MittelFest 2001, Cividale

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Sárközy Júlia
„VÁNDOR… KÖZÖS HAZÁNK VOLT RÓMA ÉS AZ IS MARAD”

ECCA l HOSPITALIS l Sh l STEPHANI l REGIS l HUNGAROR… – ezt a feliratot betűzték évszázadokon át az Örök Városba érkezô magyar zarándokok. Ez a pár latin szó állt útmutatásként az ôket – hosszú lovaglás, gyaloglás, Alpokon és Appennineken át szekérrel való átkelés és döcögés után – befogadó római szállásuk bejárata felett: Íme, a magyarok királyának, Szent Istvánnak a vendégháza… Így volt ez a XI., XV., XVIII. és a XX. században is, és így van ma is. A Rómába érkezô magyarok saját vendégházukban érezhetik otthon magukat a kereszténység fôvárosában. Szent István akarata volt, hogy a magyar zarándokok Keleten és Nyugaton, a Szentföldön és Szent Péter apostol sírjánál és trónusánál, Jeruzsálemben és Rómában is védelemben és gondozásban részesüljenek.
Királyunk választása nem akárhová, a Szent Péter-bazilika déli tövében álló apró templomra esett, az elsô vértanú, Szent István ereklyéjét ôrzô szentélyre. Ehhez épített „hospitályt”, ahol a magyar zarándokok szállásra és ellátásra találtak. Egy pici templomocska a XI. századi Rómában: az egykori Mars istennek szentelt mezôn, ahol a székesegyház ma már azonosíthatatlan elôdje állt. István korában egy harangtornyos, számtalan európai másához hasonló ókeresztény bazilika emelkedett (egészen a középkor végéig) Szent Péter apostol sírja felett. Mégis a kereszténység bazilikája volt már évszázadok óta, gombamód szaporodó templomocskák gyűrűje övezte. Ezek közül az egyiket, a vértanúról elnevezett Santo Stefaninót kapták meg a magyarok, talán magától a koronaküldô II. Szilveszter pápától. Ôsi templom volt ez, és ismert már a keresztény antikvitásban is, a legközelebbi a bazilikához, az egyik elsô mártír dicsôségét hirdette, talán II. István pápa emelte.
Az ide igyekvô magyar zarándokok a bazilikát pillantották meg elôször, majd a homlokzattól rögtön balra saját templomukat és szálláshelyüket. Ezer évvel ezelôtt (sôt egészen a modern kori ásatásokig) nem tudhatták, hogy a templomocska alatt pár méterre római sírok fekszenek, az ókori szarkofágokat védô temetôfal túlsó oldalán pedig keresztény katakombák labirintusa húzódik, és Szent Péter sírját rejti. A saját templomukba tartó magyarok talán csak romokat láttak maguk körül, eldôlt és borostyánnal benôtt oszlopokat, márványtömböket feliratokkal, az egykor itt, a Mars-mezôn tomboló Néró-cirkusz maradványait, ahol Péter apostolt keresztre feszítették… IMPERATOR l DIVUS l NERO – betűzték latinul a köveket a magyar egyházi legátusok, majd a bejárat feletti sorra emelték tekintetüket, és tudták, hogy a pogány földre emelt sziklán van otthonuk. A Stefaninót István király 12 kanonokot is befogadó díszes prépostsággá bôvítette, és „mellé kôfallal kerített szállást épített a magyarok számára, akik ájtatosság végett a Szent Péter egyházat felkeresik” – szól hű beszámolójában az 1080 táján írt Nagylegenda szerzôje. A Györffy György professzor által 1975-ben talált (és véleménye szerint elnagyolt) alaprajz szerint a bazilika déli oldalán álló templomhoz egy fordított L alakú szárny csatlakozott, egyforma helyiségekkel (ezek voltak az István-féle vendégház cellái), s végigfutó oszloptornáccal. Mindebbôl újabb ezer év elmúltával csak hét oszlop maradt meg a mai sekrestyébe építve, valamint két tábla, az egyik a bazilika külsô falán (ha szembeállunk a székesegyházzal, a bal oldali kapunál a szigorú svájci gárdistáknál kell bekéredzkednünk, hogy megközelíthessük). A másik táblát a jubileumi szent évben, 2000. október 8-án, a magyar nemzeti zarándoklat alkalmával helyezték a sekrestye folyosófalára Paskai László bíboros-prímás áldásával. „Heic exstabat fere ab anno MXXX usque ad annum MDCCLXXVI… Itt állt 1030-tól 1776-ig az a zarándokház, amelyet Szent István, a magyarok elsô királya az apostolfejedelmek sírjához zarándokló magyaroknak építtetett…” – szól a latin nyelvű felirat, amelyre bárki könnyen rátalál a bazilika sekrestyéjébe lépve. A kezdeti tervek ellenére a táblának alkalmazkodnia kellett az itt sorakozó összes többihez, így nem kerülhetett fel rá az egykori magyar házat ábrázoló dombormű.
A templomból és a hozzá épített zarándokházról ennyi krónika maradt tehát az utókorra: a hospitale de Ungaris híre azonban nem veszett el. III. Ince és IX. Gergely pápa oklevele is megôrizte a magyarok emlékét.
Idôközben azonban a Szent Péter-székesegyház a pápai állam hatalmával arányosan terebélyesedett. A Santo Stefanino még állt, amikor Michelangelo homlokzatot varázsolt a bazilika elé, és kupolát emelt a tetejére, nem állt útban akkor sem, amikor Bernini oszlopait rakták le (1557-ben Tiberio Alfarano mérnökmester a régi épületekrôl készített nyilvántartásában megemlítette a magyar templomot és házat), 1776-ban viszont, a sekrestye kiépítésekor VI. Pius pápa az ezt megakadályozó templomocska lebontása mellett döntött. A Santo Stefaninóért és a magyar vendégházért a Szentszék 7500 scudo (tallér) kárpótlást fizetett, amelyet a Collegium Germanicum-Hungaricumra bízott azzal a kötelezettséggel, hogy az összeg kamataiból gondoskodjon a Rómába érkezô magyar zarándokokról. Új „hospitály” azonban nem épült, és majdnem kétszáz évet kellett várni, amíg a magyarok ismét saját otthonra találtak az Örök Városban.
Nem tűnik hitelesnek a legenda, miszerint elsô királyunk személyesen is járt volna Rómában, az azonban biztos, hogy István mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn Itáliával, nemcsak Rómával, hanem a bencés rend anyamonostorával, a Nápolyhoz közelebbi Monte Cassinóval, amelyet Anasztáz, István fô tanácsadója Szent Adalbert kíséretében keresett fel. Rómában a pálosok rendje telepedett le, V. Miklós pápa 1454-ben adományozott nekik templomot. A Santo Stefano Rotondót, az ismét az elsô vértanú Szent Istvánról elnevezett körtemplomot, az ókeresztény Róma egyik csodáját, amely a hét domb közül a Coeliumról tekintett rá a közeli Lateráni-bazilikára és az ókort jelképezô Colosseum árkádjaira.
Ezt látták celláik ablakából a magyar pálosok, akik ha éppen nem a kolostor udvarán a Zsigmond-címerrel díszített kútból húztak fel vizet, a közeli reneszánsz márványkúthoz jártak ki. A kolostor fala mentén húzódó utca végén áll ma is a hajó alakú vízköpô, és a klasszicista Róma-rézkarcokon elválaszthatatlan díszlete lett a magyar templomnak. A pálos szerzetesek a templomot és a kolostort a várostól északra fekvô birtokukból tartották fenn, ahol a mai napig ôrzik azt a ritka Szűz Mária-ikont, amelyet a legenda szerint a törökök elôl menekítettek ki Magyarországról. A szoptató Szűzanya bizánci festményét a pálosok hozták el magukkal öszvérháton egészen Rómáig, ahol egy fügefa ágára került fel, és csodát tett – ahogyan a Santa Maria di Galeria-templom idôk rágta falfestményei beszámolnak a történtekrôl.
A Rómában élô leghíresebb pálos a Torna megyébôl származó Lászai János volt (Johannes Lazo) – sok szerzetestársával együtt a Szent Péter-bazilika gyóntatója –, aki 1523-ban a városban pusztító pestisben halt meg, örök nyugalomra a Santo Stefano Rotondóban talált. Saját tollából származó epitáfiuma sorai szólítják meg a cikkünk címében szereplô vándort – Cs. Szabó László fordításában. Pálosok, a Bolognában tanuló magyar humanista diákok, a Rómába diadalmenetben megérkezô Bakócz Tamás esztergomi érsek – ôk látták, vagy legyünk hitelesebbek, láthatták a Szent Péter-bazilika melletti magyar templomot és zarándokházat.
Az 1776-ban történt lebontásakor a Santo Stefano Rotondót szentelték fel Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Lászlónak. Államalapító királyunk tiszteletére külön kápolnát csatoltak a körtemplomhoz. A pálos kolostor egyébként 1580-tól az egyesült Collegium Hungaricum-Germanicum tulajdonába került, és külön szállása a magyar papoknak csak 1927-ben lett, amikor a Magyar Tudományos Akadémia és a Pápai Magyar Intézet közösen megvásárolta a Tevere folyó jobb partján álló Falconieri-palotát. Tudósok és papok a város szívében, a II. Gyula pápáról elnevezett történelmi via Giulián találtak otthonra, éppen félúton a Szent Péter-bazilika és a jezsuita Collegium épülete között. Ma is elég kilépni az impozáns római magyar akadémiából, máris a reneszánsz Farnese-palota köszön vissza, a máglyán elégetett Giordano Bruno szobra, Pompejus ókori színházának félköríve… mindezt pedig egyszerre az épület tetejérôl fogjuk át tekintetünkkel. Az Akadémia utolsó emeletérôl csigalépcsôn kapaszkodhatunk fel Róma kék egébe, Borromini Janus-arcú lodzsájára, ahonnan az egész város lábunk elôtt hever.
A történelem viszontagságai folytán azonban az elmúlt évtizedekben a két intézmény közötti együttélés nem ígérkezett mindig könnyűnek; a Rómába menekült egykori pannonhalmi diák emlékei szerint az akadémia egykori igazgatója leverette az utcai homlokzatot díszítô Madonna-képet, és a nagybejáratot is lezáratta a papok elôl, akik a rakpartra nyíló vaskapun jártak ki és be, amíg az igazgató azt is behegesztette, lett is ennek híre egész Rómában, a via Giuliára siettek rögtön a napilapok fotósai. A helyzet megoldására Mindszenty József bíboros hercegprímás már 1946. június 20-án (az egykori magyar zarándokház lebontásának 170. évfordulóján) a Santo Stefano Rotondo visszaszolgáltatását kérte a Szentszéktôl, ezt szerette volna magyar nemzeti templomként látni, s a mellette levô egykori pálos kolostort zarándokházként. „Nem akarunk mást, mint hogy Szent István nagylelkű alapítása szellemében újból ôsi atyai házat találjunk az Örök Városban…” – írta Mindszenty. Álma más utakon valósult meg. A szintén külföldre menekült Fáy Erzsébet nagylelkűségébôl, aki az általa ápolt dúsgazdag Duncan Oliver angol lord vagyonát a római magyar ház megépítésére fordította. A telket az olasz fôvárosban Zágon József és Mester István, a Pápai Magyar Intézet volt vezetôi választották ki. Mindketten magas hivatalt töltöttek be a Vatikánban, mégis személyesen járták be a várost, hogy méltó helyet találjanak az újjászületô zarándokház számára. „A via del Casalettóra esett a választás. Akkoriban még nagy mezôség volt mindenfelé: dombos szép vidék, a telek alatt nagy nádtenger. A telek tulajdonosa, Pasini ügyvéd fogadott bennünket egy XVIII. századi kis palotában. Mennyibe kerülne?” – olvasható Mester atya visszaemlékezéseiben. AZ 1965-ben megindult gyűjtés Svájcon keresztül elért egészen Amerikáig, a megnyitás dátuma pedig 1967. augusztus 20-ra esett. Az épületet ma az azóta már kiszélesedett város veszi körbe, a Szent István-ház azonban megôrizte zarándokváró jellegét. A kaotikus forgalom zajától védett udvarában pálmák és mimózafák virágoznak egymás mellett, és a konstrukció modernsége is sokat veszít személytelenségébôl, amikor észrevesszük, hogy a magyar ház falait Prokop Péter papfestô alkotásai varázsolják élô galériává. Az ô műve a kápolna oltárfestménye is, és ide került a Szent Péter-bazilika sekrestyéjébôl kimaradt dombormű az egykori Szent István-zarándokház ábrázolásával. A carrarai márványtábla ünnepélyes felavatása 2001 októberére esett a Vatikáni Múzeumban vendégül látott magar keresztény kiállítás megnyitásával egy idôben.
Rómában minden nemzet vándora otthonra talál: németek, franciák, lengyelek, ma már a fülöp-szigetiek is… az a tény pedig, hogy nekünk, magyaroknak az Örök Városban ezer esztendô alatt több otthonunk is volt, csak azt mutatja, hogy büszkén második hazánknak tekinthetjük, ahol a Szent Péter-bazilika tövében, a pálosok kolostorában, a műemlékpalotában, a via del Casalettón… vagy egy másik nádassal teli mezôn újabb ezer év múltán is megpihenhetünk.