AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Ujváry Gábor

Magyarságtudomány idehaza és külföldön
A Balassi Bálint Intézetrôl

a cikk nyomtatása

1915 telén és 1916 tavaszán egy mindössze 28 éves magyar fiatalember nagyra törô terveket dédelgetett és fogalmazott meg Berlinben, a Német Birodalom és az európai tudomány fôvárosában. A háború kellôs közepén is a népek közötti megértést és közeledést szorgalmazta, a fegyverek diktálta káoszban is a kultúra megtartó erejét hirdette.
A fiatalembert Gragger Róbertnek hívták. A hungarus-tudat egyik utolsó, megkésett képviselôje volt. Bár apai és anyai ágon is német ôsei voltak, magát öntudatosan magyarnak vallotta. Úgy, hogy a németséghez való kötôdését sem veszítette el. Ôszintén és hittel vallotta, hogy a kicsiny népnek számító magyarság kultúrájának ismerete egy nagy nép számára is haszonnal járhat. Ez a meggyôzôdése szerencsésen találkozott a német kulturális politika akkoriban népszerű törekvésével, a külföld tanulmányozásának (Auslandsstudien) egyetemeken történô meghonosításával, amelynek szószólója Gragger késôbbi legbensôbb barátja, Carl Heinrich Becker, a XX. századi német tudománypolitika meghatározó személyisége volt.
Graggernek páratlan ambíciója, szervezôkészsége, gyakorlatiassága, ügyessége és diplomáciai érzéke, valamint megnyerô természete révén a tudománynak nem éppen kedvezô idôpontban is sikerült elérnie, hogy a berlini egyetemen magyar tanszéket létesítsenek s ennek élére ôt nevezzék ki. Úgy, hogy ehhez a korszak legbefolyásosabb tudósainak, politikusainak, köztük a berlini egyetem rektorának, a nemzetközi hírű klasszika-filológusnak, Wilamowitz-Moellendorffnak és a közép-európai gazdasági egység gondolatát igazán hatásosan elôször megfogalmazó államtitkárnak, Friedrich Naumann-nak a támogatását is megszerezte. (Minderrôl bôvebben írtam az Európai Utas 44. számában Graggerrôl megjelent tanulmányomban.)
Bár a prágai, a helsinki, az uppsalai és a párizsi egyetemeken már a világháború elôtt is oktattak magyar nyelvet, Gragger alapítása mégis egyedülálló volt. Egyedülálló, mivel a kezdetektôl fogva nem pusztán a magyar nyelvet, esetleg még a magyar irodalmat oktató tanszéket kívánt létrehozni. Hanem olyat, amelynek – ahogy Apponyi Albert magyar kultuszminiszternek írta 1916 júliusában, majd szeptemberében – „Missiója lesz: nyelvünk, kultúránk múltjának és jelenének ismertetése a német közönség elôtt. (…) Szélesebb körök elôtt is tárgyiasan, adatokkal kell majd igazolnia, hogy a magyarságot joggal különb hely illeti meg az európai kultúrában, mint amilyent, nagyrészt nyelvi elszigeteltsége miatt, eddig juttattak neki.” „Az új intézetnek célja lesz, hogy módot nyújtson a berlini egyetem hallgatóinak és a tudomány más művelôinek a magyar nyelvtudomány, irodalomtörténet, politikai történelem, kultúrtörténet, művészettörténet művelésére. Célja lesz továbbá a magyar nyelv ismeretének minél szélesebb körökben való terjesztése.”
Gragger tehát már az elsô háború idején összekapcsolta a magyar mint idegen nyelv tanításának programját a magyar tudomány és kultúra értékeinek közvetítésével. Nem sokkal késôbb pedig, a Német Birodalom és a Monarchia összeomlása és veresége után nevet is adott az újszülöttnek: „Ungarologie”-nek – ez magyarosodott azután hugarológiává – keresztelte el. „Az elsô hungarológiai intézet a világháború idején létesült a berlini egyetemen – jelentette ki 1922-ben. – Ennek az intézménynek az az alapelve, (…) hogy az oktatásban és a kutatásban ne csak a filológia és a történettudomány kérdései szerepeljenek, hanem az egész magyar kultúrkör megragadható legyen.”
Ezt azonban már egy új korszakban fogalmazta meg Gragger. Magyarország – régóta vágyott – teljes függetlenségét és önállóságát visszaszerezte ugyan, ennek azonban iszonyatos ára volt. Az országot megcsonkították, szinte életképtelenné tették, a magyar népesség egyharmada idegen uralom alá került. Hiába küzdött a magyar békedelegáció vezetôjeként a korábban Gragger törekvéseit támogató Apponyi Albert a magyar érdekekért: a gyôztesek meghallgatták az egyik legnagyobb magyar szónok érveit, de eszük ágában sem volt azokat elfogadni.
Magyarország államterülete harmadára zsugorodott. Az európai nagyhatalom, a soknemzetiségű Monarchia fölbomlott, helyén a nemzetiségi problémával viaskodó „nemzeti” kisállamok alakultak. A korábban is kis népnek számító magyarságot határok szabdalták szét. Ebben a reménytelennek tűnô helyzetben az addigi állam- (vagy politikai) nemzet fogalmával szemben a magyarokat immár a határokon átnyúlva is magában foglaló kultúrnemzet fogalma került elôtérbe, a kulturális politika „nemzetmegtartó” szerepe rendkívül megerôsödött.
A két világháború közötti Magyarország legsikeresebb – mert álmainak egy részét megvalósítani is képes – kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kuno ezt fölismerve látott munkához. Tudta, mennyire fontos a magyarság külföldi megismertetése, az addig elhanyagolt – s a legjobb értelmében vett – kulturális és tudományos propaganda beindítása. S tudta azt is, hogy a berlini magyar intézetet már a háború elôtt – igaz, akkor még egészen más politikai körülmények között – az övéhez hasonló szellemben és szemlélettel megalapító Gragger Róbertben méltó társra talál tervei kivitelezéséhez. Közös céljukat – már mindkettejük halála után – 1936-ban a Debreceni Nyári Egyetem létrehozója, Hankiss János A kultúrdiplomácia alapvetéseként fogalmazta újra:
„a) a magyarságot minden vonatkozásában ismertté tenni; jóvátenni a múlt mulasztásait s különösen az osztrák spanyolfal okozta mérhetetlen károkat;
b) a nemzetek versenyében minél elôbbre vinni Magyarországot;
c) a revízió ügyét elômozdítani.”
Ennek érdekében Klebelsberg Gragger és a nemzetközi hírű kultúr- és közigazgatási szakember, Magyary Zoltán segítségével, tevékeny támogatásával alakította ki a mindenekelôtt elitnevelési célokat és hungarika-kutatásokat szolgáló külföldi magyar intézetek és kulturális képviseletek, valamint a magyarságot és annak nyelvét külföldön a graggeri hungarológia-fogalom értelmében megismertetô külföldi magyar tanszékek és lektorátusok rendszerét. Emellett pedig idehaza is megalapozták a valamivel késôbb, Hóman Bálint kultuszminisztersége idején kiépülô hungarológiai intézményhálózatot.
A húszas évek közepén már elterjedt a hungarológia elnevezés, illetve annak magyar szinonimája, a magyarságtudomány szó használata. Ugyanekkor kezdôdtek azok a máig tartó, meddô viták, amelyek jelentésükkel kapcsolatosak. A neves antropológus, a magyarságtudomány szóösszetételt elôször alkalmazó Bartucz Lajos, illetve a korszak egyik legkiválóbb gondolkodója és esszéírója, Németh László mégis szinte azonosan, kiterjesztve értelmezték a fogalmat. Hasonlóan, mint Gragger vagy mint a korszak vége felé, 1942-ben a francia–magyar kapcsolatok és Balassi avatott kutatója, Eckhardt Sándor: „… a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magában foglalja, és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja.
A magyarságtudományba beletartozik tehát a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sôt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és a jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környezô népekre is, melyekkel szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár tengerentúli diaszpróáiban.”
A korszak nagyszabású magyarságtudományi vállalkozása volt a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda egyes tudományszakok modern összefoglalását adó Hungarológiai sorozata. Ebben jelent meg Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Története (I–VII., 1929–33), A magyarság néprajza (I–IV., 1933–37) és a földrajzi alapmunka, a Magyar föld, magyar faj (I–IV., 1936–38). Magyarságtudomány (1935–37, majd 1942–43) címen folyóiratot alapítottak, de a Láthatár (1933–1944) és a Debreceni Szemle (1927–44) is a hungarológia fórumai voltak. Az 1939-ben kiadott, a legkiválóbb magyar művészek és tudósok – Babits Mihály, Bartucz Lajos, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Gerevich Tibor, Kerecsényi Dezsô, Keresztury Dezsô, Kodály Zoltán, Ravasz László, Szekfű Gyula, Viski Károly, Zolnai Béla, Zsirai Miklós – jegyezte Mi a magyar? kötet igazi könyvsláger volt, sok tanulmánya még ma is a magyarságtudomány alapmunkái közé tartozik. 1927-tôl működött a – hamarosan az érdeklôdô külföldiek magyar nyelvre tanítását is fölvállaló – Debreceni Nyári Egyetem. Az 1939/1940. tanévtôl, Eckhardt Sándor elképzelései alapján, Németh Gyula vezetésével működött a budapesti tudományegyetemen a számos tanszéket magában foglaló Egyetemi Magyarságtudományi Intézet. Az Államtudományi Intézet, majd annak Teleki Pál halála (1941) utáni jogutódja, a Teleki Pál Intézet, valamint az 1936-ban elôször Pécsett, majd a többi egyetemi városban, Budapesten, Szegeden és Debrecenben is megalakult Magyar Kisebbségi Intézetek csatlakoztak a hungarológia intézményrendszeréhez.
A kulturális diplomácia rendkívül hatékonyan és eredményesen dolgozott. Tevékenységének köszönhetôen sorra alakultak a – Klebelsberg szavaival élve – magyar kultúra külföldi ôrszemei, a Collegium Hungaricumok (1924: Bécs és Berlin, 1927: Róma), a magyar tanulmányi központok és tájékoztató könyvtárak, az európai egyetemeken magyar állami segítséggel alakult magyar intézetek, tanszékek és lektorátusok. A tiszti címtár kimutatása szerint 1944-ben 13 – az Egyesült Államokat kivéve kizárólag európai, és ha az akkor a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriát külön országnak tekintem, akkor 13 helyett 14 – országban, 38 városban összesen 69 magyar kulturális és tudományos képviselet létezett. (Ezek egy része persze a háborús viszonyok miatt szüneteltette működését. Sok olyan város volt – például Bécs, Berlin és Róma –, ahol egyszerre több magyar intézmény: Collegium Hungaricum, egyetemi intézet, tanszék és lektorátus külön-külön szervezeti egységként volt fölsorolva.)
Több olyan folyóirat indult, amely a nagy világnyelveken tájékoztatta az érdeklôdôket a magyarsággal kapcsolatos hazai és külföldi kutatások legfontosabb eredményeirôl. A sort a mindmáig „klasszikusnak” és példának tekintett Ungarische Jahrbücher (1921–1943) nyitotta, ezt követte a Revue des Études Hongroises (1923–1929, 1923 és 1927 között Revue des Études Hongroises et Finno–ougriennes címen), majd a Nouvelle Revue de Hongrie (1932–1943) és a The Hungarian Quarterly (1936–1944).
A két világháború közötti idôszak tehát a magyarságtudomány fénykora volt. A Gragger elgondolta fogalmi alapokon kialakult és megszilárdult a – pontosan egyébként nehezen meghatározható – hungarológia bel- és külföldi intézményrendszere. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt direkt politikai szerepe, a legjobb értelemben vett kulturális és tudományos propaganda keretei között maradt. Művelôi – mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren – az amúgy is aranykorát élô magyar humántudományok legismertebb és legkiválóbb képviselôi közül kerültek ki, eredményei pedig igen komolyak voltak.
A második világháború után, az „átmenet” éveiben nagyjából változatlan formában működött tovább a magyarságtudomány intézményrendszere. (Csak egy beszédes adatot hoznék ennek bizonyítására: 1947 tavaszán még mindig ötven magyar tudományos és kulturális képviseletet számoltak össze a határainkon túl. Az 1944. évi 69-cel szemben – figyelembe véve, hogy a németországi magyar intézetek, tanszékek, lektorátusok ekkorra már kivétel nélkül bezárták kapuikat – ez azt jelzi, hogy igyekeztek megôrizni a háború elôtti állapotokat.) A mélyreható, sok tekintetben mindmáig érzékelhetô változások 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében következtek be. A hamis internacionalizmusnak a szavak fölött is éberen ôrködô világában a magyarságtudomány és a hungarológia emlegetése jobb esetben is a nacionalizmus és a sovinizmus vádját vonta maga után. A szomszédok „érzékenységének” tiszteletben tartása fontosabb volt, mint saját érdekeink védelme.
Az 1949 végén alakult Kultúrkapcsolatok Intézete határozta meg a kulturális és a tudományos diplomáciát, amely ezután szinte kizárólag Kelet-Európa irányába tájékozódott. (Maga az intézet különbözô elnevezésekkel egészen a rendszerváltásig, 1989-ig működött. Feladata persze – különösen az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években – legalább annyira belügyi és titkosszolgálati jellegű volt, mint külügyi, kulturális vagy tudományos.) A két világháború között kiépített hungarológiai intézményhálózat szinte teljes egészében a „vasfüggönyön” túlra került, és hamarosan összeomlott.
A magyar mint idegen nyelv oktatása is átalakult. A korábban a magyar kultúra iránti érdeklôdés okán ide érkezett diákokat és kutatókat olyan egyetemisták váltották föl, akiknek többsége Magyarországról semmit sem tudott. Sokan érkeztek a „harmadik világból” s a „fejlôdô országokból”, s a finoman szólva is torzan értelmezett internacionalizmus jegyében tanultak itt. Számosan egészen véletlenül – mondjuk Csehszlovákia vagy Lengyelország helyett – kerültek Magyarországra, szakirányukat nem is határozhatták meg: errôl ideküldôik gondoskodtak. Ugyanakkor – s ez mindenképpen pozitív következménye volt e negatív jelenségeknek – a külföldi diákok nagy száma miatt sorra alakultak a magyar mint idegen nyelv oktatására szakosodott intézmények (1952: ELTE BTK Központi Nyelvi Lektorátusa; 1957: Külföldi Ösztöndíjasok Egyetemi Elôkészítôje, a késôbbi Nemzetközi Elôkészítô, Magyar Nyelvű Elôkészítô, aztán Kodolányi János, majd Magyar Nyelvi Intézet; 1976: BME Nyelvi Intézetének Magyar Nyelvi Csoportja; 1989: Közgazdasági Egyetem Nyelvi Intézete). 1958-ban, tíz évi szünet után újra megnyitotta kapuit a fennállásának 75. évfordulóját ebben az esztendôben ünneplô Debreceni Nyári Egyetem.
A hatvanas, majd a hetvenes években – a Kádár-rendszer konszolidációja és nemzetközi elfogadottsága, sôt gyakran elismertsége következtében – már Nyugat-Európa felé is nyitott a magyar politika. A hungarológia új bel- és külföldi támaszpontjai jöhettek létre – részben a régi alapokon. Klaniczay Tibor kezdeményezésére 1977-ben alakult meg a világ különbözô tájain élô hungarológusok nemzetközi szervezete, az elnevezésében – politikai tapintatból – a magyarságtudomány fogalmát még mindig kerülô Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (2002-tôl már Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság). Ennek talán legfontosabb feladata az 1981-tôl ötévenként megrendezett kongresszusok (1981: Budapest, 1986: Bécs, 1991: Szeged, 1996: Róma, 2001: Jyväskylä), a hungarológiával foglalkozó szakemberek nagy seregszemléjének szervezése.
A külföldre küldött magyar vendégtanárok és lektorok munkájának segítésére 1983-ban alakult meg a Magyar Lektori Központ (1989-tôl Nemzetközi Hungarológiai Központ). Az Országos Széchényi Könyvtárban 1985-ben a határon túli magyarságra vonatkozó komplex kutatások irányítására Magyarságkutató Csoportot hoztak létre. (Késôbb a Teleki László Intézetbe tagozódott be.) 1964-tôl Magyarország újra küldhetett vendégoktatókat a nyugat-európai egyetemekre, részben ugyanazokra, ahol a második világháború elôtt már folyt magyaroktatás. Szintén a hatvanas évektôl bôvült a külföldi magyar intézetek rendszere: egymás után nyitották meg a környezô országokban és a fontosabb európai nagyvárosokban a korábbihoz képest megváltozott szerepű – a tudományos feladatokkal szemben inkább a néha rosszízű kulturális-politikai propagandát folytató – kulturális intézeteket.
A nyolcvanas évek végére tehát megerôsödött a magyarságtudomány intézményi háttere. Ugyanakkor azonban, egészen a rendszerváltásig a hungarológia többnyire még mindig az állampárt meghatározta politika szolgálóleánya volt, művelésével pedig egymástól elszigetelten, a másik munkájáról gyakran mit sem tudva foglalkoztak a különbözô intézmények. Bár 1990 után a politikai bábáskodás háttérbe szorult, ám a magyarságtudományi műhelyek munkájának összehangolására, a sokszor bántó, a hatékonyságot gátló párhuzamosságok elkerülésére csak bátortalan – és sajnos meddô – kísérletek történtek.
Ezt felismerve az Oktatási Minisztérium 2001 folyamán a hungarológiával kapcsolatos állami feladatvállalások tisztázására egyeztetéseket folytatott az általa létrehozott Hungarológiai Munkabizottsággal. A munkabizottság – Gragger Róbert elképzeléséhez visszanyúló – hungarológia-meghatározása a következô volt: „a magyar nemzettel kapcsolatos minden kultúrhagyomány, annak megôrzése, fejlesztése”, „tágabb értelemben az e területre vonatkozó tudományos ismeretek oktatása és megismertetése a külföldiek és a külföldiek hungarológiaoktatását hivatásul választó hazai szakemberek számára”.
Nyilvánvalóvá vált az is, hogy Magyarországon is szükség van egy olyan típusú, jól szervezett intézményre, amely a Goethe Intézethez, a British Councilhoz vagy a francia intézetekhez hasonlóan a magyar nyelv – és általánosabban – a magyar kultúra terjesztésével, ennek részeként a minél vonzóbb országkép kialakításával is foglalkozik. Emellett azonban legalább ilyen fontos, hogy a határainkon túl élô magyarok anyanyelvük megôrzéséhez magyar állami segítséget kaphassanak. Ezért az Oktatási Minisztérium – annak tudatában, hogy e tekintetben az Európai Unióhoz való csatlakozással új feladatok hárulnak rá – egy olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely a magyar nyelv és kultúra megôrzésével, fejlesztésével, megismertetésével, terjesztésével és kutatásával kapcsolatos feladatokat lát el, és egységesíti a magyarságtudomány szétdarabolódott intézményrendszerét. E célból alapította 2002. január 1-jén a Balassi Bálint Intézetet. Az új intézet a közel fél évszázados múltra visszatekintô Magyar Nyelvi Intézet és az 1989-ben alapított Nemzetközi Hungarológiai Központ teljes körű jogutódjaként folytatja tevékenységét, amely az intézet alapító okiratában foglaltak szerint számos új feladatkörrel is bôvül. Ennek alapján a Balassi Bálint Intézet:
segítséget nyújt a Magyarországon tartózkodó nem magyar anyanyelvűek magyar nyelvi és magyarságismereti oktatásában;
szaktárgyi, informatikai és idegen nyelvi felkészítést biztosít a felsôfokú képzésre fogadott állami ösztöndíjas külföldiek számára;
ellátja a határon túli magyarok oktatásával és a magyar nyelv ápolásával kapcsolatos feladatokat;
részt vesz a határon túli magyar és a magyar nyelvet oktató pedagógusok és más szakemberek továbbképzésében, nyelvi, szaknyelvi utóképzést, magyarságismereti, kisebbségi kurzusokat szervez számukra;
elôkészít a magyar mint idegen nyelvbôl államilag elismert nyelvvizsga letételére, vizsgáztat, valamint részt vesz a nyelvvizsgák minôségbiztosítási követelményeinek kialakításában;
külföldön is segíti a magyar nyelv és kultúra, illetve a magyarságismeretek oktatását és kutatását;
támogatja a kétoldalú oktatási, kulturális és tudományos megállapodások alapján létrejött külföldi hungarológiai felsôoktatási intézményhálózat működését, ezért vendégoktatókat küld a külföldi oktatóhelyekre (jelenleg az államközi egyezmények keretében 22 ország 37 egyetemén 43 oktató tanít magyar nyelvet és magyarságismeretet);
kapcsolatot vesz fel, illetve tart minden más hungarológiai tevékenységet végzô bel- és külföldi felsôoktatási intézménnyel, intézettel, műhellyel (így további 16 ország 31 egyetemén működô olyan hungarológiai oktató- és kutatóhellyel, ahol nem államközi egyezmény alapján dolgozik magyar kutató, vagy csak külföldi hungarológusokból áll a tanszék);
kutatási, szervezési, tankönyv- és tananyag-fejlesztési és kiadói feladatokat lát el, az utóbbi keretében tudományos és ismeretterjesztô kiadványokat jelentet meg magyar és idegen nyelven;
hungarológiai ösztöndíj- és támogatási rendszert dolgoz ki és működtet;
az Intézet oktatói, kutatói és hallgatói számára olyan szakkönyvtárat gyarapít és üzemeltet, amely bekapcsolódik a hungarológiai szakirodalmat gyűjtô könyvtárak nemzetközi hálózatába, és részt vesz a külföldön lévô magyar hagyatékok, hungarika-anyagok felkutatásában, gyűjtésében, nyilvántartásában és feldolgozásában;
olyan adatbázisokat hoz létre, amelyek a magyar nyelv tanításával foglalkozó oktatóhelyekre és személyekre terjednek ki, az oktatási anyagok rendelkezésre bocsátásával segíti a hungarológiai területen működôk kapcsolattartását;
honlapja révén biztosítja a közvetlen információcserét a magyar nyelv és kultúra, illetve a magyarságtudomány-oktatásban érdekelt valamennyi intézmény és személy között;
a magyar nyelv és kultúra, a magyarságtudomány minél szélesebb körű megismertetését és népszerűsítését célzó kiállításokat, rendezvényeket, szakmai konferenciákat, szimpóziumokat szervez.
A Balassi Bálint Intézet az Oktatási Minisztérium háttérintézményeként a fenti feladatok ellátásában több minisztériummal (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Külügyminisztérium, Miniszterelnöki Hivatal), intézménnyel (Magyar Tudományos Akadémia, Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum, felsôoktatási intézmények), civil szervezettel (Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Anyanyelvi Konferencia) és számos alapítvánnyal működik együtt. Erre törekszik minden olyan hazai és külföldi intézmény, intézet, szerkesztôség esetében is, ahol a hungarológia bármely területének kutatása folyik. Kapcsolatot épít ki a hasonló tevékenységet folytató, Magyarországon működô külföldi kulturális intézetekkel (British Council, Goethe Intézet, Francia Intézet stb.).
Az intézet élén fôigazgató áll, aki szakmai kérdésekben kikéri és figyelembe veszi a tanácsadó, véleményezô és javaslattevô testülete, a Tudományos Tanács véleményét, amelynek tagjait a tudományos élet és az érintett szakmai szervezetek, valamint az államigazgatás képviselôinek sorából nevezi ki az oktatási miniszter. A tanács elnöke Jankovics József, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság fôtitkára.
A Balassi Bálint Intézet megnyitó ünnepségére 2002. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján került sor a Somlói úti új épület konferenciatermében és aulájában. Pálinkás József oktatási miniszter köszöntôje után Amedeo di Francesco, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke Balassi Bálintról, a névadóról tartott elôadást. Kiemelte, hogy az elsô európai értelemben vett, magyar nyelven író költô munkássága mindnyájunk számára példa. Példa arra, hogy az anyanyelv ápolása és a hazaszeretet mennyire megfér az európaisággal, mások tiszteletével. A hat nyelven beszélô Balassi személye pedig amiatt is nagyon fontos a magyarságtudomány szempontjából, mivel a magyar és a külföldi hungarológusok nemzedékei foglalkoztak életével, költészetével és művészetével.
A Balassit szintén nagyra értékelô Gragger Róbert, aki 1915 telén és 1916 tavaszán nagyra törô terveket dédelgetett és fogalmazott meg Berlinben, az oktatás gyakorlati követelményeibôl kiindulva alkotta meg a hungarológia fogalmát. A húszas évek elején pedig már gyakran álmodott arról, hogy a hungarológia magyarországi és külföldi bázisait intézményesen is össze kellene kapcsolni. Adja Isten, hogy álmai – ha megkésve is, de – a Balassi Bálint Intézet megalakításával és reményeim szerint sikeres működésével legalább részben valóra váljanak.

Ujváry Gábor (1960), a Balassi Bálint Intézet 2002. február 1-jével kinevezett fôigazgatója magyar nyelv és irodalom, történelem, valamint levéltár szakon végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Könyvtárosként, archiválóként és levéltárosként dolgozott. 1994–1998 között a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese, 2000-tôl 2002-ig tudományos igazgatója, egyben a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója volt. Közben (1998–2000) a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a nemzetközi kapcsolatokért és a művészeti ügyekért felelôs helyettes államtitkárság titkárságvezetôje-fôosztályvezetôje. A történettudományok kandidátusa, fô kutatási területe a két világháború közötti magyar kulturális és tudománypolitika, a külföldi magyar intézetek története.

Copyright© Európai Utas-2002