AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

A BÉCSI STAATSOPER KEZET
NYÚJT KÖZÉP-EURÓPÁNAK

Beszélgetés Ioan Holenderrel,
a Bécsi Opera igazgatójával

– Ha jól meggondolom, a karrierje átívelt egész Közép-Kelet-Európán. Elindult Temesvár-Timi¸soara-Temeschburgból, kikötött Bécsben, és immár húsz éve a világ egyik legrangobb operaházának vezetôje. De hogyan csinálta?
– Nincs ebben semmi különös. Bartók Nagyszentmiklósról származott, az még kisebb település, mint Temesvár, és szülötte menynyivel többre vitte! Mindazonáltal az életút mindig összefügg a gyökerekkel. Ez már csak így van, és ennyiben rendjén is lenne.
– Igazából arra vagyok kíváncsi, mennyire számított az ausztriai újrakezdésnél, hogy ön multikulturális környezetben nôtt fel?
– Ha valaki nem abban az országban akarja megcsinálni a szerencséjét, amelyben született, akkor – legyen szó Ausztriáról, vagy bármely más államról – semmiképpen nem segít, hogy nem ott látta meg a napvilágot. Ilyen ország nincs, még Amerika sem ilyen. Már nem. Sokat jelent viszont, hogy az idegen szélesebb horizonttal tekint a világra, ismer más országokat, népeket, szokásokat, ízléseket, stílusirányzatokat. Ha pedig Temesvárról esik szó, akkor az – fôleg az én fiatalkoromban – német–magyar–román volt, tehát háromszorosan multikulturális. Vagyis az ember nem csupán három nyelven beszélt, hanem egyidejűleg három kultúrában volt otthon. Ismerte Petôfit, Adyt, Eminescut és Schillert. Ez nem mindenütt van így.
– Ezzel függött azután össze, hogy direktorként rengeteg művészt hívott Bécsbe, illetve ha egy kelet- vagy közép-európai zenész vagy énekes elhagyta korábbi hazáját, akkor önnél bizonyosan menedékre lelt.
– Egyértelmű, hogy sokkal többet tudok olyan emberek képességeirôl, akik Budapesten, Debrecenben, Kolozsvárott, Bukarestben, Bratislavában vagy Ljubljanában éltek, mint azokról, akik Ausztriában születtek, és sohasem jártak a földrész keleti részében. Arról, hogy Budapesten remek opera működött, két házzal is, hogy ott rengeteg volt a „felfedezetlen” tehetség – bár tudja mit: mi az, hogy „felfedezetlen”? Házy Erzsébetet odahaza mindenki tisztelte, csak a Nyugaton nem tudták, ki ô. De ez még a vasfüggöny idejében volt. Most viszont, hogy csupán a gazdasági elválasztó vonal létezik, sajnos sokkal kisebb lett az érdeklôdés a térség iránt. Sokkal kevesebb a hír is onnan. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy manapság sokkal kevesebb történik ezekben az országokban, mert nincs elég pénz. Mivel a színházzal és operával nehéz elôbbre jutni egy tôkés piacgazdaságban. Márpedig mind a kettôhöz sok pénz szükségeltetik, és a szellemi termékek már nem olyan érdekfeszítôek, mint egykor, amikor ilyen-olyan okból fontosnak minôsültek a politika számára. A dolognak ez a része teljesen egyértelmű volt akkortájt, de ezzel együtt hihetetlenül eseménydúsnak számított egykor a művészeti élet. Ezt vallom ma is.
– Manapság miként tájékozódik arról, mi van odaát a szomszédságban, vagy egy kicsit távolabb?
– Be kell vallanom, sokkal kevesebbet tudok például a magyar Operáról, mint egykor. Nemrégiben levelet kaptam a magyar társintézmény igazgatójától, aki meghívott a budapesti operabálra, de nekem elég, hogy el kell menni a hasonló bécsi eseményre. Ezzel részemrôl le is tudtam az ilyen bálokat. Úgyhogy köszönettel lemondtam a részvételt, kértem viszont műsortervet, amelyet már egy ideje nem kapunk. Pedig régebben a Magyar Állami Operaház automatikusan küldte a műsorplakátokat. Tudom, hogy a papír is, meg sok minden más is pénzbe kerül, de ezen is múlik, hogy kevesebbet tudunk egymásról. Különben van egy tervem: szeretném, ha Bécsben rendszeressé válna a délkelet-európai operák vezetôinek konferenciája. Ezért meg akarom hívni a kollégákat Budapestrôl, Belgrádból, Szófiából, Bukarestbôl, Prágából, Varsóból, Rigából – ott is sok minden történik –, hogy idôrôl idôre találkozzunk, vitassuk meg a közös dolgokat, cseréljük ki a tapasztalatainkat. Elôteremtem rá a pénzt.
– Apropó, a pénzkérdést még itt Bécsben sem tudja megkerülni. Hiszen a ház a Ringen egy-két éve önálló vállalatként működik.
– Igazából nekem nem kell kigazdálkodnom a költségvetést, bár sikerült sok forrást megnyitnom. Azt látni kell, hogy a sikeres cégek szívesen profitálnak más, ugyancsak sikeres vállalkozásokból. Én például abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy jól menô japán autógyár nemrégiben beszállt hozzánk fô támogatóként, és nem kevés pénzt fizet nekünk. Részben, mert megismert bennünket, amikor Japánban vendégszerepeltünk, részben, mivel értékeli azt a márkát, amit a Staatsoper jelent. És az ilyen példákat még lehetne sorolni. Egyet azonban egyértelműen meg kell mondanom. Nálunk az alap továbbra is az állami szubvenció. Enélkül nincs minôségi operajátszás. Ha valaki azt hiszi a még nem EU-tag országokban, hogy a magánszponzorok hozzák a megváltást a dalszínházaknak, akkor nagyot tévednek. Az államnak jelentôs összeget kell áldoznia arra, hogy az Opera tisztességesen meg tudja fizetni az alkalmazottait, hogy magas minôséget produkáljon. Ha még ezen felül hozzájön valami, az remek, de ez csak ráadás. A lényeg az állami hozzájárulás.
– Milyen manapság a Staatsoper látogatottsága?
– Nagyon magas, 95 százalékos. De ha csak 90 százalékos lenne, az nem jelentené azt, hogy a ház 5 százalékkal rosszabb lett. Nagyon veszélyes, ha valaki csak a népszerűségi adatokat nézi. Olyan darabokat is be kell mutatni, amelyek nem annyira kedveltek, amelyek nem táblás házzal mennek. Tudom például, hogy viszonylag kicsi az érdeklôdés Cerha–Turrini közös műve, a Steinfeldi óriás iránt, nem úgy, mint ha a Varázsfuvola vagy a Traviata menne. Az emberek ugyanis minden területen azt keresik, amit már ismernek. Nekünk viszont mindezek ellenére kötelességünk, hogy olyasmit is elôadjunk, ami csak a kisebbségnek fontos, ami kortársi. Hogy azt csináljuk, amiben hiszünk, és ne csak azt, ami eladható.
– Miként, milyen arányban lehet keverni a konzervatívot, a hagyományost, valamint a modernet?
– Nem tudok mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal. Mi a klasszikus? Debussy korszerű? Nem. Van kortárs zene, tehát olyan szerzôk alkotásai, akik még élnek, és vannak irányzatok a barokktól a romantikán, a francia operán át és így tovább. Mi itt olyan programot állítottunk össze, amely megfelel a zenekar kvalitásainak és fontosságának. Miénk a világ legjobb együttese. Nem azért, mert én mondom, hanem mert így van. A Bécsi Filharmonikusoknak nem akad párja sehol a világon. Ezért tudunk csaknem ötven operát műsoron tartani. Ez sincs sehol másutt. Hogy Mozart, Wagner, Verdi és Richard Strauss adják a pilléreket, az szerintem rendben van. Hogy játsszuk Wagner összes művét, az is helyénvaló. De foglalkozni kell a belcantóval is, és az utóbbi tíz évben egy sor olyan operát halásztunk elô, amelyek ismeretlen okból soha sem szerepeltek a programunkban, amióta ez a ház – immár 136 éve – fennáll. Ilyen Verdi Szicíliai vecsernyéje, amely pedig roppant fontos mű.
– Belekukkantottam a februári műsorba, és a modernek közül csak a Lulut találtam. Ez véletlen, vagy tudatos politika következménye?
– Nézze, játsszuk a Wozzecket, elôadunk Hindemithet, jövôre jön Cage, színre került Enescu Ödipusa, pedig az nem könnyű darab. Szóval sorra vesszük a XX. század legjelentôsebb alkotásait, mellesleg Puccini szintén a múlt században élt. Aztán bemutattuk Schönbergtôl a Mózes és Áront, Alban Bergtôl a Lulut – a Gianni Scicchivel együtt. Ügyesen kell keverni a kettôt. Ápolni kell a nagy klasszikus zenei irodalmat is, nem lehet csak a modernnel törôdni. Mellesleg mi a ritkaság? Gounod-tól a Rómeo és Júlia az, a Faust viszont nem. Hogy miért? Mert az utóbbit többször játszották.
– Hat évvel ezelôtt nagyon meglepett, amikor arról beszélt, hogy még Bécsben is, ahol pedig az opera különleges helyet foglal el a társadalmi életben, csupán az emberek 4 százaléka jár rendszeresen a Staatsoperbe. Ez még mindig így van?
– Tény, hogy Ausztriában a lehetséges publikumnak csak csekély része látogatja a színházakat. De nincs olyan város a világon, ahol ez az arány elérné a 10 százalékot. Lehet, hogy a jövôben jobbra fordulnak a dolgok, nem tudom. De az biztos, hogy a ház remekül megy. Magától értetôdik, hogy a Lulu iránt nem olyan nagy az érdeklôdés, mint például a ma esti Tosca iránt. A bécsi publikum természetesen konzervatívabb, azaz kevésbé fogékony az újra, mint sok más városban a közönség. Nekem persze nem tetszik, hogy a megszokott, a tradicionális elnyomja az újat, mégis jönnek a Lulura is. Ám hogy a Lulu valaha is olyan népszerű lesz, mint a Rigoletto, vagy a Varázsfuvola, abban azért nem vagyok biztos.
– Miként tudja a fiatalokat becsalogatni a házba?
– A színházi széket nem lehet odahaza az ifjúság feneke alá tolni. Azt sem hiszem azonban, hogy egy színház vagy egy opera annál jobb, minél alacsonyabb a nézôk átlagéletkora. Ez nem így van. De nálunk lehet váltani belépôt – fölöttébb olcsón, majdnem ingyen – az állóhelyekre. Létezik diákjegy, elmegyünk az egyetemekre, hogy megmutassuk: itt vagyunk, hogy itt nem valami elitkultúráról van szó! Csak akkor nem tudunk semmit tenni, ha valaki azt mondja: „Mókás, hogy valaki énekel, miközben meghal, vagy szerelmes. Ezzel nem tudok mit kezdeni.” Márpedig ez a többség véleménye. De nem baj, hiszen mindig ez volt a helyzet.
– Igen, de a másik oldalon a nyakló nélkül fogyasztott tömegkultúra olyan sekély, hogy az már szinte fáj.
– Hát, ez ügyben sem változott semmi. A tömegkultúra mindig sekélyes. De azért ha a három tenor fellép egy zsúfolt stadionban, ami önmagában elég bizarr, az már tömegkultúra. Hogy azután amit elôadnak, az opera-e, azt már nem tudom. De ami mostanság lenyomja a színvonalat, az a média, a tévé és az újságok által feltupírozott „eseménykultúra”. Azon kívül megoldatlan kulturális probléma az, amit a televízió szállít. A tévé ugyanis a reklámra utazik, a hirdetôk viszont csak igen népszerű műsorok iránt érdeklôdnek. A média befolyásolja az embereket, hiszen kényelmes és olcsó, aminek megvan a maga tömeghatása.
– A dalszínházak világában örökké vitatkoznak arról, mi hoz nagyobb sikert. Ha hosszabb idôn át csupán egyetlen darabot adnak elô, vagy ha széles a repertoár? Amerikában az elôbbit részesítik elônyben, ön az utóbbit pártolja. Ki találta meg a bölcsek kövét?
– Mindkettônek van elônye és hátránya is. Magyarországon is mindig egyszerre sok darab szerepelt a programban. Németországban és Svájcban ugyanezt a modellt követték, ezért fenntartották az együtteseket. A művészeknek havi fizetést adtak, lekötötték ôket az egész idényre. A másik módszernél az énekeseket csupán egyetlen szerepre szerzôdtették, és elôadásonként honorálták ôket. Nekem az a véleményem: az egész művészeti ág, valamint az elôadók fejlôdése érdekében létfontosságú, hogy az érdekeltek folyamatosan kipróbálják magukat sokféle szerepkörben, így olyanokban is, amelyek számukra kifejezetten nehezek. A Staatsoper a szerepek 65 százalékát, ideértve a fôszerepeket is, saját soraiból oldja meg. Boldog és büszke vagyok arra, hogy ilyen énekeseket tudunk felmutatni a társulatban. Minden operaház ereje és identitása a társulatban rejlik.
– A térség országai a fordulat óta nem egy esetben szétestek, felaprózódtak. Ennek megfelelôen egyre kisebb az adott lakosság lélekszáma. Magyarország a maga tízmilliós lélekszámával lassanként a nagyok közé tartozik a régióban. De vajon a fogyasztóképes közönség számának csökkenése nem tenné-e szükségessé, hogy például az operaházak az eddiginél jobban összefogjanak egymással? Hiszen ha kevesebben látogatják ôket, akkor az anyagi lehetôségeik is gyengülnek.
– A politikai folyamatok közvetlenül nem hatnak a látogatók számára, hiszen a szétválástól függetlenül Csehországban és Szlovákiában ugyanannyian élnek, mint korábban a közös államban. Nagyobb problémát látok viszont abban, hogy a szabad világban a művészek oda mennek, ahol jobban megtalálják a számításukat. Korábban erre nem volt módjuk. Manapság azonban, ha egy énekes jó, akkor nem marad Budapesten, hanem azonnal elszerzôdik máshová, ahol többet kereshet. És semmi sem tarthatja vissza. A szabadságnak megvan a maga ára. Megítélésem szerint a kapitalizmus, a demokrácia nem ideális életforma, csak nincs nála jobb. És ez azután negatív módon csapódik le a művészetben. Ugyanakkor a budapesti Opera is bármikor meghívhat egy románt, egy szerbet, egy japánt, vagy éppenséggel egy osztrákot. Csak még nem teljesen ismerték fel ezt a lehetôséget. Ahogy Gáti István nálam énekel, a magyarok viszont megszerezhetnének egy osztrák Gátit.
– Jó, csak éppen Magyarországon a pénzügyi források kicsit másak, mint Bécsben.
– Pontosan ez a gond. De szerencsére az anyagi viszonyok minden területen közelítenek egymáshoz, és remélhetôleg a magyar kormány politikájának köszönhetôen az Opera esetében is így lesz.
– Az nem képzelhetô el, hogy kölcsönös vendégjátékkal ráirányítsák az állam figyelmét az opera műfajára és fontosságára?
– Közvetve igen. A minôség vonzza az embereket, errôl meg vagyok gyôzôdve. És ha a nemzetközi szereposztás jóvoltából emelkedik a nívó, akkor az még inkább becsábítja a publikumot. Az egyébként szégyenletes, hogy a Staatsoper milyen régen nem volt már Budapesten, miközben jó pénzért hatszor megjárta Japánt. Mondtam is az illetékes politikusainknak, hogy osztrák részrôl a bécsi Operának kötelezôen jelen kell lennie a közvetlen és a távolabbi szomszédságban is, nem sétálgathat csupán a nyugati féltekén. Vagy említhetném, hogy a Berlini Színházi Fesztivál igazából teljesen belterjes, majdnem hogy vérfertôzô, hiszen azok az újságírók, akik odautaznak, a bemutatandó darabokat már mind látták Bécsben, Münchenben, Hamburgban és így tovább. Miközben fogalmunk sincs arról, mi történik Budapesten, Bukarestben vagy Belgrádban. Ezért lenne rendkívül fontos az osztrák fôvárosban olyan találkozót tartani, ahová a földrész keleti felébôl jönnének el a prózai és operaegyüttesek. Ez lenne Ausztria részérôl a kulturális nyitás a még nem uniós tagok felé. Mellesleg Pozsonnyal már kialakítottuk a szoros együttműködést. Tudom, hogy ott mi van. És fantasztikus énekesek jönnek onnan. Nem csak Dvorsky, mert ô már régi motoros, hanem újak. Például Varciková. Budapest is csupán két és fél órányira van Bécstôl, de ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, mind a két félnek tennie kell valamit. Én nyújtom a kezem, de a másik közben nem állhat mozdulatlanul. Mondjuk úgy, hogy ez ügyben sokkal több is történhetne.
– Végül engedjen meg egy kérdést: egész idô alatt németül társalogtunk, de például azt kitűnô magyarsággal mondta, hogy „Magyar Állami Operaház”. Lefolytathattuk volna ezt a beszélgetést magyarul is?
– Nem olyan folyékonyan, mint németül, de igen. Említettem, hogy szülôhelyem, Temesvár háromnyelvű város…
Szelestey Lajos

Copyright© Európai Utas-2002