AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

Martinkó József
„ÖRÖK ÉPÍTÉSZET”

Hogy az 1872-ben született szlovén építész, Joze Plecnik életművét jobban értsük, egy látszólagos kitérôvel kell kezdenem. Az Európai Unió eszméje igazi próbakövéhez érkezett ez év elsô napjaiban. Szilveszterkor háromszázmillió európai polgár lobogtatta önfeledten a pénzjegykiadó automatákból éppen csak „kinyert” közös európai valuta, az euró frissiben terített bankóit. Az ily módon létrejött monetáris unió közgazdasági jelentôsége mellett az új európai papírpénz grafikai megjelenése, külalakja is igencsak tanulságos. Tanulságos, mert a negyvenhat éves osztrák grafikus, Robert Kalina az új európai identitás vizuális megjelenítését két jellegzetes építészeti alakzat, a kapu és a híd stílustörténeti változásain keresztül szemlélteti. Vagyis az euró-pályázatot értékelô kuratórium döntése nyomán az építészeti kifejezésmód, az európai építészet stiláris karakterjegyei találtattak a legmegfelelôbbnek arra, hogy reprezentálják az európaiság eszméjét. Építészet és „európai gondolat”. Mit is jelent, mit is jelenthet ez a két kifejezés így egymás mellett? Egyszerű, üres, konszenzusos szlogen volna csak, ami éppen kapóra jött az euró bevezetése kapcsán ki-kiélezôdô nemzeti presztízscsatákban? Van-e példa arra, hogy egy soknemzetiségű európai régió amolyan közös „esztétikai lingua francaként” az építészetet használja öndefiníciós problémáinak oldására?
Joze Plecnik (1872–1957) művészetében megjelenni látszanak azok a lehetôségek és dilemmák, amelyek Közép-Európában, pontosabban az Osztrák–Magyar Monarchián belül az építészeti együttgondolkodás, illetve építészeti regionalizmus kettôsségét jellemezték. Kérdéseket vet fel és válaszokat szolgáltat. Elôkép és tanulság.
PleŠcnik a monarchia nyugalmas peremvidékén, Ljubljanában (Laibach) született. Asztalosmester apja szerény, de biztos megélhetést biztosított a családnak, míg mélyen vallásos anyja a család szellemi és erkölcsi központja volt. Az ifjú Joze testvéreivel szemben – bátyja, Andrej teológiát tanult és pap lett, nôvére, Marija (Maca) sokáig apácának készült, össze, Janez a bécsi egyetem elvégzése után orvos lett – nehezen boldogult az iskolával. Apja, miután belátta, hogy fia németbôl, latinból, sôt matematikából sem tudja a gimnáziumi minimumot teljesíteni, inasnak vette maga mellé az asztalosműhelybe. Késôbb rajztehetségével, befelé forduló, elmélyült koncentrációjával és gyakorlati érzékével JoŠze mégiscsak kitűnt inastársai közül. Bekerülhetett egy grazi asztalosipari iskolába, ahol az építész-tanár Leopold Theyer személyében mentora is akadt. 1892-ben szerezte meg a felsôfokú bútortervezô és -kivitelezô képesítést. A következô évben Theyer közbenjárása révén munkát is kapott a K. und K. Hof-Bau-Kunsttischlerei J. W. Müller cégnél mint rajzoló, bútortervezô.
Plecnik, akit már az iskolás évek alatt is elsôsorban a rajz és festészet foglalkoztatott, a cég belsôépítészeti munkái kapcsán mélyült el igazán a manierizmus és a barokk, a rokokó dekorativitás komplex formai jegyeinek analitikus megismerésében, de közel álltak hozzá olyan kortárs stílusfejlemények is, mint az impresszionizmus, szimbolizmus, illetve Gustave Doré monumentális, emocionális romanticizmusa.

A ljubljanai Szent Mihály templom-feljárata

Életpályájának igazi fordulópontját mégis Otto Wagnerrel, a kor ünnepelt építészével történô szerencsés megismerkedés jelentette. PleŠcnik már korábban olvasta Wagner Moderne Architektur című könyvét, és elfogult lelkesedéssel vallotta, hogy az építészet radikális megújítása elvezethet egy jobb és emberibb világhoz. Egy évig Wagner építészeti műtermében dolgozott, majd 1895 és 98 között beléphetett Wagner mesterképzô kurzusába a bécsi Képzôművészeti Akadémián (Akademie der Bildenden Künste).
1898-ban diplomamunkájával egyéves római ösztöndíjat nyert. Itt döbbent rá, hogy Bécs nagyvilági légköre és a Wagner-iroda sikerorientált, technicista beállítottsága tulajdonképpen mennyire távol is áll az ô személyes, aszketizmusba hajló eszméitôl. Látva az ókori, ókeresztény templomépítészetet, a reneszánsz felfoghatatlan tobzódását és a késô reneszánsz építészet mélységeit, egyre kevésbé tudta mérnöki tudományként megélni az építészetet. Bár 1899-es visszatérése után Otto Wagner ôt nevezte ki a stúdiója vezetô építészének, és már csaknem egyedül tervezte a bécsi városi vasút Rosauerland és Schottenring állomásépületeit, 1901-ben elhagyja mesterét, és önállóan kezd dolgozni.
Elsô lakóházait (Langer-villa, Hietzing, 1900–19001, Loos-villa, Melk, 1901, Langer-bérház, Bécs, 1901–1902; Zacher-bérház, 1903– 1905) már a hagyományos, puritán, geometrikus alaprajzi elrendezés és a tégla, illetve kô homlokzati borítás „textilszerű” alkalmazása jellemzi. Nagy lépés és fontos választás ez. PleŠcnik külön útra lép, és szembehelyezkedve a korszak szecessziós dekadenciájának dekorativitásával, illetve a neostílusokat vegyítô eklekticizmussal a régió, illetve szűkebb hazája, Szlovénia szláv-szakrális építészeti gyökereit tárja fel. Plecnik számára felértékelôdnek az olyan kezdeményezések, mint a vallásos művészet megújítására törekvô „beuroni iskola” festôszerzeteseinek tevékenysége, akik a „pusztító” individualizmus helyett az isteni idôtlen primér kifejezési formákat, az egyiptomi és ôskeresztény hagyományt privilegizálják. 1905-ben a bécsi Secessionban együtt állít ki a beuroni festôkkel, és végképpen elkötelezi magát a szakrális építészet mellett (Szentlélek-templom, Bécs, Ottakring, 1908–11).

1911-ben Jan Kotera, az Iparművészeti Egyetem professzora Prágába hívja Plecniket, aki kapva kap a lehetôségen, hogy elhagyhassa a számára egyre idegenebb légkörű Bécset. Prágában szinte minden energiáját leköti a tanítás, amit bár nagy kedvvel művel, tanítványai nehezen viselik erkölcsi maximalizmusát. 1919-ben aztán újabb fordulópontjához érkezik Plecnik pályája: egyrészrôl baráti viszonyba kerül Tomas G. Masaryk államelnökkel, aki kisvártatva felkéri a prágai Hradzsin felújítására és az új cseh nemzetállam hatalmát reprezentáló nagyszabású „nemzeti akropolisszá” történô átépítésére (1920–35), másrészrôl megbízást kap egy templom megtervezésére Prága Vinohrady negyedében (Jézus szíve-templom, 1920–31), amely, egyik fô művének tekinthetô. A Jézus szíve-templom archaizáló karakterjegyei már távolról sem pusztán a hagyományos építészeti formanyelvet használják, hanem a szemlélô számára az épület úgy tárul fel, mint egy „régészeti lelet”, amely a mitikus múltból bukkan fel. Duális felületi minôségei, az épületszerkezet tektonikus rendszere, ellentétpárjai egy olyan rejtett szimbolikát képviselnek, amelynek csak apró szilánkjait érthetjük meg, totális jelentésrendszere mindvégig rejtve marad. Ez a szerkesztés sűríti a pleŠcniki szakrális építészet lényegét. A visszatérô formákban bennefoglalt örök, kozmikus lényeget.
Olyan sajátos használata ez a klasszicista kánonnak, amely a klasszikus formaeszményt alkotóelemeire bontja, majd szimbolikus kombinációkban rekonstruálja. Megsérti a klasszikus kánont, de távolról sem a provokáció, hanem a rejtett összefüggések felmutatása a célja. Elôképe ez a nyolcvanas évek építészeti posztmodernjének, azzal a megkötéssel, hogy itt az idézés és kánonsértés célja távolról sem az értékválság felmutatása, hanem az értékek feltárása.

 
A Zale temető főbejárata               A Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Ljubljanában

Joze Plecnik majd ötvenéves, amikor visszatér Ljubljanába, hogy elfoglalja azt az egyetemi katedrát, ahonnan aztán majd harminc éven keresztül oktatja az ifjú építészeket. Bár egészen másfajta beruházói környezetbe kerül, mint a dúsgazdag Bécsben, illetve az ambiciózus Prágában, legtermékenyebb idôszaka mégiscsak a szlovén fôvárosban köszönt rá (Mennybemenetel-templom, Bogojina, 1925–27; Kereskedelmi és Iparkamara Székháza, 1925–27; Szent Mihály-templom, 1938; Katolikus Biztosítótársaság Bankja, 1928–30; Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, 1936–41; Zale temetô, 1938–40; Ljubljana központjának rendezési terve). Ezekben a munkákban haláláig aktív építészként vesz részt.
Végezetül: a bevezetôben felmerülô kérdésekre a választ valahol abban az összegzô igényű építészeti útkeresésben találjuk meg, amire, tartok tôle, Joze Plecnik tehette meg az utolsó kísérletet. Újragondolni, újrakezdeni annak az építészeti tapasztalatnak az összességét, amely csak és kizárólag ebben az európai kulturális közegben jöhetett létre. Kimutatni azokat a tartalmakat, esztétikai összefüggéseket, sajátos eszményeket, amelyektôl a határok nélküli Európa is az, ami.

Copyright© Európai Utas-2001