Jászi Oszkár egész életén át, politikusi és publicisztikai tevékenysége során különös figyelmet szentelt a nemzetiségi kérdésnek. Az uralkodó-meghatározó konzervatív történelemfelfogással szemben – melyet többek között Réz Mihály képviselt – a Kossuth, Mocsáry fémjelezte liberális jogkiterjesztô felfogás álláspontján állt. Liberális szemlélete a nemzetiségi kérdést a józan ész, a demokrácia és a humanizmus követelményeinek kívánja alárendelni. Az állami idealizmus konstrukcióival az etikai idealizmust állítja szembe, s minden magán- vagy társadalmi cselekvést abból a szempontból mérlegel, mennyiben alkalmas az az egyén magára és a közre nézve értékes képességeinek minél teljesebb kifejlesztésére. Végcélja: a szervezett világállam, egy olyan társadalmi és állami rend, mely mellett az egyén bárkivel egyenlô jogi és gazdasági feltételek mellett veheti fel a versenyt a földkerekség bármely pontján.

A nemzeti érzés és a nemzeti eszme évszázadokon át lassan fejlôdött ki – állapítja meg – az együtt dolgozók és küzdôk évszázados sorsközössége, a mind szélesebb területeket összekapcsoló gazdasági élet, a kultúra fokozódó terjedése és a centralizáló királyi hatalom révén. A nemzetiségi érvényesülés szabadságvágya az elsôdleges kultúrszükségletek kielégítésének igényébôl táplálkozott, legszorosabb összefüggésben az egyéniség fejlôdésének biztosításával. A demokrácia és a kultúra elôrehaladásával az erôszakos asszimiláció teljesen lehetetlenné vált.

A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című, 1912-ben megjelent fôművében kifejtett programjának központi gondolata, hogy az adott történelmi helyzeten belül a nemzetiségeket is érintô földreformot, szabad anyanyelvhasználatot, iskolát, önigazgatást javasol. Feltételezi, hogy ezzel a kialakult feszültségek megszüntethetôk. A késôbbiekben továbblép, továbbfejleszti elgondolásait.

A demokrata-utópista Jászi az elsô világháború végére már az egész Monarchia föderalisztikus átstrukturálásáról szól A Monarchia jövôje. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című, 1918 elején született munkájában.

A nemzetiségi kérdés a századfordulós európai kultúra súlyos fejlôdési zavarává terebélyesedett, melyet – Jászi szerint – új nemzeti államok létesítésével vagy a régi állam feudális szerveinek átalakításával, a demokrácia, az önkormányzat megszervezésével lehet csak megszüntetni. Az „új kiegyezés" az Egyesült Államok vagy Svájc mintája szerint valósulhatna meg. Szerzônk az orosz cárizmus megdôlésével nem tartja már utópiának az európai kultúra közös nemzetközi szervezetben történô összefogását, az összes itt élô nemzet szabad konföderációja révén. Kossuth fél évszázados javaslatából kiindulva a Duna-menti népek összefogását, a Monarchia és a Balkán népeinek új szövetségét kívánja megvalósítani.

A dualizmus rendszerét védôk faji, állami idealizmusa megdôlt – írja –, a nemzeti államok jelentôsége csökken, a világháború tabula rasát eredményezett. A Monarchia problémáinak megoldására született elméleteket és reformterveket három irányzat jellemzi; az egyik az egységes szövetséges államon belül autonóm nemzetiségi államokat hozna létre, a másik a történelmi keretekhez végsôkig ragaszkodik, a harmadik a vallási autonómiák mintájára építene ki nemzetiségieket. Mindhárom gyenge pontjait elemezve három alapelvet szűr le a fentiekbôl: biztosítani kell 1. az életképes nemzeti államiságok kialakulásának lehetôségét; 2. kisebbségvédelmet a nemzeti államokon belül; 3. az új államok közötti összeütközéseket kiküszöbölô szerves kooperációt.

Szerinte a térségnek öt államalkotó nemzete van: a magyar, osztrák-német, lengyel, cseh, horvát-szerb, hozzájuk minél kevesebb nemzetiségiek lakta területet kell rendelni. Bizonyos naivitással várja Jászi az új helyzettôl, hogy az egyes államok területén érvényesülô kisebbségi jogok egymásra jótékony hatással lesznek majd. Az öt állam alkotta új dunai szövetséget közös vámrendszer, honvédelem és külpolitika kötné össze. Egy szigorúan alkotmányos dinasztikus szerkezet a nemzetek közötti egyensúly és a kisebbségvédelem biztosítéka maradhatna. A Dunai Szövetség mind a Balkánnal, mind Németországgal szerves és gyümölcsözô gazdasági és kulturális kapcsolatot tartana fenn.

Tervének belpolitikai elôfeltétele a 67-es pártok hegemóniáját megtörô demokratikus választás eredményeként létrejött új parlament volna, melynek többségét immár a függetlenségi, a szociáldemokrata és a keresztényszocialista képviselôk adnák. Jászi – akinek politikai ellenfelei szerint tanítása kockázatos és veszedelmes kísérletekhez vezetne – nem félti az általános választójog bevezetésétôl a történelmi Magyarország egységét s a Monarchiát, mert lebecsüli a nemzetiségek korábban felgyülemlett magyarellenességét. Könyve realista elemzések és utópikus elképzelések keveréke: miközben egyfelôl nem tudja átlátni, hogy a cseh államiság visszaállítása szükségképpen kiszolgáltatná a német kisebbséget, másutt keserűen érzékelteti, hogy a cseh vezetôk a német területekre a történelmi közjog alapján jelentenek be igényt, a magyarországi szlovák területekre pedig a nemzetiségi elv alapján. Ugyanakkor számára hihetetlennek tűnne, hogy a csehek és a délszlávok „holmi rájuk nézve kétes, vagy csekély értékű határkiigazítások fejében az egész magyar nemzet ellenállását felkorbácsolnák függetlenségi törekvéseikkel szemben". Eddigi állítása szerint ez a folyamat nem államalakítási törekvéseket jelzett, hanem csupán a nemzeti kisebbségek ama törekvését, hogy nyelvüket, kultúrájukat, gazdaságukat szabadon fejleszthessék.

1918 ôszén – immáron miniszteri pozícióban – saját nézeteinek kipróbálására is lehetôséget kapott; tragikus megkésettségében a teljes kudarccal kellett szembesülnie.

A világpolgárként gondolkodó politológus Jászi magyar nemzeti érzelmű énje ragaszkodott a Monarchiához, mert a Horvátország és Szlavónia nélküli történelmi Magyarországot e keretek között tartotta megmenthetônek. Egyúttal helyesen mérte fel a kibôvített Monarchia nagyobb egységén belüli integráció elmélyítésének szükségességét. Terve a világméretű gazdasági és kulturális együttműködés, a globalizáció korszakának elôérzeteként értékelhetô, megvalósulása pedig megôrizhette és versenyképessé tette volna e közép-európai régiót, mely ennek hiányában – történelmi gyökerei, ér- és idegrendszere mesterségesen szétszabdaltatván – kiszolgáltatottá vált a XX. század valamennyi kihívásával és veszedelmével szemben. Jászi erre vonatkozó jóslata bekövetkezett: a feldarabolt térség államai a nagyhatalmi érdekek Pufferstaatjaivá váltak.

Ihász István