AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

„A ZENE, A JÁTÉK MÁS VILÁG”

Beszélgetés Fischer Ádámmal

Ha valakire illik ennek a lapnak a neve, akkor az Fischer Ádám: Budapesten született, Bécsben tanult, Olaszországban nyert nemzetközi versenyt, dolgozott Helsinkiben, Londonban és több német városban, jelenleg a mannheimi színház fôzeneigazgatója s a koppenhágai rádió kamarazenekarának vezetô karmestere – és 1987-ben létrehozott egy osztrák–magyar zenekart… Szinte véletlen, hogy Budapesten beszélgetünk.

– Mindenesetre induljunk el Budapestrôl. Készültél-e valaha másnak, mint zenésznek, karmesternek?
– Annak idején a szüleim, a rokonaim igyekeztek felhívni arra a figyelmem, hogy ha ez nem sikerül, akkor bizony valami mást kell majd csinálnom. Még arra is gondoltam, hogy netán újságíró leszek, de igazából nem töprengtem más lehetôségeken, mert zenész akartam lenni. Szerencsére nem kellett harcolnom azért, hogy a zene közelébe engedjenek, aminek hátránya is akadt: huszonöt-harminc éves koromban gyakran töprengtem, jól választottam-e, valóban tehetséges vagyok-e. Ha arról hallottam, hogy valaki mindenféle akadályok ellenére lett zenész, úgy éreztem, ez a tehetség igazi jele, az ilyen ember biztos tehetséges. Az édesapámnak kimondatlanul is volt egy olyan vágya, hogy mi a testvéremmel, Ivánnal csináljuk azt, amit ô csinál, illetve szeretett volna csinálni, s hogy válasszunk olyan pályát, amely nincs nyelvhez kötve: ha el kell mennünk innen, tudjunk máshol is boldogulni. Az ötvenes években nem lehetett tudni, mi lesz ebben az országban.
– Ezt itt ritkán lehet tudni, s ha lehet, talán még rosszabb… A zenén belül milyen irányba indultál el?
– Adott volt a karmesterség, édesapám is, aki 1949-tôl a Rádióban dolgozott, vezényelgetett, láttam ôt a karmesteri dobogón. Zongorázni tanultam, de kezdettôl a dirigensség volt a vágyam. És mindig nagyon szerettem az operát. Az elsô, gyerekkori zenei emlékeim az operához kötnek. Meghatározó élményem a Szöktetés a szerájból, amire ötévesen vittek el. Székely Mihály énekelte Ozmint, a szünetben be is mentünk hozzá. Pirosra volt festve, az öltözôben sokkal pirosabbnak tetszett, mint a nézôtérrôl. És az is nagy élményem, amikor A varázsfuvolában a harmadik gyereket énekeltem – összesen hatszor, ez az én szólista múltam. Megfogott a színház levegôje és azóta sem ereszt el.
– Mirôl szólt akkor neked ez az opera, amely nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik?
– Kétfajta emléket ôrzök róla. Mielôtt a harmadik gyereket énekeltem volna, már statisztáltam az elsô felvonásban mint nép. Mikor nem volt „jelenésem”, az ügyelô mellôl figyeltem, mi történik bent. Mese volt – azokat a gondolatait, amelyeken ma vitatkoznak, s a mélységét nem vettem észre. Mese volt, gyönyörű zenével.
– Nem véletlen, hogy ezzel indult a Hungaroton Zenés mesék, mesés zenék című gyerekeknek szóló sorozata, Halász Judit meséli el a történetet…
– A másik emlék: amikor énekeltem, nem tudtam figyelni semmire, csak azok a hangok léteztek, amelyeket nekem kellett létrehoznom. De a statisztálást is, az éneklést is nagyon élveztem. És szerettem az Opera szagát.
– Más operaházaknak más a szaguk?
– A fűrészpor szaga mindenütt érezhetô – amúgy az az érzésem, hogy minden egyes produkciónak megvan a maga egyedi illata. De tavaly, 2001-ben a Trisztánt vezényeltem itthon – ez azért is volt különleges, mert a világ szinte minden operaházában vezényeltem már, csak a budapestiben nem –, és újra megütött az a szag, ami gyerekkoromban. Elvarázsol a színház – színész is szerettem volna lenni egyébként. A színház álomvilág, szebb, jobb, mint a valódi. Akit megérint, az beleôrül kicsit.
– A rendezés eszedbe jutott?
– Vágytam rá, ez lett volna a másik lehetôség, hogy hang nélkül az operához jussak. De nagyon szeretem a zenét, és közvetlenebbül élem át, ha magam alakíthatom. Vannak rendezôi elképzeléseim, azonban az az állandó harc, amelyet egy rendezônek folytatnia kell a színészekkel, énekesekkel, a műszakkal, nem az én világom. Bár egy karmester is harcol eleget…
– De ha van rá mód, beleszólsz a rendezésbe?
– Akkori is, ha nincs. Állandóan hadilábon állok a rendezôkkel. Akkor támad baj, ha az általam kért változtatások a rendezôi koncepciót is módosítanák, s erre egy rendezô sem hajlandó.
– Hogyan dolgoztál együtt Jürgen Flimm-mel Bayreuthban, ahol ô a Ring-tetralógiát igencsak a szokásostól eltérôen vitte színre?
– Nem ez volt az elsô közös munkánk. A Ringgel is az történt, amit az elôbb említettem. A koncepciót ô már három évvel korábban kidolgozta, én akkor kerültem a produkcióba, amikor már szinte minden eldôlt. Ami még nem, abba még bele tudtam szólni, azon tudtunk közösen változtatni. A koncepcióját részben el tudtam fogadni, részben nem, volt, ahol meggyôzött, volt, ahol nem. Az én elképzeléseim kép nélküliek, engem a történések indulati töltete érdekel. És tudom, épp azzal hamisítanánk meg Wagnert, ha ma pontosan úgy játszanánk, ahogy ô elképzelte. Nekem amúgy általánosságban van bajom az operarendezésekkel. Épp Jürgen Flimm-mel fantáziáltunk arról, hogy írunk egy közös cikket az operarendezésrôl, arról, hogy miért utálja a karmester a rendezôt, a rendezô a karmestert… Lehet, hogy megírjuk. Alapvetô eltérést látok a karmesterek és a rendezôk ideológiája közt, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a karmesterek ideológiája a jó, hogy az enyém a jó, de én ebben nôttem fel. A karmesterek és a rendezôk együttműködése olyan, mint mikor egy katolikus és egy református papot megkérnek, tartsanak együtt istentiszteletet. Kompromisszumokat kell kötni, amelyek rendkívül fájnak, de mégiscsak szükség van rájuk. Az operarendezés és az operajátszás alapbaja, hogy csupa olyan darabot játszunk, amit száz-százötven éve írtak. Régen ez nem volt: Mozart és Wagner idejében Mozartot és Wagnert mutattak be. A zenész abból indul ki, hogy mit akart a zeneszerzô, engem ezért érdekel, miként szóltak a régi hangszerek. A mi iránytűnk a zeneszerzô, de lehet mondani, hogy ez helytelen. Felfoghatnám a szakmámat úgy is, mint a régi zeneszerzôk folyamatos felülbírálását. A rendezô abból indul ki, hogy a színház itt és most létezik, az aktualitásból, az aznapból él, az adott kor érzéseirôl, félelmeirôl, örömeirôl szól. A rendezô le akarja fordítani a művet a ma nyelvére, a karmester ezt kikéri magának. Ha azonban beszélünk errôl az ellentétrôl, ellenérdekeltségrôl, néhány hiba elkerülhetô. A kompromisszumos megoldások segítenek, bár újabban gyakran tapasztalom, hogy rosszak a kompromisszumok.
– Wagnerrel foglalkozva nem zavar, hogy ellenszenves, önzô ember volt?
– Az ô önimádata sok művészben megvan… Családon belül volt nálunk egy mondás: nem feleségül kell venni. Pokol lehetett mellette élni, de például Mahler mellett is. A zenéjük viszont gyönyörű.
– Mahler kapcsán megérkeztünk Bécsbe, ahol a Zeneakadémiát végezted.
– Felvételiztem Pesten is, de nem vettek fel. Ha felvesznek, nyilván máshogy alakul az életem. Mielôtt bárki bármit félreértene: teljes joggal rúgtak ki. Nagyon fiatal és fôleg nagyon felkészületlen voltam – amúgy is sokáig tartott, amíg rossz dolgokat csináltam. Farkas András, Farkas Ferenc zeneszerzô fia hívta fel a figyelmemet, hogy van lehetôség Bécsbe menni tanulni – ez akkoriban a tűrt kategóriába tartozott.
– Végül is minden jól alakult körülötted. Bécsben korrepetitor lehettél, Helsinkiben pedig már operákat vezényeltél…
– Az ember bekötött szemmel egyensúlyoz a szakadék szélén. Nagyonon szeretem azt a Chaplin-filmet, amelyben Charlie-nak a szemére csúszik a kalapja, de nem tudja megigazítani, mert két koffer van a két kezében, megy elôre, és nem látja, hogy egy házból kinyúló gerendán lépdel – mikor mégis észreveszi, elájul, de addig semmi baja sincs. Annyi minden történik velünk, különös szerencse, ha mégis jó irányba fordul a sorsunk. 1968 augusztusában kaptam meg az engedélyt, hogy mehetek Bécsbe: pár nappal késôbb talán már nem kaptam volna meg.
– Bécsben közelrôl láthattad Karajant, Bernsteint.
– Karajan celebrálta a zenét, ahogy egy püspök celebrálja a misét. Nem láttam szenvedélyesnek, vidámnak, rendkívül koncentrált volt mindig, az áradt belôle, hogy ami szól, annak úgy kell szólnia, és nem máshogy. Nem lehetett megítélni, hogy jó-e vagy rossz, amit épp csinál, mert mindenki az ô mágikus hatása alá került. Bernstein átélte a zenét, olyan fokon, ahogy senki más, izzadt, káromkodott, harcolt. Nem biztos, hogy mindent elôre végiggondolt, de a muzsikát mélyen átérezve dirigált – érdekes, ezt a zenélési módot kezdem egyre jobbnak tartani. Annak idején Bécsben kicsit lenézték ezt a fajta spontaneitást.
– Magadat meg tudod ítélni? Milyen vagy?
– Elégedetlen.
– Kételkedô alkat lennél?
– Persze. És ha ezt kérdezik, amit most te, igyekeznem kell, hogy ne azt mondjam, amilyen szeretnék lenni, vagy amilyennek látom magam.
– Milyen szeretnél lenni?
– Mondok két nevet, akiknek az útját szeretném követni: Carlos Kleiber, Nikolaus Harnoncourt. És akiét nem: Boulez. Azaz nem hiszek abban, hogy az értelem, az elemzés az érzelmek rovására mehet. Fontos az alapos elméleti felkészülés, de nem ölheti meg az emóciókat.
– A zenekarokkal könnyen teremtesz kapcsolatot?
– Egy zenekar olyan, mint egy ló. Egy öttusázónak is rá kell éreznie, hogy a ló, amit kap, fiatal, öreg, tapasztalt, tapasztalatlan, nyugodt, ideges, és hogyan lehet vele átugrani az akadályt. Itt megkérdezhetnéd, kin múlik egy közös produkció sikere. Meggyôzôdésem, hogy egy jó lovas egy rosszabb lóval könnyebben át tudja ugrani az akadályt, mint egy rossz lovas egy jó lóval.
– Ennek a ló-hasonlatnak nem minden zenekari zenész fog örülni.
– Nincs benne semmi bántó. De mondok egy másikat: egy zenekar olyan, mint egy óvoda – a legjobbak, mint egy általános iskola.
– Hát, ez sem sokkal jobb…
– Itt sem kell bántó szándékra gyanakodni: a legtöbb zenész gyerekként szeret játszani, és a zenét a saját perspektívájából éli át. Ezt akár meghatónak is nevezhetem. Megható, amikor egy opera-elôadás szünetében a nagybôgôszólam együtt marad, és egyetlen hangot megpróbálnak kitisztítani, mert az szerintük fontos. Fontos, hogy az a három hang, amely az Aida hatodik jelenetében Amneris összeomlásakor a bôgôkön megszólal, tiszta legyen – és valóban fontos. A zenekari tagok az üresjáratokat nem bírják, ami viszont mindenkinek mást jelent: egy bôgôsnek üresjárat, amikor a karmester az ütôsökkel vagy a fúvósokkal foglalkozik. Ilyenkor fészkelôdnek, beszélgetnek, rendetlenkednek… Mint az óvodában. Egy szólistának azért könnyebb, mint egy karmesternek, mert a hangszerek türelmesek. A karmesternek fel kell gyújtania a zenészek képzeletét, fel kell ôket lelkesítenie.
– Ha már a kételkedésrôl beszélünk: szoktál-e azon gondolkodni, hogy van-e értelme annak, amit csinálsz?
– Az utóbbi idôben az a véleményem, hogy csinálnom, folytatnom kell, amit elkezdtem. Szeretem a zenét, és szeretném úgy megszólaltatni, ahogy belül szól bennem. Ha elkezdenék azon töprengeni, hogy van-e elég ember a klasszikus zenére, hogy a következô nemzedékek ugyanúgy fognak-e operába járni, ahogy az elôzôek, arra nem tudnék egyértelmű választ adni, de nem ez a dolgom. Fôzeneigazgatóként törôdnöm kell azzal, hogy a különbözô közönségrétegeket miként lehetne megnyerni a színháznak, de gyakorló művészként nem feltétlenül kell a hallgatókkal foglalkoznom.
– Most jelennek meg Haydn szimfóniái: az angol Nimbus cég mint a százhetet felveszi veled és az Osztrák–Magyar Haydn Zenekarral. Aligha fogják kapkodni az összkiadást.
– Egy szakember azt mondta nekem egyszer, hogy a megvásárolt lemezek nyolcvan százalékát soha sem hallgatja meg senki, amit én ugyan nem tudok elképzelni, de lehetséges. Karácsony elôtt lódulnak meg az eladási mutatók, az emberek CD-ket ajándékoznak egymásnak. A százhét szimfóniát valóban nem fogják sokan végighallgatni – de aki akarja, végighallgathatja.
– A magánéleted eseményei, az örömök, kudarcok belejátszanak abba, ahogy egy adott este vezényelsz?
– Igen, de már nem annyira, mint régebben, és korántsem annyira, mint azt esetleg egy kívülálló vélné. A zene, a játék más világ, amibe nem feltétlenül belemenekülök, de belemerülök, el tudom felejteni a külvilágot. Úgy merülhetünk bele, mint egy álomba: az álmaink is az ébrenlétünk alatt történtekbôl épülnek fel, de közben alszunk. A Haydn Zenekar mellett Haydn-fesztivált is alapítottam Kismartonban: napi két-három koncert van, mindannyian, akik ott vagyunk, a zenében élünk. Tavaly a szeptember tizenegyedike utáni napon vezényeltem Az évszakokat. Napközben próbáltuk kérdezgetni a vendégeket – sok amerikai, angol is van köztük –, folytassuk-e a fesztivált. Mindenki azt mondta, igen, addig jó, amíg itt vagyunk. A fesztivál végéig nem gondoltunk, nem akartunk arra gondolni, ami a nagyvilágban történt. Mindannyiunkat nagyon érintett, de belemenekültünk a zenébe. Hagyomány, hogy az utolsó koncertet mindig én vezénylem, s a végsô ráadás, a Búcsú-szimfónia utolsó tétele után szólok pár szót a közönséghez. Azt mondtam, remélem, hogy a történtek ellenére a zenének éltünk pár napig, és könnyebb lesz visszamennünk a világba, a hétköznapokba – hogy ezek a hétköznapok megváltoztak, azt aztán már a repülôtéren érezni lehetett.
– Hogy a művészet nem a hátatfordítás eszköze számodra, mutatja, hogy közéleti szerepeket is vállalsz, ilyen például a részvételed a Magyar–Szlovák Fórumban.
– Nem vagyok meggyôzôdve arról, hogy a világot meg lehet váltani, de valóban vannak feladatok, amelyeket elvállalok, ilyen a Helsinki Bizottság elnökségi tagsága is. A rendszerváltás után sejtettem, hogy a nacionalizmus, az elôítéletek fel fognak éledni, s tudtam, hogy erre kezdettôl oda kell figyelni. Intellektuálisan is érdekelt, hogy az elôítéletek miként születnek, hogyan működnek, hatnak, és hogyan oszlathatók el. Azt mondtuk, a terápia a második lépés, mi viszont még a diagnózist sem állítottuk fel. Nem biztos, hogy sokat lehet segíteni, de valamennyit igen.
– Fellépések, utazások, politikai szerepvállalások – bírod energiával?
– Hozzászoktam, nem is veszem észre, ha egy napra kell elrepülnöm valahová, s utána rögtön vissza.
– Hol fogsz végleg letelepedni?
– Nem tudom még, gondolkodom rajta, hisz valahol meg kell majd állapodnunk. Sokáig éltünk Hamburgban, a két gyerekünk ott járt iskolába – ma már egyetemisták.
– Zenével foglalkoznak?
– Fizikával, illetve nyelvészettel. A feleségem finnugor nyelvész volt. Most Mannheimben élünk, de a hamburgi lakásunkat sem adtuk fel, és Pesten is vettünk egy házat – mindez csak azért van így, hogy ne kelljen dönteni.
– Hol vagy otthon?
– Ahol a feleségem van.
– Budapest melyik részén telt a gyerekkorod?
– Az Andrássy út 27-ben laktunk, az Operával szemben, a hetedik kerületbe jártam iskolába, a Rökk Szilárd utcába… Nem csak jó emlékeim vannak, féltem a sötét utcáktól, kapualjaktól, de folyton vissza kell oda térnem, hisz onnan jöttem.
– Hol érzed jól magad?
– Ez attól is függ, hogy mennyi idôt kell valahol eltöltenem. Sétálni, kóborolni Velencében szeretek, minden évben kétszer elmegyünk oda. Velence meseváros. De hogy hosszabban is tudnék-e ott élni, nem tudom. A nagyvárosok közül talán Hamburgban érzem magam a legjobban, mert a gyerekeim ott nôttek fel, a feleségem hamburgi. És nagyon szeretek szafarikra menni Afrikába.
– Hogy tetszett Amerika?
– Nem szeretem igazán, nem tetszik az amerikai mentalitás, a keep smiling, az állandó gyôzniakarás, az, hogy a gyengeséget, a félelmet nem szabad mutatni. Amerikából látni igazán, hogy Európa mégiscsak egységes, van valami, ami összeköti a mégoly különbözô svédeket és olaszokat.
– Járod a világot. Munkál benned olyan szándék, hogy felmutasd a magyar zenét?
– Ha egy szóval kellene válaszolnom: nem. De ez nem ilyen egyszerű. Mikor nemrég a Kékszakállút vezényeltem Mannheimban, az nagy érzés volt: a közönség nem ismerte a darabot, én ismertettem meg vele. Azt butaságnak, misztifikációnak tartom, hogy magyar zenét csak a magyarok, olaszt csak az olaszok, oroszt csak az oroszok tudnak játszani. Hallottam én már Bartókot magyar karmesterektôl nagyon rosszul vezényelni… Kodály Háry-szvitjét szívesen vezényeltem, de most megsértôdtem, mert Kodály Zoltánné megtiltotta, hogy műsorra tűzzem. Én ugyanis a Toborzót is beleveszem, és ez szerinte ellenkezik Kodály szándékával, pedig én tudom, hogy Ferencsik is így játszotta, Kodály jóváhagyásával. Így most Kodályt egy darabig nem fogom felmutatni…
– Hogyan viszonyulsz a kortárs zenéhez?
– Mint fôzeneigazgató fontosnak érzem, hogy ne hanyagoljuk el, de kevés műrôl érzem, hogy mindenáron én akarom elvezényelni.
– Tudnál-e a koncertjeid közül egyet választani mint a legihletettebbet?
– A legihletettebb nem feltétlenül a legsikeresebb is, és fordítva… Szerencsére akadt néhány, amire szívesen emlékszem. Ha egyet kell mondanom: ilyen volt tavaly Salzburgban az Osztrák–Magyar Haydn Zenekarral adott hangverseny, amelyen egy Mozart- és egy Haydn-szimfónia szerepelt.
– Hogy jutott eszedbe a zenekar megalapítása?
– Ez kicsit az életem története: én vagyok osztrák–magyar: Budapesten születtem, Bécsben jártam a Zeneakadémiára. Talán törleszteni próbáltam valamit abból, amit kaptam.
D. Magyari Imre

Copyright© Európai Utas-2002