AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.
Kovács István
KÉTFÉLE MAGATARTÁS EGY TÁBORBAN
Tischler János lengyelül megjelent új könyvérôl
Aligha akad fiatal magyar történész, akirôl elmondható, hogy elsô könyvei nemcsak forrásfeltáró szerepet játszottak a választott témakört illetôen, hanem idegen nyelven jelentek meg elôször. Tischler János az 56-os Intézet munkatársaként 1995-ben Rewolucja w¸egierska 1956 w polskich dokumentach című kötetével mutatkozott be a lengyel közvélemény elôtt, míg Magyarországon e könyv – Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai – egy évvel késôbb látott napvilágot. A cím jelzi a kutató érdeklôdési területét: az 1956-os magyar forradalom lehetô legtágabban értelmezhetô lengyel kapcsolatai és vonatkozásai.
Tischler János újabb könyvének címe az 1809-ben Napóleon ellen harcoló magyar huszárok és galíciai dzsidások közötti barátkozás bizonyságaként született, de 1848-ra „demokratizálódott” mondás, a Magyar, lengyel két jóbarát, együtt harcol s issza borát lengyel változatának harcra vonatkozó részét idézi: I do szabli… A nemzetközileg is elismert történész, Andrzej Paczkowski professzor bevezetôjével az olvasók figyelmébe ajánlott könyv alcímébôl – Történelmi fordulópontok a magyar és a lengyel nemzet történetében, 1956, 1980–1981 – kiderül, hogy a szerzô érdeklôdési, kutatási területét az utóbbi években kiterjesztette a lengyel Szolidaritás elôzményeinek, megalakulásának, zaklatott működésének és utóéletének, valamint magyarországi visszhangjának történetére. Az évszámok – 1956 és 1980/81 – pillérjei olyan eseményeket emelnek magasba, amelyek negyedszázad magyar és lengyel históriáját is feltérképezhetôvé teszik. A témaválasztás a történész számára mába hatoló elemzô összevetést tett lehetôvé, amelynek révén a nyugati világ általi cserbenhagyottság bénító érzésétôl és az 1956-os forradalom leverését követô megtorlástól sokkolt magyar társadalom tudati roncsolódását és a mentalitásában a Kádár-korszak idején bekövetkezett változást bemutathatta.
Lengyelország 1956. október 21. után a szabadság mintaállamának minôsült a nyugati világban is. Gomu´lka pedig a világ legnépszerűbb lengyel politikusának, akire, úgymond, szabad választások megtartása esetén még a nyugati emigráció tekintélyes része is a voksát adta volna. Tanulságos volt e tekintetben az is, hogy a lengyel Szabad Európa milyen, a lengyeleket önmérsékletre intô és Gomu´lka támogatására serkentô szerepet játszott. Nem véletlenül, hiszen a lengyel adás igazgatója a háború alatti legendás „varsói futár”, a nyugaton és a „nem hivatalos Lengyelországban” egyaránt nagy erkölcsi tekintélynek örvendô Jan Nowak-Jeziora´nski, a Szabad Európa Rádió egyik életre hívója volt. Ezzel szemben a Szabad Európa magyar adása a maga következetes Nagy Imre-ellenességével, a gyors nyugati segítség november 4. utáni áltatásával meglehetôsen hitvány szerepet játszott.
Jóllehet Gomu´lka hamar bebizonyította moszkvai pártfogóinak, hogy érdemes a bizalmukra, mivel elejét vette a politikai, társadalmi és gazdasági élet 1956 ôszén alulról kezdeményezett demokratizálásának, mindamellett a szabadabb kulturális lélegzetvételt és az egyén szabadságának érzését csak korlátozni tudta, teljesen meggátolni még a hatvanas évek elsô felében sem volt képes. A lengyelek nem félnek – tapasztalhatták a hatvanas évek közepén északnak kirajzó magyar autóstoppos nemzedék, az úgynevezett „nagy generáció” tagjai, akik Lengyelországban láthattak elôször szabadtéri absztrakt képzôművészeti kiállításokat, üvegpalotákat, izgalmas színházi elôadásokat, uram bocsá’, westernt, és vehettek részt jazzfesztiválokon. A lengyelek mernek lengyelek lenni, s a történelmi múltjukról nem szocialista sémában gondolkodni – fogalmazódott meg azokban, akik Andrzej Wajda, Munk, Kawalerowicz vagy Hass filmjeit látták és értették.
A Kádár-korszak az 1960-as évek elejéig lényegét illetôen sztálinista volt, s csak 1963-tól mutatott a korábbi jelenvalóságához képest mind emberségesebb vonásokat, és folytatott a gyakorlatban is olyan politikát, amelylyel Magyarország – Gomu´lka, majd Gierek Lengyelországával – versenyt futhatott a „legvidámabb barakk” címért. A közellátást és az életszínvonalat tekintve az elsôség kétségtelen Kádárt illeti. Az életszínvonal állandó emelésének, illetve az 1970-es évek végétôl az elért életszínvonal megtartásának dogmává váló s a gyakorlatban kölcsönökkel megvalósítani akart politikája pár éven belül az ország példátlan, 15 milliárd dolláros eladósodásához vezetett. A még nem tudatosodott és elháríthatónak ítélt válság kezdetén „robbant be” a Szolidaritás 1980 augusztusában…, s nem csak az augusztus 20-i tűzijátékra készülést zavatva meg.
Tischler János könyvének nagy érdeme a szembesítés. Azzal szembesít, hogy a magyar társadalom miként reagált a Szolidaritás létrejöttére, heroikus mindennapi harcára, a hadiállapot bevezetésének drámájára, a föld alá vonult lengyelség híradására…, és az eredmény lehangoló ránk, magyarokra nézve. Akkor is az, ha tudjuk, hogy a szervezôdô szerény magyar ellenzék különbözô jellegű fellépéseivel a tisztesség irányába igyekezett billenteni az össznemzeti magatartás pont ellenkezô irányába húzó erkölcsi serpenyôjét, ha tudjuk, hogy a nyolcvanas évek végén a politika porondjára lépô legfiatalabb nemzedékre menynyire öntudatosító hatással volt mindaz, ami Lengyelországban a Szolidaritás hullámzó betűkkel díszített zászlai alatt történt, ha tudjuk, hogy nem mindenki fogyasztotta lelkesen az MSZMP propagandistái által tálalt maszlagot a gyárakban, termelôszövetkezetekben sem. És felidézhetjük a hétfô esti rádiókabarék mérgezô spóraként éterbe szórt lengyel- és pápaellenes vicceit, amelyek közül különösen az éhezésen gúnyolódók voltak felháborítóak, vagy a pártsajtóban közzétett Szolidaritást mocskoló, lengyeleket befeketítô cikkeket. (Szerzôik lelke rajta.) A televízióban a hadiállapot, magyarul a békésebbnek hangzó „rendkívüli állapot” bevezetését nyugtázó „mindnyájunk számára jó hír” bejelentése az emlékezetes 1981. december 13-i vasárnapon. (A bejelentéstevô jutalma aztán diplomata státus és országgyűlési képviselôség volt.) Ma már nem vigasztalhat, csak tényként rögzíthetô az, hogy maga az MSZMP vezetôsége a testvérpártok führerjeihez képest visszafogottabb volt az 1980-as és 1981-es lengyelországi fejlemények megítélésében, s nem követelte az azonnali katonai testvéri beavatkozást.
Mindezzel szembesíthetjük azt, hogy – mint ezt Tischler János könyvébôl megtudhatjuk – az 1956 október végén, november elején Magyarországra utazó lengyel újságírók és rádiótudósítók érdeme, hogy a lengyel társadalom hű, megrázó képet kapott az elsô és második szovjet katonai intervenció nyomán kirobbant harcokról, amelyek az 1944-es varsói felkelés küzdelmeire emlékeztették a lengyeleket. Nem véletlen, hogy Kádárék november 11-én minden lengyel újságírót kiutasítottak Magyarországról. A lengyel sajtó évekkel 1956 után is csak mint októberi eseményekrôl szólt a magyar forradalomról, s azt még a lengyel pártsajtó is elvétve minôsítette „ellenforradalom”-nak. Megjegyzendô, a lengyel külügyminisztérium és pártközpont rendre elhárították a varsói Magyar Nagykövetség azon kérését, hogy az „ellenforradalom rémtetteivel” riogató, küllemében primitív, tartalmában hazug vándor dokumentumfotó-kiálítást Lengyelországban bemutassák, mondván, hogy annak üzenetét a lengyelek úgysem hinnék el, s ezáltal csak felszítanák az apránként már a magyar 56-tal kapcsolatban „lenyugodott kedélyeket”. A Szolidaritás, amely 1981 júniusának végén emlékművet állított a poznani munkásfelkelés huszonötödik évfordulója alkalmából, tanult a magyar 56 tapasztalataiból. Kerülte azt, hogy fegyveres konfliktus robbanjon ki, de vállalta a magyar 56 szellemi örökségét. Nem véletlen, hogy felmerült annak terve, hogy Nagy Imrérôl utcát nevezzenek el Poznanban. Elképzelhetô, hogy ez milyen riadalmat keltett a budapesti Fehér Házban.
A hetvenes évek végén önbizalmát vesztett Kádár-rendszernek egy szempontból jöttek jól az 1970-as évek végi lengyelországi változások: suttogó propagandaként elterjeszthette, hogy a magyar életszínvonal és gazdaság stagnálásának az az oka, hogy Magyarországnak az NDK mellett most már az örökösen sztrájkoló lengyeleket is el kell tartania. Tischler János lengyelül megjelent könyvében az az egyik legmeglepôbb adatsor, amely éppenséggel azt tudatosítja, hogy a Kádár-kormány mindössze 26 millió forint értékű árut adott vissza nem térítendô támogatásként a katonai hatalomátvétel után a Jaruzelski tábornok nevével fémjelzett lengyel államvezetésnek. Némi élelmiszeradományt még a Magyar Vöröskereszt is juttatott 1982 januárjában és februárjában Lengyelországba. Ennyi és nem több, amit a lengyelek „ingyen” kaptak Magyarországtól. Egyébként a lengyel fél minden élelmiszerért dollárral vagy áruval – szénnel, nyersanyaggal, személygépkocsival – fizetett, s csak két esetben fordult elô, hogy a szerzôdésben foglalt határidôhöz képest némileg késtek a szállítással. Kádár, aki nagy tekintélynek örvendett Wojciech Jaruzelski tábornok elôtt is, a konszolidáció mikéntjére vonatkozó, a gyakorlatban azonban – az 1956-ot követô magyar helyzettôl alapjában különbözô 1982-es lengyel valóságban – mit sem érô jó tanácsokkal látta el lengyel elvtársait. Közben a lengyel „benton” is Kádár példájára hivatkozva arra akarta rávenni a tábornokot, hogy a radikális rendcsináláshoz – népességarányosan – legalább ezer embert akasztasson fel… A kádári tradíciónak ezt az elnyeléssel fenyegetô ingoványos területét tudatosan kerülte Jaruzelski, akit inkább a magyar mezôgazdaság teljesítménye és az a tény nyűgözött le, hogy Magyarországon mindig, mindenütt lehet húst kapni.
A magyarországi szintű áruellátás megvalósítása lebegett mint cél a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának elnöke elôtt. 1980/81 tapasztalataival gazdagodva tudnia kellett volna, hogy a húson kívül emberi méltóság is létezik. A Szolidaritás az emberi méltóságot, az értelmes beszédet legalább annyira fontosnak tartotta céljai között, mint a tisztességes áruellátást.
Érdemes – a lengyelek iránti 1982-es magyar szűkmarkúsággal szemben – Tischler lengyelül megjelent könyvének alapján felidéznünk a lengyel társadalomnak és az új lengyel párt- és államvezetésnek a magyar nemzet iránti áldozatkészségét 1956 ôszén és 1957 elején, megjegyezve, hogy ekkortájt az átlagfizetés Lengyelországban 800 zloty körül mozgott. „1957 januárjának végéig 31 millió zlotyt gyűjtöttek a magyarok megsegítésére, míg a természetbeni adományok értéke 11 millió zlotyra tehetô. Ezt felhasználva a Lengyel Vöröskereszt – a lengyelek adományaként – 42 teherautóval és 104 tehervagonnal 25,5 tonna vérplazmát, gyógyszert, kötszert, orvosi segédeszközöket, 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt, 10 tonna építôanyagot és szappant juttatott Magyarországra.” Ehhez az adatsorhoz Tischler János az alábbi fontos megjegyzést fűzi: „A számok annál is inkább elgondolkoztatóak lehetnek, ha tudjuk, hogy a gyűjtésre 11 évvel a Lengyelország számára iszonyú ember- és anyagi áldozatot jelentô második világháború befejezése után került sor. A »társadalmi segítség« mellett több tízmillió zlotyt juttatott hivatalos segítségként a lengyel kormány is. A segítségnyújtási akció többé-kevésbé 1957 elejéig tartott, majd fokozatosan csökkent. A lengyel kormány által 1956 novemberében a magyar nemzetnek nyújtott vissza nem térítendô árusegély 100 millió zlotyt tett ki…”
A lengyel társadalom és a Gomu´lka nevével fémjelzett pártvezetés és kormány, mint ez a szerzô könyvének az 1956–1958 közötti eseményeket ismertetô elsô részébôl kiderül, pontosan tisztában volt azzal, mit köszönhet az október 23-i budapesti lengyelpárti tüntetésbôl kirobbant magyar forradalomnak. Ha ez nincs, akkor a páncélos hadosztályait október 19-én Varsó ellen küldô Hruscsov minden bizonnyal nem tér napirendre a lengyel pártvezetésben október 20-án és 21-én voltaképpen Moszkva akarata ellenére bekövetkezett változások, a nemzeti hôsként ünnepelt W´ladys´lav Gomu´lka hatalomra kerülése fölött.
Az októberi magyar események a szocialista országokban egyedinek számító értékelését Gomu´lka azáltal is kifejezte, hogy 1957 elejétôl rendre elhárította a Magyarországra szóló meghívásokat, pedig Kádárnak jól jött volna éppen március 15. elôtt a lengyel elsô titkárral hitelesíteni az önként vállalt Quisling-szerepet. Gomu´lka csak 1958 májusában iktatta szófiai és bukaresti látogatása közé budapesti útját. Ennek feltétele azonban az volt, hogy Nagy Imre ellen nem folyhat per. Kádár megszegte erre vonatkozó ígéretét, mert éppen májusban kezdôdött el a per halálos ítéletet kimondó utolsó szakasza. Errôl Gomu´lka utólag értesült. (A budapesti lengyel nagykövetség, élén A. Willman nagykövettel megdöbbentôen híven tájékoztatta feletteseit mindarról, ami 1956 ôszén és 1957-ben Magyarországon történt.)
Tischler János bevezetôben idézett dokumentumkötetének irataiból is kiderül, hogy Gomu´lka, amennyire lehetett, kiállt Nagy Imre mellett, s Hruscsovnál is közbenjárt azért, hogy ne végezzék ki, miközben a testvérpártok vezetôi példás megtorlást követeltek. Gomu´lka joggal arra hivatkozott, hogy a túlzott megtorlás rombolóan hat a nemzetközi munkásmozgalomra. Hruscsov álságosan magyar belügynek tekintette az akasztásokat. Gomu´lka mint fegyelmezett kommunista s a lengyel társadalmat 1957 ôszétôl mindinkább megzabolázó pártvezetô 1958. június 28-án Gdanskban elhangzott beszédében azonban már helyeselte „az imperialisták járszalagjára került Nagy Imre” kivégzését. E váratlanul vonalas beszéd megtartásához talán az is hozzájárult, hogy Gomu´lka a célirányos hangulatjelentésekbôl megtudta; június 18-án a Chorzów–Budapesti Honvéd labdarúgómérkôzésen a jelen levô tizenötezer fônyi nézôközönség kikövetelte a meccs kezdetén, hogy egy perces néma vigyázzállással adózzanak a két nappal korábban kivégzett magyar mártírok emlékének. Európának ezen a felén a lengyelek a Nagy Imréék melletti nyílt tüntetéssel szinte krisztusi korral megelôzték a rendszerváltoztatás évét.
Kádár 1957 ôszén a testvérpártok moszkvai találkozóján már magabiztosan azt fejtegette Gomu´lkának, hogy jobb az engedetlen társadalmat a kezdet kezdetén torkon ragadni, megrázni, majd engedni a szorításon, hogy így az a legkisebb lélegzetvételnek is örülhessen. Ezt fordítva tenni veszélyes. A LEMP elsô titkára tizenhárom év múlva jut el a kádári megtorlás következetességének csúcspontjára; tűzparancsára 1970 decemberében közel ötven embert lônek agyon és több százat sebesítenek meg a párt karácsonyi ajándéknak szánt, váratlan és brutális áremelései ellen tüntetô tengerparti munkások közül.
A lengyel nemzet ünnepelt hôseként 1956-ban hatalomra került pártvezér gyűlölt tömeggyilkosként került le a történelem színpadáról, s ezzel mintha Kádár pályájának kezdete jutott volna neki „végként”. Gomu´lka megélte a Szolidaritás történelmi létrejöttét, Kádár megélte az általa kivégeztetett mártírok újratemetését. Jaruzelski pályája szerencsésebb: megélte a rendszerváltozást, amelynek kezdetén – a kerekasztalnál született megállapodás eredményeként – köztársasági elnökként képviselte az átmenetet, s évekkel késôbb visszaszerezte a társadalom nem kis részének rokonszenvét. Kádár életútjának panoptikumában Gomu´lka, Gierek és Jaruzelski összes történelmi maszkjai és gesztusai megmutathatók.
Copyright© Európai Utas-2002