AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.

A HÍDÉPÍTÔ

Búcsú Vujicsics Sztojántól

A közép-európai régiónak és benne Magyarországnak mindig történelmi szüksége volt olyan tudósokra, írókra, államférfiakra, akik képesek arra, hogy hidat építsenek a népeket és kultúrákat egymástól elválasztó árkok vagy éppen szakadékok felett. Az ilyen hídépítôk sajnos mindig kevesebben voltak, mint azok, akik – mindkét oldalról – igyekeztek szítani a konfliktusok tüzét. Munkájuk, erôfeszítéseik, szellemi örökségük ezért különös figyelmet és megbecsülést érdemel.
Közéjük tartozott a most eltávozott Vujicsics D. Sztoján is, aki sokágú írói és közéleti munkássága révén igen sokat tett annak érdekében, hogy a magyarság és a délszláv nemzetek jobban megismerjék egymás múltját, hagyományait és lelkiségét, következésképp betemessék a közöttük történelmi okok miatt tátongó árkokat, és együtt tudjanak működni – mindkét fél, mi több, a közép-európai régió és egész Európa érdekében és javára.
Vujicsics D. Sztoján 1933. május 15-én született Pomázon, magyarországi szerb családban, édesapja, Vujicsics Dusán hosszú évtizedeken át, igen nehéz idôkben irányította a magyarországi szerb orthodox egyház életét. A budapesti egyetemen tanult, irodalomtörténészként dolgozott évtizedeken keresztül a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, közben néhány esztendôn át a budapesti egyetemen. Irodalom- és művelôdéstörténeti munkássága egyaránt felölelte a szerb (különösen a magyarországi szerb) és a magyar irodalom, illetve a két irodalom kapcsolatainak történetét, a pest-budai szerb hagyományok kutatását és a modern művészetek bemutatását.
Tudós tanulmányok és eredeti gondolatokban gazdag esszék jelezték azt a szellemi vándorutat, amelyet a Dunatáj múltjában és jelenében tett. Elsô kötetében a Zrínyi Miklós emlékét megörökítô délszláv hôsénekeket adta közre, két utolsó kötete: az 1997-ben megjelent Elillant évek szôlôhegyén, illetve az ugyanebben az esztendôben napvilágot látott Magyarok és szerbek pedig irodalmi esszéibôl, valamint kapcsolattörténeti tanulmányaiból adott közre válogatást. Több átfogó tanulmánykötetet szerkesztett a szer–magyar irodalmi kapcsolatok történetérôl, könyvet írt a pesti szerb templomról, fotóalbumot adott közre (Szalóky Zsolt fényképfelvételeivel) Dubrovnikról, megjelentette a szerb-horvát irodalom kistükrét, egész könyvtárat tesznek ki az általa tolmácsolt vagy antológiába gyűjtött szerb és horvát írói alkotások, a többi között Ivo Andri´c és Miroslav KrleŠza művei. Néhány esztendeje Budapesten látott napvilágot a szerb költészet általa szerkesztett kétkötetes nagy antológiája, amely a középkortól a jelenig mutatja be ennek a költészetnek a történetét. Kevesen tudják, hogy Vujicsics Sztoján mint szerb költô is ismert és elismert volt, Belgrádban jelentek meg szerb nyelvű verseskönyvei. (Közülük egyet Weöres Sándor tolmácsolt magyarul.) Az Európai Utasnak indulásától fogva belsô munkatársa volt, írásai, kapcsolatépítô munkája és kollegialitása olyan hozzájárulást jelentettek a lapkészítéshez, amely a jövôben fájdalmasan hiányozni fog.
Vujicsics Sztoján számos elismerést és kitüntetést kapott, közöttük a Magyar Köztársasági Érdemrendet, a Pro Urbe Budapest Díjat, a belgrádi Tudományos Akadémia tagságát és az újvidéki egyetem díszdoktorátusát. Igazán mégsem ezekre volt büszke, ha a büszkeség egyáltalán megkísérthette mindig töretlen jellemét és természetes emberségét, hanem arra, hogy két nemzet és két kultúra: a szerb és a magyar bizalmának birtokosa volt, és ez a két kultúra igen gyakran éppen az ô közvetítésével érintkezhetett egymással, azokon a szellemi hidakon keresztül, amelyek az ô erôfeszítései nyomán ívelhettek Budapest és Belgrád között.
Két kultúra tekintette ôt elkötelezett képviselôjének, és ô is két kultúrát érzett a sajátjának. Vujicsics Sztoján öntudatos fia volt a szerb nemzetnek és a szerb orthodox egyháznak, a magyar irodalomhoz, hozzánk, magyarokhoz mindazonáltal nem pusztán az kötötte, hogy Magyarországon élt, és igen jól ismerte kultúránkat, történelmünket és szokásainkat. Ennél gazdagabb és bensôségesebb volt az a lelkiség, amely a magyarsághoz és különösen a magyar irodalomhoz fűzte ôt. Kevesen tudtak olyan személyes élménnyel beszélni (írni) Ady Endrérôl vagy Pilinszky Jánosról, mint éppen ô, akinek hatalmas Váci utcai könyvtárában békésen fértek meg egymás mellett a szerb és a magyar klasszikusok.
Vujicsics Sztojánt két kultúra vallja a magáénak és két nemzetet érte távozásával veszteség. Még fájóbb azoknak a vesztesége, akik ismerték és szerették, akik ott ülhettek az asztalánál, hallgathatták ízes anekdotáit, közelrôl is ismerhették azt a lelkiséget, amely írásaiban alakot öltött. Megvallom, én különös fájdalommal érzem át ezt a veszteséget, hiszen közel fél évszázada ismertem Sztojánt: 1953 ôszén találkoztunk elôször a budapesti egyetem elsô éves hallgatóiként, és hosszú évtizedeket töltöttünk el együtt mint kollégák és barátok. Ezeknek az évtizedeknek a gazdag és súlyos emlékanyagát nem törheti össze a halál.
Pomogáts Béla

Copyright© Európai Utas-2002