AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Lázár Ervin
A KERT

a cikk nyomtatása

A kilencedik kerületi ötemeletes bérház – amelyben lakom – két hasonló szomszédjával és negyedik oldalként egy sivár tűzfallal körülhatárol egy picinyke udvart. Az udvarocska dísze egy vadgesztenyefa. Helyzetéhez alkalmazkodva nem ragaszkodik a fajtársaira jellemzô zömök, terebélyes formához. Vékonyan, megnyúlva törekszik a fény felé, s csak idefönn, az ötödik emelet magasságában nyugszik meg. Ez a fa a mi természettel való kapcsolatunk. Maga a fény felé törekvô erô puszta ténye is felemelô, de az igazi mutatvány ilyenkor tavasszal zajlik, amikor pár nap alatt látszólag a semmibôl kibontja a zöld lobogást. Legszebb a kezdet, amikor a függôfolyosó lakásom elôtti távolából még se zöld, se rügy nem látszik, de már halványka glória lengi körül az ösztövér törzs ágait. Ma reggel kiléptem a lakásajtón, és megláttam a glóriát. Semmi kétség, visszavonhatatlanul itt a tavasz.
S amíg zörögve, zihálva igyekszik értem fölfelé az ôskorszaki lift, már ott állok a gyermekkori kertben, az alsórácegresi intézôlakás kertjében.
A fák mind személyes ismerôseim. Azt nem merem írni „barátaim”, mert bizonyára a baráti érzés egyoldalú volt. A fák nagyon komolyak, zárkózottak és távolságtartók voltak. Igaz, ellenséges nem volt egyik se. A két fehércseresznyefa, a vadkörtére oltott kerek körtét termô ifjú fa, az öreg kálmánkörte a tyúkudvar felôli sarokban. Alája temettük Gyöngyös kutyát. A vörös ringló. A gyümölcse héját magamra ragasztottam, hogy szegény Tusikám sebnek lássa. Jaj, de elvert! A szilvák, a lasponya, a boralma. A szôlôlugas. A kapu melletti terebélyes rétesalmafa. A gyömölcsét nem szerettem, de az ágai közé bújtam olvasni. A mogyoróbokor. Rejtelmes árnyékot vetett a konyha kövére. A hatalmas, öreg diófa. Az ô ágára kötöttük a hintát. Repültünk.
Most meg zötyög velem lefelé az öreg lift, durranás, valami keményen koppan a tetején.
Aha, az almák. Amikor bejöttek az oroszok 44-ben, hamarosan megtörtént utána a földosztás. A volt cselédek földtulajdonosok lettek, mirólunk meg kiderült, hogy a rajtunk valón meg a bútorainkon kívül nincsen semmink. Elejével a földbirtokosnak meghagyott tíz hold földet vette bérbe apám, és munkálta meg saját kezűleg. Amikor a tíz hold is elszállt, apám fuvarosnak állt, két öreg lóval dolgozott, többnyire építkezéseken, még Miskolcra is elvetette a sors. Volt, hogy havonta csak egyszer láttuk. A volt cselédekkel soha semmilyen összeütközésünk nem történt. Egy kivétellel. Ez jutott eszembe a lifttetô koppanásáról. Az éretlen gyümölcsökrôl gondolom, hogy nyár vége vagy ôszelô lehetett.
Gyümölcs a pusztán csak a mi közel egyholdas kertünkben termett. Aki cselédgyerek gyümölcsöt akart enni, beugrott, és lopott magának. Olyan volt ez, mint egy hallgatólagos szerzôdés. Amúgy meg a gyerekek között kurázsivizsga. A cselédek maguknak sohasem ültettek gyümölcsfát, pedig mindegyiküknek volt egy piciny, többnyire szotyolaszár kerítéssel övezett kertecskéje. De a cseléd vándoréletet élt, ma az egyik puszta, holnap a másik, minek ültessen fát? Kinek? Hol leszek én, mire megtermi az elsô gyümölcsöt?! Maradt a lopás, ami persze (joggal) nem számított bűnnek.
Azon az estén tudomásunkra akarták hozni, hogy megfordult a világ. Egy kis figyelmeztetés, hogy az intézô úr tudja mihez tartani magát. Holott tudtuk mi azt figyelmeztetés nélkül is. Szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Láttuk, a „fôsei”-ek, azaz a felsôrácegresi legények is átjöttek erre az alkalomra Alsóba, azaz mihozzánk, Alsórácegresre. Berontottak a kertbe, rázták a fákat, karókkal verték a gyümölcsöt, jó hangosan, azt akarták, hogy lássuk, ott vannak. Most megmutatják a fiúk, hogy ôk az uralkodó osztály. Záróaktusként megdobálták a házunkat. Zuhogtak, kopogtak a házunk tetején a kemény, éretlen gyümölcsök. Arra azért vigyáztak, hogy az ablakokat be ne törjék. Aztán diadalmasan elvonultak. Ez volt az alsórácegresi „Téli Palota ostroma”. És soha többé szóba se került az eset, pedig ott éltünk köztük még évekig. Közben recsegve-ropogva változott az ottani világ is. Mivel nem akartak téeszcsét alakítani, visszaadták földjeiket az államnak, Alsórácegrest átvette az állami gazdaság, avagy ahogy akkor nevezték, a Nemzeti Vállalat. Egy darabig megtűrtek bennünket, de ötvenegyben aztán föl is út, le is út, mehettünk a vakvilágnak.
A házból üzemi konyha lett és átmeneti szállás. A kert nekivadult, fölverte a gaz, rôzsébôl font kerítését eltüzelték, aztán valakinek megfájdult a foga a vastag törzsű cseresznyefákra. Kivágták hát ôket. Amúgy sem teremtek már, a kert elvárja, hogy szorgosan munkálkodjanak benne. Aztán kivágták sorra a többi fát is, amelyiket nem, az kiszáradt magától. Amikor évek múlva arra vetett a sors, már a fák egykori helyét sem tudtam megállapítani.
A lift zökkenve megáll, kisétálok a mogorva Lónyay utcára, egyszeriben minden megvidámul, fölfénylik. Nem csoda, hiszen látják a házak, hogy itt megy egy ember hatalmas virágzó kertben, habfehér, rózsaszín viráglángolásban. Tavasz van. A kert elpusztíthatatlan.

Copyright© Európai Utas-2002