AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Cs.Szabó László
AZ ÚJRA MEGTALÁLT RÓMA

a cikk nyomtatása

Az írók kétszeresen is megszenvedték Európa tragédiáját: egyrészt hazájuk jajszavát hallották, másrészt Rómáért reszkettek. Szenvedtek attól, amit maguk körül láttak, és félve gondoltak arra, hogy mi történhet Itália szívében.
Két harckocsi vitte feléjük szakadatlan a halált: az egyik – a valóságos – szülôfalujukat fenyegette pusztulással, a másik – a képzeletbeli – Rómára tört. Állandóan két repülôgép zúgása riasztotta fel ôket álmukból: az egyik – a valóságos – szülôházukat rombolta porig; a másik – a rémálom gépének – árnya arra a mindenki számára közös szellemi szülôházra vetôdött, amelynek Róma a neve. Ez a ház ép. A mi házunk leomlott, de újra felépítjük, megvan a minta: Róma. Amíg Róma áll, tudjuk, mit folytassunk, akkor is, ha a mi házunk földig lerombolódott.
Ez a város Európa emlékezete. Az emlékek és nem az ingatag jellem különböztetik meg az embereket egymástól. Ugyanígy Európát is az emlékei különböztetik meg a többi földrésztôl. Ezek az emlékek szétszórva megtalálhatók Svédországtól Szicíliáig és Kijevtôl Lisszabonig, de csak a Milvius híd és Ostia között lelhetôk fel sűrítetten, tíz vagy tizenkét emeletnyi mély rétegben. Négyezer évvel ezelôtt a krétai hajósok, kétezer éve a kisázsiai kalózfejedelmek és immár ezer éve a normannok feszítették vitorláikat e virtuális központ felé; manapság is ez a központ vonzza magához mindazok tekintetét, akik feldúlt hazájukban az örök európai szellemet kívánják újraéleszteni. Ezért reszkettünk hát Rómáért: azért remegtünk, hogy emlékezhessünk.
Machiavelli óta az olaszok mindig azért keseregtek, mert az angolok, a franciák, a spanyolok és a hollandok megelôzték ôket az egységes állam megteremtésében. De mit jelentett ez az idôbeli elôny a történelmi valóságban? Azt, hogy néhány európai népet idôben szervezhetett központi hatalom mások elleni támadásra. Az államok létéhez számtalan erény szükséges: a hôsiesség, a fegyelem, a kitartás, az áldozatkészség. De olyan rossz tulajdonság is nélkülözhetetlen, amelyet dicsôítenek, olyan hiba, amelyet erényként tisztelnek: az önzés. Az olaszok pedig nem tudtak önzôk lenni: ez magyarázza, miért jött létre olyan késôn egységes államuk. Az olasz nép tudott maradni, nép, mely a szív szavára hallgat, sokkal inkább, mint az állam, amely nem habozik, ha a nép szívét a politikai hatalomért fel kell áldoznia.

Az olasz mintaszerű nép. Olyan nép, amely nem kebelez be idegen szigeteket vagy ellenséges rétegeket, nincs önmaga elôtt rejtegetnivaló titka, a lelke teljesen szabad. Olyan, mint a rózsa, melynek nem kell idegen magokat kivetnie önmagából. És mivel nincsenek tisztázandó belsô kétségei, védekeznie sem kell, vagy bárkit is irigyelnie, jellemének sértetlenségét nem kell másoktól féltenie. Az olasz lélek tárva-nyitva áll minden irányzat elôtt, és valahányszor adottságai a zsenialitás magaslataiba szárnyalnak – Dantétól Ficinóig és Giordano Brunótól Giambattista Vicóig –, Európa új egyetemes eszmével gazdagodik. Más népek ilyenkor szándékosan teremtenének hasonló egyetemességet, és azt küldetésnek tekintenék, amelyért még ölni is érdemes. Az olaszok számára az egyetemesség természetes állapot. Valahányszor olaszok között vagyok, derűsen, megértéssel, szeretettel gondolok minden más népre. Még görcsös magyar lelkem aggodalma is megenyhül és kitárul a világ elôtt. Számtalan, önmagát tökéletesnek mondó tervet olvastam az Európai Egyesült Államokkal kapcsolatban, de az igazi Európai Egyesült Államok csakis az olasz nép szellemi hatása alatt jöhetne létre.
Rómában élni azt is jelenti, hogy közelebb kerülhetünk ehhez az Európához. Mégpedig kétféleképpen. Azokon a köveken keresztül, melyekben csaknem négy évezred halmozódott fel, nem elôre megszabott tervek vagy bármiféle kiagyalt rendszer alapján, hanem szervesen, népek és évszázadok közös erôfeszítésének eredményeként. Meg az olasz népen keresztül, mely csodálatra méltó életerejével lelket önt ezekbe a személytelen kövekbe, s nap mint nap megújítja ôket. Rómában keresd mindig, ugyanazon a helyen és ugyanabban az idôben a mát és az idôk hajnalát, a mélységet és a magasságot, a kicsinyt és a hatalmast, az egy nap virágját s az idôtlen eszmét. Nem múzeum, hanem egy tér e város jelképe: egy tér, lent a ponyvák alatti pultokkal, a halszaggal és a piaci szeméttel, fent pedig, a ponyvák fölé magasodva, Giordano Bruno alakjával, aki elhomályosítja a csillagokat. Campo de’Fiorinak hívják ezt a teret, ahol az emlékmű és a ponyva, a nép és a géniusz harmonikus egységbe fonódik, és egymást magyarázzák a külföldiek lelkének, például az enyémnek és sok más ezer magyarnak, akik utánam érkeznek majd e város küszöbére. Újra megtaláltam Rómát, hiszek Európában, és örülök az életnek.

Copyright© Európai Utas-2002