog felépíteni, mint amilyeneket Amerikában látott?
– Én soha nem képzeltem el valamit jó elôre. Mindig maguktól jöttek a dolgok. Az egész életemet a szerencse kísérte, nem pedig a tudás vagy az ész. Tudja, hogy jött létre az üzletlánc? Jól ment a boltom, jól fizettem az alkalmazottakat, jöttek újabbak és újabbak, kérdeztem magamtól: Mit csináljak én ennyi alkalmazottal? Csinálok még egy üzletet. És így jött egyik a másik után. Az inas meg a segéd, aki nálam kezdett, késôbb az újbb üzletben már vezetô lett. A Löwa-korszak 1972-ig tartott, én a következô évben megalapítottam a Pam Pam üzletláncot. Végül 1978-ban az Eisenberger fűszer-nagykereskedést, amit 1989-ben eladtam, és azóta csak a gyűjteményemnek élek.
– Ausztriában élve tartott-e kapcsolatot Izraellel, a zsidó kultúrával?
– Tulajdonképen mindig. Olyan év nem telt el, hogy háromszor-négyszer ne utaztam volna oda. Ott élt a családom egy része, a bátyám és a húgom, ott ismertem meg a feleségemet a hatvanas évek elején, a nyelvet már beszéltem, vele például ivritül értettem meg magam.
– A felesége Izraelben született?
– Nem, Pozsonyban, és sokáig ott is élt.
– Ez olyan, mint egy romantikus regény: maga Bécsben, ô Pozsonyban, mégis onnan 1500 kilométernyire jöttek össze.
– Ilyen az élet: hogy mit hoz a sors. Azután 1964-ben összeházasodtunk, és ô velem jött Bécsbe.
– Ön három nyelven ír, olvas és beszél: magyarul, németül és ivritül. Minek tartja magát: magyarnak, osztráknak vagy zsidónak?
– A hovatartozásomat illetôen nem éreztem magam soha izraelinek, magyarnak vagy osztráknak. Nem tartozom egyetlen államhoz sem ezek közül. Ugyanakkor ezerszázalékos rokonszenvvel viseltetek a zsidó nép, Izrael állam iránt, az osztrákokat pedig egész egyszerűen szeretem: a tájat, a népet, a folklórjukat. Úgy vélem, egyáltalán nem véletlen, hogy amikor másfél-két évtizeddel ezelôt gyűjteni kezdtem, akkor osztrák tárgyakat és festményeket gyűjtöttem, osztrák irodalmat olvastam hozzá. Magyar tárgyakat is gyűjtöttem persze, de csak azokat, amelyek a Monarchia korában készültek, még a judaikákat is. Ez szinte tudat alatti síkon rávilágított arra, amit tudatosan is vallok: ahhoz nekem nem kell osztráknak lennem, hogy szerethessem az osztrákokat.
– Kérem, határozza meg magát: kicsoda, micsoda ön?
– Még nem jutottam olyan meszszire, hogy az intellektusom ezt ki tudná fejezni.
– Hogy kezdôdött a kapcsolata a képzôművészetekkel?
– Minden évben elutaztunk New Yorkba, így 1983-ban is. Vera, a feleségem állandóan a múzeumokat járta. Mutatta nekem a szebbnél szebb festményeket. Csak állt elôttük a Modern Művészetek Múzeumában, és gyönyörködött bennük. Láttam, hogy nagyon tetszik neki, kérdeztem tôle: Pénzed van, miért nem veszed meg ezeket? Erre persze azt felete: Ez múzeum, itt nem lehet vásárolni. Amikor kijöttünk, elmagyarázta nekem, mi az, hogy múzeum. Na jó, mondtam, de akkor hol lehet ilyen festményeket venni? Azt is elmondta: galériákban vagy a festôktôl, a műtermükben. Neki voltak fiatal festô barátai Izraelben, ahol tanult, s amikor legközelebb ott jártunk, akkor én is elmentem vele. Kérdeztem az egyiktôl: Mibe kerül egy képed? Két-háromszáz dollár, felelte. Na és ha ötöt veszek? Mert az addigi üzleti gyakorlatomban, ha öt vagon rizst vettem, akkor árkedvezményt kaptam. Erre jót nevettek, de nekem így lett egy hét alatt negyven vagy ötven képem. Azután, amikor hazajöttünk Bécsbe, ez hasonlóképpen folytatódott, annyi különbséggel, hogy megkérdeztem magamtól: Miért vegyek egy Ernst Fuchs-képet a galériában vagy az árverésen csillagászati öszszegekért, amikor a húszéves fia képét megkaphatom két-háromezer schillingért is? Így aztán összejött több tucat képem, darabja két-három-ötezer schillinget ért. Egy alkalommal vettem három képet egyszerre. Egy Schindler-tájképet, egy Tina Blau kikötôi jelenetet és Carl Moll Ünnepi asztal című festményét. Ezt is hazavittem, megmutattam. És akkor a feleségem azt mondta: Na látod, most vagy a helyes úton. Miért nem szóltál eddig? – kérdeztem. Azért, felelte, mert neked magadnak kellett rátalálnod. És mit csinálunk ezzel a sok vacakkal, amit eddig vettem? Így kezdôdött a gyűjteményem megalapozása.
– Aukción mikor és hol vásárolt elôször?
– Életemben elôször jártam úgy Londonban, hogy belebotlottam a Bond Streeten a Sotheby’sbe, ugyanis egy közeli szállodában laktunk, 1984-ben. Mondom a feleségemnek: Kedvesem, úgy gondolom, hogy ez olyan, mint Bécsben a Dorotheum. Én bemegyek. Gyere velem. – Bementünk, ô tudott angolul. Éppen ezüstöket aukcionáltak, de olyan sebesen forogtak a tételek, hogy mire feltettük a kezünket, már a következônél tartottak. Így aztán vettünk három olyan ezüstöt, amit nem is akartunk. Másnap reggel városnézés, vásárolgatás volt az elôre tervezett program. Azt mondtam a feleségemnek: Kedvesem, ne haragudj, én visszamegyek abba a Sotheby’sbe. Valami odahúz engem, gyere utánam tizenkettô-fél egy körül, addigra végzek. Odamentem, éppen elcsíptem egy úgynevezett Arcade Salest. [Magyar fogalmak szerint afféle kamaraárverés – K. A.] Régi mesterek képeit vitték kalapács alá, fôként németalföldi XVII–XIX. századi festôket. Néztem a becsértéküket: háromszáz-ötszáz-nyolcszáz font, mondom magamban: ezek itten mind hülyék, ilyen olcsón adnak régi mestereket? Láttam, hogy legtöbbjüket az induló árnál legfeljebb 50 százalékkal magasabban ütik le. [A Sotheby’s gyakorlata szerint a becsérték kétharmadáról indulnak a licitek. – K. A.] Na, mondtam magamban, minden olyan képet megveszek, amely nem éri el ezt a szintet. Így vettem hét képet. Délben jön a feleségem, mondom neki, most ki kell hogy váltsál, vettem hét képet, 56 ezer (osztrák) schillingért. Hazahoztuk a képeket, volt köztük két Domenichino [Domenico Zampieri, 1581– 1641] félköríves formájú, szerintem csak a fém névtáblájuk volt eredeti. Bécsben a Flohmarktról volt egy ismerôsöm még az élelmiszer-kereskedelmi korszakomból, elvittem hozzá, megkértem, hogy hozassa rendbe egy kicsit, mert abban az állapotukban még a falra sem tudtam volna feltenni. Ez volt reggel kilenckor. Tizenegykor felhívott és azt mondja: Eisenberger, eladod ezeket a képeket? Ha jól megfizetik, feleltem, akkor igen. Volna vevô erre a két képedre. Mennyibe kerülnek? Negyvenezer, válaszoltam neki. Rendben, mondta, én kétezret akarok keresni. Így kaptam 38 ezret, és még egyet eladtam ennek az ismerôsömnek 13 ezerért. Három kép árán majdnem megvolt mind a hét. A négy további képpel elküldtem a feleségemet a Dorotheumba. Közülük az egyik egy nagyon jó holland név volt, Aert van der Neer [1603/4–1677]. A becsűs azt kérdezte: Ki mondta magának, hogy ez egy van der Neer? Erre azt válaszolta: Londonban mondták nekünk. Mire a becsűs: Én erôsen kétlem, hogy az volna, de ha mégis, hát akkor nagyon rossz napja lehetett, amikor ezt a képet festette. Végül aztán bevette, mind a négyet eladtuk, összesen valamivel több mint százezer schillingért. Ez a történet akkor engem arról gyôzött meg, hogy érdemes a festményekkel foglalkozni. Eleinte az egészet úgy fogtam fel, mintha csak egyszerű kereskedelmi tevékenység volna.
– Így is folytatta?
– Eleinte igen. Még 1984-ben Beneschnek, az Albertina egykori igazgatójának az özvegye (78. életévében nem volt senkije) nem akarta, hogy a halála után az államra szálljon mindene; ugyanakkor szerette volna, ha a házvezetônôje és az ügyvédje hozzájuthatna tôle egy kis pénzhez. Valaki megkeresett az ô megbízásából, hogy eladó négy Schiele. Én akkor azt kérdeztem? Mi az? Nem azt, hogy ki az, hanem, hogy mi az. Mire azt válaszolták, hogy: Azt magának nem kell tudnia, elég, ha megvan hozzá a pénze. De mielôtt megvettem volna, elhozták a képeket megmutatni, hogy mit kapok a pénzemért. Bevallom, én még addig olyan torzonborz embereket nem láttam lefestve, és mindezért kértek összesen tízmillió schillinget. Huszonnégy órán át tartó alkudozás végén megvettem mind a négyet ötmillió schillingért. Néhány héttel késôbb jött hozzám egy ügyvéd, hogy ô megveszi a képeket. Rövidre fogva, eladtam neki mind a négyet 12 millióért.
– Ez látszólag jó üzlet volt: 140 százalékos haszon. De ma már nem sajnálja a Schiele-képeket?
– Nagyon sajnálom, mert most már tudom, hogy mi az, illetve ki az. Akkor csak azt néztem, hogy még az életben nem kerestem hétmilliót egyszerre és ilyen könnyen. Van azonban ezeknek a képeknek utóélete. Aki megvette tôlem, hármat eladott belôle Rudolf Leopoldnak, az ismert gyűjtônek 35 millióért, ô pedig késôbb eladta ugyanezeket az államnak 350 millióért. [Ezek most a gyűjtôrôl elnevezett múzeumban, a bécsi MUMOK nevű múzeumi negyedben láthatók a gyűjtemény több száz további darabjával együtt. – K. A.] A negyedik Schiele-kép a mai napig annál az ügyvédnél van. Ezek az esetek vezettek rá engem arra a meggyôzôdésre, hogy érdemes a festményekkel foglalkozni, de csak a legjobb minôségű darabokkal. Akkoriban már elkezdtem hozzáolvasni, tájékozódni a művészeti irodalomban. A festmények művészi értékét a feleségem segítségével tanultam meg, a judaikák és az iparművészeti tárgyak világában már önállóan igazodtam el. Hónapról hónapra, évrôl évre nôtt a gyűjtemény, sok korábbi szerzeményt eladtam, elcseréltem. Bizonyos korszakokat már nem gyűjtök, másokat, amelyeket korábban nem értettem vagy nem kedveltem, annál inkább. Mostanában fôként kortárs osztrák és magyar festményekkel foglalkozom, olvasom a szakirodalmukat.
– Tudtommal a mai napig tanul. Mit?
– Ugyanazt, mint annak idején a verpeléti jesivában, csak most magasabb színvonalon, egy izraeli rabbitól: a Talmudot, amit egyébként egész életemben tanultam, az utóbbi tizenöt évben pedig hetente kétszer: hétfôn és pénteken két-két órát. Most például Majmonidészt, aki több mint 900 éve élt, de ma is érvényes a tanítása. Ma éppen ezt tanultam tôle. Azt mondja: Nincs egyetlen fűszál vagy állat, hogy a létezésének ne lenne értelme. Lehet, hogy a fűszál mérgezô, ha megesszük, de akkor vajon miért teremtette az isten? Ha a sebre tesszük, akkor gyógyít. Semmi sincs hiába. Mindennek van értelme, csak mi még nem tudjuk megfejteni. Minden isteni teremtménynek legalább egy értelme(zhetôsége) van. Minden isteni teremtmény egy-egy, csak rá jellemzô cél érdekében létezik. Az ember az egyetlen lény a világon, amelynek sokféle célja, sokoldalú tevékenysége lehet. S hogy mi is ez, az csak a kultúrában, a tudásban derülhet ki. De mi van akkor, ha az ember buta? Ha nincs tudása, nincs kultúrája? Két út áll elôtte. Ha sikeres az életben, akkor biztos, hogy a gyerekei tanulni fognak. Ha nem sikeres, isten akkor is gondoskodik arról, hogy a tudás ne maradjon magára. Valakinek ahhoz is értenie kell, hogy miként kell házat építeni, vetni-aratni, anyagi értékeket létrehozni. Az élet értelme azonban a kultúra, a tudás.

További képek PDF formátumban

Kenessei András

Copyright© Európai Utas-2002