AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

KEREK ASZTAL, TÖRZSVENDÉGEK

Kinek ne jutnának eszébe Münchenrôl, Prágáról a kocsmákban sorakozó aranyzubbonyos, fehér galléros sörármádiák, Párizsról a bistro kockás abroszán csillogó borospoharak, Dublinról a pubok pipafüstös félhomályában dünnyögött whisky-nóták? (S – a mérsékeltebbek kedvéért – ne feledkezzünk meg a literes cserépszilke hűvös aludttejrôl valamely balkáni falucskából.)
De van valami, aminek az illatára Glasgow-tól Isztambulig, Varsótól Lisszabonig és Hamburgtól Nápolyig egyformán rezzennek az orrcimpák, melynek kacéran áttetszô, tejfénnyel derengô vagy épp iszapsűrűn bugyborgó fôzete körül egy emberként ott ül egész Európa: hát igen, a kávé. A kávé, amely a XVII. században két irányból is megostromolta, majd diadallal bevette a kontinenst: elsô útja arábiai hazájából vezetett északnyugatra, a második pedig – a gyarmati kereskedelem központjának Amszterdamba kerülésétôl kezdôdôen – éppen északról dél felé. Micsoda gyanakvás fogadta! Patikusok méricskélték szemernyi adagokban, orvosok riogatták klienseiket a „kávéivást követô impotencia” mumusával, egy holland kereskedô egész háznépe és összes alkalmazottja pedig két álló napig okádott tôle, derék hitvese ugyanis az elsô, kipróbálásra küldött szállítmányt – biztos, ami biztos – húslevesben fôzte meg.
A kávé. Isszuk félig csukott szemmel a konyhában, a tegnapi mosatlan tetejére zuhintva csészét, zaccot; isszuk az iroda kis konyhájában vagy hátul a raktárban, isszuk a benzinkútnál, marcona kamionsofôrök közt oldalazva, sôt utcai automata elôtt tipródva, fél kézben szatyorral, csecsemôvel. De az igazi, amelyre városok kultúrája és civil társadalmi élete alapozódhatott, mondom, az igazi kávé: kávéházi asztalon gôzölög. Sietve hozza a pincér, hogy ki ne hűljön, mi ráérôsen fontolgatjuk a belevalók arányának esetleges változtatását, hogy aztán mégse változtassunk; koccan a kiskanál; orr, íny, szív és agy apró, de mindig örömteli ünnepe.

Az Abbázia kávéház az Oktogonon

Az igazán jó kávéhoz a minôségi alapanyag mellett a pörkölés, ôrlés, fôzés megannyi fortélyának ismerete szükségeltetik, a kávésság önálló szakma (volt), nagyjainak hírneve elevenen él, ha másként nem, hát ködös emlékképek formájában egy-egy kültelki bejzlirôl, ahová távoli kerületekbôl vándoroltak az ínyencek egy mosolytalan, zömök pasas vagy kismamacipôs, éltes tündér nedűjének kedvéért. Az igazán jó kávézáshoz viszont elengedhetetlen a megfelelô hely és a megfelelô társaság. Egyedül kávézni éppoly otromba és kiábrándító dolog, mint – mondjuk – magányosan pálinkázni. Ez még a reggeli indítórakétára is igaz, de a napközbeni, kora esti csészékre aztán hatványozottan.
Megfelelô hely és társaság pedig leginkább a kávéházban kínálkozik. Ez az intézmény XVII. századi kezdetei óta töretlenül ôrzi jelentôségét az európai városok társaséletében. Idônként bezárták, betiltották – mindenütt újraéledt. Ilyen feltámadás tanúi vagyunk ma Budapesten, amelyet Kosztolányi a századelôn „kávévárosnak” titulált. Alighanem minden idôk legnagyobb rekordja dôlt meg a millennium esztendejében, 1896-ban, amikor a 800 ezres Pest lakóit – és az országos kiállítás sokezernyi látogatóját – a címtár tanúsága szerint 591 kávéház és 409 kávémérés várta. Sok persze tönkrement hamar, aztán jött a világháború, a gazdasági válság, újabb háború – ám a kávéház mindig talpra állt, s a kocsmák, vendéglôk, bisztrók, presszók mellett és ellenére működött rendületlenül. 1949-ben azonban a kommunista hatalom egyik legelsô és legsürgetôbb teendôje volt a polgári nyilvánosság e veszedelmes fészkeinek felszámolása. Az államosító brigádok többnyire éjszaka csaptak le a kávésra: már vették is föl a leltárt, már szállították is el az árukészletet, az ezüst és alpakka evôeszközöket, tálcákat, gyufatartókat. A márványasztalok a sírkôfaragók műhelyeiben, a bronz csillárok, falikarok öntödékben végezték. A leltárjegyzôkönyvek olvastán az ember nem tudja elhessegetni a gondolatot: az államosítás nagyobb pusztítást végzett a pesti vendéglátásban, mint a hónapokig tartó ostrom…
Jöttek helyettük a „korszerű” önkiszolgáló éttermek, s maradtak a páros sutyorgásnál egyébre nemigen alkalmas eszpresszók, a hajdani derűs cégtáblák helyett lágerfogoly módján számot viselô italboltok. A hajdanvolt kávéházak helyiségeibe postahivatal, bankfiók, méterárubolt került – a „világ legszebb kávéházaként” számon tartott New York aranycirádái alatt évekig a Sportszerkereskedelmi Vállalat árult és raktározott klottgatyát és tornadresszt. A rendszerváltást közvetlenül megelôzô és követô években aztán ezekre a helyiségekre lecsaptak a multik, elöntötte a várost a műanyag fasírt és rántott csirke, a hozzá tartozó szeméttel együtt. (Ezzel persze nem állunk egyedül: Párizs, Bécs és sok más európai nagyváros is sirathatja hasonló sorsra jutott patinás kávéházait.)

A Biarritz kávéház a Széchenyi rakpart és a Kossuth Lajos tér sarkán, a harmincas években. 
Késôbb az Országház étterem nyílt meg a helyén

Mi is voltaképpen a kávéház legnagyobb vonzereje – ami egyben oly sebezhetôvé, oly könnyű prédává teszi? Az, hogy nem a „munkadarab” gyors elintézésén fáradozik, hanem épp ellenkezôleg: az a célja, hogy az odalátogató – mégpedig lehetôleg társaságban odalátogató – embert mindenféle ravasz praktikákkal bent tartsa, ameddig csak lehet. Ha a vendég jól érzi magát, sokáig ül, s közben megéhezik, megszomjazik, a szomszéd tányérjáról incselkedô sütemény (rántotta, tormás virsli, saláta stb.) láttán kér ô is egy ugyanolyat, iszik egy sört, elolvassa az újságot, meg is beszéli nyomban a többi törzsvendéggel… Lehet, hogy egy-egy alkalommal nem fogyaszt sokat – de minden nap fogyaszt, ezért tartották a kávésok nagyobb becsben bármily kispénzű törzsvendégeiket, mint az egyetlenegyszer megjelenô, emlékezetes költekezôket. Törzsvendégekbôl is meg lehet gazdagodni, néhány kávés-zseni nagyon sokra vitte – a Steuer család az Abbazia jövedelmébôl megvette a hatalmas sarokházat az Oktogonon, amelyben kávéházuk díszlett –, de kapkodni, azt nem lehet. Lassú, nagyon lassú műfaj ez: az amerikai gyorsetetôk videoklipszerű vibrálásához képest olyan, mint egy dúsan áradó szimfonikus költemény.
Ám attól, hogy a videoklipeknek megvannak a maguk rajongói, maradtak azért kedvelôi a klasszikus muzsikának is. Amikor két esztendôvel ezelôtt kinyitott megint a Centrál kávéház, pár hét se kellett hozzá, hogy elkezdjen kialakulni egy törzsvendégkör – változik, módosul persze, s a kávéház maga is változik, keresi igazi hangját, amit fél évszázad – micsoda fél évszázad! – múltán nem könnyű megtalálni. Ugyanígy van a többivel is, melyek gombamód szaporodnak Budapesten: a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca nyáron szinte egybefüggô teraszsora már-már a párizsi utcaképeket idézi nyüzsgô elevenségével. Pesten egyelôre még csak hangol a kávéház-zenekar: szólnak benne vidáman csillanó, tiszta kis hangok, mint egy pianissimo fuvolafutam, szólnak nyers és kicsit fals harsonák, brummognak barátságos, bölcs nagybôgôk. Némelyik pici helyiség némi felvágással hirdeti kávéház voltát (a régi világban 150 négyzetméter volt a vendégtér kötelezôen elôírt minimális alapterülete), de kényezteti a vendéget nádkereten pihenô újsággal, házi szendviccsel, játékokkal. Némelyik azt se tudja, hova kapjon: egyszerre vágyik beszipkázni a városlakók minden rétegét: van újság, de bömbölô nejlonzene rémíti el a környék nyugdíjasait, van finom kávé, de a műanyagbuborék-fogyasztóknak fogalmuk sincs a minôségben rejlô örömök mibenlétérôl. Ott, ahol játékgép kattog az egyik sarokban, terminál pittyeg a másikban, darts-dobálók koncentrálnak a harmadikban, senki sem érzi igazán jól magát (a tulaj pedig csodálkozik, dühöng és árat emel). Az új „trend”, az internet-café pedig fából vaskarika a javából: kávéháznak nevezi magát, de voltaképpen csak a társas magányra biztosít lehetôséget. (Látni ésszerű megoldásokat is: az Andrássy úti Eckermannban szerényen lapul két terminál, kiegészítô szolgáltatást kínálva a kávéházi vendégeknek, a Ráday utcában pedig nemrég nyílt egy olyan üzlet, amelyben egy helyiség van fenntartva a számítógépeknek, a többiben pedig normális, emberarcú kávéházi élet zajlik.)
A múlt szelleme Pesten még ott is fel-felködlik, ahol végképp nem várná az ember: a kamaszok már-már úgy használják a gyorsetetôket is, mint dédapáik hajdan (s talán ugyanott) a kávéházat. Beszélgetnek, eszükben sincs továbbállni. De tartogat a város még szívmelengetôbb kis titkokat is. Kosztolányi az 1910-es években megemlékezett azokról a kávéházakról, ahol fekete zászlót tűztek ki, ha meghalt egy törzsvendég. No, az egyik külvárosi metróállomás közelében van egy kis büfé: végsô elkeseredésemben fordultam be egy zord téli reggelen kávé után nyomozva. Friss meleg kávégôz, egy félálomban matató, kedves asszony a pultnál. A falon a vendégek fényképei, borostás, almaképű, hahotázó férfiak – meg egy verébfejes gyászjelentés, s mellette, régi helyérôl kiemelve a halott képe, fekete szigetelôszalag-keretben. Megrendülten kevergettem a kávémat, egyperces néma felállássá nemesedett a toporgás a pult elôtt, „feltámadunk”, gondoltam magamban, megvannak a csapatok. Lehet, hogy nem is a belváros felôl, hanem kintrôl befelé haladva áll majd helyre a rend? Újpesten a Külvárosi kávéház hamarabb tudta a dolgát, mint bármelyik proccos Váci utcai intézmény, a szocreál Bambi csempefalai között sakkoznak, dominóznak, rántottáznak a vízivárosi bennszülöttek, reggel sorba állnak a mámik egy darab nádkeretes Népszabadságért. Ki tudja, mik rejlenek még Rákospalotán, a régi Békásmegyeren, külsô-Lágymányoson?
Az igazi törzsvendég – félreértés ne essék – nem az író, a színész, az újságíró. Ôk voltak hajdan a legérdekesebbek, róluk emlékeztek s ôk emlékeztek a legszívesebben. Tucatnyi irodalmi és művészkávéház vált híressé miattuk. A többi nem volt híres: azok csak működtek. Vendégeik könyvelôk, kalaposmesterek, hentesek, postatisztek, ügyvédbojtárok, kárpitosok, borbélysegédek, vegyészprofesszorok: némely estéken szakmai körben – akár a város másik végén is –, más napokon a legközelebbi sarki kávéházban, ahol az utca, a hétköznapok dolgait lehetett megtárgyalni a szomszédsággal, a többi polgárral, mert hát ez a lényeg. Ahol van polgár, ott van kávéház is, persze amilyen a polgár – egyelôre borostás és mackófelsôt visel –, olyan az ô kávéháza, rozzant kis bódénak van álcázva, hát Istenem. Ezt gondoltam akkor, évekkel ezelôtt a szigetelôszalag-gyászkeret alatt. Ma pedig – jut is eszembe – be kell szaladnom a Centrálba, „felvenni a postámat”…

A Centrál 2001-ben (Frankl Aliona felvételei)

1989-ben a grenoble-i Café de la Table Ronde-ban megalakult Európa történelmi és nemzeti örökségi kávéházainak szövetsége. Kétévente megjelenô szép kis kalauzukban immár nyolc ország mintegy százhetven kávéháza sorakozik, az 1686-ban alapított párizsi Procope-tól az alig ötvenesztendôs sihederekig. Nagy pillanat lesz, amikor egy következô kiadásban ott díszeleg majd a néhány túlélô vagy mostanság feltámadó pesti matuzsálem: az Astoria, a Centrál, a Drechsler, a Gresham, a Múzeum, a New York, a Royal. Hát még majd amikor a prágaiak, krakkóiak, nagyváradiak, bukarestiek, szabadkaiak, szentpéterváriak is odakerülnek! Mind kicsit más, mind kicsit ugyanolyan: mindenütt van – lesz, legyen megint – kerek asztal, törzsvendég.
Saly Noémi

Copyright© Európai Utas-2002