AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZEDIK ÉVFOLYAM NEGYEDIK SZÁM
37.

MAGYARORSZÁG ARCAI

Íróasztalomon itt sorakoznak a kelet-közép-európai nagy átalakulás fényképei – a magyarországi nagygyűlésekről, az NDK-sok budapesti, prágai alkalmi táborairól, a határnyitásról, a prágai Vencel téren a tüntetők és a rendőrök összecsapásairól, és itt sorakoznak a pozsonyi képek, itt a belgrádi tüntetésé, amelyen Milosevics először vetette be a hadsereget, akkor még a szerbek ellen, de itt van Bukarest máig zűrzavaros utcai harcainak gyűjteménye és a marosvásárhelyi progrom drámai felvétele vagy a magyar taxisblokád fotódokumentumai, kormányok eskütétele, a moszkvai puccs… Nem sorolom tovább.

E képeket, mögöttük az eseményeket mindannyian ismerjük. Nézegetem a leroskadt délszláv hidakat, amelyek most télire árvízzel fenyegetnek, és nem csak Szerbiában. Itt e térségben minden mindennel összefügg, érintkezésben van, hatunk egymásra, érezzük egymás rezdüléseit, változásait. Jót, rosszat egyaránt. Ennek a felismerésnek a jegyében alapítottuk meg tíz évvel ezelőtt, 1989–90 fordulóján az Európai Utast, ennek a felismerésnek a birtokában közöltünk összeállítást 1991-ben az első világháborúról, félve-figyelmeztetve a délszláv változás véres lehetőségeire, évekkel később Ivo Andri´c nyomán közöltünk írásokat, képeket a térség hídjairól. Szeretnék ezekből a képekből minél többet betenni a lapba, mert mindennél többet mondanak térségünk közös útjáról, kibontakozó vagy kényszerű változatairól. De helyszűke van, torlódnak az események.

Most Magyarország arcai címmel könyvekről, képekről, zenéről, szobrokról fogunk beszélni. Magyarország jelenlétéről Európában. A következő évtized első fele meghozza Magyarország uniós tagságát – az árukon, szolgáltatásokon kívül Magyarországot a magyar kultúra fogja képviselni. Jó hírünk, egyáltalán a hírünk – a rólunk való tudás. Meg persze az önmagunkról való tudás is. A kettő együtt. Ezért kerül most itt egymás mellé egy nyolcvan év után Aradon a raktárakból előkerült szobor képe, jelezve – idehaza és külföldön –, hogy szűnőben van a magyar múltat feledtető mesterséges amnézia, az antagonisztikus ellentét és szájzár, s a másik, amelyen egy másik szomszédos ország, Szlovénia lendvai magyarjait látjuk, amint éppen az aradi emlékmű alkotójának, Lendva szülöttének megújított síremlékét avatják Budapesten, a Kerepesi úti temetőben (sajnos szűk, szinte családi körben). Büszkék voltunk arra, hogy az Európai Utast meghívták erre az eseményre, mint ahogyan arra is, hogy a Londonban végre megnyíló magyar kulturális intézet avató ünnepségén szerepelhettünk, nem is sikertelenül, s hogy Párizsban immár másodszor szerepelt sikerrel az Európai Utas.

Történelmi visszatekintés helyett tehát kulturális összeállítást adunk, beszámolót Magyarország európai kulturális jelenlétének fontosabb eseményeiről. Tudva azt, hogy minden eseményt sokféle nézőpontból kell látni, hogy régen túl vagyunk azon, hogy egyetlen akció vagy történés új arcot adhat nekünk a világ előtt. Jelen vagyunk Európában. Múltarányosan, de jó hírrel. Van mit kiállítanunk, van mit megmutatnunk – hát tegyük is ezt.

Módos Péter

EUROPÁLIA ’99 HUNGÁRIA

Beszélgetés Hankiss Ágnessel

Az Europália nevű nemzetközi kulturális fesztiválnak, melyet tizenkettedik alkalommal rendeztek meg Brüsszelben, ebben az évben Magyarország a szerencsés vendége. A kiválasztott ország meghívását a belga kormány javaslata alapján II. Albert belga király hagyta jóvá, s a fesztivál fővédnöke – hagyományosan – a királyi pár. A csatlakozni készülő közép-európai országok közül Csehország után a másodikként jelentünk meg Brüsszelben. A több mint egymillió látogatót vonzó rendezvény október elején nyílt meg, és januárban zár. Két attraktív bemutatkozási lehetőség az ezred utolsó évében – a másik a frankfurti könyvvásár volt – talán nem is olyan rossz kilépő-belépő a – reméljük – szokásait, arculatát változtató, uniós tagságra készülő Magyarországnak.

A fesztivál belga szervezője a Foundation Europalia International, magyar részről pedig az Europália Kormánybiztosi Iroda. Az iroda élére a múlt év július 31-én Hankiss Ágnes írót nevezték ki, előbb miniszteri biztos, majd kormánybiztos lett. A felkészülés érdemi szakasza a múlt év őszén kezdődött el.

– Hogyan fogtak hozzá, hogy kiválasszák, mi alkalmas a kultúrából és a művészetből, hogy bemutasson egy országot?

– Megpróbáltuk megismerni a terepet, felmérni az eszközöket és meghatározni magunk számára a kiindulópontokat. Első pillanattól valahogy úgy fogtuk fel, hogy nem merülhet ki a dolgunk pusztán abban, hogy egyes műveket vagy művészeket eljuttassunk Magyarországról Belgiumba. Ehhez ugyanis elég volna egy fesztiváliroda. Abból indultunk ki, hogy Brüsszel nem csupán Belgium, hanem az Európai Unió fővárosa is – mi pedig remélhetően éppen felvétel előtt állunk. A kultúrája – a kultúra szót a legtágabb értelemben használva – sokat elmondhat egy országról, amelyik azt szeretné, hogy minél jobban megismerjék és elfogadják. Nem elégedhet meg azzal, hogy csupán klisék és statisztikai mutatók hordozójaként jelenjen meg a világban. A belépés az Európai Unióba – azt hiszem, sokan gondoljuk így – nem jelenthet színtelen és arctalan, magunkat feladó beolvadást. Sokkal inkább kettős feladatot róhat ránk. Az egyik, ami nyilvánvaló: meg kell felelnünk a belépés, a harmonizáció normáinak és követelményeinek. De ahogyan az ember is csak akkor érezheti jól magát egy közösségben, ha nem kellett feladnia az egyéniségét és az autonómiáját, egy ország esetében sem lehet ez másként. A másik feladat tehát – ez lehet a kultúrdiplomácia egyik nagy missziója –, hogy a globalizálódó világban megőrizzük, amennyire csak lehet, a magunk nemzeti karakterét, önazonosságát és értékes hagyományait. A megőrzés feladatát a XXI. századba lépő, egységesülő Európában talán éppen a kultúra és a művészet veheti sikerrel magára.

– Elképzelhető, hogy ennek köszönhetően a következő évtizedekben felértékelődik a kultúra szerepe?

– A kultúra valóban alkalmas arra, hogy kifejezze és megtartsa egy nemzet szellemtörténelmét és végső soron önazonosságát. A művészeti bemutatkozásnak azonban külföldön figyelembe kell vennie a fogadó ország elvárásait, szokásait, igényeit is. Ez néha frusztrációkat vagy ellentéteket szül a partnerek között. Mi elég keményen szembesültünk azzal, hogy belga partnereink nem mindig azt gondolták a legjobbnak, mint mi. A program kialakításában az ajánlattételt folyamatos alku követte, amelyben a fő eszköz a meggyőzés kellett hogy legyen, ami az esetek túlnyomó többségében megegyezéshez vezetett. Előfordult azonban az is, hogy kölcsönösen éltünk a keretegyezmény adta vétójog lehetőségével. Komoly vitáink voltak például az egyébként rendkívül gazdag zenei program kialakításában. Belga partnereink rendkívül markáns elképzelésekkel érkeztek, és tudatták velünk, kit szeretnének hallani, és kit nem. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy mindegyik világhíres zenekarunknak szerepelnie kell az Europálián. Végül is, úgy érzem, mindenki elégedett lehet az eredménnyel, nagyon nagy sikerrel lépett fel Brüsszelben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara Vásáry Tamás vezényletével, Kodály- és Liszt-műveket játszottak a brüsszeli Koekelberg-bazilikában, amely zsúfolásig megtelt, közel 1500-an voltak kíváncsiak Vásáryékra. Ezt a koncertet egyébként megtisztelte jelenlétével Orbán Viktor miniszterelnök úr és Martonyi János külögyminiszter úr is, és vendégül láthattuk a Brüsszelbe akkreditált nagykövetek és mások mellett Prodi urat, az Európai Unió elnökét és a belga miniszterelnököt is. Azóta nagy sikerrel lépett fel Brüsszelben Lénárt András bábszínháza és a Budapest Bábszínház, irántuk kimagasló az érdeklődés, de nyár óta nem lehet már jegyet kapni a Honvéd Néptáncegyüttes, a Tímár Folklór, a Muzsikás Együttes és a Szegedi Kortárs Balett előadásaira sem. Kirobbanó siker kísérte a Budapest Klezmer Band turnéját Antwerpenben, Brüsszelben és Hollandiában, és ugyanilyen fogadtatásban részesült a Rományi Rota cigányzenekar is, vagy Ágoston András hegedűművész koncertje Mechelenben. A kortárs képzőművészet területén sokat küzdöttünk azért, hogy bővítsük a magyar bemutatkozást. Az egyik eredmény a Tóth Menyhért-életműkiállítás lett, a másik a kortárs magyar kárpitművészek tárlata Samu Géza szobraival együtt, Dobrányi Ildikó és Orosz Péter rendezésében. Figyelemre méltó a magyar fotóművészet nagyjainak bemutatkozása Antwerpenben, amelynek Kincses Károly volt a rendezője. A kortárs magyar festészet legnagyobb szabású – és úgy tűnik, Brüsszelben átütő sikert hozó – kiállítása a magyar aktivisták mestereinek műveit mutatja be. Dr. Bajkay Éva áldozatos munkájának az eredménye ez a kiállítás, amelyben több mint száz festménnyel ismerkedhet meg a belga közönség Kassáktól Moholy-Nagyon át Mattis-Teutschig és másokig.

– A kiállítás központi része, ha jól tudom, a Hungaria Regia történeti kiállítás?

– Október 7-én nyílt a brüsszeli Palais-des-Beaux-Art-ban Göncz Árpád köztársasági elnök és II. Albert belga uralkodó fővédnökségével a Hungaria Regia kiállítás, amely Magyarország középkori és újkori történelmét és kultúráját mutatja be. A műkincsek kétharmadát állami múzeumok adták, a munka oroszlánrészét – beleértve a tárgyak begyűjtését, sok esetben restaurálását – a Magyar Nemzeti Múzeum csapata végezte Dr. Körmöczi Katalin vezetésével. A műkincsek kb. egyharmadát a magyar történelmi egyházak gyűjteményeiből kölcsönöztük. Sok értékes segítséget kaptunk elsősorban a Magyar Katolikus Püspöki Kartól, de a többi történelmi egyház támogatását is mindvégig magunk mögött tudhattuk. Felbecsülhetetlen értékű kiállítás jött létre, amelynek az anyaga így együtt, ebben a formában még sohasem volt látható itthon sem. A magyar államiság és a magyar egyházak közös, egymástól elválaszthatatlan történelmét olyan páratlan szépségű műkincsek képviselik, mint – hogy csak néhány példát említsek – a koronázási ékszerek, a Pálffy-serleg, több királyunk koronája, Hunyadi Mátyás trónkárpitja és a Corvinák, Pázmány Péter miseruhája, a Huszita kehely, vagy a XVIII. századi Tóra-vért.

– Mi szól a közelmúltról és mi a jelenről?

– A La Botanique frankofón kulturális központban az 1956-os forradalomnak állít emléket Kardos Sándor és Gellér B. István kiállítása. Az 56-os fényképek, amelyeket a forradalom napjaiban magánemberek készítettek, Kardos Horus Archívumából valók, és egy olyan „személyes – 56" képet örökítenek meg, amelynek az értéke egyedülálló, és most első ízben jelenik meg a nyilvánosság előtt. Gellér B. István rendezte a kiállítást. Nagy művészi erejű installációjában a forradalom napjait mint stációkat mutatja be. Ugyanitt látható Eleőd Ákos rendezésében az „Egy mondat a zsarnokságról" című kiállítás, amelyet az általa tervezett budapesti szoborpark fényképeiből és 50-es évekbeli plakátokból válogatott, hogy felvillantson valamit a kommunizmus képi propagandájából. A Horus Archívum sok százezer amatőr fotójából még egy kiállítás nyílt ugyanitt, tematikus válogatás, amely igen izgalmas kultúrantropológiai képet nyújt a hétköznapi ember szokásairól, viselkedéséről, olykor nevetséges vagy akár megbotránkoztató gesztusairól.

– A hivatalos megnyitó óta egy hónap telt el, a nehezén túl vannak. Ön, az Europália kormánybiztos asszonya elégedett?

– Igen, nagyjából elégedett vagyok. Úgy érzem, megtettük a tőlünk telhetőt. Igen fontosnak tartottuk például azt, hogy a program kialakításában érvényesüljön a kiegyensúlyozottság, elfogulatlanság és ugyanakkor a sokszínűség. Kezdettől fogva elutasítottuk azt a gyakorlatot, amely a magyar kulturális életben jó ideje érvényesül: egyes értelmiségi csoportok maguknak sajátítják ki a jogot, hogy besorolják az embereket általuk készített skatulyákba, felosszák tehetségesekre és tehetségtelenekre, jókra és rosszakra, legtöbbször méltatlanul és igazságtalanul. Akik pedig valamilyen okból nem tudták kivívni ezeknek a súlyosan elfogult és egyoldalú társaságoknak a jóindulatát, azoknak szembesülniük kell azzal, hogy nem ismerik el az értékeiket, teljesítményüket pedig elhallgatják. Alkotó ember számára aligha lehet ennél kártékonyabb és ártalmasabb szituációt elképzelni.

A magyar közéletben kegyetlen módszerek érvényesülnek. Az értelmiséget ez folyamatosan frusztrálja. Mi semmi ilyesfajta nyomásnak nem engedtünk, s ez az egyik olyan dolog, aminek így utólag is nagyon örülök.

– Milyen segítségei voltak? Kikből áll a Kormánybiztosi Iroda?

– Programigazgatónk Rubovszky Rita, ő koordinálta kiválóan a különböző műfaji területeken folyó szervezőmunkát és a belgákkal folyó napi egyeztetéseket. De azt hiszem, csak elismerő szavakkal szólhatok az Europália ’99 Hungaria jogi, gazdasági és adminisztrációs munkatársainak tevékenységéről is. Az egyes műfaji területeket szakmailag területfelelősök irányították: a Hungaria Regia biztosa dr. Őze Sándor egyetemi docens, Héthy Apor, a Rádiózenekar ügyvezető igazgatója a zenei terület felelőse és Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója a kortárs képzőművészeté.

– Milyen munkamódszert kívánt a feladat a kormánybiztostól?

– Igen rövid határidejű, igen intenzív munka volt ez, amely óriási apparátust és igen sok embert foglalkoztatott. A szakmai önállóságát, azt hiszem, mindig mindenkinek tiszteletben tartottuk. A vezetés azonban abban az értelemben egyszemélyes volt, hogy a végső döntéseket többnyire jómagamnak kellett meghozni és vállalni értük a felelősséget.

Munkatársaimat, főként a fiatalabbakat némileg csalódással töltötte el, hogy az Europália kinti sikeréhez képest nagyon soványnak éreztük az itthoni sajtóvisszhangot. Vigasztalásukra volt egy metaforám, amin mindig jókat nevettünk. Az ilyen feladathoz, mint amilyen az Europália ’99 Hungária létrehozása volt, valahogy úgy kell viszonyulni, mintha egy repülőgépet kéne kiszabadítanunk. Az ember tudja, mi a cél, tájékozódik, hogy milyen a terep és mik a rendelkezésére álló eszközök. Ha az akció sikerült, a sikernek magának kell örülnie, de ünneplésre nem számíthat. Elismerés az, ha egy pillanatra megszorítják a kezét.

– Hankiss Ágnes író. Eredeti végzettsége klinikai pszichológus, diplomáját Mérei Ferenc tanítványaként szerezte. Esszéket, novellákat, filmforgatókönyvet, regényt írt. 1990-ben megkapta a jövő irodalmáért-díjat, 1992-ben József Attila-díjat kapott. Széphistória című könyve angolul is megjelent. Életpályája milyen állomásának, esetleg kitérőjének tekinti a mostanit?

– Nem hiszem, hogy kitérő volna, hisz 1989 óta politizálok, azokkal együtt, akikhez barátság, szolidaritás és politikai nézetazonosság fűz. 1990–1994 között a Fővárosi Önkormányzatban képviseltem a Fideszt, 1994-től Szájer József frakcióvezető tanácsadója voltam, majd pedig a Magyar Rádió Kuratórium elnökségének tagja. Életemben az irodalom és a politika megfér egymás mellett, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe, inkább két vonal, mintsem sarkos választás kérdése.

Egyébként valamikor a kilencvenes évek elején eljutottam oda, hogy elhatároztam, az irodalmi életben nem veszek részt, és önmagam irodalmi elfogadtatásáért nem folytatok harcot. Ezt ma sem bánom, az írást viszont egyáltalán nem adtam fel, otthon gyűlnek a kéziratok, jó ez így.

– Az Europália eddigi rendezvényei közül melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?

– Mindegyikre. De hadd említsem meg talán az utolsó nagy rendezvényt, amint részt vettem: október 28-án a brüsszeli Egmont-palotában rendeztünk egy nagy konferenciát „Magyarország és Európa" címmel, ahol előadást tartott Bonacci úr, az Európai Unió tárgyalóbizottságának vezetője és Szájer József, a Parlament Európai Integrációs Bizottságának elnöke is. A konferencia középpontjában európai uniós csatlakozásunk állt, méghozzá úgy, hogy – ami ritkaság – szó esett a kultúra szerepéről is. A belga külügyminisztérium kelet-közép-európai igazgatója igen érdekesen beszélt például arról, hogy Magyarországnak kulturálisan is ki kell alakítani a helyét Európában, és ehhez az eddiginél is eltökéltebben kell felvennie a párbeszéd fonalát Belgium és a környező országok polgáraival.

V. Zs.

M. P.

Aki Dél-Tirol ügyében tájékozódni akar, a történelmi, földrajzi, közigazgatási megjelölések olyan szövevényével találja magát szembe, amelyben elsőre nem könnyű eligazodni. A nehézséget csak fokozza az olasz és német elnevezések párhuzamossága és az egységes magyar fordításuk hiánya. Ezen próbálunk segíteni néhány előzetes tudnivalóval.

Tirol történelmi tartománya a Brenner-hágóval jelzett alpesi vízválasztó két oldalán fekszik, és századokon át a Habsburgok birodalmába tartozott. Az első világháború után a földrajzi határ államhatárrá lett. A terület északi része (és egy kisebb keleti csücske) ma Tirol néven és Innsbruck székhellyel Ausztria kilenc szövetségi tartományának (Bundesland) egyike. Az Olaszországhoz került rész a Trentino–Alto Adige autonóm körzetet alkotja, amely két megyéből áll. (Olaszország közigazgatásilag húsz körzetre – regione – és 94 megyére – provincia – tagolódik. Öt körzetnek autonóm státusa van.) A körzet Ausztriával határos megyéjének központja Bolzano (németül: Bozen), lakossága többségében német nyelvű. Ezt a vidéket hívjuk Dél-Tirolnak, de az olaszok Alto Adigének (Felső-Adige) nevezik. Az alsó megye székhelye Trento (németül: Trient), a várost és vidékét – vagyis Trentinót – olaszok lakják. Az Európai Unió keretében létrejött és működik az osztrák Tirol tartományt, valamint az olaszországi Dél-Tirolt és Trentinót magában foglaló európai régió.

DÉL-TIROL AUTONÓMIÁJÁNAK
NÉHÁNY POZITÍV EREDMÉNYE

* A német nyelv az olasz mellett elismert hivatalos nyelv; ilyennek tekinthető a ladin nyelv is ott, ahol a ladin ajkúak őshonos lakosoknak számítanak, vagyis az összesen 116 településből nyolcban.

* Érvényben van egy „arányosítási rendszer", amely garantálja, hogy a lakásépítési támogatásokat és az igazgatási állásokat a három nyelvi csoport között számszerűségük arányában osztják meg.

* A nyelvi csoportok identitásának megőrzése a három különböző változaton alapuló iskolarendszerre épül, amely mindhárom nyelvi csoport részére biztosítja az anyanyelvű oktatást és emellett valamelyik másik nyelv elsajátítását is.

* Mindhárom nyelvi csoportnak rendelkezésére állnak saját anyanyelvükön működő óvodák.

* Ausztria és Olaszország között 1955-ben a felső fokú végzettség kérdésében létrejött egyezménynek köszönhetően a német ajkú csoport tagjai osztrák egyetemeken anyanyelvükön is végezhetik egyetemi tanulmányaikat.

* Lehetőség van német nyelvű tévé- és rádióműsorok vételére a szomszédos német nyelvű országokból. Mi több, helyi közszolgálati rádió- és tévéműsorokat is sugároznak. Ugyanez – bár kisebb mértékben – elmondható a ladin nyelvről is.

* Igen jól és tevékenyen működik a több mint ezer (!) kulturális egyesületből és szervezetből álló hálózat, amely igencsak sűrű szövésű, ha meggondoljuk, hogy a német és ladin nyelvcsoportot összesen 320 ezer fő alkotja – nem többen mint egy nagyobb város egyetlen kerületének a lakosságát.

* Dél-Tirolnak prosperáló gazdasága van, amely alapvetően három, egymást támogató, illetve kiegészítő tartópilléren nyugszik; a mezőgazdaságon (a foglalkoztatottak 12 százalékával), a termelésen (ipar, kereskedelem és kisipar, 27 százalékkal) és a szolgáltatáson (61 százalék).

1995-ben az egy főre eső bruttó nemzeti termék 35,2 millió olasz lírát tett ki, és 14 százalékkal haladta meg az olasz átlagot (30,9 millió).

* Míg a munkanélküliség Európában mindenütt az egyik legnagyobb gond, Dél-Tirolban, élve az autonómiával, előrelátó fejlesztési politika eredményeként sikerült elérni a teljes foglalkoztatást.

Összefoglaló tézisek Christoph Pan professzornak, a Dél-Tiroli Népcsoport Intézet igazgatójának előadásából. EAB Nyári Iskola, Bolzano, 1999.

A DÉL-TIROLI NÉPCSOPORT INTÉZET 1960-ban alakult Dél-Tiroli Gazdasági és Szociális Intézet néven a tartományban élő két kisebbség, a németek és a ladinok (rétorománok) társadalmi problémáinak feldolgozására. A gazdasági és szociális kérdések tanulmányozása hamarosan kibővült a kulturális, oktatási és környezeti tényezők, sőt az autonómia jogi feltételeinek vizsgálatával. A dél-tiroli autonómia fokozatos kiépülésével azonban bizonyos szakmai kérdések kezelésére különböző tartományi szintű intézetek szakosodtak, és így ma már az intézet elsősorban Dél-Tirol és az ott élő három népcsoport általános, össztársadalmi érdekű kérdéseinek tudományos vizsgálatával foglalkozik, és jelentős nemzetközi tevékenységet is kifejt. Miután az 1990-es változások a kisebbségi kérdést az európai politika előterébe állították, az intézet aktívan részt vett az európai népcsoportok jogairól kibontakozott vitákban. Ennek során dolgozta ki az úgynevezett bozeni konvenció-tervezetet (1994), amelynek fokozottabb figyelembe vételét éppen az olasz kormány ajánlotta az Európa Tanács figyelmébe. Az intézet szakmai tekintélyét jelzi, hogy véleményét kikérte az amerikai kongresszus és a dél-afrikai kormány is, valamint emigráns szervezetek, mint a brüsszeli kurd parlament vagy a menekült tibetiek kormánya.

A nemzetközi politika alakulását követve, az intézet 1995-ben olyan értelemben bővítette ki alapszabályát, hogy ma már a szolidaritás jegyében kutatás, tapasztalatcsere és nemzetközi együttműködés útján segítséget nyújt az európai kisebbségi problémák konstruktív megoldásához. Majd arculata megváltozását tükröztetve az intézet a következő évben felvette jelenlegi nevét.

A Dél-Tiroli Népcsoport Intézet a tartományi kormánytól, a politikai és társadalmi szervezetektől és a gazdasági érdekcsoportoktól független intézmény, amely jórészt természetes személyekből álló tagságának és szponzorainak adományaiból tartja fenn magát. Az intézet közgyűlése háromévenként választja meg az öttagú elnökséget.

TARTOMÁNY A HATÁRON

Beszélgetés Christoph Pan professzorral

– Professzor úr, miért döntött úgy, hogy kisebbségi kérdésekkel foglalkozik? Netán ezen a vidéken született, egyáltalán olasz-e ön, vagy német, esetleg osztráknak, vagy éppen tirolinak érzi magát? Mikor választotta hivatásának a kisebbségekkel való foglalkozást?

– 1938-ban születtem, itt, Dél-Tirolban, tehát beleszülettem a kisebbségi problémákba. A többi tudós kutató fokozatosan fedezte fel magának ezt a területet, én beleszülettem. 61 év óta élek ennek a kérdésnek a kellős közepében. Aztán persze tanulásra adtam a fejem, tanulmányoztam a jelenséget, tanultam itt, aztán Svájcban, Ausztriában, bejártam szinte az egész világot, és rájöttem, hogy ez a probléma mindenütt jelen van.

– Tehát nem csak Európában?

– Nemcsak Európában, hanem szerte a világban. Volt egy időszak a hatvanas-hetvenes évek környékén, amikor néhány helyen úgy döntöttek, hogy ez a probléma már nem létezik, nincs többé nemzetiségi kérdés. Én viszont azt láttam, hogy igenis létezik, hiszen mindennap megéltem. Útjaim során tapasztaltam, hogy volt, ahol nem ismerték fel, de azért a probléma bizony létezett. Aztán Európa egyszercsak kinyílt, és kiderült, hogy igazam volt.

– A kisebbségi kérdéssel tudományos szinten hol kezdett el foglalkozni, hol tanulta a „szakmát"?

– Én fiatalon, még a régi nagyoktól tanultam, az Osztrák–Magyar Monarchia nagy öregjeitől, akik akkor hetven-nyolcvanévesek voltak, akadt, aki közel járt a kilencvenhez. Mindenesetre kevesen foglalkoztunk a kérdéssel. Egyébként közgazdászként végeztem, aztán szociológiát tanultam, majd politikai szociológiát, végül pedig nemzetközi joggal foglalkoztam, így kerültem egyre közelebb a kisebbségi problémához. Hiszen a kisebbségi kérdés interdiszciplináris probléma. És ezt nem is annyira tanulni, mint inkább csinálni kell, a kisebbségekkel kapcsolatos nemzetközi jogot most alkotjuk meg, most van születőben a nemzetközi kisebbségi jog.

– Persze a problémák nem most születtek. Milyen múltra tekinthet vissza Tirol?

– Tirol Észak és Dél, a germán és a római kultúra határán, Brenner két oldalán alakult ki. A Brenner megkerülhetetlen volt, a választott német királynak is át kellett kelnie a Brenneren, amikor Rómába utazott, hogy német-római császárrá koronáztathassa magát.

– De a német király, a Brenneren átkelő, Tirolon átutazó német-római császár Tirol ura is volt?

– Nem, Tirol önálló volt, az ezerkétszázas évek óta teljesen önálló. Független grófság, élén a fejedelmi ranggal bíró tiroli gróffal. Aztán a tiroli grófi-fejedelmi ház utolsó uralkodója úgy halt meg 1363-ban, hogy előtte már elvesztette fiát, özvegye legközelebbi rokona pedig Ausztria hercege volt, így a Habsburgok egész egyszerűen megörökölték Tirolt.

– Te csak házasodj, boldog Ausztria… szóval az osztrákok „feleségül vették" Tirolt?

– Akárcsak Magyarországot! Nincs ebben semmi különös, ez akkoriban így ment… Mindenesetre az osztrákok itt maradtak több mint ötszáz évig, de közben nagyfokú önállóságot biztosítottak Tirolnak. Századunk elején még egész Tirol Ausztriához tartozott, tehát Észak-Tirol, Dél-Tirol, valamint Trento és környéke, az úgynevezett Trentino egyaránt. Most a dolog úgy néz ki, hogy Észak-Tirol Ausztriához tartozik, Dél-Tirol (olasz neve Alto Adige, vagyis az „Adige folyó felső vidéke") és Trentino Olaszországhoz. Dél-Tirolt (Allto Adigét) az autonóm Bolzano megye, Trentinót az autonóm Trento megye alkotja. A két megye alkotja Olaszországban a Trentino–Alto Adige nevű autonóm körzetet. Európai szemmel nézve ez a három egység, az ausztriai Észak-Tirol, valamint az olaszországi Dél-Tirol (Alto Adige) és Trentino alkotja a Tirol–Trentino európai régiót.

– Egy pillanatra azért visszatérnék Südtirol, vagyis Dél-Tirol olasz nevére, Alto Adigére. Ez valami elolaszosító ügyeskedés nyomán született egyfajta kompromisszumként, vagy van valami történelmi előzménye?

– Hogyne, ez maga Napóleon találmánya. Közel kétszáz évvel ezelőtt, Itália meghódítása után a pozsonyi békeszerződés Bolzanót Itáliának ítélte oda, a felette lévő részt pedig Bajorországnak. Az itáliai rész nevét is megváltoztatták, az új név franciául „Haut Adige" lett, azaz olaszul Alto Adige. Később aztán az olaszok újra felfedezték a régi találmányt, kapóra jött nekik, hogy a régió alól kirángassák a történelmi gyökereket, hogy a német „Tirol" név még a szerényebb Dél-Tirol formájában se hangozzék el.

– De ez már ennek az évszázadnak a történelme. Az első világháborúig egész Tirol és a Trentino az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. A háborúból Ausztria vesztesen, Olaszország győztesen került ki.

– A dolog nem ilyen egyszerű. A világháború kitörésekor Olaszország Ausztria és Németország oldalán állt. De Olaszország annak fejében, hogy Dél-Tirolt megkapja a Brennerig, egy Londonban kötött titkos szerződéssel átállt az antanthoz.

– Dél-Tirol Olaszországhoz csatolásával azonnal kiéleződtek a feszültségek a tartományban? Rögtön kezdetét vette az erőszakos asszimiláció?

– Nem. Viszonylagos nyugalomban telt el néhány év. A „kisebbség" egyébként itt abszolút többségben volt, a tartomány lakosságának 97 százaléka német ajkú volt. Aztán Mussolini hatalomra kerülésével a dolgok gyökeresen megváltoztak, és minden lehetséges eszközzel folyt az elolaszosítás, egészen Mussolini bukásáig, 1943-ig. Míg Dél-Tirolt a fasiszta Olaszország próbálta olasz földdé tenni, Tirol északi, ausztriai részét a német birodalom kebelezte be. 1947-ben a párizsi békekonferencia végleg döntött Tirol sorsáról. Dél-Tirol nem térhet vissza Ausztriához – mondták ki a győztes országok –, de Olaszország köteles autonómiát adni a tartománynak, és tiszteletben kell tartania a kisebbségek jogait.

– De nemcsak Ausztria, Olaszország is a második világháború vesztesei közé tartozott. Alcide De Gasperi, az olasz miniszterelnök 47-ben, Párizsban joggal kezdte híres felszólalását ezekkel a szavakkal: „Uraim, tudatában vagyok annak, hogy itt – kivéve az önök személyes udvariasságát – minden ellenem van." (Egyébként még csak udvariasak sem voltak nagyon vele.) Mi akkor a magyarázata annak, hogy Olaszország mégis megtarthatta Dél-Tirolt, ráadásul úgy, hogy a két világháború közötti durva asszimilációs politika ellenére a tartomány lakosságának kétharmada még mindig német volt?

– Azért vesztes és vesztes között van különbség. Egyfelől Olaszország ténylegesen már 1943-ban „kiugrott" a háborúból. Másfelől Ausztria gyakorlatilag nem is létezett, a volt Harmadik Birodalom egyik, ráadásul részben a szovjet Vörös Hadsereg által megszállott területe volt. Úgyhogy Ausztria mindenbe belement, mindent elfogadott.

– A demokratikus Olaszország is folytatta a régió kíméletlen elolaszosítását?

– Nem, a fasizmus idején bevetett eszközök (tanítók, plébánosok eltávolítása, egyletek felszámolása) nem kerültek elő; finomabb, de egyben ravaszabb taktikával próbálkoztak. Az „etnikai tisztogatás" egyik teljesen vértelen, de igen hatásos módszerét alkalmazták, a Dél-Olaszországból Észak felé terjeszkedő belső migrációs nyomást irányították a tartományba, egyfajta „megszelídített" betelepítési politika volt ez. A lakásépítési program keretén belül a lakások 90 százalékát az olaszok kapták, a németek maximum 10 százalékot. (Ez persze némi javulást mutat a Mussolini-korszakhoz képest, akkor a szociális lakások 100 százalékát olaszoknak utalták ki.) Az iskolákban továbbra sem lehetett németül tanulni…

– Így aztán jelentősen változhatott a lakosság összetétele is. Azt mondta, hogy a század első felében az olaszok a lakosság mindössze három százalékát tették ki.

– Igen, hétezer olasz lakott itt, és ezzel a finomított betelepítéssel 130 ezerre nőtt a számuk. De az olaszok aránya a század első harmadához képest azzal is nőtt, hogy a negyvenes évek elején a németek nagy számban hagyták el Alto Adigét, azaz Dél-Tirolt. Történt ugyanis, hogy 1939-ben Hitler és Mussolini, hogy szövetségüket megerősíthessék, kénytelenek voltak megegyezni Tirolról, ami akkoriban nagyon zavarta őket. A berlini szerződésben a két vezér azt a pofonegyszerű megoldást fektette írásba, hogy azoknak a németeknek, akik az olaszországi Dél-Tirolban kívánnak maradni, olaszokká kell válniuk, identitást kell váltaniuk. Akik viszont nem akarnak olaszokká átalakulni, menjenek „haza".

– Vagyis, ha jó hazafiak, cseréljenek hazát. Ha nem, nem. Olyan ez, mint egy klasszikus közép-európai vicc.

– Igen, olyan, mint egy vicc, de sajnos nem vicc. És ráadásul azóta is állandóan ismétlődik. Mindenesetre tény, hogy a hatvanas években a lakosságnak mintegy kétharmada még mindig német volt, és ez az arány aztán meg is maradt.

– Végül is a hatvanas években mi indította el a kibontakozást az egyre súlyosbodó nemzetiségi kérdésben? Egyáltalán hogyan jött rá az olasz politikai élet, hogy a további asszimilálás útja járhatatlan?

– Előre kell bocsájtani, hogy egyfelől Olaszország attól tartott, hogy ha nagyobb autonómiát ad Dél-Tirolnak, akkor az visszatér Ausztriához. Másfelől viszont Ausztria éppen 1960-ban az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elé vitte a kérdést. Erre jogi alapja is volt, az 1947-es párizsi békeszerződés. Szóval Ausztria nyíltan felkarolta Dél-Tirol ügyét. Az ENSZ határozatot is hozott, amelyben arra kötelezte Olaszországot, hogy a kérdést békésen rendezze Ausztriával. A határozat után viszont nem történt semmi. Teltek-múltak a hónapok, egy év eltelte után életre kelt a terrorizmus. A terrortámadások emberéletben nem okoztak kárt, inkább figyelmeztető jellegűek voltak.

– Intézményeket támadtak meg?

– Nem. Olyan stratégiai célpontokat választottak, ahol viszonylag kis fizikai rombolással komoly gazdasági károkat lehetett okozni. A régió nagy mennyiségű elektromos energiát termel, ezt távvezetékkel szállítják a lombardiai iparvidékre. Egyik éjszaka például felrobbantották a magasfeszültségű vezeték nehány tartóoszlopát, Lombardia legnagyobb része sötétbe borult, leálltak a gyárak.

– Ez a terrorista korszak viszonylag gyorsan, mindenesetre rég lezárult, ma már történelem. Mi volt ön szerint az igazi célja, netán szeparatista törekvések húzódtak a háttérben?

– Nem, ez szóba sem jött. Az volt a cél, hogy rákényszerítsék Olaszországot, tartsa tiszteletben az ENSZ-határozatot. Közben az ENSZ is lépett, 1961-ben, megerősítve előző határozatát, újabb határozatot hozott. Válaszképpen Olaszország létrehozta a Tizenkilencek Bizottságát. Ebben a testületben az összes érdekelt fél képviseltette magát, az állam, a megye, a különböző etnikumok, a helyi pártok, az országos pártok. Így vette kezdetét egy valóban pozitív folyamat. A bizottság három év alatt kidolgozta javaslatait, az úgynevezett Alto Adige-i javaslatcsomagot.

– Ismét csak azt kérdezném, végül is mi volt az, ami leginkább meggyőzte az olasz kormányt arról, hogy elfogadja a valóságot?

– Több oka is volt rá. Az egyik az ENSZ álláspontja, vagyis kettős határozata. A másik az olasz po- litikai pártok viselkedése. A pártok ugyanis felismerték a helyzet tarthatatlanságát, márcsak a választóik elvesztése okán is. A meggyőzés harmadik eleme a terrorizmus volt. Én ugyan elítélem a terrorizmust, de el kell ismerni, hogy végső soron az is szerephez jutott. De a legfontosabb a dél-tiroli Néppárt szerepe, illetve e szerep betöltéséhez szükséges jellege volt. Arról van szó, hogy a dél-tiroli párt egységes gyűjtőpárttá tudta szervezni magát, a dél-tiroliak nem három-négy, egymással versengő, egyiket a másik ellen kijátszható pártocskába forgácsolták szét politikai akaratukat, hanem egyetlen, egységes pártba tudtak tömörülni.

– Végül is mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy ezeket az ajánlásokat át lehessen ültetni a gyakorlatba, miként zajlott le az igazi autonómia megvalósításának folyamata?

– Nos, a központi politikai döntés megszületésére hat-hét évet kellett várni, és huszonkét évig tartott a teljesítés, hiszen rengeteg törvényt, törvényerejű rendeletet, végrehajtási utasítást kellett megalkotni, több ezer helyi rendelet született, és ezek mind megjárták a különböző bizottságokat. A minden oldalról szabályozott, teljes körű autonómia a gyakorlati érvényesítéshez szükséges összes törvényi garanciával együtt 1992-re alakult ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy évről évre ne lehessen tovább tökéletesíteni. Az autonómia fogalma és így tartalma is tovább bővül, az olasz állam éppen a napokban adta át a bolzanói autonóm megyének az elektromos energia önálló kezelési jogát. Az autonómia minden szempontból egyre erősödik.

– Professzor úr, ön a dél-tiroli autonómiáról tartott előadásában beszélt a tartomány jó gazdasági helyzetéről. Mi az összefüggés a jó gazdasági helyzet és az autonómia között? Párhuzamos jelenségek ezek, azaz nincs közöttük összefüggés, vagy a jó gazdasági helyzet előfeltétele az autonómia, vagy pedig a jó gazdasági helyzet tette lehetővé az autonómiát?

– Az autonómia önkormányzatot jelent. És amennyiben a kisebbségek egy területen összefüggően élnek, természetesen maguk szeretnék intézni – és amilyen jól csak lehet – a saját dolgaikat is. A mi autonómiánk is ilyen összefüggésben működik, jóllehet nem tartalmazza a gazdaságpolitika olyan klasszikus eszközeit, mint a pénzpolitika, a hitelpolitika vagy az adópolitika. Ez nem is volna lehetséges. Mégis, azok a szerény eszközök, amelyekkel rendelkezünk – mint a környezet- és területfejlesztés, a tartományi költségvetés, valamint a gazdaságtámogatás –, lehetővé tették, hogy hosszú távú foglalkoztatásbarát gazdaság- és szociálpolitikát kezdeményezzünk. Mindez arra vezetett, hogy ma nincsen nálunk munkanélküliség, a gazdaság pedig jó állapotban van. Éltünk a lehetőségekkel. Ez azt jelenti, és ez volna a válasz kérdésére, hogy korlátozott eszközökkel is lehet – ha okosan használják azokat – maximális hatást elérni. Természetesen szerepet játszik az is, hogy Olaszország és Ausztria bizonyos fejlett háttérrel rendelkeznek. Azonban ha csakis Rómára hagyatkoztunk volna, most nem fejlődnénk így. Abba ugyanis jól bele kell gondolni, hogy Róma, az állam, Olaszország 60 millió lakosával, 94 megyéjével, 20 körzetével, a gyengén fejlett Déllel, ezernyi egyéb problémával is küszködik, és nem csupán azzal, hogy miként oldja meg az itt élő 300 ezer ember gazdasági problémáit. Kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Ha csak rájuk hagytuk volna, csak csekélységeket értünk volna el – és okkal. Az autonómiával azonban célhoz értünk. És ez egyáltalán nem zavarta Rómát. Sőt ellenkezőleg, ez semlegesíti a szeparatista tendenciákat.

– Igen, szeparatista tendenciák. Ha autonómiáról esik szó, nálunk sokan szeparatizmusra gondolnak. Mi erről az ön véleménye?

– Ez bizony így van. Folyik a nagy vita, az ellentétes vélemények vitája. Egyesek úgy vélik: autonómia – odanyújtod a kisujjadat, aztán már az egész kezedet adhatod. Ma autonómia, holnap vissza a másik államhoz. Ez az egyik vélemény. Ezt én is megéltem itt. Ez a félelem megvolt itt is, Rómában is, Olaszországban is. Ugyanezt a félelmet éltük meg mi is. De azt láttam, hogy minél több jogunk, kisebbségi jogunk van itt, és ezek a jogok fejlődnek, annál gyengébbek a szeparatista tendenciák. Így felállíthatnánk a tételt, és kimondhatnánk: csak az elégedett népcsoport a jó népcsoport. Abban az értelemben, hogy nem kíván határmódosítást vagy hasonló dolgokat. Ma azt mondhatjuk, és erről én magam meg is vagyok győződve, hogy ha időben – hangsúlyozom, időben, nem pedig késve, mert akkor már nincs mit tenni – adnak autonómiát, akkor ez a szeparatizmus legjobb megelőzése.

– Professzor úr, ön elnöke volt, és ma is egyik vezető személyisége a kisebbségek nemzetközi szervezetének, a FUEV-nek, így az európai országok kisebbségi politikájára rálátása van. Hogyan ítéli meg a jelenlegi helyzetet? Vajon az európai országok vezetői tudatában vannak a problematika fontosságának?

– Úgy vélem, fejlődésben lévő folyamattal állunk szemben. Ez még nehéz téma. Sajnos még nehéz. De úgy látom, a belátás mindinkább teret nyer. Az Európa Tanácsban kidolgoztak egy keretegyezményt a nemzeti kisebbségek védelméről: az elismerése elkezdődött az aláírással, és lassan-lassan folytatódik a ratifikálással. Ez lassú folyamat, de a helyes irányba tart. Egyvalamit azonban véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy nagyon lényeges tényezőt, mert mindez a kisebbségektől is függ. Mi ugyanis demokráciákban élünk. A demokráciában pedig az egyes személyeknek külön-külön nincsen szavuk, sok szavazat összessége ad politikai súlyt. Ami azt jelenti, hogy az érdekeknek szerveződniük kell. Ha pedig az érdekek nem szerveződnek, akkor a demokráciában semmi sem történik. Fontos tehát, hogy a kisebbségek megtanulják a politikai szerveződést és az érdekérvényesítést. Európa háromszáz kisebbsége közül – ez nagyon nagy szám! – nagyon sok nem szerveződött meg. Különféle okok folytán csak valamiféle kulturális egyesületük van, jobb híján az tárgyal a nevükben. Magyarországon más a helyzet: a kisebbségeknek önkormányzati testületeik vannak. De Európában a kisebbségek nagy részének nincsen politikai szervezete. Ha pedig valaminek nincsen politikai szervezete, akkor az elhal… A következő kérdés: hogyan szerveződjenek politikailag? Több pártba vagy egybe – olyanba, mint például a mi dél-tiroli gyűjtőpártunk? Ez nem egységpárt! Gyűjtőpártot hoztak létre a mi példánkra a romániai magyarok: az RMDSZ-t. Szlovákiában is, az Együttélésnek és a többieknek van egy közös szövetségük, a Magyar Koalíció Pártja. Jártak itt nálunk, és mi is jártunk náluk. S hogy egy szervezetben vannak, vannak lehetőségeik is. Azoknak a kisebbségeknek azonban, amelyek különféle csoportokra oszlanak, nincsenek lehetőségeik.

– Ezek a magyar szövetségek és gyűjtőpártok, amelyeket említett, jó kapcsolatokat ápolnak a nemzetközi szervezettel?

– Még nincsenek szilárd kapcsolatok. Ez a következő kérdéskör. Az első a politikai szerveződés abban az államban, ahol élnek. A következő lépcsőfok lenne a nemzetközi szint. Két évig, 1994 és 1996 között voltam elnöke a nemzetközi szövetségnek, és azt láttam, hogy ha nem tesszük erősebbé a szervezetet, nem lehetünk elég hatékonyak. Problémáim támadtak, nem tudtam megnyerni a többséget ehhez a munkához, így aztán nem csináltam tovább. Azonban ez nagy hiányosságot jelentett ezen a területen. Egyesek nem érhetnek el valamit, csakis a csapat érhet el valamit. Ma már jobbak a kapcsolatok nemzetközi szinten, de még sokat lehet tenni. És még valamit mondanék: Dél-Tirol esetében volt egy tényező – Ausztria mint védőhatalom. A romániai, szlovákiai, vajdasági magyar kisebbségeknek nincsen a nemzetközi jog alapján védőhatalmuk. Magyarországnak nincsen nemzetközi jogi felhatalmazása. Tehát egy nemzetközi szervezetnek kellene ezt pótolnia. Ezért lenne sürgetően fontos olyan szervezeti formát találni, amely kielégíti ezt a szükségletet.

Szomráky Béla
Rajnavölgyi Géza

Gál Gyula

AZ AUTONÓMIA FELÉPÍTÉSE

A dél-tiroli eset

A dél-tiroli német többség Olaszország 56,4 milliós lakosságának alig fél százalékot kitevő kisebbsége, amely azonban szoros nyelvi, kulturális egységet alkot a határ túloldalán élő tiroli etnikummal. Dél-Tirol a lexikon meghatározása szerint „Tirolnak a Brennertől délre fekvő része". (Meyers Encyklopädisches Lexikon, 1978.) A dél-tiroli autonómia egy ebből a helyzetből eredő sajátos kisebbségi kérdés több évtizedes folyamat eredményeként létrejött megoldása.

A tiroli felkelés 1809-ben. Középen lovon Andreas Hofer.
Josef Anton Koch festménye

 A brenneri határ

Az olasz igényt az alpesi fő vízválasztó vonaláig terjedő területre Mazzini már 1848-ban megfogalmazta. Az olasz egység megvalósulása után az irredentizmus tűzte zászlajára a brenneri határ követelését. Legfanatikusabb szószólója az az Ettore Tolomei volt (1865–1952), aki a fasizmustól kapott szabad teret szélsőséges dél-tiroli tervei megvalósításához. A történelmi hűség kedvéért tudnunk kell azt is, hogy az irredentizmus vezető személyiségei közt is számosan voltak, akik elutasították a német anyanyelvű területek annektálását.

A brenneri határ Európa térképének első világháború utáni átrajzolása keretében valósulhatott meg.

Szemben a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvvel – Olaszország határait a „nemzetiség világosan felismerhető vonalai szerint kell megvonni" – a St. Germain-i békeszerződés (1919. szeptember 10.) 27. cikke Tirol Brenneren túli részét Olaszországhoz csatolta. Olaszországgal mint szövetséges és társult hatalommal kisebbségi szerződést nem kötöttek. A dél-tiroli német lakosság helyzete a két világháború közt olasz belügy volt. A beolvasztás – adattamento – Tolomei által kidolgozott tervét a fasiszta hatalomátvétel után kormányprogramként hajtották végre.

A második világháború után a párizsi békeszerződés megerősítette a brenneri határt. Előtte azonban Karl Gruber osztrák és Alcide de Gasperi olasz külügyminiszter tárgyalásai nyomán kétoldalú megállapodás született, amelyet 1946. szeptember 5-én írtak alá Párizsban, és amely a dél-tiroli autonómia nemzetközi jogi alapjává lett („párizsi szerződés").

Ausztriának sikerült elérnie, hogy a párizsi szerződésre az olasz–osztrák békeszerződésben (12/a cikk) is utalás történjék, szövegét pedig mellékletként csatolják. Így az abban vállalt kötelezettségek, a dél-tiroli autonómia biztosítása Olaszországot a békeszerződést aláíró hatalmakkal szemben is kötelezik.

A két világháború közötti helyzettel ellentétben a dél-tiroli német kisebbség jogi helyzete többé nem volt olasz belügy. Ausztria „védőhatalommá" lett. Az osztrák kormányok ilyen pozícióból járhattak el a párizsi szerződés gyakorlati teljesülése érdekében, majd az Olaszországgal kialakult vitában ezért fordulhattak az ENSZ-hez 1960-ban és 1961-ben.

Az ENSZ-vita befejezéséről szóló közös nyilatkozat a szerződés aláírása után 46 évvel, a vita kezdetétől 32 évvel, a rendezési program elfogadása után 23 évvel született!

Mindez egy rendkívül bonyolult, sokszor megtorpanó folyamat volt, amelyben az indulatok és kompromisszumkész józan megfontolások egyaránt szerepet játszottak. Itt csak a dél-tiroli automómia felépítésének legfőbb állomásait emeljük ki.

Az aláírástól a teljesítésig

Az olasz alkotmányozó nemzetgyűlés 1948. január 31-én elfogadja az első Autonómia Statútumot. A Dél-tiroli Néppárt ezt a párizsi szerződés megsértésének tekinti és tiltakozik az ellen, hogy azt a német ajkú kisebbség képviselőivel való konzultáció nélkül dolgozták ki. Főként pedig azért, mert a túlnyomóan olasz lakosságú Trento megyével egybefoglalva Bozen-Südtirol autonómiája feloldódik. Emellett a jogalkotást olyan mértékben „záradékolták", hogy tényleges önkormányzatról az állami jóváhagyás széles köre miatt alig lehetett beszélni.

Az ismét szuverén Ausztria 1955-ben jegyzékben fordul az olasz kormányhoz, a párizsi szerződés végrehajtása érdekében szakértői bizottság felállítását javasolva. Az olasz válasz elutasító.

1957. november 17-én Sigmundskronban 30 ezer dél-tiroli követeli a saját autonómiát, és kiadja a jelszót: „Los von Trient!" – elszakadni Trienttől.

A Dél-tiroli Néppárt 1959 januárjában az osztrák kormányhoz fordul segítségért. Bruno Kreisky külügyminiszter a vitát az ENSZ elé viszi. A közgyűlés 1960. október 31-i határozatával felhívja a feleket, hogy az 1946. szeptember 5-i szerződés teljesítésével kapcsolatos vitában ismét vegyék fel a tárgyalást, és a megoldást az Alapokmányban foglalt eszközökkel kíséreljék meg.

A tárgyalások valóban megindulnak. A Zürichben folyó szakértői konzultációval egy időben, 1961. június 11-én („Feuernacht") bombamerényletek történnek egész Dél-Tirolban. Tucatjával robbantják fel magasfeszültségű vezetékek tartóoszlopait. A merénylők terror útján kívánják az eseményeket befolyásolni és a világközvéleményt a dél-tiroli kérdésre irányítani. További merényletek után 67 dél-tirolit tartóztatnak le. Az 1964-ben folyó milánói tárgyalásokon egy részük magas szabadságvesztés-büntetést kap.

Miután Olaszország az első Autonómia Statútumot nem hajlandó módosítani, Ausztria újból az ENSZ-hez fordul. A közgyűlés 1961. november 28-án újabb határozatban hívja fel a feleket a vita rendezésére.

Az olasz kormány által létesített „Tizenkilences Bizottság" (11 olasz, 7 német, 1 ladin tag) három évig dolgozik a rendezés csomagterve (Paket) és az ahhoz fűzött operatív időrend (Operationskalender) tervezetén.

Évekig tartó vita után Kurt Waldheim osztrák és Aldo Moro olasz külügyminiszter mindkettő végső változatát 1969. november 30-án jóváhagyja. A csomag 137 intézkedést sorol fel, amelyet a párizsi szerződés végrehajtása érdekében az olasz félnek kell meghoznia. Közülük 97 alkotmánytörvényt igényel. Ilyen alkotmánytörvény léptette hatályba az 1972. augusztus 31-i Új Autonómia Statútumot, a dél-tiroli autonómia ma hatályos legfontosabb jogforrását.

A Waldheim–Moro megállapodás után a csomag valamennyi pontját teljesítő különböző szintű jogalkotás további 23 évet vett igénybe. Jellemzésül utalunk arra, hogy a csomag utolsó nyitott kérdései közt volt olyan is, mint a bozeni zenei konzervatórium nyelvhasználatának kérdése.

A két kormány végül az utolsó négy rendelet közzététele után, 1992. június 17-én közös nyilatkozatban jelentette az ENSZ főtitkárának a vita befejezését.

Autonómia és központi hatalom

A párizsi szerződés sokat kritizált szövegezése szerint Bolzano és Trento „lakosságának biztosítják az autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlását". Az Autonómia Statútum erre a lapidárisan megfogalmazott elvre építi ennek intézményi kereteit – jogosítványokkal és korlátokkal együtt.

Trentino–Dél-Tirol a Statútum 1. cikke szerint „az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság politikai egységén belül" az alkotmány alapelveinek megfelelő jogi személyiséggel rendelkező autonóm körzetként létesül, amely Trient és Bozen megyéket foglalja magában. Azonnal, mintegy a Statútum homlokán találjuk annak kijelentését, hogy a körzeten belül minden nyelvcsoport tagjai jogegyenlőséget élveznek, mindegyikük etnikai és kulturális sajátosságai védelemben részesülnek. (2. cikk)

A törvényhozás jogát az autonómia keretében a körzet és a két megye „az alkotmánnyal, az állam jogrendjének alapelveivel, a nemzeti érdekekkel összhangban, a nemzetközi kötelezettségek és nemzeti érdekek tiszteletben tartásával – amelyekhez a helyi nyelvi kisebbségek védelmének érdeke is hozzátartozik –, a köztársaság gazdasági-szociális reformjainak alapvető rendelkezéseit is figyelembe véve" gyakorolhatják.

Hogy milyen területekre nézve rendelkeznek a törvényalkotás jogával, a Statútumban részletes felsorolást találunk. Így a megyék jogkörébe tartoznak olyan, a nemzeti identitás megőrzése szempontjából fontos területek, mint a történelmi, művészeti és népi értékek védelme és gondozása, helynevek adása a kétnyelvűség kötelezettségével, helyi szokások, hagyományok, kulturális intézmények (könyvtárak, akadémiák, intézetek, múzeumok), helyi művészeti, kulturális és oktatási rendezvények, tájvédelem, iskolaépítés.

Az igazgatási autonómia a jogalkotás autonómiájához kapcsolódik: „Azokon a területeken és azokon a határokon belül, amelyek közt a körzet és a megyék törvényi rendelkezéseket hozhatnak, az igazgatási jogosítványokat, melyek a korábbi rend szerint az államot illették, a körzet és a megye gyakorolja." (16. cikk)

A körzet törvényhozó szerve a körzeti tanács (Regionalrat), a megyéké a megyei közgyűlés (Landtag). A végrehajtásé a kormánynak tekinthető körzeti bizottság és megyebizottság (Regional-, Landesausschuss). Dél-Tirol ötévenként választott 35 Landtag-képviselője Trentino egyidejűleg választott ugyancsak 35 képviselőjével együtt alkotja a körzet hetven tagú törvényhozását.

Törvényjavaslatokat a képviselők, a kormány, valamint kétezer aláírás támogatásával egyes polgárok is benyújthatnak. A Landtag egyszerű szótöbbséggel dönt. Az elfogadott törvényjavaslatot meg kell küldeni a megye kormánybiztosának, aki visszautalhatja azt, ha úgy véli, hogy az túllépi az autonóm jogosítványokat, ellenkezik a nemzeti vagy megyei érdekekkel, ideértve a kisebbségek jogainak sérelmét is. A törvényhozásnak módja van abszolút többséggel újra megszavazni a törvényt, és ha a római kormány 15 napon belül nem fordul az Alkotmánybírósághoz, a törvény hatályba lép.

Különleges, nyelvcsoportonkénti szavazást tesz lehetővé a Statútum arra az esetre, ha egy javaslat sérteni látszik a különböző nyelvcsoportok jogegyenlőségét, népi és kulturális sajátosságát, és azt egy ilyen csoport képviselőinek többsége kéri.

 Nyelvhasználat és oktatás

A dél-tiroli autonómia által biztosított jogosítványok mindkét területen sok európai kisebbség számára irigylésre méltó képet nyújtanak.

A Statútum kimondja, hogy a német nyelv a hivatalos olasz nyelvvel egyenjogú. Az olasz nyelv egyedüli használata kizárólag a katonai intézményeken belül érintetlen. „Dél-Tirol német nyelvű polgárainak joga van a bíróságokkal, a közigazgatás szerveivel és hivatalaival, amelyek székhelye a megyében van vagy körzeti hatáskörűek, valamint a közszolgálatot ellátó koncessziós vállalatokkal való érintkezésben anyanyelvüket használni." (100. cikk)

Mindezek a szervek és vállalatok írásban és szóban annak a nyelvét használják, aki hozzájuk fordul. Ha az írásbeli érintkezés hivatalból indul, az annak a polgárnak a feltételezhető nyelvén folyik, akihez az iratot intézik.(!) A közigazgatás a német nyelvű polgárokkal szemben a német helységneveket is köteles használni, ha egy dél-tiroli törvény az ilyen helységnév létezését megállapította. A hivatalos érintkezés nyelvi szabályozására jellemzésül: a katonai intézményekre vonatkozó fenti szabály alkalmazásával kapcsolatban vitás volt, hogy az ugyancsak a fegyveres erőkhöz tartozó carabinieri és pénzügyőrség gyakorlatában is kizárólagos-e az olasz nyelv vagy sem. Az 1993-ban hatályba lépett, bíróságokra és rendőrségre vonatkozó rendelet ezt úgy rendezi, hogy az olasz nyelv kizárólagossága egyértelműen csak a belső érintkezésre vonatkozik, míg a külső, ügyfelekkel folyó eljárásra a nyelvi egyenjogúság szabálya érvényes. Így a kihallgatás azon a nyelven folyik, amelyet a gyanúsított a feltett kérdésre anyanyelvének nevez meg. Ha nem nyilatkozik, a „feltételezett" nyelven.

A bírósági eljárásban is messzemenő nyelvi jogosítványok érvényesülnek. A büntetőeljárás egynyelvű, németül vagy olaszul folyik. Ha a gyanúsított vagy vádlott nem nyilatkozik, itt is a feltételezett nyelvet kell alkalmazni a bírósági irat szerkesztésénél. Az első irat kézhezvételétől számított tíz napon belül a címzett kifogással élhet. A bíróság ezt és minden korábbi iratot az eljárási költségek terhére a kívánt nyelvre fordítja, és minden további irat ilyen nyelven készül. Ilyen kifogás nélkül is joga van a vádlottnak a tárgyaláson kérni, hogy németül hallgassák meg – anélkül, hogy a korábbi iratokat le kellene németre fordítani. A kívánt eljárási nyelven a vádlott egy alkalommal változtatni jogosult! Tanúkat anyanyelvükön hallgatnak meg, de a kérdések és válaszok az eljárás nyelvén kerülnek jegyzőkönyvbe, ha ez történetesen a másik nyelv. Több vádlott esetén az eljárás kétnyelvűvé válik, ha a vádlottak nem azonos anyanyelvűek. Az ügyész vádbeszéde két nyelven hangzik el, ugyanígy az ítélethirdetés is. A polgári perekben a felek szabadon határozhatják meg, hogy irataikat németül vagy olaszul szerkesztik. Ha a kereset és válaszirat azonos nyelvű, úgy az eljárás ezen a nyelven fog folyni. Ha az alperes a másik nyelven készíti elő periratát, az eljárás kétnyelvű lesz úgy, hogy a perköltségek terhére a bíróság minden periratot erre a másik nyelvre lefordít.

Ami a közigazgatást illeti, a Statútum szerinti nyelvi egyenjogúság itt is irányadó. Ez vonatkozik a Dél-Tirolban székelő körzeti hatáskörű szervekre és a koncessziós közfeladatot ellátó vállalatokra is. Egy 1988. évi végrehajtási rendelet alapján a hivatali helyiségekben ki kell függeszteni a figyelmeztetést a szabad nyelvhasználat jogára, sőt arra is, hogy a hivatalnokot milyen szankció fenyegeti, ha ezt a jogot megsértené!

A kétnyelvűségnek ez a szintje természetesen összefügg az oktatással. A „katakomba-iskolák" korszaka után az olasz kormány már 1945–1947 folyamán több dekrétumban helyreállította a német nyelvű oktatást. A kétnyelvű vagy egynyelvű iskolák sokat vitatott típusai közül a Statútum az egynyelvű német, olasz és ladin iskolák rendszerét választotta. Óvodákban, elemi és középiskolákban egyaránt olyan tanerők oktatnak, akiknek az iskola nyelve anyanyelvük. A másik – olasz vagy német – nyelv oktatása az elemi iskola második vagy harmadik osztályában kezdődik.

A beíratás az apa vagy helyettese egyszerű kérelmére történik. A beírás megtagadása esetén a bozeni közigazgatási bírósághoz lehet fordulni. Gyakori jelenség, hogy olasz szülők a német nyelvtudás fontosságára tekintettel gyermeküket német iskolába kívánják beíratni. Ez megtagadható, ha a gyermek hiányos német tudása az oktatás menetét károsan befolyásolná. Vitás esetben egy olasz–német paritásos bizottság dönt, amelynek elnöke olasz tanuló esetében olasz, német esetében német. Ugyanez érvényes abban a gyakori esetben, amikor német szülők (németül „von Haus aus" úgyis tud) gyermeküket olasz iskolába kívánják adni. Amikor a hatvanas évek végén olasz részről a kétnyelvű iskolák rendszerét szorgalmazták, a Néppárt ezt arra hivatkozva utasította el, hogy a kétnyelvű oktatás rontja a tanulók anyanyelvi szintjét. Bárhogy is van, Dél-Tirolban a kétnyelvűség mindenütt tapasztalható jelensége megteremti az Autonómia Statútum gyakorlati érvényesítésének feltételeit.

 Egyetem és felsőoktatás

Felix Ermacora professzor nagy művének beszédes címe: Südtirol und das Vaterland Österreich. Dél-Tirol és osztrák haza – a védőhatalmi státus mellett, amelyet a párizsi szerződés biztosít, a szerző szerint a dél-tiroli autonómia azt is lehetővé teszi, hogy Ausztria az olasz államukkal szemben lojális német anyanyelvű dél-tiroliak kulturális hazájának (Mutterkulturland) szerepét töltse be.

Ez különösen érvényes a felsőoktatásra. A párizsi szerződésben kimondott elvet már egy 1952-ben kötött megállapodás érvényesítette, kimondva az egyetemi és főiskolai diplomák és címek kölcsönös elismerését. Egy 1979. évi osztrák törvény (Gleichstellungsgesetz) egyenjogúságot biztosított azoknak a dél-tiroli egyetemi hallgatóknak, akik a legutóbbi népszámláláskor magukat német vagy ladin anyanyelvűnek vallották. Jellemző adat: az 1989. évi téli szemeszterben az 5400 német és ladin nyelvű dél-tiroli diák közül 1600 tanult olasz egyetemeken, 3800 Ausztriában. Az innsbrucki egyetem, amely szinte a dél-tiroli „tartományi egyetem" szerepét tölti be, a padovai egyetemmel közös terv szerint folytatja az olasz jog kétnyelvű oktatását.

Mindemellett ma már Dél-Tirolnak is van német nyelvű saját egyeteme. Egy állami törvény 1997 májusában Dél-Tirol megyére ruházta az egyetem létesítésének jogát. Így 1997. október 1-jével megalapították Bozenben a „Freie Universität Bozen" nevű felsőoktatási intézményt.

 Külső kapcsolatok

Mint ahogy ma már aligha van számottevő olyan nézet, amely a dél-tiroli autonómiát összeférhetetlennek tekintené az olasz állam egységével, a dél-tiroli azonosságtudatot az állam iránti lojalitással, úgy nem tekinti senki „elszakadási törekvésnek" a megye szoros együttműködését Ausztriával, közelebbről Észak-Tirollal.

A rendszeres kapcsolattartásról az Észak-Dél-Tiroli Kapcsolatok Bizottsága gondoskodik (Kontaktkomitee Nord-Südtirol). Ez az osztrák Tirol tartományi parlamentjében képviselt pártok frakcióvezetőiből, magas rangú tiroli személyiségekből, a Dél-tiroli Néppárt elnökségéből áll, de tagja a dél-tiroli Landeshauptmann (tartományi főnök) is. A bizottság tevékenységén túlmenően a tiroli és dél-tiroli tartományi gyűlések együttes ülései is a határ nélküli együttműködést szolgálják. Vorarlberg tartományi gyűlésével együtt a „Viererlandtag" (Tirol, Trentino, Dél-Tirol, Vorarlberg) első ülését olasz területen, Meranóban tartotta 1991-ben.

Az osztrák törvényhozás szövetségi szinten tartja a kapcsolatot Dél-Tirollal az évi egy-két alkalommal megtartott „dél-tiroli megbeszélések" útján. Ezen a tiroli Kontaktkomitee tagjai mellett részt vesz az osztrák külügyminiszter tanácsadóival, valamint a parlamenti pártok elnökei.

 „Galamb a háztetőn"

A dél-tiroli kérdés rendezésének folyamatában is, mint számos hasonló történelmi helyzetben, felmerültek olyan nézetek, hogy az végső soron csak határmódosítás útján lesz lehetséges. Bruno Kreisky, az akkor ellenzékben lévő Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) elnöke a csomag és operatív időrend parlamenti vitájában 1969. december 15-én kijelentette: „A legjobb megoldás, amely egy adott földrajzi helyzetben képzelhető, kétségtelenül az önrendelkezési jog megadása… mégis a politikai realitásokhoz kell tartani magunkat. Sem a Kelet, sem a Nyugat nem kíván Európában bármilyen határmódosítást… Ma tehát Dél-Tirolnak önrendelkezési jogot követelni, ami a brenneri határt kétségessé tenné, a szélsőséges demagógia vádját keltené velünk szemben. Nem marad más hátra, mint várni addig a remélhetőleg nem távoli időpontig, amikor az Európa demokratikus államai közti határok feloldódnak."

Az elmélet és pártpolitika síkján mozgó vitában a Südtiroler Heimatbund a Dél-tiroli Néppárt 1981. május 23-i tartományi gyűlésén olyan határozatot követelt, amely felszólította volna Ausztriát mint védőhatalmat, hogy a még mindig megoldatlan, szerinte zsákutcába jutott kérdésben forduljon ismét az ENSZ-hez, és követelje az önrendelkezési jog érvényesítését. A mérsékeltek Kreiskyhez hasonlóan úgy vélték, hogy ez a jog egy államon belül is érvényesülhet (innere Selbstbestimmung). Ennek intézményesített formája az autonómia. A Néppárt elnöke, Silvius Magnago is reálpolitikai szempontokra hivatkozva ezt az álláspontot képviselte. A Heimatbund javaslatának elfogadása szerinte a párizsi szerződés felmondását jelentené. A dél-tiroliak olyan célok után futnának, amelyek megvalósítására sem belső, sem nemzetközi szinten a legcsekélyebb kilátás sincs.

Rudolf Kirchschläger osztrák államelnököt egy bozeni tévényilatkozatával kapcsolatban a Heimatbund elnöke azzal vádolta, hogy amikor Dél-Tiroltól az idegen uralomba való belenyugvást várja el, súlyos kárt okoz az osztrák anyaország és Tirol évszázados kapcsolatának. Kirchschläger válasza (1981. március 1.): „Sajnálom, hogy nyilatkozatom miatt csalódott és elkeseredett. Szándékom az volt, hogy azt mondjam, amiről bensőleg meg vagyok győződve, és nem azt, ami politikailag jól jön. A nemzetközi helyzet ismeretében a béke fenntartása mellett – amit minden erőmmel szolgálni kívánok – számomra elképzelhetetlen bármilyen határmódosítás Európában."

Az évtizedes dél-tiroli vita során az igazságosnak bár sohasem tartott, de létező határokat osztrák részről nem kérdőjelezték meg. A józan állásfoglalásokat az a megfontolás hatotta át, amelyet Ermacora professzor így fejezett ki: „az autonómia biztos – igaz, csak veréb, de markunkban van, míg minden, ami az önrendelkezéssel függ össze, galamb a háztetőn".

 „Dél-tiroli modell"?

A Dél-tiroli kézikönyv 1998. évi kiadása az autonómia történéseinek krónikájához hozzáfűzi: „A kilencvenes években fokozódik a nemzetközi érdeklődés a dél-tiroli autonómiamegoldás iránt; különösen a korábbi keleti blokk államainak nyelvi kisebbségei használják tájékozódási eszközül saját problémáik megoldási kísérleteiben a dél-tiroli autonómiamodellt."

Ez valóban így van. Tény azonban az is, hogy nincs két azonos kisebbségi kérdés Európában, amelyre azonos megoldások volnának alkalmazhatók. Egyszerűen azért, mert eltérőek a történelmi gyökerek, az ezekből származó indulatok, a partnerek mentalitása, a kisebbség és többségi nemzet aránya és számos más tényező.

Tanulságokat azonban le lehet vonni, így mindenekelőtt:

* az autonómia nem elszakadás, nem növeli, inkább csökkenti az esetleges ilyen törekvéseket;

* az autonómia nem rontja, ellenkezőleg, elősegíti a lojalitást az állam iránt, amely azt biztosítja;

* a dél-tirolihoz hasonló autonóm státus megteremtése hosszú, akár évtizedekig tartó folyamat.

Ami a dél-tiroli „receptet" illeti, álljon itt egy osztrák szakértő (K. Zeller) véleménye: a dél-tiroli siker három lényeges tényezőn nyugodott: a saját identitás megőrzésének akaratán, a politikai egységen és az anyaország tetterős támogatásán.

KISEBBSÉGI JOGOK DÉL-TIROLBAN
Gondolatok egy európai autonómiához

Beszélgetés Ludwig Steinerrel

Ludwig Steiner, az Osztrák Néppárt (ÖVP) egyik legmarkánsabb politikusa 1922-ben született Innsbruckban. A második világháború alatt részt vett az osztrák ellenállási mozgalomban, a háború befejezése után pedig a Néppárt tiroli vezető politikusai mellett dolgozott. 1948-ban szerzett közgazdaság-tudományi doktorátust, majd ezt követően diplomáciai szolgálatba lépett. Raab kancellár titkáraként 1955-ben Moszkvában részt vett az államszerződés kidolgozásában. Az évek során különböző külügyi tisztségeket töltött be, többek között vezette a szófiai és az athéni osztrák külképviseleteket, és betöltötte a külügyminisztérium helyettes főtitkárának tisztségét is. 1979-től 1990-ig Tirol egyik képviselőjeként tagja volt az osztrák parlamentnek. Politikai tevékenységében kiemelkedő helyet foglalt el a dél-tiroliak jogainak és általában az emberi jogoknak a védelme. Alelnöke volt az Európai Kereszténydemokrata Uniónak (UECD), tagja az Európa Parlamentnek és küldötte az Európai Demokratikus Uniónak (EDU). 1991-ig az Osztrák Néppárt külpolitikai szóvivőjeként, 1989-től 1996-ig a párt politikai akadémiájának elnökeként tevékenykedett. Három évvel ezelőtt vonult vissza az aktív politikai munkától.

– A második világháború befejezése után létrejött egy megállapodás Róma és Bécs között, amelyet 1945. szeptember 5-én az akkori osztrák külügyminiszter, Karl Gruber és olasz kollégája, Alcide De Gasperi – mindketten dél-tiroli származásúak voltak – a béketárgyalások során írt alá. Milyen eredményeket hozott ez az úgynevezett „párizsi szerződés" a dél-tiroli lakosság számára?

– A nagy kérdés 1945 után az volt, hogy a dél-tiroli németül beszélő kisebbség helyzetét hogyan lehet szilárd alapokra helyezni, stabilizálni. Ausztria arra törekedett, hogy a Dél-Tirolban élő kisebbség önrendelkezési jogot kapjon, ami azonban nem volt elérhető. Abban az időben, közvetlenül a háború után a politikai hangulat Európában nem éppen a német nyelvű kisebbségnek kedvezett. A Gruber–De Gasperi-egyezmény azonban mint melléklet az olaszokkal kötött békeszerződés részévé vált. Ebben ki van mondva, hogy Ausztriának joga van a Dél-Tirolban élő kisebbséggel törődni, mintegy „védőhatalomként" fellépni.

Mi elsősorban a túlélési lehetőséget akartuk biztosítani, esélyt a Dél-Tirolban élő német népcsoportnak. Másodszor tisztességes módon akartuk szabályozni a különböző népcsoportok együttélését; és harmadszor a lehetőségek maximális kihasználásával „érzékelhetetlenné" tenni az államhatárt. Az államhatár szerepének minimalizálása természetesen érdekeltté tette Ausztriát az európai egyesülésben is. Szeretném még hangsúlyozni, hogy a Gruber–De Gasperi-szerződésen érezhető volt az idő sürgetése. Ha a tárgyalások túlságosan elhúzódnak, akkor ezt a megállapodást nem lehetett volna becsatolni az Olaszországgal kötött békeszerződésbe, és Ausztriának kevesebb esélye marad arra, hogy a dél-tiroli népcsoport jogaival törődhessen. Az idő szorítása miatt a megállapodás több kérdést bizonyos fokig ködös, bizonytalan állapotban hagyott, amit az olasz központi hatóságok a későbbiekben igyekeztek is kihasználni. Az autonómiát úgy valósították meg, hogy az a Bolzano (Bozen) vidékének német ajkú többségét és a 100 százalékig olaszlakta Trento (Trient) megyét együtt illette meg. Így a saját megyéjében többséget alkotó német nyelvű népcsoport a közös autonómia következtében az egész körzetben kisebbségbe került. Ez a helyzet az évek során komoly feszültségekhez vezetett. A túlnyomóan német ajkú terület lakossága politikai akcióba kezdett, amelynek a fő jelszava a Trento megyétől való elszakadás és a saját autonómia kikiáltása volt. Az egész problémakör 1960-ban és 1961-ben az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése elé került, amely 1960-ban és 1961-ben egy-egy határozatot hozott. Ezek felhívták a feleket, hogy az autonómia problémáit békésen, tárgyalásos úton oldják meg. Ez közvetlen tárgyalásokat és végső soron a Hágai Nemzetközi Bíróság bevonásának lehetőségét jelentette. A tárgyalássorozat 1960–61-ben kezdődött, és véglegesen csak 1992-ben vezetett eredményre.

– Mi volt a helyzet a hatvanas évek vége felé? Milyen mértékben valósultak meg a párizsi szerződésben foglalt elvek?

– Az olasz kormány a megállapodásokat csak részben tartotta be, emellett az egyezmény sok pontját önkényesen, kénye-kedve szerint, a saját érdekeinek megfelelően értelmezte. Akkoriban az olasz állam teljesen centralista felépítésű volt. Az így felépített adminisztrációnak természetesen hosszú évekre volt szüksége, hogy politikai váltóját átállítsa, és felfogja, hogy a kisebbség jogainak védelme az elsőrendű célok közé tartozik, az állandó konfrontáció nem vezet sehová, csak a problémák megoldását nehezíti. A dél-tiroli lakosságnak mindig is nagyon erős politikai érdekképviselete volt. Egyetlen pártba, egy úgynevezett gyűjtőpártba tömörültek, amely mindig tárgyalóképes partner volt Ausztria és Olaszország számára. Ez a párt mindig tudta a lakosság jogait képviselni, és képes volt keresztülvinni az autonómiával kapcsolatos elgondolásait. Ez értékes segítség volt Ausztriának, mert a kisebbség saját érdekképviselete a rendezésben nagyon lényeges szerepet játszott.

– Milyen okok vezették Olaszországot a hatvanas évek elején, hogy Ausztriával tárgyalóasztalhoz üljön?

– Az olasz kormány már 1956–57-ben folytatott tárgyalásokat Ausztriával, amelyek nem vezettek komoly eredményre. A hatvanas évek elején megszaporodtak a terrorcselekmények, ami Olaszország számára komoly nehézséget okozott. Az olasz kormány azonban a közvetlen tárgyalásokon mégsem volt hajlandó alapvető engedményeket tenni. Az osztrák kormány ezért fordult segítségért az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Mindenki előtt világos volt, hogy az ENSZ közgyűlése nem hozhat egyoldalú, részrehajló határozatot. A maximum, ami elérhető volt, hogy az érdekelt felek tárgyalóasztalhoz üljenek, és minden lehetőséget kihasználva eredményre jussanak. A rákövetkező harminc év osztrák kormánypolitikáját ez a cél határozta meg. Az olaszokkal együtt kidolgoztuk az úgynevezett „csomagot" és „operatív időrendet", ami egy valós autonómia létrehozásához vezethetett. Az olasz kormány hosszú időn keresztül megtorpedózta az érdekelt felekkel folyó közvetlen tárgyalásokat. Mi mindig azt mondtuk, hogy az olasz kormánynak Dél-Tirol képviselőivel kell megbeszéléseket folytatnia. Ennek eredményeként megalakult az úgynevezett Tizenkilences Bizottság („Neunzehnter Kommission") amelyen keresztül a dél-tiroliak az olasz kormány képviselőivel közvetlen tárgyalásokat tudtak folytatni. Ebben a bizottságban nagyon fontos elveket szövegeztek meg a jövőre nézve, ami a későbbiekben megkönnyítette a politikai kívánságok gyakorlati, tételes jogi formába öntését. A „csomagban" és az „operatív időrendben" foglalt feladatok megvalósítása számos törvényi intézkedést és rendeletet eredményezett, amelyek mind a dél-tiroli Autonómia Statútum betűjének és szellemének feleltek meg. Lényegük az, hogy az Olasz Köztársaság saját kompetenciájának jelentős részét átruházza Bolzano megyére, vagyis Dél-Tirolra mint országrészre. Komoly probléma volt kezdettől fogva a kétnyelvűség. A hivatali ügyintézésnél mind a két népcsoportnak meg kellett adni a lehetőséget, hogy saját anyanyelvét használhassa, ez nagyon fontos eleme volt az autonómiaszerződésnek. Másik fontos része a megállapodásnak, hogy a helységek, tájegységek olaszosított nevét kétnyelvűre kell visszaállítani. Azokban a helységekben, ahol legalább háromszáz német ajkú lakos él, vissza kell helyezni a német nyelvű táblákat. De ez máig sem megoldott probléma.

A nagy kérdőjel az intézkedések végrehajtásának végére maradt. Hogy tehet az osztrák kormány egy olyan értelmű nemzetközi érvényű nyilatkozatot az ENSZ közgyűlése előtt, hogy az 1960–61-ben az ENSZ elé terjesztett konfliktus békésen megoldódott? Az olasz kormány vonakodott erre nézve kétoldalú egyezményt kötni az osztrák kormánnyal. Így kieszeltek egy harmadik utas megoldást. Az olasz kormány egy jegyzékben kinyilvánította, hogy az operatív időrend az autonómiatárgyalásokat illetően teljesült. A jegyzék mellékletként tartalmazza mindazokat a törvényeket és rendeleteket, amelyekről megállapodás született. Az osztrák kormány a jegyzék tartalmát szó szerint visszaigazolta, így egy kvázi nemzetközi érvényű konszenzus született, amely megadja a lehetőséget Ausztriának, hogy annak megsértése esetén az olasz kormánynál interveniáljon. Ez minden bizonnyal messzemenő biztosítéka a Dél-Tirolban élő népcsoport jogainak.

Szeretném még hangsúlyozni, hogy a népcsoportot élő, állandóan változó közegként kell kezelni, melynek problémáit nem lehet véglegesen megoldani, éppen ezért dinamikus autonómiáról beszélhetünk. A politikai klíma 1992 óta tartó pozitív fejlődése további előrelépést, sikereket hozott a dél-tiroli lakosság számára. Nagyon érdekelve vagyunk abban, hogy az európai integráció folyamatában, Ausztria európai uniós társulásával az államhatárok szerepe többé nem érezhető. Ez nagyon nagy lépést jelent, Tirol régi tájegységeinek, Észak- és Kelet-Tirol, Dél-Tirol és Trentino mind szorosabb együttműködésében.

– Említette, hogy az osztrák kormány a kisebbségek védelmében felléphet nemzetközi grémiumok előtt. Érthetjük ezt úgy, hogy ha bármely határozatot az olasz fél nem tart be, akkor Ausztriának lehetősége van az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt panasszal élni?

– Ausztria természetesen eljárhat az ENSZ-nél, és Olaszországnak nincs módja meggátolni. Ausztriának van még egy lehetősége: a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulhat. Mi azonban ezt olyan eszköznek tartjuk, melyhez csak végső esetben nyúlunk. Ebből következik, hogy minden államközi tárgyalási lehetőséget ki kell használni a megoldások érdekében. A dél-tiroli autonómiának lényeges alkotóeleme, hogy a közszolgálatban és a testületi szervek összetételében kötelező etnikai részarányok (Proporzregelung) érvényesülnek. Ez érinti a belügyi biztonsági erőket is. Ez is egy fontos terület, mivel a fasizmus alatt Dél-Tirol a közigazgatásból teljesen ki volt zárva, magától értetődően az oktatásból is. Ma viszont Dél-Tirol hatáskörébe tartozik a tanárok kinevezése. Most három iskolaigazgatóság létezik: egy olasz, egy német és egy ladin nyelvű. ők felügyelik a tanterveket, és alkalmazzák a tanerőket. A tanárok ugyan az olasz állam alkalmazottai, de az iskolaigazgatóságok nevezik ki őket. Ezek tehát értékes eredmények. A kétnyelvűség kötelező az állami intézményekben is. Rendőri intézkedés során például minden dél-tiroli polgárnak joga van a saját anyanyelvét használni, és ha ez német, a jegyzőkönyvet is németül veszik fel. A kétnyelvűség a bírósági tárgyalásokon is érvényesül. A gyakorlatban természetesen eltart egy ideig, amíg a lakosság e jogokat teljes mértékben érvényesíti, de a legjobb úton haladunk ebben az irányban.

Talán még érdemes megemlíteni a következő példát. Mint említettem, az etnikai arányok betartása minden közhivatalban kötelező. Nos, néhány évvel ezelőtt az olasz államvasutat privatizálták. Felvetődött a kérdés, mi a helyzet az etnikai arányokkal az új, most már magánkézbe került vasutaknál? Az olasz kormánnyal folytatott tárgyalások során elértük, hogy az etnikai arány elvét az állami tulajdonból kikerült társaságokban is állami törvény garantálja.

Szeretnék még pár szót mondani az etnikai arányokról szóló törvény végrehajtásáról. A két népcsoport tagjainak tízévenként kell nyilatkozni hovatartozásukról. Ez úgy történik, hogy minden lakos jelentkezik az önkormányzatnál, feliratkozik a megfelelő listára, attól függően, melyik népcsoport tagjának vallja magát. Ez azért fontos, mert ha egy olasz vagy német nyelvű hivatali munkahelyet írnak ki, akkor csak az töltheti be az állást, aki a megfelelő népcsoporthoz tartozó listára van bejegyezve. Ez nem könnyű folyamat, de szükségszerű, hogy az egyensúly valamelyest biztosítva legyen. Úgy gondolom, hogy 10–15 év múlva az egyensúly kérdése nem fog már olyan nagy szerepet játszani, mint az első években.

Egy másik lényeges kérdés az egyetemi kérdés. A dél-tiroliak szándékosan nem ragaszkodtak ahhoz, hogy saját egyetemet alapítsanak, tudniillik fennállt annak a veszélye, hogy ez olasz állami egyetemmé alakulhat át. A dél-tiroliak saját egyeteme így gyakorlatilag az innsbrucki egyetem. Ide tartozik a posztgraduális képzés kérdése is. A jövőben Dél-Tirolban fogják a kurzusokat tartani, de ezeket is az innsbrucki egyetem vezetése alatt. Ennek érdekében már nagyon sokat tettünk.

Létfontosságú a népcsoport számára az autonómia pénzügyi biztonsága. Hosszú és nehéz tárgyalások előzték meg az olasz kormánnyal való megállapodást. A tárgyalásokon állandó, rögzített adóhányadot állapítottak meg az autonómia számára. Ez a forgalmi adó több mint 80 százaléka, a vámok 90 százaléka. A megyei önkormányzat a gazdasági helyzettől függően mindig tudja, hogy milyen pénzügyi forrásokkal rendelkezik. Az osztrák szövetségi tartományhoz, Tirolhoz képest Dél-Tirol autonóm megye a lakossága számát, a terület nagyságát tekintve körülbelül 30 százalékkal kap többet. Ez azt jelenti, hogy Dél-Tirol megye pénzügyileg biztos lábakon áll. A dél-tiroliak a maguk részéről rendezett közigazgatásról gondoskodnak. Ennek eredményeként az olasz megyék közt az olasz kormány által is elismert kiváló helyet foglalnak el.

Elmondható még, hogy Dél-Tirolnak három képviselője van az olasz parlamentben, és egy képviselője az Európa Parlamentben, aki szorosan együttműködik más észak-olasz pártok képviselőivel.

Az Európában élő más kisebbségek számára is fontos tanulság lehet az, hogy mi a történelmi tényeket elismertük. Ez nagyon fájdalmas lehet, de a realitások előtt meg kell hajolni. Biztos vagyok abban, ha a kisebbségek jogait sikerül megvédeni, akkor nagy szolgálatot teszünk ebben a feszültségekkel teli európai térségben.

– Mi lett a sorsa azoknak a dél-tiroli „aktivistáknak", akik szabotázsakciókkal próbálták felhívni a világközvélemény figyelmét a dél-tiroli problémára?

– Azok a dél-tiroliak, akik ezekben az akciókban részt vettek, kegyelemben részesültek. Ezek az emberek nagyon kemény büntetésüket az utolsó napig leülték, de szabadulásuk után korlátozott állampolgári jogokkal rendelkeztek, sőt magánvagyonukat is állami felügyelet alá vették, ami azt jelenti, hogy a tulajdonukat bármikor elvehették volna. Ez a probléma megoldódott, visszakapták teljes állampolgári jogaikat.

Újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy a jó viszony Olaszországgal megkönnyíti számunkra a dél-tiroli kérdés képviseletét. Az viszont nem fordulhat elő, hogy a kitűnő gazdasági kapcsolatok Olaszországgal a dél-tiroli lakosság terhére valósuljanak meg. Ez buta, együgyű politika lenne, ami semmiképpen nem fizetődnék ki. Kapcsolatunk Olaszországgal jelen pillanatban nagyon jó.

– El tudná képzelni, hogy Magyarország a szomszéd országokkal hasonló megállapodást tud elérni a többmilliós, határainkon kívül élő magyar kisebbségek érdekében?

– Ezt nemcsak elképzelni tudom, hanem abszolút szükségszerűnek tartom. Mindenfajta krízishelyzetet már a kezdeti stádiumban ki kell kapcsolni, mert ezek kiéleződése további kiszámíthatatlan konfliktusokhoz vezethet.

Ezek mind lényegbevágó problémák, amelyek különösen a közép- és kelet-európai országokban mindenképpen megoldásra várnak. Az etnikai kisebbségek jogait mindenképpen szabályozni kell. Ez nagyon rögös és nehéz út, de a tárgyalások életben tartása azt az érzést adja a kisebbségeknek, hogy foglalkoznak velük, nincsenek elfelejtve. Egy befogadó állam számára teljesen értelmetlen, rövidlátó politikára utaló jel, ha a kisebbségeket idegen testként kezeli. Nagyon fontos, hogy az állam a kisebbségnek lehetőséget adjon, hogy tagjai lojális polgáraivá váljanak. A dél-tiroliak mindig azt hangsúlyozzák: mi lojális olasz állampolgárok vagyunk, de Ausztria az anyaországunk, a hazánk. Ez nem imperialista vagy revizionista elképzelés, csak azt mondja ki, ami a tényeknek teljesen megfelel. Az a véleményem, hogy egy magyart Szlovákiában vagy Romániában nem lehet meggyőzni arról, hogy a magyarságát felejtse el. Ez, gondolom, teljesen világos, ezért nagyon fontos, hogy a magyarok Szlovákiában és Romániában az állampolgári jogokat a kisebbségi jogokkal összhangban élvezhessék. Az állampolgári jogok egyedül nem elegendőek, a kisebbség jogainak védelme legalább olyan fontos tényező. Természetesen ha ezek az intézkedések adva vannak, akkor az állam a kisebbségtől elvárhatja az állampolgári lojalitást. Különben az irredentizmus örökös harca várható, ami újabb és újabb ellentétekhez, konfrontációhoz vezet. Ez feszültségfeloldó megoldás. Ma olyan Európában élünk, amely előretekint, és nem csak lokális tűzoltással foglalkozik. A kisebbségek érdekei sem maradnak csak a határok között, ők is a határon túlra tekintenek, és ezt tiszteletben kell tartani. Az emberek előtt minden jövőbe mutató perspektívát meg kell nyitni. Az is szükségszerű, hogy a határrevízió gondolatától is eltávolodjunk. Ez nem jelenti, hogy a határokat természetesnek kell tekintenünk. Azt hiszem, alig van Európában olyan határ, amelyet az érintett népek helyeslésével húztak volna meg. Amit tehetünk, az az, hogy a határokat megpróbáljuk érzékelhetetlenné tenni.

– Úgy gondolom, hogy a dél-tiroli rendezés példaértékű lehet egész Európában. Ezt azonban sem Szlovákiában, sem Romániában nem tekintik jó megoldásnak. Így a románok az elzászi (francia–német) példát tartják a magyar kisebbség számára megvalósíthatónak Erdélyben.

– Biztos vagyok abban, hogy ez nagy tévedés. Ami Elzász-Lotharingiában megfigyelhető, az a német nyelvű lakosság franciává alakítása, ami olykor nevetséges formákat ölt. Például a helyi televízióban van egy olyan adás, amiben a munkanélkülieknek állást kínálnak. Azt mondják, hogy tájszólási ismeretekkel rendelkező, „dialektust beszélő" személyeket keresnek, ami azt jelenti, hogy német nyelvű munkaerőket keresnek, de ezt nincs bátorságuk kimondani. Az elzászi dialektus természetesen a német nyelv dialektusa. Egyszerűen nevetséges, ahogy megpróbálnak nem tudomást venni a német nyelvű lakosság jelenlétéről.

Ezt pedig előbb vagy utóbb tudomásul kell venni. Minél később teszik, annál nehezebbé válik a francia államnak a probléma megoldása. Én mindig azt a nézetet képviseltem, ha az olasz állam 1948–49-ben a dél-tiroli lakosság jogainak csak egyharmadát nagyvonalúan elismeri, akkor a német nyelvű lakosság szerencsésnek vallhatta volna magát. Az időhúzással a megoldás mind nehezebbé vált, de az olaszok számára is egyre bonyolultabb lett a megállapodások tálalása – „eladása". Kinyújtott kézzel, nyitott tenyérrel mindig többet lehet elérni, mint az államhatalom erőszakos beavatkozásával. Ezzel együtt reálisan nézve minden kisebbség más-más kiindulási alapot tart helyesnek. Ez pedig a lakosság számától és a településszerkezettől függ. A magyarok Szlovákiában, Romániában viszonylagosan zárt települési rendszerben élnek. Vannak más kisebbségek, amelyek egy országban egymástól messze, szétszórva élnek, ahol az egyeztetési folyamat sokkal nehezebb. Azon kisebbségek számára, amelyek viszonylag zárt egységben élnek, a dél-tiroli példa magától értetődően előremutató jellegű. Természetesen figyelembe kell venni az etnikai arányokat, az iskolarendszer hálózatát, a helyi önkormányzati rendszer felépítését, és nagyon fontos az önkormányzatok anyagi forrásainak biztosítása. Ha a pénzügyi források tartósan a központi kormányzattól függenek, akkor irányítási zavar jön létre, ami az autonómiák működését akár ellehetetlenítheti. Mindehhez azonban még egy lényeges elemet kell hozzátenni. A kisebbségeknek konstruktív, pozitív szerepet kell betölteniük a problémakezelésben. Nagyon káros lehet, ha céljaik elérése érdekében határrevízióval fenyegetőznek, ami a helyzetet csak elmérgesíti. A realitásokból kell kiindulni, hogy identitásukat, túlélési esélyüket biztosítani tudják.

Haas György

Ifj. Korhecz Tamás

A KISEBBSÉGI AUTONÓMIÁRÓL CÍMSZAVAKBAN

A politikai és alkotmányjogi szótárban aligha van még egy olyan fogalom, amely annyi ellentétes politikai indulatot, érzelmes reakciót váltana ki Európában, mint a kisebbségi autonómia. Közép- és Kelet-Európa egyes országaiban a kisebbségi autonómia puszta említésére még ma is egységes csatasorba rendeződik a többségi nemzet politikai palettájának teljes spektruma. Az autonómiatörekvések megbélyegzése és párbeszéd nélküli feltétlen elutasítása a hazafiság alapvető követelménye ezekben az országokban, hiszen „az autonómia az irredentizmus eszköze, az ország gyengítésének és feldarabolásának kezdete". Másfelől, a kisebbségek politikai képviselői gyakran tekintenek az autonómiára vagy annak egyes megjelenési formáira mint a kisebbségi önazonosság megőrzésének egyetlen eszközére, hovatovább mint olyan varázsvesszőre, amely egyszerre megoldhatja az összes alkotmányjogi, politikai, gazdasági és egyéb problémát. Ugyanakkor az autonómia gyakran kerül a nemzeti kisebbségek politikai elitjén belüli ellentétek kereszttüzébe is. Mindazonáltal bátran kijelenthetem, hogy az autonómia vehemens ellenzői, de még a kisebbségi politikusok zöme sincs tisztában azzal, hogy mi is a kisebbségi autonómia. Milyen autonómiamodellek léteznek, mi a különbség a föderalizmus, a decentralizáció, a helyi önkormányzatok, illetve az autonómia között, továbbá, hogy milyen az autonómia, az állam szuverenitása, az egyetemes emberi jogok, illetve a jogállamiság közötti kapcsolat? Írásom célja, hogy mintegy címszavakban közelebb hozzam az olvasóhoz a kisebbségi autonómia fogalmát, illetve hogy rámutassak az autonómia problémakörének néhány sarkalatos pontjára.

Autonómia,
föderalizmus,
decentralizáció

Eleddig nem született a kisebbségi autonómia fogalmát meghatározó, a széles tudományos nyilvánosság által elfogadott definíció, mint ahogyan a nemzeti kisebbségek fogalmát sem sikerült maradéktalanul meghatározni. Ennek egyik oka mindenképpen az autonómiamodellek sokszínűségében, változatosságában keresendő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne széleskörűen és általánosan meghatározni az autonómia fogalmát, vagy legalábbis lényegét. Kisebbségi autonómián általában a közhatalmi jogosítványok átruházását értjük a döntéshozatal olyan szintjeire, ahol a nemzeti kisebbségek politikai akarata érvényesül, illetve olyan szervekre, melyeket a kisebbség demokratikusan megválasztott képviselői alkotnak, hoznak létre, illetve irányítanak. Ebből a rögtönzött meghatározásból is kitűnik, ahhoz, hogy autonómiáról beszélhessünk, két dologra van szükség. Az egyik, hogy létrejöjjenek azok a szervek, amelyeket a kisebbségekhez, illetve elsősorban a kisebbségekhez (területi autonómia) tartozó egyének választanak meg demokratikus módon; a másik, hogy ezeket a szerveket közhatalmi jogosítványokkal ruházza fel az állam. Talán közelebb juthatunk a kisebbségi autonómia lényegéhez, ha az autonómiát megkülönböztetjük olyan rokon fogalmaktól, mint a föderalizmus-szövetségi állam, illetve a decentralizáció ésregionalizmus. A többnemzetiségű, etnikai belső határokkal rendelkező szövetségi állam, illetve a vele rokon területi kisebbségi autonómia között két alapvető különbség van. Először is, a föderalizmus esetében a szuverenitás megoszlik a szövetségi állam, illetve a tagköztársaságok (tagállamok, tartományok) között, és ezen utóbbiak legalább egy közhatalmi területen, alkotmányosan védett, sérthetetlen eredeti hatáskörrel rendelkeznek (például az oktatási rendszer Kanadában vagy az USA-ban). Másodszor, a tagállamok képviselői a szövetségi állam szintjén részt vesznek az állami szintű döntéshozatalban. Az autonómiák esetében nem beszélhetünk osztott szuverenitásról, sérthetetlen eredeti hatáskörökről, és az autonómia szervei, képviselői általában nem vesznek részt az állami szintű döntéshozatalban. Ugyanakkor a kisebbségi autonómiát meg kell különböztetnünk a decentralizációtól és regionalizmustól is. A közös bennük, hogy mindkét esetben közhatalmi jogosítványok átruházásáról beszélünk (általában demokratikusan választott hatalmi szervekre), de míg a decentralizáció általában az egész országra kiterjed és etnikailag semleges, addig a kisebbségi autonómia egy konkrét nemzeti kisebbség belső önrendelkezését hivatott biztosítani. További különbség, hogy a decentralizáció esetében az átruházott hatásköröket legtöbbször minden különösebb eljárás nélkül vissza lehet vonni, míg a kisebbségi autonómia esetében ez rendszerint különleges eljárást igényel (alkotmánymódosítás, az autonómia szerveinek beleegyezése, nemzetközi szerződés módosítása, minősített parlamenti többség stb.).

Területi autonómia
– perszonális autonómia

A gyakorlatban a kisebbségi autonómiának két alapmodelljét különböztethetjük meg: a területi vagy más néven politikai autonómiát, illetve az úgynevezett személyi elvű (perszonális) autonómiát, amelyet gyakran kulturális autonómiának is neveznek. A területi autonómia esetében az állam egy bizonyos régiója (autonóm terület) képezi az autonómia alapját. Ebben az esetben az autonóm területen élő összes polgár részt vesz az autonóm szervek megválasztásában, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ugyanakkor az így létrejött közhatalmi szervek illetékességgel rendelkeznek az autonóm terület egészén. A területi kisebbségi autonómia példájaként említhetjük Dél-Tirolt Olaszországban, Nunavutot Kanadában, az Aland-szigeteket Finnországban vagy a Baszkföldet Spanyolországban. A területi autonómia létrehozásának alapfeltétele, hogy az adott nemzeti kisebbség egy földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg lehetőleg jól körülhatárolható területi egység keretében az összlakosság többségét alkossa.

A perszonális autonómia esetén a közhatalmi jogosítványokat gyakorló kisebbségi intézményeket az adott kisebbséghez tartozó személyek választják, lakóhelytől függetlenül. Az autonóm szervek hatásköre is ezért csupán a kisebbségi közösség tagjaira, illetve intézményeire terjed ki. Történelmileg ez a modell az egyházak autonómiájának példájára jött létre. A perszonális autonómiáknál is megjelenhet a területi elv. Így például Magyarországon léteznek helyi kisebbségi önkormányzatok a települési önkormányzatok szintjén, illetve országos kisebbségi önkormányzatok országos hatáskörrel. Az alapelv azonban változatlan, a személyi elvű autonómia szervei csupán a kisebbségi közösség tagjai irányában rendelkeznek közhatalmi jogosítványokkal. Általában a perszonális autonómia feltétele, hogy létrejöjjön a kisebbségi választópolgárok szavazói névjegyzéke, ennek hiányában a kisebbségek megválasztott képviselőinek demokratikus legitimitása válik kétségessé (éppen ez a Magyarországon hatályos perszonálisautonómia-modell leggyengébb pontja). A perszonális autonómiát gyakran nevezik kulturális autonómiának, elsősorban azért, mert a személyi elvű autonómia szervei mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tömegtájékoztatás területén rendelkeznek közhatalmi jogosítványokkal.

A kisebbségi autonómiákat megkülönböztethetjük a rájuk ruházott közhatalmi jogosítványok alapján is. Egyes esetekben az autonómia kiterjed a jogalkotói, végrehajtói és bírói hatalom területére egyaránt, más esetekben csupán ezen területek egyikére, másikára. Természetesen a legtöbb esetben a hatáskörök megoszlanak a központi hatalom és a kisebbségi autonómia szervei között a jogalkotói, a végrehajtó és a bírói hatalom gyakorlása tekintetében egyaránt. Például egyes kérdésekben az autonómia jogalkotói intézménye rendelkezik hatáskörrel, más esetekben a központi törvényhozás. Rendszerint az állambiztonság, a fiskális politika, a külügyek, illetve a honvédelem a központi hatalom kizárólagos hatáskörébe tartozik, azaz a központi szervek ezekben a kérdésekben az ország egész területére és minden polgárára nézve gyakorolják a közhatalmat. Ugyanakkor az oktatás, a helyi és személyi jövedelemadók, a nyelvhasználat, közművelődés, közbiztonság gyakran az autonómia szerveinek hatáskörébe tartozik. A különböző autonómiakísérletek sikeressége a kölcsönös politikai akaraton túl sokban függ a hatáskörök pontos és szabatos meghatározásától, valamint a konfliktusoldó mechanizmusok hatékonyságától.

Autonómia,
nemzetközi jog,
egyenjogúság,
etnokulturális
igazságosság

A kisebbségi autonómia kifejezést hiába keresnénk az ENSZ Alapokmányában, a világszervezet, az Európa Tanács, vagy más kontinensek regionális nemzetközi szervezetei által elfogadott nemzetközi egyezmények szövegében. Ezen azonban nem kell különösen csodálkoznunk, hiszen a nemzetközi jog a legkülönbözőbb államok közötti konszenzus eredménye, és ezen államok közül sokan éppen a saját területükön élő nemzeti kisebbségek elnyomásában és tagadásában jeleskednek.

Ugyanakkor azonban számos jeles szerző mutatott rá arra, hogy a „népek önrendelkezési joga", amelyet a nemzetközi jog is szavatol, bizonyos körülmények között a nemzeti kisebbségeket is megilleti, azzal, hogy ők az önrendelkezést az adott országok határain belül gyakorolják. Ezt egyesek „belső önrendelkezésnek" definiálják. Az így meghatározott belső önrendelkezés egyik formája lehet a kisebbségi autonómia.

A hatályos nemzetközi jogtól függetlenül feltehetjük a kérdést, miért is van szükség a különböző nemzeti közösségek belső önrendelkezésére, a kisebbségi önkormányzatra, a kisebbségi autonómiára? Miért kell a kisebbségek képviselőit, intézményeit közhatalmi jogosítványokkal felruházni? Miért kell az állampolgárok etnikai hovatartozását politikai rendezőelv szintjére emelni? Ez az írás nem alkalmas ezen kérdések alapos vizsgálatára és részletes megválaszolására. Itt csak arra vállalkozom, hogy röviden megkíséreljem megindokolni a kisebbségi autonómia szükségességét a liberális nacionalizmus szempontjából. Ez az irányzat, amelyet a kortárs szerzők közül talán a legmarkánsabban Will Kymlicka és Yael Tamir képviselnek, abból a premisszából indul ki, hogy a többnemzetiségű országokban a központi államhatalom etnikailag korántsem semleges, hanem általában a többségi nyelv, kultúra fontos letéteményese és támogatója. Az állami szervekben használatos hivatalos nyelv, a közoktatás nyelve rendszerint a többségi etnikum nyelve. Ezek az állami, illetve államilag finanszírozott intézmények a többségi etnikum szolgálatában vannak, a többségi kultúra és hagyományok megőrzését szolgálják. Ahhoz, hogy a kisebbségekhez tartozó egyének egyenrangúak és szabadok lehessenek, megőrizhessék nyelvüket és kultúrájukat, nyelvük elismerésére és saját intézmények létrehozására van szükség. Ez ugyan elméletileg történhet a központi hatalom által létrehozott és irányított intézményekben is, de ez általában nem szerencsés. Két okból sem. Először is, mert az erős önazonossággal rendelkező, nagy létszámú kisebbségek ezeket az intézményeket nem érzik a sajátjuknak, és az önrendelkezéssel összhangban szeretnék a sorsukat maguk irányítani, másfelől pedig a többség politikai képviselői által irányított intézmények nem tudják és rendszerint nem is akarják képviselni a kisebbség érdekeit – azok között is a legfontosabbat –, az önazonosság megőrzését, a megmaradást. Térségünkben a többségi nemzet politikai képviselői nyíltan vagy palástoltan, de a kisebbségek asszimilációjában, eltűnésében bíznak.

Míg a nemzeti kisebbségekhez, illetve az államalkotó többséghez tartozó állampolgárok érdekei számos területen azonosak, vagy azonosak lehetnek nemzeti hovatartozásuktól függetlenül (például bűnüldözés, gazdaságpolitika, fiskális politika, védelmi, illetve külpolitika), addig a csoportidentitás kérdésében, a nyelv, a kultúra, a hagyományok megőrzése tekintetében ezek az érdekek markánsan, nemzeti alapon elkülönülnek. Ezeken a területeken az állampolgárok formális egyenlősége a többségi etnikum dominanciájához vezet, ezért, mint ahogyan azt Bíró Gáspár is megfogalmazta, az identitásválasztás szabadsága megköveteli, hogy a nemzeti kisebbségek önmaguk döntsenek az önazonosságukat érintő kérdésekben.

A kisebbségi autonómia
esélyei és feltételei

A kisebbségi autonómiákról szólva arról sem szabad megfeledkezni, hogy az általuk gyakorolt közhatalom éppúgy alkalmas az önkényre, az egyén szabadságának korlátozására, mint a központi államhatalom. Ebből viszont az következik, hogy a kisebbségi autonómiákon belül, rájuk vonatkozóan is szükség van az alkotmányosság, a jogállamiság, az egyéni jogok maradéktalan tiszteletben tartására. Ahogyan a liberális demokrácia, az egyéni szabadságjogok nem helyettesíthetik a nemzeti kisebbségek különjogait, úgy a kisebbségek csoportjogainak elismerése sem pótolhatja a demokrácia, az egyéni szabadságok és a jogállamiság hiányát.

Az ENSZ által meghirdetett, az új világrend alapját képező két elv, az államok szuverenitása és a népek önrendelkezése között feloldhatatlannak tűnő ellentmondás feszül. Sokak szerint éppen a nemzetiségi autonómia a leginkább alkalmas eszköz ennek az ellentmondásnak a feloldására, nota bene, nem kell mást tenni, mint létrehozni a kisebbségi autonómiát a többnemzetiségű országokban. Noha ezt az elvet számos országban valóban alkalmazzák, a dolog a gyakorlatban korántsem ilyen egyszerű. Az etnikai többség képviselői által kormányzott többnemzetiségű országok kormányai általában nem hajlanak hatalmuk önkéntes megosztására (a nagyobb hatalom mindig jobb, mint a kisebb), és bíznak abban, hogy az asszimiláció serkentésével, vagy akár brutálisabb eszközökkel, de előbb-utóbb a nemzetiségi kérdés „hatalommegosztás" nélkül is megoldható. Tudatában vannak annak, hogy az autonómia hatékony eszköz a kisebbségek kezében az identitásuk megőrzéséért folytatott harcban, ami ugye ellentétes nyíltan vallott vagy palástolt céljaikkal.

Másfelől egyes kisebbségek, illetve kisebbségi vezetők az autonómiára mint az önállósodás felé vezető első lépcsőfokra tekintenek, különösen akkor, ha az autonómia véres harcok kompromisszumaként születik – elsősorban nemzetközi nyomásra. Ebben az esetben, mint azt Koszovó példája is megerősíti, az eredetileg őszinte autonómiatörekvések az elnyomás hatására radikalizálódhatnak. Mindazonáltal az élet gyakran megcáfolja azokat a többségi oldalon általánosan hangoztatott állításokat, hogy az autonómia az elszakadási törekvések bölcsője, a szecesszionizmus palástolt formája. Ott, ahol a politikai megegyezés hátterében őszinte szándékok voltak, az autonómia az állam megerősödéséhez, a kisebbségi polgárok lojalitásához, illetve a radikális kisebbségi csoportok tömegtámogatottságának a csökkenéséhez, néhol teljes eltűnéséhez vezettek. Példa erre Dél-Tirol, a Baszkföld, illetve Észak-Írország.

Az autonómia megvalósításához, mint ahogyan Várady Tibor fogalmazott, mindenekelőtt két dolog szükséges. A többségnek el kellene fogadnia, hogy a kisebbségek létezése a hazájában nem ideiglenes állapot, és őszintén le kell mondania az etnikailag homogén nemzetállam megvalósításának reményéről. Ezzel szemben a kisebbségeknek meg kellene barátkozni a gondolattal, hogy megőrizve önazonosságukat, de kisebbségként éljenek az adott ország keretei között, ne pedig az újabb történelmi fordulatban reménykedve várják az önállósulás vagy elszakadás lehetőségét. Első hallásra mindez nem tűnik elképzelhetetlennek, mégis itt és most Kelet-Közép-Európában ez az ár egyeseknek még túlságosan magasnak tűnik.

Felhasznált irodalom:

1. Várady Tibor: „Minorities and Majorities, Law and Ethnicity – Reflections of the Yugoslav Case" Human Rights Quarterly 19/1997.

2. Will Kymlicka: „Multicultural Citizenship" Oxford University Publisher Clarendon Press, London 1995.

3. Bíró Gáspár: Az Indentitásválasztás Szabadsága, Osiris-Századvég, Budapest, 1995.

4. Yael Tamir: Liberal Nationalism, Princeton University Press, Princeton, N. J., 1993.

5. Ruth Lapidoth: Autonomy – Flexible Solutions to Ethnic Conflicts, United States Institute of Peace Press, Washington, D.C., 1997.

6. Thomas D. Musgrave: Self-Determination and National Minorities, Clarendon Press, Oxford, 1977.

7. Hurst Hannum: Autonomy, Sovereignty, and Self-determination – The accommodation of conflicting rights, University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1990.

BARANGOLÁS AZ IDőBEN

Földesi Ferenc

ALBUM AMICORUM
Európai barátságok emlékei

Régi irodalmunk talán legszórakoztatóbb műfajában, az útleírásokban időről időre felbukkan egy könyvecske, amelynek kései utódját, az emlékkönyvet a mai olvasó is forgathatta még. Néhány évtizeddel ezelőtt iskolás lánykák gyűjtögették benne baráti emlékeiket, verseket, rajzokat; az emlékkönyv őse, az album amicorum azonban a régi századokban a magyar – és az európai – protestáns értelmiség legjobbjainak, az akadémitáknak volt elválaszthatatlan útitársa. Az album vagy philotheca, német nyelvterületen Stammbuch nem más, mint beíratlan könyvecske, amelyet az utazó már elindulása előtt megvásárol vagy elkészíttet a könyvkötőnél, hogy útja során mindazok bejegyzését összegyűjtse, válogatva avagy válogatatlanul, akiket méltónak talál rá. A műfaj – alig megfogható előzmények után – szinte a reformáció megjelenésével együtt születik. Kezdetben talán igazolásul szolgáltak a bejegyzések: Luther aláírása egy-egy Bibliában, imakönyvben hitelt érdemlően bizonyította, hogy a könyv tulajdonosa a lutheránus orthodoxia elkötelezettje. Melanchton azonban a XVI. század közepén már a kész műfajt kodifikálja, mégpedig olyan szerencsés meghatározással, hogy a litterátusok mindvégig őt idézik, ha az albumról szólnak, mint Détsei Sámuel marburgi diák is a XVIII. század közepén: „Hol jártam pedig ezen könyvecskéből ki tanulhatod könnyen és kik mitsoda indulattal viseltettenek légyen hozzám…".

A peregrináció vége: barátok búcsúja

Utazási irodalmunk a tárgyalt időszakban, a XVI–XVIII. században döntően peregrinus-irodalom. Magyar egyetem hiányában értelmiségünk nem jelentéktelen hányada látogatta kezdettől fogva a nyugat-európai és itáliai univerzitásokat. A középkorban Párizs, valamint Bologna és Padova vonzza a legtöbb hallgatót, a reformáció elterjedését követően azonban a hangsúly a német, németalföldi és angliai egyetemekre helyeződik át. Az utóbbiakon mint protestáns egyetemeken természetesen az evangélikus, református és unitárius diákok „bujdokoltak", hogy a kortársak kedvelt és sok tekintetben találó kifejezésével éljünk; a katolikus klérus jövendő tagjait jórészt Nagyszombatban, illetve Bécsben, Grazban, Rómában képezték. Egyetemre utazni, egyáltalán utazni a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb terhekkel járt. Főúri peregrinusok, mint mondjuk Bethlen Miklós, a későbbi fejedelem, nyilvánvalóan nem küszködtek mérhetetlen anyagi nehézségekkel, de egy szegény protestáns papfinak sok gondot okozott az utazás és kinntartózkodás költségeinek előteremtése. Jól járt az a diák, aki egy-egy arisztokrata ifjúhoz szegődhetett kísérőül, a többiek azonban csak egyházi, kollégiumi adományokkal indulhattak útnak, ha pedig ez sem adatott meg, bizony szinte végigkoldulták a lehetséges patrónusok udvarházait. Odakinn aztán néhányan stipendiumokat szereztek, sokuknak azonban pénzkereseti forrás után kellett nézni. Az ifjabbik Buchholtz György, majdani késmárki iskolarektor greifswaldi tanulmányai idején – az 1710-es években – mindent elvállalt, amihez értett: éjszakánként alkalmi verseket írt megrendelésre, hétvégeken istentiszteleten orgonált, hétközben az egyik professzor kisasszonylányait okította zeneelméletre. Az utazók életét persze nem csak a pénzhiány, más nehézségek is megkeserítették, járványok, rablók, tengeri veszedelmek, koronként háborúk, de mindez nem volt megkerülhető annak, aki akár a teológiában, jogban, filozófiában, akár a természettudomány ágaiban korszerű képzettségre kívánt szert tenni.

Az egyetemi élet színtere: Egy német város a XVII. században

Bármily furcsa, az utazásnak a tárgyalt időszakban részletesen kidolgozott koreográfiája volt. A késmárki iskolarektor, David Frölich Utazók könyvtára címen (Ulm, 1633–34) többkötetes munkában foglalta össze a peregrinusok számára az utazás elméleti és gyakorlati tudnivalóit. Természetesen az albumról sem feledkezett meg: „Hogy pedig a főemberek ismeretségét és barátságát könnyebben megszerezze [az utazó], nekik album amicorumát nyújtsa, mert ha abban azok kézjegye, címere vagy képmása benne lesz, ez neki tisztes bizonyságul fog szolgálni arra, hogy ezekkel a férfiakkal barátilag társalkodott, és hogy az illető helyeken egy ideig személyesen élt. Ne éljen vissza az albummal, vagyis ne méltasson rá minden alantas személyt, mesterembert, ivócimborát, bolondot, bohócot, nehogy ez a könyvecske koldulólevéllé váljék, mint ezt kóbor diákok gyakran megteszik, és ezokból emlékkönyvüket meggyalázzák, ami olykor egyébként kiváló elméket is megakadályoz abban, hogy kiváló férfiakhoz bejussanak. Szemérmetlen képekkel, éretlen mondókákkal ne piszkítsa be. Idejekorán figyelmeztesse a bejegyzőket, hogy ne tiszteletlenkedjenek, mert ezzel lejáratják őt a komoly férfiak előtt, és aki az ilyen könnyelműségnek örvendezik, saját szellemét alacsonyítja le." Tehát az album dísze a híres férfiak bejegyzése, címere vagy képmása. A címerhasználat elsősorban a XVI. század albumaira jellemző, a dolog természetéből adódóan főúri albumokban. Arisztokrata ifjak peregrinációja gyakran sajátos keveréke az egyetemjárásnak, diplomáciai küldetésnek és az úgynevezett Kavaliertournak, a középkorból hagyományozódott lovagi útnak. Ebben a körben természetes a címer bejegyzésértékű alkalmazása, a XVII. századra azonban még a főúri albumokból is kikopik, talán a vera nobilitas reneszánsz értelmezésének következtében, azaz hogy az igazi nemesség nem a származásból fakad, hanem az erényből és a tudományokból, vagy legalábbis a származás nemességéhez társulnia kell az utóbbiaknak is. Néhány könyvkiadó az 1560–70-es években felfedezni vélte az albumban rejlő üzleti lehetőségeket, és nyomtatott albumokat bocsájtott ki, amelyekben előrajzolt címerpajzsokat találunk, sőt a bejegyző dolgát megkönnyítendő klasszikus idézeteket is hozzájuk rendel, tematikus csoportosításban, mint barátság, hűség stb., így a bejegyzőnek nem kell citátumok után kutatnia, csak a nevét odakanyarítani a kiválasztott lapra.

A bejegyzés ugyanis, noha erről Melanchton nem emlékezik meg, kezdettől fogva több, mint egyszerű aláírás. Egy „szabályosan" szerkesztett lap mindenekelőtt tartalmazza a bejegyző jelmondatát (symbolum, motto). Ezt követi a bejegyzett szöveg, általában idézet klasszikus szerzőktől, a Bibliából, a reformáció jeleseitől, majd a XVII. század második felétől egyre inkább kortárs teológusok, filozófusok, költők sorai. Persze a „kiváló férfiak" bejegyzésére kell gondolnunk, és nem azokra, amelyektől Frölich Dávid annyira óvná az albumot. Aggodalma egyébként eltúlzottnak tűnik: a magyarországi emlékanyagban alig találunk „szemérmetlen képet, éretlen mondókát", amelyre rálapozva bármely tekintélyes férfiú nemtetszésének adott volna hangot. Természetesen az sem kizárt, hogy azért nem találjuk a fennmaradt kötetekben az inkriminált lapokat, mert tulajdonosaik jónak látták utóbb eltávolítani azokat, mivel kétségtelenül furcsán mutattak volna egy jó hírű kollégium tekintélyes professzorának vagy egy protestáns város elsőpapjának legféltettebb kincsei között.

Az albumok ugyanis a hazatérés után a tékák polcára kerültek, és nyilván szívesen megmutatta az egykori peregrinus egy-egy kedves vendégének, hogy mely tekintélyes férfiakkal állt kapcsolatban. Persze ezt a kapcsolatot nagyon kritikusan kell kezelni. A bejegyzés harmadik eleme, az ajánlás sok mindent elárul róla. Vannak típusajánlások, amelyek minden személyességet nélkülöznek, a bejegyző professzorok, lelkészek sokszor még a diák nevét sem ismerik, nemhogy kapcsolatban állnának vele. Ha ezeket a formulákat: possessori huius albi (az album tulajdonosának), philothecario (albumozónak) lépten-nyomon föltaláljuk egy albumban, gyanítható, hogy Stammbuchreiterrel van dolgunk, magyarul skalpvadásszal, aki megérkezvén az egyetemre mint helyi nevezetességeket végiglátogatta a professzorokat, majd néhány hónap vagy néhány hét elteltével továbbállt, hogy utazása végére tekintélyes mennyiségű bejegyzést gyűjtsön. Igazi értékkel azok az ajánlások bírnak, amelyek információikkal, személyes hangnemükkel arról tanúskodnak, hogy a professzor és hallgatója valóban közeli kapcsolatban álltak. Ezekből a bejegyzésekből elindulhat egy mai kutató is, hogy fölfejtse azokat a szálakat, amelyek az újkori teológiai, filozófiai eszmék, természettudományos eredmények megszületésétől magyarországi megjelenésükhöz vezetnek.

Szó volt a címerek megfestéséről, de ezeknél jóval nagyobb számban maradtak fenn egyéb ábrázolások, főképp a XVIII. századi darabokban: életképek, csendéletek, emblematikus rajzok, majd a század második feléből árnyképek. Ezeknek előtérbe kerülése azt jelenti, hogy noha a könyv alapvetően nem változik meg, mégis elmozdul a XIX–XX. század emlékkönyve felé. Az album virágkorának programadó bejegyzései háttérbe szorulnak, és egy-egy lap már nem szolgál mást, mint a múlt árnyainak felidézését, ehhez pedig elég akár egy hajtincs is.

Amikor a XIX. század első évtizedében a weimari könyvtárba kerül az első jelentősebb albumgyűjtemény, a műfaj mint peregrinusalbum igazában már halott, de a könyvtár főfelügyelője gondoskodott a halhatatlanságáról. A Faust I. részében megörökíti a jelenetet, amint a diák átnyújtja albumát Faust-Mefisztofelésznek, aki – honnan is máshonnan! – a Szentírásból veszi a bejegyzendő idézetet: Eritis sicut Deus, scientes bonum et malum.*

* „… olyanok lésztek, mint az Isten; jónak és gonosznak tudói." (1 Móz. 3, 5).

„SZERETNÉM LEFESTENI MAGYARORSZÁGOT"

Oskar Kokoschka Budapesten 1934-ben

A Szellemi Egyesületek (Nemzetközi) Szövetsége 1934. január 5–6-án tartotta Budapesten IX. kongresszusát. A tudományegyetemen megrendezett nagygyűlésen a magyarok mellett tizennégy külföldi állam nyolcvan kiküldöttje jelent meg. A protokolláris külsőségeket sem mellőző programban Bethlen István gróf Hagyomány és forradalom a politikában című előadásá-ban a válság megoldásának és az új kormányzásnak a lehetőségeit kereste. Revíziót és új rendet emlegetett, a nemzetiszocializmus Führer-elvéről beszélt, ugyanakkor leszögezte: „Korunk szükséglete a kis népek együttműködése nagyobb területeken, ahol a nemzeti önkormányzat igazi kisebbségi jogon alapul". Az európai politikai és szellemi elit meghívott képviselői közé talán személyes kontaktus vagy általánosabb magyarországi ismertsége miatt kerülhetett „Kokoschka osztrák festőművész" (Magyarország, 1934. január 5.). A továbbiakban már az ő vallomásából idézve követjük nyomon a történteket: „Kicsit későn jöttem (kiemelés: OK), éppen akkor, amikor véget ért. Nem tudok terminusokat betartani". A lekésett meghívás ellenére föltalálja magát: terveket kovácsol és Az Estnek adott interjúban saját pillanatnyi helyzetét és kora művészetének aktuális állapotát is megrajzolja: „Itt, Pesten egyelőre múzeumokat nézek. Csodálatos a magyar festészet, a régi és az új. Mennyi tehetség egy népben! Munkácsy milyen zseniális volt!

Tehetségek persze mindenütt vannak. És minden országban remekül ki tudják választani a legrosszabbakat, hogy hivatalos művészekké emeljék őket. Különös ez éppen azokban az országokban, amelyekben a nacionalizmus újjáéledt. A nacionalizmusok hivatalos művészei a nemzetközi kispolgári giccsek gyártói.

A német nacionalizmussal alaposan megjártam. Egyik megteremtője voltam az igazi germán művészetnek. Amit csináltam, az a legtisztább német szellemet jelentette. A franciák boche művészetnek nevezték azt, amit csinálok. Németországban pedig most kultúrbolsevikinek számítok. Csaknem minden német múzeum vett tőlem képeket. Ezeknek a képeknek nagy része most gúnykiállításra került. Tudja, mit jelent ez? Egy teremben összegyűjtenek modern, érdekes képeket. A képek alá cédulákat ragasztanak ezzel a felírással: »Entartete Kunst« (elfajzott művészet). Művészeti pellengérnek szánják ezeket a kiállításokat.

Azt hiszi, (…) hogy Ausztriában, a hazámban, több szerencsém van? Téved! Ausztriában az osztrákoknak általában nincs szerencséjük.

Az hiszem, hogy a hitlerizmus csak azért nem hódíthat teret Ausztriában, mert Hitler osztrák.

1908-ban állítottam ki először Ausztriában. Nagy botrány volt. 1911-ben német múzeumok már képeket vettek tőlem. Ekkor újabb kiállítást kíséreltem meg Bécsben. Ellenségeim elcsalták a kiállításra Ferenc Ferdinánd trónörököst. Intelligens ember volt, ő legalább megnézte a képeket, és gondolkodott fölöttük. Óriási lármát csapott, a kiállítást gyorsan be kellett zárni, és a kiállító helyiséget büntetésből zöldségcsarnokká alakították át. Még ma is főzeléket árulnak benne.

Szeretem az olyan embereket, akiket felháborítanak képeim. Ezek legalább gondolkoznak, és nem közömbösek. Ezeket esetleg meg lehet győzni.

Így jártam Mussolinivel is. 1930-ban a velencei nemzetközi kiállításon képeim díszhelyet kaptak a német pavilonban. Mussolini jött, megállt a képeim előtt, aztán gyorsan elfordult