AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

Sárközy Péter
MAGYAR SZENTEK KULTUSZA ITÁLIÁBAN

Kép: A Venturoli Kollégium (egykor Magyar–Horvát Kollégium) udvara

Az olaszországi magyar vonatkozású műemlékekrôl, a magyar szentek itáliai kultuszáról gazdag szakirodalom áll a kutatók rendelkezésére. 1942-ben a Római Magyar Akadémia évkönyvében Florio Banfi kétszáz oldalas tanulmányban közölte különbözô olasz városokban található magyar vonatkozású műemlékekrôl folytatott kutatásainak eredményeit. A kötet kibôvített és javított kiadásának munkálatai most folynak a szegedi olasz tanszék, az MTA, az OSzK és az Olaszországi Hungarológiai Központ együttműködésében, a magyar és olasz nyelvű kötetek megjelentetése két éven belül várható.
Az itáliai magyar emlékekkel foglalkozó másfélszáz éves kutatások alapján megállapítható, hogy Olaszországban a Ferenc-rendiek által Európa-szerte elterjesztett Szent Erzsébet-kultusz nyitott teret a többi Árpád-házi magyar szent tiszteletének is, Szent Erzsébet tiszteletére az elsô templomot Rómában szentelték fel 1288-ban, és szinte minden olasz város ferences templomában található valamiféle Szent Erzsébet-ábrázolás vagy ereklye. Részben az Itáliában elterjedt Szent Erzsébet-kultuszra építette fel a nápolyi Mária királyné az Árpád-házi magyar szentek nápolyi kultuszát, melynek ékes példája a Donnaregina templom általa megálmodott, Cavallini műhelyében készített freskóegyüttese, melyben Szent Erzsébet szentségtörténete mellett ott látható a három magyar szent király, Szent István, Szent Imre és Szent László ábrázolása is. Hasonlóképpen a magyar Mária királyné lehetett az altomontei Santa Maria della Consolazione templom sekrestyéjében ôrzött Simone Martini által festett táblakép megrendelôje is. A kép datálásáról máig tart a vita, Prokopp Mária szerint a kép 1315–1320 között keletkezhetett Simone Martini nápolyi tartózkodása során, Mária királyné megrendelésére, házioltár céljára. De ha – Marosi Ernôhöz hasonlóan – inkább Joseph Polczer datálását fogadnánk is el, mely az altomontei táblaképet Simone Martini utolsó avignoni korszakához kötné, akkor is igazat kell adnunk Prokopp Mária megállapításának, mely szerint a „nápolyi királyné volt az itáliai magyar szentkultusz fô »ideológusa«, kidolgozója… a magyar szentek kultuszának meghonosítója a nápolyi királyságban”. Ezt a kultuszt csak fokozta Erzsébet királynénak, Nagy Lajos édesanyjának 1343. évi itáliai látogatása, melynek során a magyar anyakirályné több várost és templomot is felkeresett és ajándékokkal és kegytárgyakkal ajándékozott meg. Részben Erzsébet királyné zarándokútjához és Nagy Lajos itáliai hadjárataihoz köthetô a XIV. század közepén felerôsödô érdeklôdés a „lovag király” Szent László és a domonkos rendiek által a szentté avatásra jelölt Árpád-házi Boldog Margit iránt is, akinek alakja megjelenik nem egy olasz domonkos templom szentábrázolásai között.
Szent László itáliai kultuszának egyik érdekes bizonyítéka egy Nápoly belvárosában lévô templomban látható freskóegyüttes. Illetve sokáig nem nagyon volt látható, mert a Santa Maria Incoronata templom annak idején, a Palazzo di Giustizia építése során a föld színe alá került, és csak az 1977-ben véget ért restaurálása után vált megtekinthetôvé, amikor is a hajdani templom felôl elbontották a ráépült házat, és a már igen rossz állapotban lévô freskókat leválasztva, a falakról fémvázakra erôsítve a hajdani templom elôterében helyezték el. A magyar Szent László királyról készült freskósorozat 1414-ben, Durazzói László király halálakor készülhetett, akit 1403-ban Zárában Zsigmonddal szemben magyar királlyá választottak, de fejét, hasonlóképp Szent Lászlóhoz, nem ékesíthette soha a Szent Korona. Valóban a freskósorozaton egy a Képes Krónikából ismerôs jelenetet látunk, László király bevonulását a templomba, ahol a koronát nem a szent király fején látjuk, hanem azt egy férfialak viszi a király kíséretében. Durazzói László uralkodása alatt Nápolyban komoly Szent László-kultusz alakult ki. Ezzel kapcsolatban igen érdekes Marosi Ernônek azon felvetése, hogy: „Vajon a magyarországi Anjouk Szent László ikonográfiáját Nápolyban teremtették-e meg?”, és mindenképp megvizsgálandó lenne, hogy: „Milyen úton közvetítették »haza« a Nápolyban megalkotott típust?”

Kép: Szent István-freskó a kollégium refektóriumában

Az utóbbi években többször is felmerült, hogy a római Mons Caeliuson található ókeresztény Santo Stefano Rotondo templom melyik nemzet tulajdonát képezi, a németekét, illetve a magyar nemzetét. Természetesen a kérdés ilyen felvetése tudománytalan, mert az I. Simplicius pápasága idején (468–483) Szent István elsô vértanú tiszteletére emelt „körönd” templom az egyetemes kereszténység közös kincse, mely a Lateráni Szerzôdés értelmében az olasz állam tulajdonát képezi. Liturgikus kezelését a Lateráni Szent János-bazilika kanonokjai látták el, egészen addig, míg 1454-ben V. Miklós pápa a magyar pálos rendi szerzetesekre nem bízta. 1579-ben XIII. Gergely pápa Szántó (Arator) István magyar jezsuita gyóntató kérésére elvette a templomot és a kolostort a pálosoktól, hogy ott egy önálló magyar kollégium létesüljön. Mivel az új Collegium Hungaricum beindulása nem volt zökkenômentes, 1580-ban újabb pápai bulla rendeli el a magyar kollégium egyesítését a németek 1552-ben alapított római kollégiumával, és azóta – máig – a gyönyörű építészeti emlék a két nemzet közös kollégiuma, a Collegium Germanicum–Hungaricum közös liturgikus kezelésében áll. A templomot a magyar m¦velôdéstörténet számára elôször Fraknói Vilmos, majd Riedl Frigyes „fedezte fel” a századvégen írt Magyarok Rómában című könyvében, és ezt követôen a templom, melynek közepén egy magyar gyóntatópap, a gyulafehérvári Lászai János 1523-ban készített síremlékén lévô latin sírvers hirdeti, hogy „Róma mindannyiunk közös hazája”, a Rómában megforduló magyar írók és művészek zarándokhelyévé vált, mint azt Cs. Szabó László Római Muzsikája is tanúsítja.
Mivel a Santo Stefano Rotondo – Mindszenty Józsefet követôen – Friedrich Wetter müncheni kardinálisnak lett tituláris temploma, és a német egyház és állam finanszírozza a templomban folyó helyreállítási munkákat, a közvélemény egyre inkább „német templomként” tartja számon, annak ellenére, hogy VI. Pius pápa 1776-ban kelt bullájában a „magyar nemzet római templomának” nyilvánította, egyúttal elrendelve egy új, Szent István magyar király tiszteletére építendô oldalkápolna megépítését (Pietro Camporesi munkája 1778-ban készült el).
A Santo Stefano Rotondo „magyar történeti” múltjának újabb vonatkozásait tárta fel Mara Nimmo professzor asszony a Római Magyar Akadémián 1996-ban rendezett konferencián tartott elôadásában, mely a konferencia aktáit feldolgozó díszes kötetben jelent meg 2000-ben. Mara Nimmo templom 1580-ban emelt középsô oltárkerítésének freskóit és szobor-reliefjeit elemezve kimutatta, hogy az oltárkerítés külsô oldalán három stukkó-relief Szent László, Szent Imre és Szent Margit alakját jelenítené meg.
Az új kutatási eredmények tükrében egyértelműnek látszik, hogy az 1580-ban egyesített közös kollégium elsô rektora, az albán származású Michele Lauretano tudatosan úgy alakította ki a templom középsô oltára körül felépített oltárkerítést, hogy azon vértanú Szent István legendájának jelenetei és a balusztrád szoboralakjai sorában ott szerepeljenek a magyar nemzet királyszentjei is – ezáltal is hangsúlyozva a magyar nemzet európai kereszténységhez tartozását a török elleni harcok és a vallásháborúk legnehezebb korszakában.

Kép: Ilona halálos ágyán öccsének, László magyar királynak átadja Illíria koronáját. Freskó a kollégium refektróriumában

Valóban az oltárkorlát belsô oldalára festett freskósorozaton, melyen a kor híres festôje, Pomarancio 24 képben jelenítette meg az elsô, vértanú Szent István élettörténetét, mártíriumát, a halála után hozzá kötôdô csodákat, az egyik kép azt a jelenetet ábrázolja, hogy a vértanú megjelenik a magyar Géza fejedelem feleségének, Saroltnak álmában, és megjövendeli fia, Szent István király megszületését. A kép felett a latin felirat: „B. Stephanus Sancti Stephani Hungarorum Regis predicit ortum”, szinte szó szerint megegyezik a magyarországi Szent István himnuszok szövegével, míg a jelenet beállítása erôsen emlékeztet a Képes Krónika miniatúrájára, amelyet Berkovits Ilona így ír le: „Aranyos díszítésű vörös függönyös háttér elôtt széles ágyban félülô helyzetben látható Sarolta fejedelemasszony, amint ölében, kisdedábrázolásokra emlékeztetô ruhátlan csecsemôt tart. Ágya mellett Szent István protomártír áll, és aranykoronát nyújt Saroltnak.”
Pomarancio stukkófreskója az oltárkerítés belsô oldalán, a hátsó bejárat baloldalán található. A bejárat melletti oltárkerítés külsô részén a templom padozatába mélyítve nyugodott (egészen 1989-ig), Lászai János magyar gyóntató 1523-ban készült márvány síremléke, melyen latin nyelvű verse hirdeti, hogy „Róma mindannyiumk közös hazája”. A stukkókép mögött, az oltárkerítés külsô oldalán szobor-reliefek láthatók. A Gioachino Jacopo de Neri stukkókészítô által kivitelezett kis, körülbelül fél méteres szoboralakokat többször átfestették, a századok során igen megkoptak, így igen nagy felkészültségre van szükség az egyes alakok meghatározásához. Mara Nimmo, aki személyesen irányította az oltárkorlát restaurálását, nem fogadja el a norvég művészettörténész, L. H. Monssen korábbi meghatározásait. A Monssen által Nagy Konstantinusként meghatározott alakot Mara Nimmo a mi Szent László királyunkkal azonosítja, hiszen még most, megrongálódott formában is kivehetôk a Szent László-ábrázolások hagyományos jegyei: az aureolás, koronás, szakállas, középkorú, katonai köpenyt viselô alak jobb kezében kereszttel ellátott bárdot (esetleg lándzsás zászlót) tart, bal keze pedig kardja markolatán nyugszik.
A másik magyar szent, Szent Imre azonosításához sem férhet kétség. Hiszen a fiatal, szakálltalan herceget koronás fôvel, aureolától övezve látjuk, vállára terített köpenyben és ugyanolyan bocskorban, amilyet a Szent Lászlóként meghatározott szoboralak is visel. Bal kezében valamikor három liliomot tarthatott, ezek mára már teljesen elkoptak, ugyanakkor a liliomok szárának alsó része egyértelművé teszi, hogy a szüzesség jellegzetes attribútumai voltak az alak mellett feltüntetve.
A harmadik magyar szent meghatározásában már több a kétség, de Mara Nimmo igen valószínűnek tartja, hogy az oltárkerítés hátsó bejáratának másik oldalán nem Szent Heléna alakja áll, hiszen az ábrázoláson nem látható semmiféle olyan attribútum, mely ezt az állítást valószínűsíthetné, hanem Árpád-házi Boldog Margit, amit a stigmaszentségre jellemzô kéztartás indokolna.

Kép: Szent László történetének mestere: Szent László imádja Szent István koronáját. 
Részlet a nápolyi Santa Maria dell’Incoronata freskójából

Mara Nimmo magyarszent-azonosítása igen hasonló Luciano Bellosi professzor azonosításaihoz, aki az Assisi Szent Ferenc-altemplom kereszthajója jobb szögletében látható, Simone Martini műhelyében készült portrésorozaton a korábbi azonosításokkal szemben Szent László és Szent Imre herceg alakját mutatja ki. A mellettük álló nôi szentben pedig Klaniczay Gábor a mi Margit királylányunkat véli felfedezni, hiszen „e dinasztikus sorban inkább Árpád-házi Szent Margitnak van helye”. Ebben az esetben Klaniczay Gábor szerint Assisiben „egy valóságos Anjou-Árpád-házi dinasztikus panteon került megörökítésre”. Ugyanilyen logika alapján mondhatjuk, hogy ugyanezt az „Árpád-házi szent-pantheon”-t fedezhetjük fel a római Santo Stefano Rotondo templom 1580–1582 között elkészült oltárkerítésén, az ott eltemetett Lászai János síremléke mellett, igazolva a sírkô alatt nyugvó magyar humanista pap-költô sírversének igazát, hogy Róma nekünk magyaroknak is a közös hazát jelenti – immár ezer éve.
*
A másik, magyar művelôdéstörténeti szempontból igen fontos, magyar szenteket ábrázoló műemlékegyüttes Bologna belvárosában látható, az 1553-ban Szondy Pál római magyar gyóntató, esztergomi kanonok, zágrábi fôesperes által alapított egykori Magyar–Horvát (ma Venturoli) Kollégium épületében. Itt az 1690 és 1701 közötti átépítéskor Gioacchino Pizzoli bolognai festô az épület földszinti refektóriumát Petar Crnkovi´c rektor megrendelésére magyar és horvát szenteket és fôpapokat ábrázoló freskóegyüttessel díszítette. A freskósorozat művészettörténeti szempontból nem képvisel különösebb értéket, ugyanakkor a magyar és horvát kultúrtörténet számára igen érdekes és értékes emlék, mert a két nemzet szentjeinek, a két katolikus egyház történelmi alakjainak valóságos pantheonját jeleníti meg.
A mennyezeti freskón gazdag belsô tér vízióját keltve azt a jelenetet ábrázolja, amikor Zolomér horvát király özvegye, Ilona halálos ágyán öccsének, László magyar királynak adja át örökségképp Illíria koronáját. A kép négy sarkában ovális keretekben Szent István és Szent Budumir (Branimir) király, valamint Szent Imre herceg és remete Szent István alakjai látszanak, az oldalfalakon, a kerti ajtó két oldalán boldog Gazzotus zágrábi püspök és Szent Quirinus szirmiumi püspök alakja látható. A kerti ajtóval szemközti falon dekorált keretekben két hadvezérként ábrázolt fôpap, Erdôdy Bakócz Tamás és Martinuzzi Fráter György lovas ábrázolása szerepel, háttérben csatajelenetekkel. A refektórium bejárati ajtója mellett Kollonich Lipót és Draskovich György kardinális látható, az elôbbi Bécs 1683. évi ostroma, a másik a tridenti zsinat alkalmából. A bejárattal szemközti falon képrámát utánzó keretben, a hely szellemének megfelelôen az Utolsó vacsora ábrázolása látható.
Wolf Rózsi 1928-ban a freskóciklusról készített doktori disszertációjában megállapítja, hogy a bolognai kollégium refektoriumának festményei „programszerűen ölelik fel” a két nemzet egyházi nagyjait és történelmi szentjeit, aminek a horvát korona Szent Lászlóra szállása ad keretet. Mint írja: „A bolognai magyar-illír kollégium freskóciklusa szépen világít rá arra az összeolvasztó szerepre, melyet az Egyház játszott Magyarország és déli társországának viszonyában.”
A bolognai magyar–horvát kollégium freskóinak éppen ebben áll kultúrtörténeti fontossága. Az 1700-ban elkészült freskóegyüttes fennmaradásával bizonyíthatja, hogy épp akkortájt, amikor a magyar–horvát kollégium az átépítés és bôvítés után horvát–magyarrá vált a horvát alumnusok számának túlsúlya miatt, a freskókat megrendelô horvát mecénásoknak mennyire fontos volt, hogy felmutassák a két társnemzet és a két katolikus egyház közös történelmi múltját a török kiűzését közvetlenül követô idôszakban, a katolikus ellenreformáció nagy mozgalma elindításakor.
Ez a gesztus hasonló ahhoz, amikor Michele Lauretano, aki a Santo Stefano Rotondo pálosoktól való elvétele után a magyar kollégium és a Collegium Germanicum összevonásával létrehozott Collegium Germanicum et Hungaricum elsô rektora volt, 1580-ban tudatosan úgy készíttette el a római kerek templom középsô oltárát körülvevô díszes oltárkerítést, hogy azon jelentôs szerepet kapjanak a kollégium magyar növendékeinek nemzeti szentjei. Így kerül Szent István protomártír Pomarancio által festett legendájába a Hartvik-legenda álma Szent István királyunk születésérôl, és – Mara Nimmo azonosítása szerint – a Lászai-síremlék két oldalára, az oltárkerítés külsô falára Szent László, Szent Imre és Árpád-házi Szent Margit alakja.

Copyright© Európai Utas-2002