AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Eôsze László
DON CARLOS ÁTVÁLTOZÁSAI

Don Carlos a veronai Arénában

A magyar közönség újév táján egy hónap alatt két változatban is hallhatta Verdi Don Carlosát: december 15-én a budapesti Operaház újította fel parádés szereposztásban a négyfelvonásos átdolgozást, január 12-én pedig a Bartók Rádió közvetítette New Yorkból a Metropolitan eredetihez közelebb álló, bár szintén rövidített ötfelvonásos produkcióját.
Országokon és korokon átívelô útján történelembôl legendává, prózából költeménnyé finomult ez a vándortéma, mígnem 1867-ben elnyerte máig legtökéletesebb (bár, mint látni fogjuk, meglehetôsen változékony) művészi formáját Verdi alkotásában.
Olasz komponista francia nagyoperája egy spanyol témájú né- met drámából – aligha tudnánk nagyszerűbb jelképet találni az európai kutúra egységének szemléltetésére.
Mi lehetett a titka annak a zeneszerzônek, aki képes volt ilyen különbözô elemeket összeötvözni, anélkül hogy eklektikussá vált volna, aki a nemzeti kultúrák összefogásán fáradozott a széthúzó, háborúk sújtotta Európában, anélkül hogy izzó olasz hazafiságát feladta volna?
Ezt a rejtélyt is fejtegette az az ötvennél több zenetörténész és esztéta, aki jó harminc esztendeje részt vett a II. Nemzetközi Verdi Kongresszus hatnapos tanácskozásán Veronában. Az igazi revelációt mégsem a tudós elôadások jelentették, hanem maga az opera, melyet nagyszerű művészek vittek színre az Arénában. Numen adest! – döbbentünk rá a rejtély kézenfekvô megfejtésére: a géniusznak semmi sem lehetetlen.
Igen, Giuseppe Verdi, egy kis falucska fogadósának a fia – bár egyszerű Pó-vidéki paraszt maradt haláláig, zseni volt születése pillanatától. Hazájában már elsô sikerei után úgy tekintettek rá, mint aki negyedikként csatlakozhat majd Bellini–Donizetti–Rossini nagy hármasához. Verdi azonban csakhamar túl is szárnyalta ôket: a Rigoletto–Trubadur–Traviata már az ötvenes évek elején világhírre emelte.
Közben mégis negyedik lett, csak épp nem az olasz zene nagyjai közt, hanem az olasz egység megteremtésének vezéregyéniségei, Cavour–Garibaldi–Mazzini mellett. Elôbb, afféle zenei néptribunként, nagyszerű operakórusai lelkesítették honfitársait, késôbb pedig neve is jelképpé vált. A „Viva Verdi!” feliratok nemcsak ôt éltették, hanem a függetlenségért harcoló király nevének rövidítéseként is szolgáltak: „Vittorio Emanuele Re D’Italia”.
„Gályarabságának” idején (ahogyan ô maga nevezte 1841-tôl 1857-ig tartó korszakát) tizenhat év alatt írt tizennyolc operája nemcsak anyagi jólétét alapozta meg, hanem műveltségét is elmélyítette. Gyarapodott, csiszolódott zeneszerzôi eszköztára, bôvült látóköre, irodalmi tájékozottsága. Ennek ékes bizonysága, hogy a teljes életmű nagyobb része – huszonhat operából húsz – külföldi drámaírók művére készült. Legtöbbre Shakespeare-t tartotta, „mindnyájunk atyjaként” emlegette ôt. Leggyakrabban (négyszer) mégis Schillerhez fordult. Ô is vérbeli színpadi szerzô, akár az angol költô, s mint a szabadság és függetlenség dalnoka különösen közel állt Verdi szívéhez. Elsô verses drámája, a Don Carlos gyönyörű költemény, de nem a legjobb tragédiája ennek a Sturm und Drang forrongó, lázas korszakából kiemelkedô, Rousseau és Lessing példáján lelkesülô idealista szellemnek. Amikor 1783-ban írni kezdte, az Ármány és szerelemhez hasonló, de a kispolgári környezetbôl királyi udvarba emelt családi dráma lebegett a szeme elôtt. Forrásmunkaként Saint-Réal abbé 1673-ban kiadott Nouvelle historique de Dom Carlos, fils de Philippe II című könyvét forgatta, mely egybeszôtte a különbözô epizódok szertefutó szálait.
A mű négy évig készült. Közben nagyot változott a világ, s maga Schiller is. Hatott rá az erôsödô szabadkôműves mozgalom, a francia forradalom „elôszele”, mindenekelôtt pedig II. Fülöp korának behatóbb tanulmányozása. Jellemei gazdagodtak, kapcsolataik rajza árnyaltabbá vált. Posa márki bizalmas barátból szabadsághôssé lépett elô, kinek halála küldetésének vállalására ösztönzi Carlost, és végzetes magányba taszítja Fülöpöt. A végeredmény: az egyszerűnek elgondolt családiháromszög-történet többszöri átdolgozás után (és kétezer sor törlése árán!) világnézeti drámává magasztosult, mely Schiller nevét egy csapásra Goethéé mellé emelte.

*
Párizs sokáig valóságos kihívást jelentett Verdi számára. A fény és a szellem szigete, Európa fôvárosa, mely vonzotta is, taszította is ôt. Itt élt 1824-tôl évekig, majd 1855-tôl 1868-ban bekövetkezett haláláig Rossini, az általa ôszintén csodált mester, aki utolsó színpadi műveivel (Ory grófja, Tell Vilmos) a francia „nagyopera” egyik megteremtôje lett. S itt tanított 1846-tól Giuseppina Strepponi, az 1842-es milánói Nabucco bemutató mentôangyala, késôbbi felesége, akivel 1847 ôszén – a Lombardokból átdolgozott Jeruzsálem bemutatója idején – itt kötött életre szóló szövetséget. A francia irodalmat is nagyra értékelte. Eredeti nyelven olvashatta Voltaire, Victor Hugo, a két Dumas és Scribe drámáit. Ezekbôl íratott librettót nyolc operájához. Hét közülük olasz költô műve, csupán a Szicíliai vecsernye szövege maradt francia.
Ám épp ennek a műnek 1855-ös párizsi próbái során szerzett keserves tapasztalatai miatt hallani sem akart újabb francia tervekrôl. Pedig ottani kiadója, Léon Escudier nem hagyta nyugton. Verdi ellenállt, mert mint mondta: „operát írni az Opéra számára olyan fáradság, ami egy bikával is végezne”.
A közönség igénye, ízlése, a helyi szokások – részben épp Rossini segítségével – alaposan átalakították a műfaj olasz típusát. Verdi azonban kevésbé alkalmazkodó, talán makacsabb természet vagy erôsebb egyéniség volt nála, ezért sokáig elutasított minden csábító ajánlatot. Évek múltán a megújuló próbálkozásoknak két átdolgozással igyekezett eleget tenni: 1863-ban a Szicíliai vecsernye, 1865-ben a Macbeth új változatát engedte át Párizsnak. Végül megadta magát az egyre követelôbb sürgetéseknek. „Ha lenne szövegkönyv – írja 1865. június 12-én kiadójának –, vagy legalább egy szép és felvázolt téma… Végül is minden ezen múlik. Egy librettót, és kész az opera!”
Ekkor Escudier a libretto megírására kiszemelt Joseph Méryvel szövetkezve felajánlja Verdinek a Don Carlos-témát. Tudták, hogy a mester kedveli Schiller drámáit, hiszen két korábbi operájának, A haramiáknak és a Luisa Millernek a librettója is tôle való. Jól számítottak: Verdi képzeletét az ötlet rögtön lángra gyújtotta. Most már ô sürgeti a szöveget. Méry azonban váratlanul meghal. Megkezdett munkájának folytatására a párizsi Opera fiatal titkára, Camille Du Locle vállalkozik.
Verdi tehát szembesül élete talán legnagyobb kihívásával: „nagyoperát” kell írnia francia szövegre, mely öt felvonásból áll, a másodikban-harmadikban pazar, látványos jelenetekkel, mindenekelôtt mutatós balettel és virtuóz nagyáriákkal. Ha nem követi a sablonos szerkezetet, akkorát bukik a bemutatón, mint hat éve Wagner a Tannhäuserrel.
Legelôbb azt vizsgálják, hol kell eltérni Schillertôl, hogy megfeleljenek a párizsi követelményeknek. Egyetértenek abban, hogy hozzátoldanak egy új elsô felvonást, bemutatván Carlos és Erzsébet találkozását Fontainebleau-ban. (Shakespeare Otellójából meg épp ellenkezôleg, elhagyják majd Boitóval az indító velencei felvonást.) Megállapítják a balett és egy látványos autodafé helyét is. Du Locle készséges munkatárs, a Verdi kívánta módosításokat ügyesen hajtja végre.
A mester 1866 elején fogott hozzá a komponáláshoz, és augusztus végére már készen is állt leghosszabb, és nemcsak cselekményben, hanem dallaminvencióban is páratlanul gazdag operája. Mégis lassúnak találta saját munkatempóját. Türelmetlenségét inkább az magyarázza, hogy Itália ekkor történelmének sorsdöntô napjait élte. Júniusban kitört a porosz–osztrák háború. Ezt az alkalmat megragadva az olaszok hadat üzennek Ausztriának, hogy visszaszerezzék Velencét. Verdi lelkesen követi az eseményeket, és képtelen dolgozni. Így tájékoztatja Escudier-t: „Várom, hogy egyik pillanatról a másikra megszólalnak az ágyúk, s én itt oly közel vagyok a hadállásokhoz, hogy nem lepôdnék meg, ha egyszer csak ágyúgolyó gurulna a szobámba… Ha kitör a háború, bizonyára el kell hagynom ezt a vidéket, mert igen veszélyeztetett, de nincs szívem itthagyni Itáliát!”
Az olaszok ugyan csatát vesztenek Custozánál és Lissánál, de a poroszok Königgrätznél térdre kényszerítik az osztrákokat, akik a francia közvetítéssel megkötött békében lemondanak Velencérôl. Verdi tehát elutazhat Párizsba, hogy irányítsa a próbákat.
A többszöri halasztás után, 1867. március 11-én megtartott bemutatón a Don Carlos ünnepélyes külsôségek közt, de – a meglehetôsen „vérszegény” elôadás miatt – mindössze udvarias fogadtatásban részesült. A sznobok a bigott császárnéval tartottak, akit sértett Fülöp királynak a fôinkvizítorhoz intézett rendreutasítása és a forradalmi jelenet. A szakma – Bizet-vel az élen – úgy látta: „Verdi nem olasz már többé. Teljesen wagneriánus lett…” Bizonyára az irigységnek is része volt ebben az ítéletben: miért külföldi szerzôtôl rendeltek operát a párizsi világkiállítás megnyitására?! A közönség azonban másként vélekedett: nyolc hónap alatt negyvenháromszor kellett műsorra tűzni a darabot.
Verdi ugyan általában nem sokat törôdött a kritikákkal (most is hazautazott a bemutató után), de a wagnerizmus igaztalan vádja sértette önérzetét. Joggal, hiszen azok az elemek, amelyeket ezzel a címkével próbáltak megbélyegezni, már korábbi műveiben is megtalálhatók. Meyerbeer-hatást inkább számon kérhettek volna rajta, bár tôle is csak a nagyopera szerkezetét vette át, s azt olasz szellemmel töltötte meg. Verdi nem volt forradalmár újító, de saját gyökerén fejlôdve úgy bontotta ki egyéniségét, hogy túllépett a hagyományokon. A konvencionális két- és háromrészes áriából monológot formált, vagy jelenetté bôvítette, a szokványos duettet drámai párbeszéddé alakította. A korábban pusztán zenei megoldások helyére dramaturgiailag indokolt fogalmazást keresett. A dúsabb, árnyaltabb hangszereléssel a zenekari hangzás gazdagabbá, a drámai kifejezés erôteljesebbé vált. Röviden: Verdi a zárt számokból álló „opera seriá”-ból a Don Carlosszal megteremtette a „dramma liricó”-t, az olasz zenedrámát.
A hat nagyszerűen jellemzett szereplô közül kettô szimbólum, tehát statikus figura: Posa márki a humanizmus idealista szabadsághôse, a Fôinkvizítor pedig az abszolutista dogmatizmus képviselôje. A többiek hús-vér emberek, tehát ingadoznak: Don Carlos és Erzsébet szerelme és kötelessége, Eboli bosszúvágy és önfeláldozás, Fülöp pedig a trón tekintélyének megóvása és az egyház fensôbbségének elfogadása között.
A mű kettôs zenei fénypontja kétségkívül Fülöp és Posa, illetve Fülöp és a Fôinkvizítor drámai párbeszéde. Verdi ariosóvá oldott recitativóval érzékelteti a köztük feszülô ellentétek feloldhatatlanságát. Don Carlos és Posa népszerű szabadság-kettôsében viszont a hagyományos forma, a szimultán ének megbonthatatlan barátságuk kifejezését szolgálja. Témája felbukkan még a drámai csúcsponton, amikor épp Posa fegyverzi le az apja ellen támadó Carlost, és a márki halálakor, a börtönben.
Háromszor tér vissza a meghatóan szép szerelmi téma is: Erzsébet és Carlos nagy párjelenetében és a két szerencsétlen fiatal áriájában. Persze nem a wagneri „vezérmotívum”-ról van szó, jellege is, célja is más. Verdi csupán együttérzésünket ébresztgeti nosztalgiára hangoló felidézésükkel.
Az operában ugyan a duettek, tercettek szerepe a legfontosabb, de a néhány magánszám is csupa gyöngyszem. Eboli ragyogó felépítésű vallomása az irodalom egyik legnépszerűbb mezzo-áriája, II. Fülöp nagyjelenete pedig a legnagyszerűbb basszus-monológ. A legcsodálatosabb mégis az, ahogyan Verdi ötvözni tudja a színpadi látványosságot a mélylélektannal.
A Don Carlos egyetlen gyengéje a terjedelme. Ez okozta Verdinek a legnagyobb problémát. Már Párizsban, a bemutató után javasolt kisebb rövidítéseket. Késôbb is, szinte minden felújításhoz módosított a darabon. Végül 1882 decemberében Genovában gyökeres beavatkozásra szánta el magát. „Ebben a városban – írja barátjának, Piroli szenátornak – este tízkor bezárják a kapukat, és mindenki csak eszik és sörözik… Ezért a túl hosszú operákat kegyetlenül megcsonkítják. Mivel le akarják vágni a lábaimat, jobbnak láttam, ha magam köszörülöm és kezelem a kést…” Elhagyta a hozzátoldott elsô felvonást és a balettet. Így jött létre az 1884-es milánói olasz változat, mely jó fél órával (1300 ütemmel!) megkurtította az elôadást. Ez sem elégítette ki, így késôbb rövidítve visszaállította az elsô felvonást, kisebb húzásokkal ellensúlyozva a bôvítést. A Don Carlos e problémák ellenére, a nyomban utána következô Aidával egyetemben, tetôpontja – s egyben hattyúdala is – a nagyoperának.

Látogatás a milánói Scala múzeumában. Cikkünk szerzôje a Verdi Intézet igazgatójának,
 Mario Medicinek és feleségének a társaságában

Hogyan viszonylik a dráma és a belôle készült opera a történelmi valósághoz? – merül fel a kérdés.
Nos, az igazi Don Carlos vérrokon szülôk gyermekeként jött a világra, és epilepsziában szenvedett. Egyes források szerint paranoiás volt, s amikor kiütközött szadista hajlama, apja kénytelen volt börtönbe záratni. Ott is halt meg huszonhárom éves korában. A vele egyidôs Valois Erzsébetet tizennégy évesen ismerhette meg, mikor apja, a harminckét éves II. Fülöp nôül vette. Nagyapja, V. Károly, aki az opera egyik változatában megmenti Carlost, a cselekmény idôpontjában már tíz éve halott. Posa márki pedig nem hôs, hanem jelentéktelen udvaronc volt, akit Flandria sorsa a legkevésbé sem érdekelt.
A valóságtól tehát Schiller is, Verdi is messze jár. A tényeknek csupán az felel meg, hogy az ellenreformáció idején a katolikus spanyol uralkodó kegyetlenül elnyomta a leigázott protestáns flamandokat, továbbá, hogy Erzsébetet eredetileg csakugyan a trónörökösnek, Carlosnak szánták.
De hát nem menti-e fel magát – és Schillert is – Verdi, amikor kijelenti: „A valódit utánozni jó dolog, de kitalálni a valódit még jobb, sokkal jobb. A valódit utánozni szép lehet, de csak fénykép az, nem festmény.”
Az Olasz „Vojtinának” ezzel a jelszavával (ars poeticájával?) haza is térhetünk kalandos európai körutazásunkról, hogy felidézzük az igazi Vojtina – Arany János – Verdi operájával csaknem egykorú sorait:

Gyôzz meg, hogy ami látszik, az
való,
Akkor neved költô lesz, nem csaló.

Hiszen jól tudjuk:

Nem a való hát, annak égi mássa
Lesz, amitôl függ az ének varázsa.

Ez különbözteti meg a tudományt az igazi művészettôl – a tudományt, mely elôreviszi a világot, de igazságai elavulnak, a művészettôl, amely csupán megszépíti életünket, de legjobb alkotásaiban örök.

Copyright© Európai Utas-2002