AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZEDIK ÉVFOLYAM ELSÔ SZÁM

RÉGIÓK, BIRODALMAK, NEMZETEK

Beszélgetés Romsics Ignác történésszel

• Mennyire határozza meg a jelent a múlt, mondjuk az elmúlt nyolcvan-száz esztendô?
• A legnagyobb mértékben. Van ugyan egy olyan – Illyés Gyulának tulajdonított – mondás, hogy nem a múlt számít, hanem a jövô, de azt hiszem, hogy a jelenünket is és a jövônket is nagyon nagy mértékben meghatározza a múlt. Persze ezek egymásba játszó síkok és talán át lehet rajtuk lépni, de alig hiszem, hogy az, ami az elmúlt tíz évben történt térségünkben, igazából megérthetô a múlt ismerete nélkül.
• Ha az elmúlt tíz esztendô kelet-közép-európai történéseit kellene megmagyarázni egy amerikainak, mik volnának azok a fontos tények, amelyeket feltétlenül elmondanál neki?
• Ezt a kérdést sokszor föltették nekem, amikor Bloomingtonban tanítottam, úgyhogy nem ér váratlanul. Két alapvetô problémát igyekeztem megválaszolni. Az egyik az, hogy miért alakult át századunk utolsó évtizedében Kelet-Közép- és Délkelet-Európa egy még fragmentáltabb politikai struktúrává, miért alakultak ki még kisebb államok. A másik pedig az, hogy kommunizmus, a bolsevizmus mennyiben volt a térség szerves fejleménye, mennyire volt szervetlen, kívülrôl a régióra erôszakolt fejlemény.
• És hogyan válaszoltál ezekre a kérdésekre?
• Ha most ezt röviden akarnám összefoglalni, akkor az elsôre a következôt mondanám. A XVIII. század végétôl, XIX. század elejétôl napjainkig érvényesül egy olyan tendencia térségünk történetében, amelynek a lényege az államfejlôdés szempontjából az, hogy a nagy multietnikus birodalmak fölbomlanak nyelvileg, kulturálisan homogénebb kis államokra. Ez elkezdôdött az Ottomán Birodalom fölbomlásával a XIX. században, amelynek során a balkáni kis államok létrejöttek, folytatódott az elsô világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásával és egy egészen új államrend kialakulásával, majd ennek az átalakulásnak az utolsó fázisát az elmúlt egy évtizedben éltük meg, és bizonyos jelek szerint – gondoljunk Koszovóra – nem is biztos, hogy ez a folyamat már befejezôdött. Az államok száma itt megtöbbszörözôdött az elmúlt két évszázadban, és ennek az alapja, motiváló ereje az volt, hogy a nyelvileg kulturálisan összetartozó emberek, társadalmak próbáltak maguknak egy államot létrehozni.
• Az 1989-cel kezdôdô idôszak mennyiben folytatja azt, amit 1918 abbahagyott, vagy befagyasztott, vagy esetleg másként alakított?
• Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy az 1918-ban fölbomlott Osztrák–Magyar Monarchia helyén a létrejött kisállamok mennyiben kooperálnak egymással, akkor azt mondanám, semennyiben vagy alig. Az elmúlt egy évtizedben több ilyen jellegű kísérlet történt, például a visegrádi kezdeményezés, a Hexagoláné, a Pentagoláné, s a Kárpát-régióbeli együttműködés. Ám ezek a kétségkívül létezô törekvések nem bizonyultak igazán sikeresnek. Ami vonzónak látszik, az a Nyugathoz való csatlakozás; a cseheket, éppúgy a lengyeleket, a magyarokat, sôt még az észteket is elsôsorban ez foglalkoztatja. Bizonyos kisebb régiókban, gazdaságilag komplementerebb térségekben, például Skandinávia és a Baltikum között létre tudott jönni működôképes kooperáció. Még talán a Fekete-tenger térségében is Törökország körül kialakulóban van egy ilyen gazdaságilag megalapozott, kulturálisan is működôképes kooperáció. De ami például a visegrádi kezdeményezést illeti, nem látom, hogy olyan túl sokat tudtunk volna eddig adni egymásnak. Ezért nyilván mi is felelôsek és hibásak vagyunk, de az alapkérdés az, hogy ezek az országok mennyire komplementerek egymással gazdaságilag, és az, hogy mennyire tudnak a múltból átöröklött nehézségeiken, konfliktusaikon túllépni, és végre békejobbot nyújtani egymásnak. Ezek a nagy kérdések napirenden vannak, és még sokáig napirenden lesznek. Néha az az érzésem, hogy igazán átfogó, nagy válaszok nem születtek ezekre a problémákra.
• Elméleti válaszokra gondolsz vagy pedig gyakorlatiakra?
• Gyakorlati politikai programokra. Például nem láttam eddig sem magyar, sem horvát részrôl, sem román, sem magyar részrôl, hogy igazán jövôbe mutató nagy kibékülési gesztusok történtek volna, hogy mondjuk Zágráb és Budapest, vagy Bukarest és Budapest között beindult volna egy komoly csereprogram a tudományos és művészeti életben, illetve az oktatásban. Könnyebb Amerikába elmenni vendégprofesszornak, mint a térségnek valamelyik egyetemére, jobban ismerjük az amerikai szépirodalmat vagy folyóirat-irodalmat, mint a szomszédainkét. És nem csak mi vagyunk így, a többiek is valószínűleg ugyanígy vannak velünk és egymással. Ebben, azt hiszem, sok teendôje van a politikának, a kultúrpolitikának. Ez nyilvánvalóan nagyon nehéz dolog, s csak hosszú távon várható tôle eredmény.
• Ez a térség, a Krakkótól Adriáig terjedô összefüggô terület azért egyszer már kipróbált egy együttműködést a Monarchiában, és ez gazdaságilag egészen jól működött.
• Ez egy nagyon nagy kérdés, amelynek több oldala van. Az egyik dolog az, hogy a Monarchia gazdasági fejlôdése különösen a XIX. század második felében sok szempontból kétségkívül sikertörténetként értékelhetô. Kétségtelen, hogy sok elôny származott a közös vámterületbôl, abból, hogy Lembergtôl Fiuméig ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni, nem voltak határôrök, vámosok, és gazdaságilag egy jelentôs prosperitás ment végbe, kulturálisan úgyszintén. De ezzel szemben ható tényezôként működtek a kulturális és nemzeti ellentétek, amelyek a modern nacionalizmus korában, amely a XIX. század elején kezdôdött, egyre meghatározóbbak voltak. És a kritikus pillanatokban ezeknek a nemzeteknek, a népeknek az elitjei nem azt mondták – bármilyen sokan gondolták úgy Jászi Oszkártól elkezdve a román Aurel Popoviciig –, hogy a Habsburgok nélkül vagy a Habsburgokkal, de maradjunk együtt, hanem azt, hogy külön akarunk válni, nemzetállamot akarunk létrehozni. Úgy látszik, hogy a fejlôdésnek ezt a nemzetállami szakaszát nem lehetett kihagyni ebben a térségben sem. Valószínűleg mindegyik kis népnek, az észteknek, a szlovákoknak, a szlovénoknak meg kell ízlelniük az önálló államiság ízét, lényegét, és majd nekik maguknak kell rájönni és kimondani azt, hogy így vagy úgy kooperálni akarunk. Mert az Osztrák–Magyar Monarchia nem igazán tekinthetô a több mint tucatnyi nemzetiség szabad társulásának. Ebbe erôszak, dinasztikus érdekek, házasságok, sok minden közrejátszott, a közös védelmi szempontok mellett. Tehát ha létrejön valaha egy ilyen társulás, annak a népek, a népeket irányító elitek szabad akarata alapján kell létrejönni. Tudomásul kell venni a horvátoknak ugyanúgy, mint a magyaroknak, hogy túl kell lépni a Jellasics-Kossuth ellentéten, be kell látni sajnálkozás nélkül, hogy nem ez vezet a jövôbe.
• Ezek a nemzetek nagyon keveset tudnak egymásról, de talán önmagukról is. Az Európai Utas többek között azt szeretné, hogy legalább egy kicsivel többet tudjunk egymásról, mert a kis népeknek együtt kellene működni, és nem tudnak együttműködni, holott egymásra vannak utalva. Közép-Európa fogalma, tulajdonképpen ezeknek a kis országoknak az egymásrautaltságát, összetartozását fejezi ki. Ennek a gondolatnak a történetérôl szeretnélek kérdezni.
• Ez még az eddigiekhez képest is nehéz kérdés, mert Közép-Európa alatt az egyes országokban mást és mást értenek, és az egyes országokon belül is megoszlik az értelmiségieknek, történészeknek íróknak, a szellem embereinek a véleménye. Ráadásul nagyon összekapcsoltuk Kelet-Európa fogalmával. Legutóbbi könyvemben (Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet- Európában) megpróbáltam ezt a terminológiai káoszt valahogyan jobban megvilágosítani a magam és olvasóim számára, és – kis túlzással –körülbelül arra a konklúzióra jutottam, hogy mindenki az ízlésének megfelelô fogalmat választhatja arra a térségre, arra az országra, ahol él, mert mindegyikre van példa a történelemben. Közép-Európa, Mitteleuropa fogalma az elsô világháború alatt került be a köztudatba, noha a német nyelvterületen egészen a XIX. század elejéig visszanyúló gyökerei vannak. A dél-német közgazdász, Friedrich List fejtette ki elôször többé-kevésbé koherens módon, hogy Németországnak, amely akkor tulajdonképpen még nem is létezett, tehát a leendô Németországnak nem a tengeren túl kell gyarmatokat vagy befolyási övezeteket keresnie, hanem természetes kiegészítô területe a Dunától Keletre fekvô, egészen a Fekete tengerig nyúló térség. A XIX. század közepén, második felében ez a szempont hol erôsebben, hol gyengébben, de folyamatosan jelen van a német politikai gondolkodásban, és nem véletlen, hogy az elsô világháború alatt, amikor úgy látszik, hogy Németország és a szövetségesei esetleg megnyerik ezt a világháborút, már egy egészen részletes terv is megjelent arról, hogy hogyan kell kinézni ennek a Mitteleuropának. A könyv szerzôje Friedrich Naumann lutheránus lelkész, tulajdonképpen ô vizionálta elôször részletesen ezt a bizonyos Közép-Európát, amelynek a magja elképzelése szerint a német nyelvterület és az Osztrák–Magyar Monarchia lett volna, a hozzá csatlakozó lengyel, baltikumi és délkelet-európai területekkel együtt. Naumann úgy képzelte, hogy ez elsôsorban gazdasági szövetség lesz, vámunió, és mellette katonai szövetség. A vámunióban lévô államoknak a közös nyelve, érintkezési nyelve természetesen a német lett volna, de lokális ügyekben, helyi szinten, a kulturális életben a többi nyelv is tovább élhetett volna, és a belsô ügyekben mindegyik tagállam önállóan, szuverén módon intézkedhetett volna. A háborút azonban, tudjuk, Németország és a szövetségesei elveszítették, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, így ez a Mitteleuropa-elképzelés egy idôre zárójelbe tétetett, és más fogalmak kerültek elôtérbe. Például a Zwischeneuropa, azaz Köztes-Európa, vagy Südosteuropa – egyébként a német politikai gondolkodás a két háború között Magyarországot is következetesen ide sorolta, tehát nem Közép-Európába, hanem Délkelet-Európába. De nemcsak a németek gondolták újra identitásukat ebben az idôszakban, hanem minden náció értelmisége, ami teljesen érthetô, mert teljesen új politikai helyzet alakult ki a térségben. Érdekes módon a lengyelek és a csehek jártak élen ebben az újragondolásban. A két világháború között megtartott történész-konferenciákon újra és újra nekirugaszkodtak ama kérdés megválaszolásának, hogy vajon országaik Kelet-Európa vagy Közép-Európa részét alkotják-e, illetve a Nyugathoz vagy Kelethez tartoznak-e. Szerintem a leghasználhatóbb választ egy fiatal lengyel történész, Oskar Halecki adta meg, aki azután elgondolásait késôbb, egyesült államokbeli emigrációjában fejtette ki részletesen egy 1950-es könyvében (The Limits and Divisions of European History), és tulajdonképpen ô vezette be a közgondolkodásba azt, hogy Európa négy régióból áll. Nyugat-Európából, Kelet-Európából és a kettô között egy Közép-Európából, amelynek van egy nyugati része, Nyugat-Közép-Európa, és van egy keleti része, Kelet-Közép-Európa. A szovjetek által dominált Kelet-Európában akkor erre nem igazán reflektáltak, pedig amikor a hetvenes évek végén–nyolcvanas évek elején, közepén újrakezdôdik ez a vita Milan Kundera híres cikkével vagy Szűcs Jenônek publikációival, akkor tulajdonképpen nem gyökeresen új dolgok merültek föl, hanem korábban megfogalmazott tézisek, koncepciók fogalmazódtak újra.
• Azt gondolom, hogy egy szellemi Közép-Európa mégis létezik, amelyik igazából kulturális hagyományokon alapszik: Mozart, Beethoven, Liszt, operett, Trieszt, Krakkó, irodalmárok, Kafka, Bartók, Hasek. Errôl a világ mintha tudomást is venne, csak e birodalom határai nincsenek körberajzolva.
• Ez természetesen egy kicsit metaforikus megfogalmazása Közép-Európának, de ennél még metaforikusabb megfogalmazásokkal is találkozhatunk. Azt hiszem, Hanák Péter mondta azt, hogy Közép-Európa határai ott vannak, ameddig a kávéházak terjednek. Ez egy nagyon hangulatos definíció, csak történetileg nehezen értelmezhetô és nehezen ragadható meg. A kávéházak szelleme és mindaz, amire utaltál, aligha hatották át a térség lakosságának többségét. Hatása nyilván az értelmiségre és a vezetô elitre korlátozódott, amely nemigen jelentett többet az össznépesség 5-10 százalékánál, még ha a középosztályt beleszámítjuk is. De vajon áthatotta-e ez a szellem a népesség kétharmadát kitevô parasztságot is, akik más nyelvet beszéltek, más vallást követtek és termelési kultúrájuk is különbözött? Tehát azt akarom mondani, hogy a Monarchia egy kísérlet volt, gazdasági és kulturális integrációs kísérlet, amelyre gondolhatunk vissza nosztalgiával, mint olyan idôszakra, amikor viszonylagos béke honolt, relatív emelkedés ment végbe, de a történelemben szerintem vannak mélyebben ható tényezôk is. Az például, hogy a Monarchia nem egyszerűen különbözô nyelvű embereket próbált integrálni, hanem különbözô kultúrájú és civilizációjú embereket: ortodoxokat, görög katolikusokat, nyugati keresztényeket és mohamedánokat, és a felbomlásban nyilvánvalóan ez is szerepet játszott. Ha valaki ezen a volt monarchiai területeken még akár tíz-tizenöt évvel ezelôtt is végigutazott, néhány óra alatt el lehetett jutni mondjuk Szlovéniából Boszniába. Itt is volt kávéház, ott is volt kávéház, de a különbség azért ég és föld.
• Amikor a nyolcvanas évek második felében Közép-Európa fogalma újra elôkerült, azt gondolom, ennek nagymértékben politikai indíttatása is volt.
• Teljes mértékben egyetértek. Szűcs Jenôt személyesen is ismertem, Milan Kunderát nem, de 1984-es cikkét olvastam. Hanák Pétert is volt szerencsém ismerni, s az írásait is olvasni. Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor Konrád Györggyel és Václav Havellel együtt Közép-Európáról beszéltek a nyolcvanas évek közepén, akkor ezzel azt akarták mondani, hogy a szovjet birodalom és Nyugat-Európa között létezik valami olyan átmeneti zóna, amely vágyaiban és valóságosan is sok szempontból, történelmében, kultúrájában a Nyugathoz tartozik. Ezt az övezetet – azt hiszem, hogy talán Kundera használja is a fogalmat – elrabolták, s ezt valahogyan vissza kell szerezni és újra a Nyugathoz kell kapcsolni. Tehát ezek mögött a cikkek mögött igenis ott munkált egy direkt vagy kevésbé direkt politikai szándék, a különállás hangsúlyozása, a szovjet blokktól való leszakadás szándékának alátámasztása. Ami teljesen érthetô is, hiszen ez 1945-ig visszanyúló törekvése volt az itteni népeknek és a nemzeteknek.
• Úgy gondolom, hogy ez a közös hagyományokon alapuló sajátosság azután sem válik tárgytalanná, hogy a szovjet blokktól való leszakadás megtörtént. Én úgy érzem, hogy az integráció, a NATO csatlakozás, az átalakuló világ tulajdonképpen -- ha tetszik, ha nem -- ezt a térséget valahogyan meg fogja jelölni. Megjelölheti úgy is, hogy ez a sok apró, egymással acsarkodó ország, de megjelölheti úgy is, hogy a kultúra felôl nézve Közép-Európa egységes régió, mint ahogy az Európai Unióban van mediterrán régió, vagy skandináv régió. Érzel-e lehetôséget arra, hogy ez a térség valahogyan jobban szervüljön egymáshoz? Tehát van-e lehetôsége egy régiós tudatnak, amely nem csak a kulturális értelmiségi körökben eleven?
• Azt gondolom, hogy erre törekedni érdemes és helyes, de hogy milyen sikerrel és mikorra lehet ide eljutni, azt nem tudom. Egyelôre a nyugati integrációs szervezetekbe igyekszik mindenki, ennek rendelôdik alá majdnem minden. De ha ez egyszer megtörténik, akkor ezen az európai integráción belül talán kialakulhat egy kelet-közép-európai alrégió, mint ahogy valóban van Mediterráneum, van Skandinávia, és ezen belül még kisebb szubrégiók. Azt még nem látjuk, hogy ezeknek az integrációs szervezeteknek a keleti határai hol lesznek. Könnyen megtörténhet, hogy ez a határ nem az évszázados kulturális vonal mentén húzódik majd, hanem ettôl nyugatabbra vagy keletebbre, – valószínű, hogy nyugatabbra. És ebben az esetben Közép-Európa fogalma máris újra fog definiálódni, mert kimaradnak belôle olyan térségek, amelyek valamikor beletartoztak.
• A másik nagy kérdéscsoport az, amit úgy fogalmaztál, hogy a bolsevizmust mennyire akarta ez a térség, mennyire saját szülötte volt. Én ezt a kérdést átfogalmaznám: mennyire áldozat ez a térség? Végül is ez a térség nem saját maga határozta meg a történelmét, hanem azok a külsô körülmények, amelyek akár a földrajzi adottságokból is adódnak.
• Ez természetesen így van, de annyit hozzátennék, hogy ez a külsô meghatározottság nagyon régóta, talán kezdettôl fogva létezik. Ennek a térségnek, amely az orosz nyelvterület és a német nyelvterület között húzódó átmeneti zónaként (Zwischeneuropa) is meghatározható, az is az egyik jellemzôje, hogy folyamatosan különbözô és nagyon erôs nagyhatalmi befolyásnak volt kitéve a történelem során, és az, hogy túlnyomó része az utóbbi fél évszázadban orosz megszállás vagy ellenôrzés alatt volt, csak egy hosszú történet legutóbbi fejezete. A szuverenitásvesztés végigkíséri a magyar történelmet, végigkíséri a lengyel és a cseh történelmet is. Egyébként természetesen egyetértek azzal, ami a kérdés mögött meghúzódott, hogy a szovjet típusú szocializmus, amelyet az elmúlt negyven-ötven évben átéltünk, legalábbis Magyarországon, de azt hiszem a többi államban is a Vörös Hadsereg jelenléte nélkül soha nem alakult volna ki. Tehát én ezt az egész 1945 utáni idôszakot hajlamos vagyok a magyar történelem szervetlen fejleményének tartani, azzal a megszorítással, hogy a 45 és a 48 közötti idôszakban nagyon erôs olyan tendenciák is munkáltak, amelyek a magyar történelem demokratikus hagyományaihoz köthetôk. De hát, mint tudjuk, nem ezek a törekvések diadalmaskodtak. Ezen a hosszú idôszakon belül azonban van egy másik nagy kérdés is: ha egyszer adva van ez a külsô, nagyhatalmi meghatározottság, akkor nem biztos, hogy sok értelme van az itteni teljesítményeket egy egészen más koordinátarendszerben és feltételek között működô régió vagy ország teljesítményeivel összehasonlítani, hanem az elért eredményeket egy, az itt elképzelhetô optimumhoz érdemes hasonlítani. Ebbôl a szempontból viszont nagy különbség van az ötvenes évek, illetve a hatvanas-hetvenes évek között. Az elválasztó cezúra itt nyilvánvalóan 1956, amely bármilyen rövid ideig is tartott, sok szempontból hasonlítható a korábbi magyar függetlenségi harcokhoz, amennyiben javította az elnyomó nagyhatalommal megkötendô kompromisszum feltételeit. 1867-re 48–49 után került sor, és a Rákóczi vezette harcot a szatmári béke követte. Ilyen szempontból 56 nem bukott el, hanem gyôzött, mert ami az azt követô idôszakban jó volt, az jórészt 56-nak, vagy annak is köszönhetô.
• Mikor Bloomingtonban voltál, és találkoztál az amerikai értelmiséggel érzékelted-e, hogy ez a térség kulturálisan kitüntetett, hogy nemcsak elszenvedte a történelmet, hanem valamit adott is a világnak?
• Igen. Ez bizonyára nagy dolog, és ezt mondjuk az amerikai elit értelmiség – olykor bizonyos kisebbrendűségi érzéssel – el is ismeri, és tudomásul is veszi. Az európai kultúra kétségkívül unikum, és ennek a köldökzsinórján jött létre az európai civilizáció. Másrészt nem tudni, mi lett volna az európai civilizációval, ha az amerikai anyagi gazdagság a két világháborúban nem siet a segítségére. Az Egyesült Államok ma nagyon sok szempontból világelsô. Tehát nekik is van mire büszkének lenni. Mégis, ha valamiben, akkor a kulturális különbség egy dologban nagyon markánsan megnyilvánult újra és újra. Az Egyesült Államok, ha nem is olyan értelemben melting pot, olvasztótégely, mint ahogy ezt korábban hitték, de az kétségtelen, hogy az ország nációknak, nyelveknek, vallásoknak egy nagy konglomerátuma, és a problémák ellenére, amelyek voltak és vannak, valahogyan mégis egy államban élnek és akarnak élni. És ami számukra fölfoghatatlan, hogy ez Kelet-Európában vagy Közép-Európában miért nincs így. Miért akarnak az albánok Szerbiából kiszakadni és az albánokkal egyesülni? Ez az, amit nagyon nehezen tudtam velük megértetni, sôt sokszor nem is tudtam, mert nekik egész más a kulturális hátterük és a tapasztalatuk.
• A közép-európaiakban van valami furcsa, szabadságszeretô vad romantikus vágy, ahogy a lengyeleket jellemezni szokták: lovakkal a tankok ellen. A csehekre – hogy az általánosságokban maradjunk – valamiféle svejki, kafkai alapállás jellemzô, a magyarokra nem tudom mit kelene mondani, feltehetôleg valamilyen dzsentrimentalitás. Ezek talán válaszok az alapvetô kelet-európai szorongásokra, amelyek a sok vereséget megtapasztalt népekben bujkálnak.
• Ez is egy nagyon összetett és nagyon bonyolult dolog. Nemzetkarakterológiák elég régóta születnek, Palackýnak is van egy, amibe mi magyarok a németekkel együtt sajnos elég riasztó nációként vagyunk leírva, eltérôen a békeszeretô és demokrácia-szeretô szlávoktól. Ezzel szemben viszont lehet ellenkliséket állítani, és a tapasztalati tényezôk is azt igazolják, hogy kétségkívül a lengyelekben folyamatosan munkált egy erôs vágy a függetlenség iránt és valóban képesek voltak a tankok ellen lovasrohamot vezényelni. Hasonló hôsiességre a magyarok is képesek voltak, a csehek azt hiszem, hogy kevésbé, ôk talán jóval pragmatistább módon reagáltak válsághelyzetekben. Ami a magyarokat illeti, szerintem ez is, az is megtalálható karakterológiánkban. A két világháború között, de az utóbbi idôben is gyakran megkérdezik: mi a magyar? Vagyis milyen állandó és változó vonások jellemzik a magyarságot? Igaz-e, hogy a sztyeppékrôl hoztunk magunkkal valami olyasmit, ami átöröklôdött a modern nemzetbe? Babits azt mondja, és én ezzel többé-kevésbé egyetértek, hogy bármily büszke, harcos nemzet vagyunk, nagyot soha nem ezzel alkottunk, hanem mindig az okos megfontoltságunkkal. De igaz, hogy ez a kettô elválaszthatatlan, mert mindig azután lettünk okosak, miután fejjel mentünk a falnak. Tehát én azt hiszem, hogy egy ilyen dualizmus valóban él a magyarokban. Például a szocializációnk során, ahogy visszaemlékezem a nevelôdésemre. Amíg öt-, hat-, hétévesek voltunk, Kossuth-nótákat és Klapka-indulót éneklünk, majd ahogy haladunk elôre az életkorban és tanulmányokban, rájövünk arra, hogy nem biztos, hogy mindenben Kossuthnak volt igaza, sôt lehetséges, hogy Görgeinek vagy Széchenyinek inkább igaza volt. Tehát gyermekkorban kialakult emocionális rétegekre vagy kötôdésekre sokakban ráépül egy másfajta megközelítés, egy Deák Ferenc-i vagy Széchenyi-féle attitűd. De mondhatnék egy másik példát is: a modern magyar történelemnek két diametrálisan ellenkezô elôjelű értelmezését ismerjük: a Szekfű Gyuláét és a Bibó Istvánét. Szekfű Gyula 1917-ben azt írta, hogy 1867-ben elértünk a fejlôdés csúcspontjára, majd A forradalom után című könyvében, 1947-ben azt mondta, hogy itt egy új török hódoltsággal állunk szemben, nincs mást tenni, be kell hódolni; a különbség, hogy ez nem 150 évig, hanem 500 évig fog tartani. Bibó István sem az egyik, sem a másik helyzetértékelést nem volt hajlandó elfogadni. Helyette a függetlenségi hagyomány mentén értelmezte a magyar történelmet. Énszerintem ez ugyanennek a dualizmusnak a kifejezôdése. Tehát a magyar pszichében, a magyar lélekben a kettô valahogyan együtt él, egymás mellett él, és különbözô szituációkban, különbözô helyzetekben egyszer az egyiket hozza elô vagy erôsíti föl, máskor a másikat.

A SZELLEM OTTHONAI

Beszélgetés Nagy András íróval

  Arra kérlek, bemutatozásképpen beszélj röviden magadról, műveidrôl, tanulmányaidról, utazásaidról.

• Ami a rövidséget illeti, egyfelôl szerencsés helyzetben vagyok, mert nemzedékem más tagjaihoz hasonlóan kalandos életrajzom nekem sincs, leszámítva azt, hogy 56-ban születtem, ami az ország és a város számára igencsak eseménydús idô volt. Felnövekedésem azonban egy nagyon különös, mint mindannyian tudjuk, politikától bizonyos értelemben elszigetelt és megnyomorított közegben zajlott, de ez a távolság erôteljes politikai magatartássá is válhatott. Amit tenni próbáltam, az annyi volt, hogy tanultam és írni kezdtem, mert az irodalom mozgásteret kínált arra, hogy a rengeteg kifejezhetetlen, elmondhatatlan gondolat formát keressen és találjon. 22 éves voltam, amikor az elsô kötetem megjelent, egy novelláskötet, de a szépírással együtt megvolt bennem valamiképpen az elméleti gondolkodás igénye. Így a pályám is folyamatosan ebben a két dimenzióban vagy a kettô között mozgott. Hosszabb ideig prózával kísérleteztem, és persze kísérletezem most is, tehát novellák, regények, esszéregények követték egymást, de az utóbbi idôben teljesen rabul ejtett a színház. Ez éppen olyan szenvedély vagy inkább szenvedélybetegség, mint annyi más, csak a kigyógyulás sokkal nehezebb, ha egyáltalán lehetséges. Emellett filmeken is, dokumentumfilmeken is gondolkozom, dolgozom, a legutóbb éppen egy 56-os történet nemzetközi visszhangját föltárni igyekvô, hosszabb dolgozathoz gyűjtöttem anyagot. Az egyetemi oktatásban, írásban, dokumentumfilm-készítésben, történelmi kutatásban, mégiscsak szinte azonos gondok izgatnak. Mindaz, ami itt Kelet-Közép-Európában zajlik, a maga elôzményeivel – tehát az utolsó 100-150 évtôl fogva –, nos mindez engem rendkívüli módon érdekel. A legutóbbi kötetem egy esszékötet volt, három, egymástól nagyon távolinak tetszô, de számomra mélyen és belülrôl összefüggô gondolkodó művész, értelmiségi magatartásával tartottam különös tükröt ennek a világnak, itt: Európa peremén. Kierkegaard, Mahler és Lukács a Fôbenjárás című kötetem hármas fôhôse. Röviden ennyit tudok elmondani egyszerre egy eseményekben szegénynek tűnô, de belsô eseményekben alakuló életrôl.
• Kérdésem az utazásaidra is vonatkozott, amelyek egyszerre külsô és belsô események.
• Nyilván ismerôs mindannyiunk számára, hogy abból a bezártságból, amelyben éltünk, olyan rendkívüli élmény minden egyes útrakelés. Minden alkalommal, amikor az ember átlép a határon, szinte eufórikus, katartikus örömet érez, miközben egy percig sem kétséges, hogy az ember nagyon szívesen jön majd haza, és folyamatosan honvágya van. Nyugtalanságomtól sarkallva elôbb Európát igyekeztem bejárni, kelet és nyugat felé egyaránt. Éltem Bécsben, Rómában, Párizsban, olykor barátok, barátnôk vagy éppen ösztöndíjak jóvoltából. Néhány éve aztán átkeltem az óceánon, és az Egyesült Államokban is tanítottam, dolgoztam, kutattam. Az elmúlt szemesztert egy amerikai városka könyvtárában töltöttem, amely a világ egyik leghatalmasabb Kierkegaard-gyűjteményét ôrzi. Az is érdekel, hogy kelet felé hogyan folytatódik Európa. Tavalyelôtt Ukrajnában voltam, rendszeresen megyek Oroszországba, ha tudok, és Erdély rettenetesen fontos, részben családi kötelékek miatt is fontos vidék. A dokumentumfilmek, játékfilmek, filmtervek pedig elvittek a Távol-Keletre is, jártam Indiában, fönn a Himaláján forgattunk egy filmet, kissé Kôrösi Csoma Sándor útját jártuk, majd forgattuk, amint a Dalai Láma a „kala- csakrát", egy beavatási szertartást celebrált egy döbbenetes völgyben, hatezer méter magasságban, és a telihold adta meg a „finálé" hangulatát. Tavalyelôtt eljutottam Kínába is, ahol ugyancsak körutat tettünk, különös, közép-európai nyomokat keresve jártunk Sanghajban, ahol a második világháború éveiben a menekültek különös kis Közép-Európát rekonstruáltak.
• Szerintem is létezik egy Közép-Európa, amelynek nem tudjuk a határait, a kultúra Közép-Európája, amely ezen a vidéken nôtt fel, de nincs földhöz kötve.
• Azt hiszem, éppen ez a kultúra határozza meg igazából Közép-Európát. Nagyon nehéz más fogalmat vagy más megközelítést találni rá. Egyfajta szellemi otthonosság ez, amelyet nem lehet meghatározni, de nagyon intenzíven jelen van, és így az ember nem téved el mondjuk Krakkó vagy Trieszt, Laibach-Ljubljana, Lemberg-Lvov vagy Kolozsvár utcáin – mintha mindegyikben régtôl otthon lenne. Az ember sejti, hogy merre vannak a kávéházak, a fôtér, az opera, a múzeum, hol lehetett a kaszinó, a börze és így tovább. Ez semmiképpen nem valamiféle térképészeti vonás, hanem inkább szellemi „topográfia". Szinte látvánnyá válik, ahogy a szellem, a gazdasági fellendülést követô, bizonyos értelemben azt indukáló, bizonyos értelemben azáltal megihletett szellemi fejlôdés keresi és megtalálja a saját tereit. És ezek a terek nem föltétlenül létezô terek, hanem lehetségesek és megteremtendôk. Mint például a kávéházak, a kávéházi kultúra. Amikor egyszer Krakkóban jártam, a Szolidaritás illegalitásban volt, de volt egy hozzájuk közel álló katolikus lap, amelynek a fôszerkesztôjével az ember egy kávéházban találkozott, és ez a kávéház éppúgy nézett ki, mint például az Imperiál Kolozsváron. Vagy amikor utazásom során elmentem, és megnéztem, milyen is a lembergi színház, akkor úgy láttam, hogy az aranyozás, a stukkók, a páholyok, az emberek megilletôdése, mindez bizonyos módosításokkal, de kicsit mégis a bécsi Operára hasonlít. És nem véletlen, hogyan alakult olyan gondolkodók pályája, mint például Martin Buberé, aki elindul Lembergbôl, hozza magával azt az egész világot, annak a világnak rendkívül mély és nagyon ellentmondásos szellemi poggyászát, és ezzel Bécsbe jut, és Bécsen keresztül tovább a német kultúrkörbe, Heidelbergbe, amely egykor, azt hiszem, megint csak Kelet-Közép-Európa egyik legfontosabb szellemi központja volt. Mert ott van megint csak a kávéház, ott van az egyetem, ott volt egy szalon, Max Weberék otthona, akik ebben az idôben olyan embereket látnak vendégül teára szerda délutánonként, mint a fiatal Lukács György, mint Ernst Troeltsch, a vallásfilozófus, Karl Jaspers, aki ekkoriban orvos, késôbb az egzisztencializmus egyik meghatározó filozófusa lesz, de ott van Ljena Grabenko, az ukrán terrorista is és rengetegen, mások. Max Weber háza valamiféle közép-európai „szellemi találkahely" volt, ahol haza lehetett találni, és azért tudtak ott egymásra találni ezek a nagyon különféle emberek, mert annyira nyitott volt, és éppúgy „szellemi keresztutakon" feküdt, mint Magyarország. És rendkívül fontos, rendkívül jó találkozások adódtak Heidelbergben. Lukács számára, közismert talán, hogy ez a Max Webernél és Heidelbergben töltött idô meghatározóvá vált. És nem csak az ô számára, hiszen ha ezután szétspricceltek is ezek az emberek Heidelbergbôl, ahogy Marburgból, vagy Berlinbôl, vagy máshonnan, mégsem kallódtak el, sôt. Nagyon sokan elôbb visszajöttek Magyarországra. Budapest közép-európai szellemi centrummá válásában rendkívüli jelentôsége volt annak, amit ezek az emberek magukkal hoztak más kelet-közép-európai városokból. Nem véletlen, hogy az elsô világháború elôtt és alatt egyedülálló szellemi pezsgés alakulhatott ki Magyarországon, ahol olyan zsenik „teremtek", mint Csontváry, Bartók, Ady. És a hagyományok ugyancsak messzire nyúlnak. Gondoljunk a fiatal Bartókot nevelô Köszler Jánosra, vagy a Köszler Jánost itt Magyarországon nagyon jól ismerô Gustav Mahlerre vagy a zenész Popper Dávidra, aki döntô szerepet játszik Gustav Mahler Magyarországra hívásában, és akinek a fia, Popper Leó, a hermeneutika egyik elsô zsenijévé válik. Szinte kirajzolódik egy Szellemi kapcsolatokból szövôdô háló, amelynek szálai különbözô közép-európai városokba nyúlnak. De micsoda gyülekezôhely volt például a Vasárnapi Kör Balázs Béláék Naphegy utcai házában, aki késôbb Eizeinsteintôl Radványi Gézáig annyi nagy rendezônek dolgozott! Ha eltekintünk is attól, hogy morálisan vagy politikailag milyen irányban folytatódik az ô pályája, a filmművészet megújulásához micsoda rendkívüli erôt jelentett. A pszichoanalízisben pedig itt van Ferenczy Sándor, Freud egyik legközelebbi tanítványa, aki Magyarországon 1919-ben, a kommün idején a világon elôször hoz létre pszichoanalitikai tanszéket, itt nem messze, az Aréna úton.
• Ha a Vasárnapi Kör tagjainak a késôbbi életútját nézem, Charles Tolnay, Mannheim Károly...
• Igen, Tolnay világhírű Michelangelo-kutató lett, Antal Frigyes pedig aki megírja az egyik legfontosabb művet a reneszánsz festészetrôl. Hauser Arnold a művészetszociológia klasszikusává válik, a tudásszociológus Mannheim Károly pedig az egyik legnagyobb hatású szellem. Aztán ôk is szétspriccelnek a világba, de nagyon fontos tudni, hogy Közép-Európa nem feltétlenül geográfiai régiót jelent, hanem egy mentalitást, egy gondolkodástörténeti helyet, amelyet magukkal visznek a tengerentúlra is, mint Mannheim vagy Polányi Károly. Nagyon érdekes történet, hogy a tengerentúlon miképpen jönnek létre ezek a kis védett zugok, amit az amerikaiak pocket-nak, zsebnek mondanak. Egy-egy „kis Közép-Európa", ami azután rettenetesen fontossá válik. Például amikor a frankfurti iskola gondolkodóinak el kell hagyniuk Németországot, és ôk is áthajóznak az óceánon, hát ôk hogyan találnak "haza", hogyan teremtenek meg majd Thomas Mann-nal együtt Kaliforniában egy olyan „hazát", ahol otthon van Bruno Walter, Adorno, Alma Mahler (Gustav Mahler özvegye) és mások. És ez megint csak rettenetesen érdekes, hogy az a nagyon áttételesen ható, de mégiscsak egyenes vonalú közép-európai szellem hogyan találja meg a maga útját keresztül az óceánon, majd vissza.
• Most 89 után ez a Kelet-Közép-Európa és ez a kultúra, ez mit jelent, és mondjuk a te életedben mit jelent az, hogy szabadság, gazdaság, hogy ha errôl mondanál nekünk két-három percet, vagy a bibói életút vagy a lukácsi életút hogyan folytatható, egyáltalán mi mit keresünk itt ebben a térségben?
• Azt hiszem, hogy a helyünket keressük, másfelôl pedig a helyünk keres minket. Azért fontos mind a kettô, mert mi akarva-akaratlanul ennek a kelet-közép-európai világnak a teremtményei vagyunk, és ezért számunkra éppen olyan fontos a szabadság hiánya, amely a fölnövekedésünk legfontosabb éveit meghatározta, mint ez az ölünkbe pottyant különös szabadság, amellyel sokszor nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az elhagyhatatlan múlt a saját sorsunk, a saját történelmi sorsunk részévé vált, és nem enged minket igazán szabadon. Bibót és Lukácsot említetted, ezt a két politikailag, történelmileg egymástól nagyon távol álló gondolkodót, de ha itt élünk Kelet-Közép-Európában, mégis örökül kapjuk mindkettôt, hiszen egy meghatározott történelmi pillanatban mindketten ugyanannak a kormánynak voltak a tagjai, Nagy Imre kormányának. És ez azért is különösen jelentôs, mert a liberalizmus, a Bibó által végiggondolt nemzeti liberalizmus, épp olyan fontos része a mi történelmi hagyományainknak, mint a lukácsi totalitarianizmus, amelyik pedig egy nagyon különös polgári zsákutca következménye. A Lukácsékat megelôzô nemzedék volt ugyanis az, amely gazdaságilag megteremtette ennek a régiónak az infrastruktúráját. Bankokat, vasúti közlekedést stb. – lehetôvé téve azt az egész gazdasági föltörekvést, amely nélkül Kelet-Közép-Európa csak fikció lehetne. Hiszen ha nincs egy működô gazdaság, akkor nagyon nehéz sorsa van a szellemnek, bár nagyon érdekes sorsa van, erre az orosz szellem nagyon jó példa, de nagyon nehéz és nagyon kockázatos. És egy-két generációval mögöttük, mint például Lukács György nagyszülei, ebbôl a nehézségbôl csináltak erényt. Ugye Hatvani, Deutsch még rongyot szedett, Lukács, Lôvinger, Jákob tollat gyűjtött, és a szegedi alagsorban ugye tollas párnákat, paplanokat ad el azoknak az embereknek, akiknek révén majd annyira meggazdagszik, hogy a fia már tanulhat, hogy végül az angol–magyar bank vezérigazgatója lehessen, és támogatni tudja majd Bartókot, Kernstockot, Popper Leót és másokat, ennek a polgári fejlôdésnek köszönhetôen azokat, akik érzékenyek voltak a fejlôdés belsô ellentmondásaira, súlyos válságára. Mint Bibó és mint Lukács.
• Van-e olyan kelet-európai poggyászunk, szabadsághiány, kultúra, kulturális emlékek, nemzedéki emlékek, olyan szubkultúra, amelyik lengyeleket, cseheket, szlovákokat összekapcsol, amivel mi át tudunk menni a harmadik évezredbe?
• Azt hiszem, hogy van. Nem tud nem lenni. Hiszen nem véletlen, hogy ilyen könnyen értjük egymást itt, északra, délre, keletre és egy nagyon kicsit nyugatra. Azt hiszem, hogy ez a poggyász részben abból adódik, hogy mi mindent vontak meg tôlünk, miféle vágyak és sóvárgások formáltak ilyenné. És most, hogy lehetôségeink volnának, akkor milyen sorrendben, milyen prioritások szerint döntünk. Hogy vajon elôbb a pénz jöjjön vagy elôbb inkább a szellemi igények kielégítése. Azt hiszem, hogy ez a generáció, a miénk, akik negyvenesek vagyunk, még reménytelenül nem fog átlépni abba az „ígért", új világba, hogy csakugyan még pusztában kell bolyongani hosszú ideig, míg eltűnik belôlünk az a rettenetesen sok emlék, reflex, görcs, ami miatt nem tudunk igazán szabadok lenni. Bár ami döntô, és ami azt hiszem, mégiscsak legfôképpen összeköti Kelet-Közép-Európa népeit, az talán az volna, hogy ezek sokkal jobb sorsra érdemes népek.

Beszélgetés Cseh Tamással

• Kelet-Közép-Európa a mi hazánk, Magyarországon kívül. Azt, hogy Kelet-Európában mit lehetett szeretni, min lehetett nevetni, azt azért a te dalaidból tudtuk. És ezeknek a daloknak nem volt reklámjuk, hanem mindenki magáénak érezte és terjesztette ôket. Milyen érzés volt abban az idôben, ha úgy tetszik, hôsnek lenni, legendás figurának?
• Egyértelmű a válaszom, nagyon jó volt. Persze eltelt némi idô, egy-két év, mire rájöttem, hogy mi egy kicsit hôsök vagyunk – mert azért nem rögtön a hôsiességgel indult, nem is abból keletkezett, hanem két magányos fiú albérletében megszülettek a dalok, és azok valahogy fű alatt elkezdtek terjedni, találtak maguknak helyet Szegeden, Pécsett és aztán Budapesten is. Bereményivel mi arra gondoltunk, hogy egyszerűen rögzítjük a mivoltunkat, a mi helyzeteinket, krakkói utazásainkat, albérleteinket, házmestereinket, és amikor kiderült, hogy ez másoknak is nagyon fontos, hogy ez már sokkal több annál, mint amit mi gondoltunk róla, akkor kezdôdött egy idô, amikor én egy kicsit hôsnek is kezdtem magam képzelni, megváltónak, jósnak. De hát szerencsére ketten voltunk, és a barátság megóvott attól, hogy túlságosan elszálljak. Ahol ketten vannak, mint mi Gézával, ott vissza tudják rángatni egymást ezekbôl a visszássá váló szerepekbôl. Tehát Géza mondta, hogy nem vagy Jóisten. És akkor az ember tudta, hogy talán mégsem az, de jó volt annak lenni.
• Dalaitokban rengeteg a humor, néha gonosz, néha szelíd, de még a gonosz vagy a kemény humor is tulajdonképpen mintha arról szólna, hogy te szeretnél itt élni.
• Hát hogyne szerettünk volna, én legalábbis nagyon-nagyon szerettem itt élni. Egyszer 1968-at követôen megpróbáltam elhagyni az országot, arra gondoltam, hogy ha már itt volt 1956 leverése, ha már Csehszlovákia megszállása is megtörténik, akkor én itthagyom az én hazámat. Ez volt a tudatos megfontolás, de megtenni akkor sem sikerült. Én nagyon szerettem itt élni, és nagyon szeretek a mai napig is, az ittlét minden nyűgével együtt. Aztán amikor már mehettem nyugatra, harmincéves elmúltam. Akkor kaptuk az elsô útlevelet – tele volt ez is bánattal, fájdalommal, küszködéssel, de ezek szép küzdelmek voltak, amíg az ember háromnegyed év alatt egy útlevelet valahogy ki tudott járni magának. De amikor már mehettem nyugatra is, mindig nagyon vártam, hogy hazaérkezzem erre a kis koszos, füves-gazos Magyarországra. Jó volt itt minden. Végül is a fiatalságom volt itt, minden kapcsolatom idekötött, és kötött Kelet-Európa is, mert amikor még nem kaphattunk nyugatra útlevelet, akkor az ember Bulgáriába ment, Lengyelországba ment, Szlovákiába, esetleg Prágába, Erdélybe. Tehát éppen Kelet-Európát tudtuk bejárni azzal a kevés pénzünkkel meg a piros útlevelünkkel, és mindenütt magunkfajta emberekkel találkoztunk. A diákok nem tettek lakatot a szájukra a kocsmákban, ahova mi jártunk, és kiderült, hogy egyedül a felnôttekkel van baj, velünk, fiatal emberekkel nincs semmi baj, mert éppúgy értettük Bukarestben a srácokat, mint mondjuk Szerbiában, a Vajdaságban. Gyönyörű élményeim vannak ezekrôl az idôkrôl. Egyszer Nagykikindán énekeltem, s elôtte figyelmeztettek, hogy Tamás, oda ne menj, mert az már szerb Nagykikinda, és megölnek, ha ott énekelsz. Amikor az elôadás lement, egyedül ültem a nagykikindai színház hátsó termében egy hatalmas tölgyfa asztalnál, s egyszercsak kinyílt az ajtó, és bejött hat busa szerb. Átvillant az agyamon, hogy persze, hát megmondták, hogy nem kellett volna, ezek meg közeledtek, feketék voltak, óriásiak, a százkilós székeket fél kézzel maguk mellé tették, leültek, és én vártam, hogy mikor kezdôdik, aminek kezdôdnie kell. Akkor megszólalt az egyik ékes angolsággal, hogy nekünk fordították, amit te énekeltél: a Frontátvonulás volt, az a rész, amikor a fia meglátja az apját, hogy iszik, és akkor én még jó angolos voltam, és válaszoltam, s egyszerűen kiderült, hogy teljesen együtt vagyunk. Szóval a Frontátvonulás magyarul született meg, és ennek én nagyon örülök, de a gondolatok, amelyekbôl megszülettek, Kelet-Európában mindenütt erôsen hatottak. Énekeltem Párizsban meg Münchenben is, meg még egy-két helyen Nyugaton, talán csak hiúságból, meg vitézi kardomat megforgatni arrafelé is, és ott már nem értették. Párizsban igen, ott egy elég élénk értelmiségi közeg fogadott, de volt, ahol estélyi ruhában jöttek be az emberek, és mindjárt tudtam, hogy nagy baj van, ôk nem fogják érteni, és úgy is lett: végignézték, mint egy műsort, de érteni nem értették. Az a hat szerb viszont rögtön értette, hogy mirôl szólnak a dalaink.
• Ezek a dalok azt is jelentették, hogy igen, mi itt élünk, le vagyunk nyomva, de nem vagyunk teljesen megtörve. Szóval nem vagyunk azonosak azokkal, akik fönt állnak az emelvényen. Azonkívül van mögöttünk valami fenyegetô történelem, különféle szabadsághôsök, Rákóczi, Bercsényi, hej... Szóval azért vigyázni is kell egy kicsit velünk. Ez is benne volt a dalokban, és ezt Kelet-Európában nagyon jól értették.
• Ezt nagyon jó volt képviselnem, miközben nagyon nehéz is volt, mert az életem ráment. Úgy értem, hogy fizikailag meg az idegrendszeremben biztos hogy megsínylettem, de nagyon jó volt teljesíteni ezt a rám zuhant feladatot. Ez volt az én dolgom. Például az énekesnek megbízhatónak kellett lenni. Az ember tudott magatartást is felmutatni az éneklés közben, tehát jégben, hóban is ott voltam, megérkeztem Debrecenbe vagy Székelyudvarhelyre vagy Szombathelyre. Ez is hozzátartozott az önnön bíztatásunkhoz, egymás biztatásához, mondhatni, lázítgatásához, hogy lám, az énekesetek mindig megvan. Ezek ott fenn mindig hazudnak, ôk nem tartanak be semmit, a tieitek megtartják, amit ígérnek. szóval tele volt apró hôsi morzsákkal ez a része az életemnek. Emiatt az egész egyáltalán nem volt keserű, miközben a dalok persze elnyomatásban születtek, és menthetetlenül kihangzott belôle a kicsit fájdalmas tehetetlenség.
• És mi lesz most?
• 1990 óta is íródtak dalok, nagyon szépek. Hogy most, ezután mi lesz? Hát jönnek a fiatal emberek. Az is lehet, hogy ezt az énekes műfajt az elnyomatottság, a beszorítottság és a nyomás alatt megsűrűsödött igény hívja elô. Most az igények megcsökkentek, én úgy látom, nemcsak a dalok iránt, hanem a mélységeket tekintve megcsökkentek, és valószínűleg ezzel arányosan a dalok elhalkulnak, meg tán el is tűnnek. ez nem a gazdag úriházak és udvarházak éneke volt soha. Tényleg, ilyen értelemben az igricekhez hasonló volt ez a műfaj. Nagyszerű énekesek lesznek, és biztos nagyon jók, fiatalok, korszerűek, de azt hiszem, az ilyenfajta kultúrának, mint a miénk volt, most befellegzik egy idôre.
• És mit gondolsz, hogy az ország és a tágabb térség, Kelet-Európa, melyhez a dalaitok szóltak és szólnak, vele mi lesz? Megtaláljuk-e, megértjük-e egymást, ahogy dalaidat mindenütt megértették errefelé? Ki tudunk-e jönni a gödörbôl?
• Ki hát. Én nem optimista voltam soha, de mindig nagyon erôs bizakodó. Erôs szívű, így is lehet mondani. Most már minden elérkezik a maga jó helyére, ezt olyan mélységesen hiszem, hogy nekem senki meg nem tudja cáfolni. Az már más kérdés, hogy milyen hamar, és hogy milyen utakon, hogy ezt a politika oldja-e meg, aminek én nem örülnék, mert a politikai mozgások óhatatlanul felülrôl erôszakoltak, még ha legjobb szándékúak is. Ami a tágabb térséget illeti, nem tudom, hogy ez hogy folyik. Az biztos, hogy a mi korosztályunk úgyszólván többet volt Lengyelországban, mint itthon. Tehát abszolút tudtuk, hogy mi van Varsóban, mi van Erdélyben, mi van Újvidéken, az Új Szimpóziumot úgy olvastuk itthon, mint ma a Fülest a gyerekek. Nem tudom, hogy a mai fiatalságnál is van-e ez a kelet-európai barátság, és nem cinkos barátság, hanem egy művelt viszony, vagy csak mindenhol dübörögnek az életük megoldása felé, úgy értem, hogy mindenki külön-külön hajt a pénzre meg a megélhetésre, meg az egzisztenciára, meg a karrierre. Nem tudom, most hogy rétegzôdik a diákvilág, de úgy látom, hogy megszűntek a nagy utazások, ma üzleti útra megy ki valaki Krakkóba, mi meg barátkozni mentünk, szaglászni, híreket hozni-vinni, szinte futárai voltunk egymásnak. Miközben erôsen bízom abban, hogy kijövünk mindenféle régi gödörbôl, az bizony hiányzik, hogy ezek a népek egymással tényleg barátkozzanak. Nem az apák, ôk már megtették a magukét, vagy elrontották, de az ifjúságnak komolyan kellene venni, hogy létezik Európa, és létezik ennek egy keleti része. Nem gazdaságilag kell csak mocorogni, hanem szellemileg kéne nagyon. De hát megint ugyanott tartok: most nem a szellem világa ünnepel, most a pénz tombol.
• Szerinted Magyarország a saját történelmébôl – az ásatásokból elôkerült szobrok, Tinódi Lantos Sebestyén, Janus Pannonius, kurucok, labancok, vörösök, fehérek, Szent István, a Szent István-i hagyományok, nyár, búza, kenyér –, szóval ebbôl át tudunk adni valamit, átvesznek-e valamit az utódaink, van mit átvenniük?
• Nagyon szépen mondtad, még hallgatni is szép ezt a felsorolást. Elég ostoba nemzedék volna az utánunk jövô, ha ebbôl nem venne át. Nem is hiszem, hogy ez nem szívódik föl a mostani ifjúságba, mert enélkül képtelenség volna továbbmenni, megtartva minden szép ázsiai beütésünket. Ez az ázsiai furcsaságunkat, ami benne van a magyar mentalitásban, én olyan gyönyörűségesnek és olyan értéknek tartom, amely ráadásul megmaradt értéknek, mert hány gyönyörű nomád nép pusztult el nyomtalanul, vagy olvadt be. A mienk csoda folytán megmaradt és él, és benne van a népdalokban a táncainkban, jó és rossz szokásainkban, éppúgy, mint az íreknek vagy a normannoknak, akik ugyanolyan vad banda voltak, mint mi, és ezt a múltat is kihalljuk, amikor egymás zenéjét hallgatjuk. Szóval ezek olyan értékek, a történelembôl fakadnak, abból, amit felsoroltál. Biztos, hogy ha most a világ majd jól telezabálta magát pénzzel, akkor egy egészséges és normális kíváncsiság indul meg a szép, értelmes, szellemiekben gazdag múltunk felé. Ha nem, hát akkor lehet, hogy az engem nem érdekel. Örülök az új irodaépületeknek, kellenek, tudom, ezen túl kell esni. lassan most már mindent kimárványjárdáztak, meg minden krómnikkel lesz, és akkor rá fognak jönni, hogy kell a kiskocsma, és kell, mondjuk, egy vendéglô, ahol az embert úgy fogadják, hogy adjon Isten.

Aachen városa – már csak azért is, mert itt született meg a „ politikai Európa” fogalma, és ez volt Nagy Károly legkedvesebb székhelye – közel áll szívünkhöz. Hiszen a fiatal magyar keresztény királyság a Karoling-mintát vette alapul megújult élete megszervezéséhez. Ily módon nyugodtan állíthatom, hogy Nagy Károly szelleme ma, évszázadokkal késôbb is elevenen formálja Közép-Európa térségének egyre változóbb mindennapjait. Hiszen fél évezredes anarchia után Róma romjain mindenekelôtt a germán népek műveként jött létre a maga egységében mindmáig példaképül szolgáló „ Nagy Károly-i” Európa.

Aachen tehát jelkép. Mindannyiunk szemében közös jelképe az európai népek összefogásának és egységének, az évszázadok során folyamatosan korszerűsödô, szakadatlanul megújuló, és ma már teljes érdekközösség felé tartó „ politikai Európának” .

Magyarország egy híján ezer éve lépett – a többi közép-európai keresztény királysággal gyakorlatilag egy idôben – a maga idején korszerű európai államok közé. Amelyek számára a kereszténység felvétele társadalmi és gazdasági szervezetük átalakítását is jelentette. A „ rendszerváltás” végrehajtása nem máról holnapra történt, hanem a régi és új sorozatos ütközése és összecsiszolódása során. Miközben az egyenrangú szabad emberek nomád törzsszövetsége helyébe – a kor gazdasági és politikai valóságának kényszerű tudomásulvételével – hierarchikus államszervezet lépett. A törzsszövetség fejének mitikus és karizmatikus uralma pedig a pápa adományozta koronával megszentelt, szintúgy karizmatikus személyre, a „ királyra” szállt.

A „ rendszerváltás” tehát a földrajzi és politikai erôviszonyok kényszere volt, és magától értetôdôen járt együtt az ország társadalmának rétegzôdésével, a nomád állattartás háttérbe szorulásával, a földművelô életforma uralkodóvá válásával.

A magyarság csak egyike azoknak a népeknek, amelyeket Eurázsia roppant sztyeppeövezetében a népességszaporulat és az éghajlatváltozás egymás nyomában indított útjára Keletrôl Nyugatra, mint elôttünk a hunokat – s velük együtt a germán törzseket –, majd az avarokat s utolsó nomádként a mongolokat. A hunok, majd az avarok rövid életű államalakulata után a magyar volt az elsô nomád nép, amely meg tudta vetni a lábát a Kárpát-medencében, s ott képes volt korszerű államot alapítani, mert felismerte a Kárpát-medence földrajzi helyzetébôl, a népvándorlás folyamatjellegébôl s a kalandozások során földerített nyugati valóság ismeretében, hogy ha meg akarja ôrizni igazi önmagát, szakítania kell hagyományos szervezetével és életmódjával.

A valóság, amit oly pontosan felismert, persze többrétű: egyrészt belátta, hogy nomád vándorútjának a Kárpát-medence az utolsó állomása. Ahol még sztyeppére lel, de e sztyeppe, korlátozott területe miatt, a szállásváltó nomád nagyállattartásra már alkalmatlan. Belátta, hogy a létét fenyegetô veszély változatlanul Keletrôl tornyosul: felismerte, hogy a kalandozások sora megacélozta a szomszédos nyugati országok ellenállását. És megértette azt is, hogy a szabad és egyenrangú pásztorok vérségi köteléken alapuló törzsszövetsége az európai államrend építéséhez nem elég szilárd és rugalmas, s helyét a kor keresztény eszmeiségén alapuló államrendnek kell felváltania. Hogy ebben a helyzetben egyetlen természetes szövetségese a pillanatnyilag vele szemben álló, de vele azonos érdekű német államszervezet.

Az ország ezeréves története valamennyi fent említett feltevés helyességét igazolta: a Kárpátok térségében megmaradni a Keletrôl folyamatosan fenyegetô veszéllyel szemben csak a Nyugattal szövetségben képes, de ha önmagát meg akarja ôrizni, szemét mindeközben éberen rajta kell tartania a Keleten, hiszen nem zárkózhat el az onnan kisugárzó hatások elôl.

Ez a felismerés ma is érvényes. Igazolta az ország ellen intézett gyilkos mongol támadás, a török ellen osztrák szövetségben vívott 150 éves háború, igazolta az idôleges szovjet térnyerés. Mint ahogy bebizonyította azt is, hogy a nyugati szövetség, a kiegyensúlyozott szomszédpolitika, a keleti szomszédok irányában tudatosan vállalt európai hídszerep az egyetlen lehetôség, hogy a magyarság önmagát, földrajzi és történelmi helyzetébôl eredô történeti önazonosságát képes legyen megôrizni. A mindenkori korszellemmel összhangban.

Hangsúlyozom: e felismerés nem csak miénk, magyaroké. Osztoztak benne közös történelmünk hosszú századai során a többi kelet-közép-európai népek legmesszebbre látó fiai – lengyelek, csehek, szlovákok, románok, szlovének, észtek, lettek, litvánok, bolgárok –, mint ahogy osztoznak ma nemcsak e felismerésben, hanem a céltudatos cselekvésben is, hogy a demokratikus, jómódú, az ember jogát tiszteletben tartó Nagy-Európa egyenrangú és teljes jogú tagjává váljanak.

Magyarország történelme során ez az ösztönös felismerés tudatossá vált. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország külpolitikája az egységesülô Európa tagságára törekszik, de ezzel egyidejűleg kész kiépíteni a baráti és egyenrangú gazdasági-politikai kapcsolatokat a tôle keletre esô országokkal, és létfontosságúnak érzi – önmaga és közvetlen szomszédai érdekében –, hogy keleti határtérsége – mindenekelôtt Románia – az egyesült Európa biztonsági és gazdasági szervezetének tagja legyen. Ugyanezért tulajdonít rendkívüli jelentôséget Ukrajna szuverenitásának is.

Ennek a politikai egységnek létrehozása, nyugati alapjának megteremtése, keleti gazdasági és politikai határainak biztosítása mind az egyesült Európához csatlakozni kívánó Közép-Európától, mind a már megalakult Európai Uniótól távlati gondolkodást, pontos és mérlegelt érdekfelismerést követel. Kölcsönös alkalmazkodást és kölcsönös áldozatokat a közösség érdekében, mert a kor színvonalán álló Közép-Európa nélkül – márpedig ezt ma csak a gazdagabb Nyugat segítségével lehet megteremteni – a Nyugat egészének fejlôdése szenvedne csorbát.

A történelemnek ez az immár tudatosult parancsa csak akkor hajtható végre hibátlanul, ha az érdekeink kölcsönös képviseletét türelem, megértés és jóakarat motiválja.

Ez számomra Nagy Károly üzenetének mai, változatlanul idôszerű olvasata.

A NATO keleti bôvítése

Magyarország NATO-tagsága új fejezetet nyit az ország történetében: a világ leghatalmasabb katonai és politikai szövetsége mint szuverenitása teljes birtokában lévô, demokratikus államot fogadja magába a nemrég még csatlósként tekintett országot. Egyszersmind véget vet az ország elszigeteltségének, és szerepet ad neki a szövetségbe tömörülô államok közös érdekeinek és feladatainak meghatározásában.

Pozitív eredménye ez az elismerés az 1990 óta folytatott magyar külpolitikának: osztozni a felelôsségen mint egyenrangú partner Európa legjelentékenyebb államaival, valamint Észak-Amerikával a kontinens békéjének – s azon túl is! – fenntartásában. Az esemény jelentôségét növeli szememben az a tény, hogy Magyarországon részt vehet a szövetség szervezetének és feladatkörének újrarendezésében, amelyet a szovjet birodalom összeomlásával s Németország egyesítésével elôállt új helyzet tesz szükségessé. az új helyzetben a szövetséget alkotó hatalmak közt érdekkülönbségek, feszültségek merültek föl, amelyek megoldásában immár Magyarország is tevékeny részt vehet majd.

Magyarország csatlakozása a NATO-hoz rendhagyó, sorsfordító esemény a magyarság számára. Történelmében elôször jutott olyan biztonsághoz, amelyet a demokratikus nemzetek közössége hosszú távra szólóan szavatol. Ezzel megteremtôdött az ország hatékony védelme minden esetleges külsô támadással szemben. A magyar fegyveres erôk részeseivé válnak a fejlett világ legkorszerűbb védelmi erejének.

Létrejött a magyar honvédelem hivatásos működésének, az ország teherbíró képességével összhangban álló modernizációjának feltételrendszere.

A NATO-tagság lehetôvé teszi, hogy Magyarország történelmében elôször részt vegyen bárminemű Európát s benne az ôt érintô nemzetközi döntés elôkészítésében és meghozatalában.

A csatlakozással Magyarországon visszafordíthatatlanná vált a demokratikus társadalmi, állami berendezkedés, nincs többé hatalom, amely képes lenne rákényszeríteni akaratát, politikai-ideológiai felfogását az országra. Megszűnt a nagyhatalmi alkuk lehetôsége az ország sorsáról. Véget ért az állam, a nemzet fennmaradásáért folytatott örökös küzdelem kényszere. A NATO-tagság révén lehetôség nyílt, hogy bekapcsolódjon a világ műszaki-tudományos fejlôdésének élvonalába. Ezzel az országot a modernizáció újabb impulzusai érhetik.

Az ország a tagsággal új lehetôséghez jutott a szomszédságban élô magyarság jogainak védelmében. Euroatlanti integrálódása, a határok majdani lebontása lehetôvé teszi a magyar nemzeti kisebbségek és az anyanemzet egymásra találását. Ezért is vállalta Magyarország a nyitottságot a NATO további bôvítése terén. A NATO-tagság kedvezôen befolyásolja csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Ezzel teljessé válhat a magyar társadalom felzárkózása a fejlett országokhoz. Magyarország megméretett a nemzetek közösségében. Kitűnôen helytállt, mert a demokráciának nincs deficitje, csak erôsítése jelent feladatot. A gazdaság, a mélyreható reformok terén a legjobb teljesítményt nyújtja a kelet-közép-európai térségben. Óvni és erôsíteni kell mindazt, amit elértünk, mert az új történelmi lehetôséget a magyar nép óriási áldozatok árán teremtette meg. Az idô megérett Magyarország számára, s az ország is megérett a békés fejlôdés, a boldogulás számára. Büszke vagyok, hogy tevôlegesen részt vehettem a NATO-tagság elérésében, hogy kitartottunk mellette, s a nép is kitartott mellettünk.

Számomra Magyarország NATO-csatlakozásának az a legfôbb üzenete, hogy az ország annak a politikai és védelmi értékközösségnek a teljes jogú, egyenrangú tagja lett, amelyhez a rendszerváltozás óta töretlenül és fenntartások nélkül tartozni kívánt. Ezzel válhatott ismét a Nyugat részévé – reméljük, hogy immáron visszafordíthatatlanul és végérvényesen. A tagság természetesen nem csupán szimbolikus jelentôségű, hanem nagyon is kézzelfogható, gyakorlati következményekkel jár. Elôször is nyilvánvaló, hogy növekszik az ország biztonsága, méghozzá aránytalan anyagi áldozatvállalás nélkül. Több biztonság ésszerű áron! Másodszor a tagság növeli az ország súlyát, tekintélyét; az Európa biztonságát érintô kérdésekben megadja az egyenrangú beleszólás lehetôségét. Természetesen a nagyobb súly nagyobb felelôsséget is jelent: a magyar külpolitikának olyan kérdésekben is felelôsen kell állást foglalnia, amelyeknek korábban külsô szemlélôje volt csupán. Harmadszor pedig növeli az ország vonzerejét, kiszámíthatóvá teszi a jövôt a külföldi befektetôk és gazdasági partnerek számára, tehát közvetve gazdasági lehetôségeinket is gyarapítja.

A bôvítés Európa számára azt az üzenetet hordozza, hogy földrészünknek ez a régiója is stabil és biztonságos. Kiterjeszti a béke és stabilitás zónáját Kelet felé. Jelzi, hogy a NATO nem a nyugati szerencsés nemzetek elit klubja. Megnyitja a csatlakozás perspektíváját mindazok elôtt, akik készek és képesek teljesíteni a felvételi kritériumokat. Ezek a feltételek csak részben katonaiak és technikaiak: nagyobbrészt a demokrácia szilárdságához, a jogállam kiépüléséhez és az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásához kötôdnek.

A magyar külpolitikának nyilvánvaló érdeke, hogy a feltételek mihamarabbi teljesítése esetén minél több szomszédja is részese legyen a folyamatnak.

Mindezek fényében a NATO-bôvítést a század végi Európa legjelentôsebb és legpozitívabb politikai vállalkozásának tekintem.

Magyarország NATO-tagsága egy hosszú, közel tízéves folyamat eredménye, és egyáltalán nem magától értetôdô. Magyarország elôtt elvileg több lehetôség is kínálkozott a rendszerváltás idején. Törekedhetett volna semlegességre vagy más politikai csoportosuláshoz való igazodásra, ideértve például a Varsói Szerzôdés fenntartásának feltétlen támogatását. A semlegességnek voltak szószólói, akik a NATO-val kapcsolatos népszavazás idején is hallatták hangjukat. A VSZ kitartó és feltétlen híveirôl nem tudunk. A valóság az, hogy Magyarországon a társadalomban az 1980-as évek végére már igen széles konszenzus alakult ki arra vonatkozóan, hogy az országnak minél elôbb az Észak-atlanti Szövetség tagjává kell lennie ahhoz, hogy az új világrendben biztonságosan élhessen. Ennek a meggyôzôdésnek a gyökerei legalább 1956-ig, valójában azonban egészen a jaltai megállapodások idejéig visszavezethetôk. Miként arra már Antall József is rámutatott, a magyar társadalom politikai elitjének számottevô részét a világháború után sokként érte a felismerés, hogy a nyugati világ Közép-Európában döntôen stratégiai okok miatt nem volt képes kötelezettségeket vállalni, és ezért ez a régió lényegében a Szovjetunió ellenôrzése alá került.

Sokszor fölvetôdött az 1990 óta eltelt idôszakban, hogy mik azok az indokok, amelyek Magyarország észak-atlanti csatlakozása mellett szólnak. A csatlakozás ellenzôi elsôsorban olyan bombasztikus hatású meggyôzô érveket vártak, amelyeket természetesen nehéz megfogalmazni. Magyarország a hidegháború végeztével nem félelmében, például a Szovjetunió fenyegetésének a hatása alatt törekedett a NATO-tagságra, ellenkezôleg. Nyomatékosan alá kell húzni, a magyar külpolitikát illetôen a kerekasztal-tárgyalások óta konszenzus volt arról, hogy miért akarunk részt venni az euroatlanti integrációs folyamatokban. Valamennyi parlamenti párt egységes volt abban, hogy az országnak azért kell csatlakoznia, mert geostratégiai helyzete ezt nyilvánvalóvá teszi (közvetlenül kapcsolódik a már integrált nyugati világhoz), mert a fenyegetô biztonsági kockázatokkal szemben csak egy erôs védelmi szövetség tagjaként remélhet stabilitást, mert sok-sok évszázados kulturális hagyományok kötik Európához, s mert kis ország lévén csak egy biztonsági szervezet tagjaként képes nemzeti érdekeit, tényleges erejét meghaladó módon védelmezni.

A magyar NATO-csatlakozás történetét az 1990-ben megszületett új demokrácia nagy sikerének kell tekinteni, amely egy töretlen folyamat logikus befejezése. Minthogy minden lényeges magyar politikai erô kezdettôl fogva támogatta a csatlakozást, tagságunk feltételei széles társadalmi támogatást élvezve létrejöttek. Az ország a plurális parlamenti demokrácia intézményeinek kiépítésével, a működô piacgazdaság létrehozásával, nem utolsósorban pedig a haderô folyamatos reformjával, ideértve mindenekelôtt a demokratikus, polgári ellenôrzés általános szempontját, valamint a különleges stratégiai védelmi szempontokat, eleget tett a fô elvárásoknak. Ennek a hosszú folyamatnak a során leendô partnerei elôtt Magyarország több ízben bizonyította alkalmasságát. Ilyen volt a délszláv válság megoldásában kulcsszerepet játszó AWACS-gépek járôrözése a magyar légtérben, amely folyamatos ma is, valamint a taszári támaszpont létrehozása és zökkenômentes működtetése. Meg kell jegyezni végül, Magyarország NATO-tagsága bizonyos stratégiai jelentôséggel is bír, hiszen túl azon, hogy megnô az Észak-atlanti Szövetség stratégiai mélysége, az ország földrajzi szerepénél fogva különleges helyet foglal el például a délszláv konfliktus közelében, s tagsága megkönnyíti a kapcsolódást a szövetség déli szárnya irányában. Mindezek alapján elmondható, hogy Magyarország NATO-csatlakozása fordulat az ország történetében, de nagy esemény az Észak-atlanti Szövetség életében is.

Magyarország NATO-csatlakozása mindenekelôtt egyvalamit tesz láthatóvá, nevezetesen azt az elszigeteltséget, amelybe Ausztria biztonságpolitikai érdekekbôl manôverezte be magát. A vasfüggöny leomlása és a Varsói Szerzôdés rákövetkezô feloszlása Ausztriát új helyzet elé állította, melyben kitűnt, hogy az „ örökös semlegesség” fogalma elavult. A megváltozott geopolitikai feltételekbôl levonandó helyes következtetés az lett volna, hogy közép-európai szomszédainkkal együtt a NATO és az Európai Unió keretein belül tegyünk meg mindent a térségünk több évtizedes széttöredezettségébôl fakadó következmények felszámolásáért.

De a történelem Jalta után Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal ellentétben velünk jóindulatú volt: Ausztria, nem úgy, mint Németország, semlegességi bónust válthatott magának, melynek elônye a lényeget illetôen az volt, hogy mások állták az osztrák biztonsági érdekek szavatolásának költségeit. Mihez sem könnyebb hozzászokni, mint a nagyvonalúan osztogatott ajándékok elfogadásához: védelmi célokra. Ausztria a bruttó nemzeti termék 0,8 százalékát adja ki, s ezzel Európában hátulról a harmadik helyen áll, megelôzve Luxemburgot és Izlandot (melynek nincs hadserege). Egy bizonyos politikai logikának jól megfelel, hogy az osztrák pártok a védelmi költségeket a lehetô legjobban megkurtítanák – hogy a magas adók Ausztriájában annál több pénzük legyen klientúrájuk díjazására.

Az elmúlt napok tiroli lavinakatasztrófája jól mutatta, hogy a gyakorlatban mit jelent a NATO-n belül együttműködésrôl való lemondás és az osztrák hadsereg felszerelésének egyidejű elhanyagolása: a hadseregnek egyszerűen nincsenek nagy befogadóképességű helikopterei a katasztrófa sújtotta terület kiürítésére, és a NATO-államok segítségére van utalva. Néhány nappal a katasztrófa elôtt az osztrák kormány nem engedélyezte, hogy magyar csapatok vonuljanak át Ausztrián egy olaszországi NATO-gyakorlatra. Tanulság: segítenetek természetesen szabad, de gyakorlatozni, hogy segíteni tudjatok, azt már nem.

Tavaly november 12–14. között alkalmam volt eleget tenni Jacques Delors szíves meghívásának, és húsz kelet- és nyugat-európai értelmiségivel megtárgyalnom, mit jelent számunkra együtt és külön-külön az európaiság fogalma. Úgy gondolom, hogy már a megbeszélés helyszíne, Athén is meghatározta némiképp, talán meg is kellett határoznia a vita elsô felének jellegét, amelynek során megállapítottuk, hogy közös gyökereink a klasszikus kultúráig és civilizációs értékekig nyúlnak vissza, s általában éppen e kulturális hagyomány kapocs jellegét vonják a legkevésbé kétségbe kontinensünk egyes részeinek esetében. A különbségek és ellentétek éppen ott és azzal kezdôdnek, amikor összevetik századunk Európájának régiónkénti eltérô politikai és gazdasági fejlôdését – különösen a második világháború után, azaz amikor szembesülünk a valósággal, amelyet a megosztott kontinensen a hidegháború okozott.

Amikor nyugati kollégáink nekünk szegezték a kérdést, miért is igyekszünk Európába, mi, Európa kevésbé szerencsés felének képviselôi a szerencsésebbek emlékezetébe idéztük, hogy sohasem önként váltunk el Európától, hogy a szovjet impérium bukása utáni helyzetre úgy tekintünk, mint lehetôségre a második világháború következményeitôl való megszabadulásra. Németország egyesítése egyértelmű jele annak, hogy a modern történelem kiegyenlíti adósságát, beleértve a jaltai egyezmény következményit is. Miután pedig Közép- és Kelet-Európa népei a kommunista totalitarizmus keserű tapasztalatainak birtokában semmit sem akarnak a véletlenre bízni, a NATO-tagság mellett voksoltak, mivel éppen ez a szervezet a kétségkívüli biztosítéka nemcsak állami függetlenségüknek, hanem az egyes államok és egész régiók demokratikus jövôjének is, amelyhez a gazdasági fejlôdés reményei is kapcsolódnak. Nyugati kollégáink némi csodálkozással fogadták az athéni vita lengyel, cseh és magyar, szlovén, bolgár és román résztvevôinek határozott és minden spontaneitása ellenére is egységes reakcióját, s ez számomra annak bizonyítéka volt, hogy egyelôre még adósai vagyunk egymásnak a vasfüggöny évtizedei során szerzett eltérô tapasztalataink mélyebb magyarázatával és teljesebb, kölcsönös megértésével. De valószínűleg mi, közép- és kelet-európai népek még magunknak is és egymásnak is adósai vagyunk régibb és újabb történelmünk elemzésével és megértésével. Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy az ilyen megismerés nemcsak megvéd bennünket a nem kívánt történelmi epizódok megismétlôdésétôl, hanem jobban fel is készít bennünket arra, hogy megnyíljunk az eleddig inkább a vágyainkban, semmint az értelmünkben létezô jövô iránt. És abban sem kételkedem, hogy az egymással szót értô és együttműködô közép-európai népek mint kulturálisan önálló, de egyúttal, történelmük során, egymással érintkezô és egymás impulzusait vezetô egység sokat tehetnek saját fejlôdésükért, és ezzel jelentôs mértékben hozzájárulhatnak az egész kontinens integrációjához.

A derék katona utódai is bemasíroztak az Észak-atlanti Szövetségbe. Egyelôre 400 fôt számlál az a hat egység, amely 48 órán belül képes teljesíteni a belgiumi Monsban lévô európai irányítóközpont parancsait. A felkészüléstôl függôen folyamatosan csatlakoznak majd hozzájuk a Cseh Köztársaság Hadseregének újabb és újabb egységei. A tervek szerint a teljes katonai kompatibilitást a cseh fegyveres erôk 2009-re érik majd el, csakúgy mint magyar és lengyel társaik. A cseh politikusok azonban nem gyôzik hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen a hadsereg lépett be a NATO-ba, hanem az egész ország. Ezt a pofonegyszerűnek látszó igazságot Csehországban azért nem árt szüntelen ismételgetni, mert a lakosság jelentôs része egyszerű katonai kérdésként kezeli az ügyet, nem utolsósorban azért, mert itt gyakorlatilag nem folyt le az egész társadalmat megmozgató vita a tagság elônyeirôl és hátrányairól. Václav Havel, cseh köztársasági elnök számos idevágó nyilatkozatának egyikében, a Cseh Rádióban a következôképpen magyarázott: „ Azt gondolom, a legfontosabb az, hogy a szövetség bizonyos értékek védelmét biztosítja, olyanokat, mint az emberi jogok, a demokratikus parlamenti rendszer, a szabad piacgazdaság. Ez összességében egy civilizációs kör. Számunkra a tagság azért is rendkívül fontos, mert a felvétellel tudtunkra adták, hogy minket úgy vesznek fel, mint ezen értékek vallóit, mint olyan nemzetet, amely a múltban hozzájárult ezen közös értékek megalkotásához.” Természetesen sokan emlékeznek még rá, hogy Václav Havel, aki hosszú éveken át a NATO-hoz való csatlakozás egyik legkövetkezetesebb hirdetôje volt Csehországban, politikai karrierjének kezdetén még nem egészen így gondolkodott. A berlini fal lebontását, a csehszlovák bársonyos forradalmat követô eufórikus napokban, 1989 decemberében még azt mondta: „ Szerintem az ideális Európa az az Európa, amely független, garantált biztonsággal rendelkezô és egyen semleges Európa” . Václav Havel, az ellenzéki drámaíróból napok alatt gyakorló politikussá vált elnök akkor még így álmodozott: „ A baráti együttműködés politikájának része lesz mindkét katonai paktum, a NATO és a Varsói Szerzôdés elutasítása” . Havel azonban igen gyorsan módosította álláspontját, és pár hónappal késôbb, de még a Varsói Szerzôdés létezése idején már egész másként fogalmazott: „ Tudjuk, hogy sok ok miatt egyelôre nem lehetünk a NATO rendes tagjai. Azt gondoljuk azonban, hogy az a szövetség, amelyet a szabadság és a demokrácia eszméi fűznek össze, tartósan nem maradhat zárva azok elôtt a szomszédok elôtt, amelyek hasonló célokat követnek” . Az elnök azóta ezt következetesen hirdeti, és így jobban tekintheti történelmi jelentôségű lépésnek hazája csatlakozását a NATO-hoz. Havel persze ismeri azokat a statisztikákat, amelyekbôl kiderül, hogy a csehek többsége csak mostanában a belépéssel kapcsolatos elôkészületek idején kezdte egyértelműen támogatni a tagság gondolatát, egyébként gyakorlatilag 1996 óta tartósan 50 százalék alatt volt a csatlakozás híveinek tábora. Havel az ellenzôknek és az ingadozóknak is üzent: „ Azt hiszem, ezeknek az embereknek egy része még mindig annak a propagandának a hatása alatt van, amely éveken keresztül folyt, amely arról szólt, hogy a szövetség az imperializmus megtestesítôje és maga a létezô gonosz, hogy ez a szervezet háborús uszítók gyülekezete, hogy nem más, mint az amerikai hadiipari komplexum eszköze és hasonlók. Persze vannak aztán olyanok is, akik azt gondolhatják, béke és nyugalom van, ledôlt a vasfüggöny, minket már semmilyen veszély nem fenyeget, minek foglalkozzunk tehát valamiféle paktummal? Ez rendkívül rövidlátó magatartás. Igenis, sok veszély fenyeget, olyanok is, amelyek talán bonyolultabbak, mint korábban. gondolok a különbözô regionális konfliktusokra, a nemzetközi szervezett bűnözésre és hasonlókra. Tulajdonképpen egész történelmünk során most nyílt elôször esélyünk arra, hogy saját akaratunkból tartós szövetséget kössünk olyan országokkal, amelyek ugyanazokat az értékeket képviselik, mint mi. Azt hiszem, nincs más alternatíva, mint ez az út” . Mindazonáltal persze Havel is elismeri, hogy a politikusok nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a kellô mértékig elmagyarázzák a csatlakozás szükségességét. „ Én is ismerem a magyarországi vagy a lengyelországi helyzetet, ahol az egész társadalom elsôdleges, elvi jelentôséget tulajdonít a tagságnak. Elsôsorban a lengyelek tudják azt saját modern történelmükbôl, mit jelenthet egy szilárd szövetség tagjának lenni. Nálunk ez a viszony valóban hűvösebb.” Václav Havel errôl személyesen is meggyôzôdhetett, amikor a prágai Vár tróntermében aláírta a csatlakozás dokumentumait, és ez alkalomból mondott rövid beszédét egy anarchista újságíró tiltakozó sípszava szakította félbe pár másodpercre. A csatlakozás ellenzôinek érvei között szerepel az, hogy semmilyen körülmények közt nem akarnak nukleáris fegyvereket és idegen támaszpontokat látni az ország területén, hogy túl drágának tartják a belépést, hogy a történelem menetérôl amúgy is a nagyhatalmak döntenek, hogy Csehország elveszíti szuverenitásának egy részét, hogy a bôvítés nyomán Európa ismét megosztottá válik, és hogy Csehországot amúgy sem fenyegeti senki. A három új belépô közül csehországi sajátosság, hogy az ellenzôknek erôs parlamenti bázisuk van a harmadik legerôsebb politikai erô, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártjának személyében. Vojtech Filip, a párt parlamenti frakciójának vezetôje úgy érvel, hogy „ a Cseh Köztársaság számára kivételes lehetôség adódott, hogy saját területén valódi szuverenitással rendelkezzék, hogy ne legyen kénytelen alávetnie magát külföldi katonai kötelezettségeknek” , de ezt a tagsággal eljátszotta. A parlament többi pártja, a politológusok és újságírók nagy része a belépés határozott híve, de ôk is érzik, hogy nem elég a szabadság, a biztonság, a demokrácia védelmérôl szóló frázisokkal operálni, amelyek önmagukban az ellenzôket úgysem gyôzik meg. A Csehországban viszonylag új keletű, gyorsan növekvô munkanélküliségtôl tartó lakosságot például Jan Kavan szociáldemokrata külügyminiszter azzal is biztatja, hogy a csatlakozás, illetve a közös védelem igényeinek kielégítése nem pusztán milliárdokat emészt fel, hanem új munkalehetôségeket is biztosít majd, persze csak akkor, ha a cseh cégek kellôen versenyképesek lesznek a NATO-tendereken indulók között. A kérdés eldôlt, Csehország a NATO tagja. Svejk bemasírozott az Észak-atlanti szövetségbe. Az egyik közvetlen NATO-alárendeltségbe sorolt egység, a vegyvédelmi alakulat támaszpontján, az észak-csehországi Liberecben a város vezetôi a nagy esemény tiszteletére akkora ünnepséget rendeztek, amelyhez foghatót állítólag 1906-ban látott utoljára a település, amikor is az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, Ferenc József látogatott a városba.

Magyarország, Csehország és Lengyelország felvétele a NATO-ba különleges esemény, fôleg Lengyelország szemszögébôl. Miért?

Elôször is, Lengyelország a kora középkortól számítva elsô ízben fog erôs, stabil, ésszerű és nyugati katonai-politikai szövetséghez tartozni. Hangsúlyozni szeretném az „ ésszerű” jelzôt, azutóbbi néhány száz évben ugyanis különféle szövetségeket kötöttünk, ezek azonban – ahogy a lengyel történészek fogalmaznak – egzotikus szövetségek voltak. Gondolok itt a svédekkel kötött szerencsétlen vagy a két háború között Franciaországgal és Romániával egyszerre kötött furcsa szerzôdésre. A lengyel diplomácia jót akart, ám a körülmények kedvezôtlenek voltak, ráadásul a nyugati államok – kivéve a rokonszenves, de kevéssé hatékony Franciaországot – úgy tekintettek Lengyelországra, mint némileg vad országra. Azt sem értették meg teljesen, hogy Lengyelország katonai érdekei néha egybeestek Európa vagy a Nyugat érdekeivel. A legtalálóbb példa erre Európa magatartása az 1920-as lengyel-szovjet háború idején, amikor Európa nem is túl jelentôs segítségével szét lehetett volna zúzni Szovjetoroszországot, s meg lehetett volna változtatni a történelem menetét. Ez a segítség azonban gyakorlatilag elmaradt. Lengyelország egyedül is boldogult, de csak annyit érhetett el, hogy megszilárdította keleti határait, a Szovjetunió viszont, bár vereséget szenvedett, erôs maradt.

Az eltelt néhány évben attól tartottunk, hogy a Nyugat és a NATO nem akarja majd ingerelni Oroszországot, s ezért ad infinitum fogja tologatni a NATO-bôvítést. Még most is az a helyzet, hogy olyan befolyásos személyiségek, mint Richard Pipes, hibás lépésnek tartják ezt a döntést, s hasonló nézeteket vall sok más szakértô is.

Itt jutunk el a második megjegyzéshez. országaink felvétele a NATO-ba azt mutatja, hogy a Nyugat, de legalábbis a nyugati döntéshozók felismerték, hogy saját soraikat kell erôsíteniük, nem pedig a minden irányban kötött szerzôdések politikáját folytatni. Számos fenntartásom mellett is úgy vélem, hogy a jelek szerint igaza volt Samuel Huntingtonnak a nyugati civilizáció veszélyeztetettségével kapcsolatban. A mi három országunk természetesen nem erôsíti meg azonnal a NATO-t, de ez a fajta kibôvítési tendencia arra utal, hogy még mindig működik az a szétválasztás, amely szerint van va nyugati civilizáció és van a világ többi része. Törökország mint NATO-tagállam itt érthetô kivételt jelent. Az állítólagos és valóságos globalizáció légkörében bátorság kell annak hangsúlyozásához, hogy az államok egy csoportjának kulturális és történelmi okokból több köze van egymáshoz, mint más államokban. Természetesen nem kell eufóriába esnünk, de azzal, hogy a NATO tagjai lettünk, országainkat többé már nem lehet másodosztályú, szegély rokonnak tartani, aki az elôszobában ácsorog néhány udvarias szóra várva. Most viszont minden erônket össze kell szednünk, mert be kell bizonyítanunk, hogy a bôvítés nem volt hiba, s rászolgáltunk arra, hogy teljes jogú tagjai lettünk a nyugati civilizációnak.

Közel tíz év elteltével célba jutottunk: belépünk a világ leghatékonyabb szövetségébe. Nagy változás ez és nagy ünnep. Örvendezhetünk, akár egy menyegzôn. Amint azonban véget ér az ünneplés, hamarosan rádöbbenünk, hogy vége a jegyességnek, kezdôdik a házasélet. Korábban a vôlegény virágot vett választottjának, mindkét fél kacérkodott, tette a szépet, most viszont közeledik az idô, amikor zöldséget is kell hozni a piacról (nemcsak virágot), ki kell takarítani, s mindenekelôtt: kölcsönös bizalmat kell kiépíteni egymás között, mert ez a tartós házasság záloga.

Még az – egyébként jogos – eufórikus állapotban sem feledkezhetünk meg néhány alapvetô dologról. Nem csatlakozhattunk volna a NATO-ba, ha bizonyos csatlakozási feltételek nem teljesültek volna: ha a csatlakozni vágyó államokban nem szervezôdött volna meg a rendszerváltást szorgalmazó belsô ellenzék; ha az elôzô rendszer elitjének legalább egy része nem értette volna meg, hogy a „ létezô szocializmusnak” vége; ha Gorbacsov nem kezdte volna el a peresztrojkát. Az elôzô rendszer bukása, az elôzô szövetség felbontása és a szovjet csapatok kivonulása mind nem volt azonban elégséges: a másik fél szándékára és akaratára is szükség volt. Az Egyesült Államok 1995-ös politikai döntése kellett ahhoz, hogy a kelet-közép-európai államok NATO-csatlakozása reális formát öltsön. A Clinton-adminisztráció, s benne – ezt hangsúlyozni kell! – Madelaine Albright asszony személyes fellépése vezetett a mai helyzethez: három kelet-közép-európai állam csatlakozott a szövetséghez.

Vonjuk le azonban a történtekbôl a megfelelô következtetéseket! NATO-taggá válásunk egyfajta stratégiai állásfoglalás és politikai döntés eredménye – mindkét oldalon! A szövetség követelményeihez történô igazi illeszkedés csak most kezdôdik. Teljesítettük a „ keretfeltételeket” , ideje hozzálátni a konkrét dolgokhoz: a hadsereg és hadfelszerelés korszerűsítéséhez, új tisztek és új legénység képzéséhez. Nem másról van tehát szó, mint a már említett „ házasság” mindennapjairól. A NATO-tagság – végre – megadja nekünk a biztonság garanciáját, kijutunk a „ szürke zónából” , nem véd meg azonban a gazdasági és egyéb destabilizálódástól. Csak gazdasági és technológiai szintünk gyors emelése, csak a gyors modernizáció, vagyis az Európai Unióhoz történô mielôbbi csatlakozás ad számunkra igazi biztonságot.

A NATO-bôvítés eddigi folyamatát figyelembe véve a következô megállapításokat kell megfogalmaznunk: 1. Az USA jelenléte elengedhetetlen az európai erôegyensúly fenntartása szempontjából. 2. Az új tagországok a szövetség határvidékén, nem pedig annak centrumában helyezkednek el, ezért szorgalmazniuk kell a velük határos államok felvételét. 3. A Kelet valósága óriási destabilizáló tényezô. 4. Hozzájárulunk a földrész stabilitásához azzal, ha saját országunkban rendet, nyugalmat biztosítunk, s ezt keleti (Magyarország esetében ezenkívül déli) határainkon túlra is kisugározzuk.

A jegyesség idôszakának vége, ideje rendet teremteni saját portánkon, s egyúttal minél jobban megismerni az új házastársat; annál is inkább, mivel itt összetett szervezetrôl van szó, amely ráadásul még keresi saját helyét és szerepét (vagyis egy új stratégiát és doktrínát) az alakuló új világrend keretein belül.

A NATO keleti irányú bôvítésének elsô hullámára vonatkozó összes kommentárok három kelet-közép-európai ex-kommunista államról beszélnek, melyek az 1997 nyarán sorra került madridi csúcson zöld utat kaptak a csatlakozásra. Igen ám, csakhogy a kalkulus, bármennyire is kézenfekvônek tűnne, nem egészen pontos. Elôször is azért, mert a három állam egyike – voltaképpen – nem egy volt kommunista állam, hanem csak egy fél: a Cseh Köztársaság, mely a cseh-szlovák föderációból kiszakadva vált a régió egyik „ jutalmazottjává” , és maga is azért, mert sikerült megszabadulnia „ rosszabbik felétôl” , mely továbbra is a legkülönfélébb, politikai, gazdasági, etnikai gondokkal küszködik.

Ily módon azonban csupán két és fél államról beszélhetünk. Van azonban egy másik állam is, mely ennél a két és félnél elôbb léphetett be a NATO-ba, és anélkül hogy a belépést egyáltalán kérvényeznie kellett volna. Az NDK-ról van szó. Az NDK-nak a német egyesítés révén úgymond a fű alatt sikerült integrálódnia. Ebbôl a nézôpontból szemlélve azonban az úgynevezett „ elsô hullám” voltaképpen már a „ második” , és a belépett államok száma sem nem három, sem nem kettô és fél, hanem három és fél!

Én ebbôl a kis aritmetikai bonyodalomból kettôs tanulságot vonnék le. Elôször is, bár az új NATO-tagokat valamiféle homogén entitásoknak szokás tekinteni, valójában ôk maguk sem teljesen egyformák. Az egyik állam négy és fél évtized után egyesül „ nagyobbik testvérével” , a másik a szétesést követôen válik a szövetség tagjává, de a másik két – kommunista érából származó határait megôrzô – állam is meglehetôsen különbözô. Lengyelország területe és népessége a legnagyobb európai államokéhoz mérhetô, Magyarország viszont kis ország. Másodszor, az NDK esete még világosabbá teszi, hogy a bôvítés folyamatjellege a dolog természetébôl fakad, s így nem csak elkerülhetetlen, de maga a NATO sem törekszik arra, hogy elkerülje. A posztkommunista átmenet bonyolult és kényes folyamatai egyaránt produkálnak hasonlóságokat és eltéréseket, beleértve a szellemi megkésettségeket és gazdasági-politikai visszamaradottságokat is. Ami lényeges, az a régió egészének haladási iránya, és a térség minden állama kétségtelenül az európai és euroatlanti integrációba törekszik. Ebbôl a szempontból annak a frusztráció-érzetnek a dacára is, melyet a lemaradás, az integráció kapujában való várakozás meghosszabbodása okoz, a románok próbálják megôrizni nyugalmukat és derűlátásukat. Tudatában vannak európaiságuknak, és tudják, hogy aminek meg kell történnie, az elôbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezik.

Magyarország még a Magyar Köztársaság kikiáltásának tizedik évfordulója elôtt a NATO, a nyugati védelmi közösség tagja lett. Jóllehet ennek vágya már régóta a magyar társadalom egy jelentôs hányadának álma volt, 1989 nyarán–ôszén még csak jámbor óhajnak számított, és a távoli remények közé tartozott. Hiszen akkor még létezett a Varsói Szerzôdés, KGST és szovjet megszállás, tehát annak, amit a köznyelv a Nyugathoz való csatlakozásnak nevezett, még nem érkezett el az ideje.

A helyzetre jellemzô volt, hogy a szabad választásokat követô Antall-kormány 1990. májusi programja a közvetlen külpolitikai célok sorában az elsô helyen tüntette fel a szovjet csapatok távozását, azok egyidejű felszámolásával a Varsói Szerzôdésbôl és a KGST-bôl való kilépést, és csak késôbbi állomásként az atlanti együttműködést és az Európai Közösségbe történô felvételi kérelmet. Egy jó évvel késôbb fejezôdött be – minden más hasonló helyzetű országot megelôzve – a szovjet katonai egységek kivonulása, és köszöntött rá az országra 1991. június 16-a, a teljes szuverenitás visszaszerzésének és a függetlenség helyreállításának napja.

Az ország jövôbeli biztonságának megteremtése és az új politikai tájékozódás csak ezután kezdôdhetett meg, egyfelôl a nyugati védelmi rendszerhez, másfelôl az európai integrálódási folyamathoz való csatlakozás szándékának kinyilvánításával. Az ország szerencséjének nevezhetô, hogy ezekben a külpolitikai célokban és kezdeményekben nagyfokú egység mutatkozott, az egymást váltó kormányok fenntartás nélkül magukévá tették, és mindent elkövettek, hogy mind az egyik, mind a másik külpolitikai terv a megvalósulás stádiumába kerülhessen. Ma még sajnos nem eléggé méltányolt és a lakosságban nem kellôen tudatosult, hogy e történelmi jelentôségű tény révén Magyarország a Nyugathoz való tartozását igazolta, és általa annak érezhetô megbecsülését érdemelte ki. Az ne kedvetlenítsen el senkit, hogy ennek jelei nem jelentkeznek azonnal vagy gyorsan, de az se, hogy a nyugati társadalmak némely rétegeiben világnézetileg vagy politikailag motivált fenntartások mutatkoznak, esetleg akadnak sajtótermékek, amelyek korábbi beidegzettségek, magyarországi sugallatok vagy lokális belpolitikai megfontolások hatására fanyalognak vagy piszkálódnak.

Annak az országnak a példájából ítélve, amelyben élek, azt a megfigyelést tehettem, hogy a kormányok, valamint felelôs és mértékadó körök a demokratizálódás és a hajdan kényszer következtében megszakadt nyugati kapcsolatok felelevenítése tekintetében Magyarország teljesítményét oly nagyra értékelik, hogy minden aggály, kétely és vita nélkül adtak neki a befogadottak körében az elsôk között helyet. Ez is olyan körülmény, amelyet figyelemmel kísérni és méltányolni érdemes.

Ami a nyugati védelmi közösséget illeti, nem mellékes és elhanyagolható mozzanat, hogy Magyarország formális befogadottság és részvétel nélkül is az egymást követô jugoszláviai válságok és konfliktusok során olyan elbírálást és szerepet kapott, mint amely általában tagok osztályrésze szokott lenni. Fél lábbal tehát már benne volt a NATO-ban 1999. március 12-e elôtt is, és olyan kezelésben részesült, mintha már tagja volna az atlanti védelmi rendszernek.

Az elismerés, a befogadás és az eddigi eredmények indokolta jó érzés és siker élménye nem homályosíthatja el az ugyancsak tagadhatatlan tényt, hogy mind az atlanti védelmi szövetség, mind az európai integrációs folyamat olyan áldozatokat követel, amelyek a nemzet adottságainak és teljesítôképességének határait súrolják. Hogy csak a biztonsági és védelmi kötelezettségeket érintsük, nem lebecsülendô feladat lesz a még szükséges hadsereg-fejlesztési követelmények teljesítése, a haderôreform és a magyar honvédség ütôerejének a megkívánt szintre való emelése. Ez nemcsak fokozott munkát, de tetemes anyagi terheket is igényel. E tekintetben az országnak még sok pótolnivalója van. Elsôsorban a technikai színvonal, a képességekkel való bánás és azok fejlesztése, a munka- és társadalomszervezés terén.

Felvetôdhetnék a kérdés, hogy túl gyors-e a váltás a bukott hajdani szövetségbôl a némileg még ismeretlen és meg nem tapasztalt újba. Különösen, mert a magyar esetében egy olyan néprôl van szó, amelyet történelme arra tanított, hogy tanácsos – az esetek többségében az erôsek által kezdeményezett és életben tartott – hatalmi tömörülésekbôl kimaradni és a semlegesség útját járni. Ennek Magyarországon tiszteletre és megbecsülésre érdemes hagyományai vannak. A legutóbbi 1956-ra nyúllik vissza, amikor a forradalom harcosai a végveszély óráiban semlegesnek lenni és Európáért meghalni akartak. ugyanakkor nem mellôzhetô az a felismerés, hogy a világban nincsenek légüres terek, és mindig lesz a hatalmasok részérôl ezek kitöltésére irányuló igény és készség. Egy majdan feleszmélô, magához térô és újból erô birtokába jutó keleti hatalom aligha fog egy magyar semlegességet türelemmel elviselni. A biztonságvágy azt sugallja, hogy a stabilitás és jövô Nyugaton keresendô, és addig, amíg annak kapuja nyitva áll. 1999. március 12-én Magyarország ezen a kapun átlépett, és át fog lépni remélhetôen mihamarább azon is, amely az Európai Unióba vezet. Így nyerhet tartós és végleges keretet az a mű, amely az önkényuralomtól való szabadulással, majd a szuverenitás kivívásával indult, és a nyugati világban való elhelyezkedéssel folytatódik.

Számomra Magyarország csatlakozása a NATO-hoz sokkal többet jelent, mint tagságot egy katonai-védelmi szövetségben, sokkal többet jelent, mint más úton meg nem szerezhetô biztonsági garanciákat. Csatlakozásunkkal megkezdtük a végérvényes és visszavonhatatlan beilleszkedést a fejlett demokratikus országok közösségébe. Magyarország számára ezzel vesztette el végleg az érvényét a függetlenségét évtizedeken át korlátozó, a szabad értékválasztást akadályozó jaltai megállapodás.

Amikor külügyminiszterként a magyar csatlakozás amerikai szenátusi jóváhagyása mellett érveltem, jó néhány szenátortól hallottam a kérdést: miért kellene fiatal amerikaiaknak meghalniuk Magyarországért? A válasz igen egyszerű és tapasztalatom szerint meggyôzô is volt: éppen a NATO-hoz történô csatlakozásunk garantálja, hogy egyetlen amerikai életet se kelljen feláldozni értünk. Hiszen a NATO immár ötvenéves fennállása óta egyetlen tagállamot sem ért támadás, azt a szövetség katonai ereje eleve kizárta.

Az elmúlt évek fejleményei is azt bizonyították, hogy konfliktushelyzetek nem a tagállamokkal összefüggésben, hanem a biztonsági garanciákkal nem rendelkezô országokkal kapcsolatban alakulhatnak ki, s ezek miatt válhat szükségessé a NATO béketeremtô fellépése. A bôvítést joggal tekinthetjük úgy, mint a biztonság és stabilitás zónájának Nyugatról Kelet felé történô kiterjedését. Az új tagok e zóna részévé válnak, s a biztonságot, a stabilitást a szomszédaik felé is továbbsugározzák. Ez egyben válasz egy másik, ugyancsak gyakran felvetôdô kérdésre. Megéri-e az Egyesült Államoknak, a NATO-nak a bôvítés az ezzel járó költségeket? Valójában egyedül a boszniai béketeremtés jóval többe került, mint a bôvítés feltételezett költségei. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a NATO bôvítése a legkevésbé költséges és a leghatékonyabb válasz a közép- és kelet-európai térség biztonságát és stabilitását fenyegetô új kockázatokra.

Köztudott, hogy a térségünk más országai is csatlakozni kívánnak a szövetséghez. Köztük van Magyarország több szomszédja is. Vannak továbbá olyan szomszédaink is, amelyek egyelôre nem akarnak, vagy ha akarnának sem tudnának csatlakozni. Magyarország, de a térség szempontjából is alapvetôen fontos, hogy csatlakozásunk nyomán ne jöjjön létre valamiféle választóvonal hazánk és kívül maradó szomszédai között. A NATO ajtajának nyitva kell maradnia, azaz a bôvítésnek a három ország csatlakozása után is folytatódnia kell. A most következô idôszakban a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladata lesz, hogy egyértelművé tegye minden csatlakozni kívánó szomszédja számára: számíthat hazánk támogatására.

Idônként felteszik a kérdést: nem sajnálom-e, hogy nem leszek jelen Magyarország csatlakozásának ünnepi eseményein. Természetesen örömmel lennék ott, hiszen az elmúlt években nagyon sokat dolgoztam e cél eléréséért. Kárpótol azonban az a tudat, hogy lezárhatjuk hazánk történelmének egy hosszú és sok megpróbáltatással, szenvedéssel járó fejezetét, s a csatlakozással egy új, ígéretes szakasz veszi kezdetét. A sors különös kegyének tartom, hogy ebben személyes szerepem is lehetett.

Üdvözlöm a három közép-európai ország – Lengyelország, Magyarország és Csehország – felvételét a NATO védelmi szövetségébe. Meggyôzôdésem, hogy ezzel a lépéssel valóban az egész régió biztonsága növekszik. A Szlovák Köztársaság elemi érdeke, hogy a lehetô legrövidebb idôn belül teljes jogú tagja legyen ennek a szövetségnek. Ennek minden feltétele adott. Közismert, hogy a NATO bôvítésének elsô körébôl nem gazdasági és nem katonai okok miatt kerültünk ki, hanem a demokrácia érvényesítése terén tapasztalt hiányosságok miatt.

A szeptemberi parlamenti választások után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A lakosság döntô többségének az akaratából egy olyan koalíció került hatalomra, amely nemcsak szavakkal, de tettekkel is az európai és az euroatlanti struktúrákba tart. Ez a kormányzat mindjárt a kezdet kezdetén olyan egyértelmű jelzéseket küldött a világba, amely azt igazolja, hogy a demokrácia és maga az állam demokratikus berendezkedése nem lehet gyakorlati tartalom nélküli fogalom. Olyan lépéseket tettünk, amelyek az elôzô kormány részére elképzelhetetlenek voltak. Gondolok itt például a Magyar Koalíció részvételére a kormányban vagy a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény gyors elôkészítésére a hivatalos érintkezésben, az Esztergom és Párkány közötti híd helyreállításáról történt megállapodásra, az euroregionális együttműködésben történt radikális változásra és a különbözô kétoldalú tárgyalásokra, amelyeket szomszédainkkal a legkülönbözôbb szinten folytattunk és folytatunk, és egyéb lépésekre.

Országaink, amelyeket újra bátorkodom „ a visegrádi négyek” névvel illetni, a közös történelmi kötôdések következtében sokban azonosak: politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi feltételei hasonlatosak. Ebben a közép-európai térségben a XX. század végén a politikai és gazdasági helyzetet nézve a pozitív irányzatok vannak többségben. Hiszem, hogy államaink viszonyában az együttműködés és a közös stratégiai célok dominálnak a jövôben is. Ennek végsô következményének látom a térség stabilizálódását és az állampolgárok jobb boldogulását.

A köztudat a történeti szaktudomány sugallatára a kalandozások korának nevezi a honfoglalás és Géza fejedelem uralomra jutása között eltelt közel száz évnyi idôt. Akadt történész, aki az Európával ismerkedô magyarság tapasztalatszerzô idejeként jellemzi ezt a korszakot. Ma már tudjuk, hogy a kincsszerzô szándékok mellett nem egy esetben tekintélyükre büszke európai uralkodók szolgálatába szegôdve indultak portyára a Kárpát-medencébe érkezett eleink fegyveres fiai. Az igaz, hogy messzire nyargalva megismerték Európát, de szintúgy igaz, hogy a kontinens is megismerte a magyart, s az annalesek nem éppen fülbemászó szavakkal tudósítanak a találkozás egy-egy jelenetérôl.

Történetileg tekintve azonban csupán rövid idônek kellett eltelnie ahhoz, hogy a konfrontációkkal tarkított ismerkedés után, tisztességes megegyezés folyományaképpen a népvándorlás kora úgy záródjék le, hogy a letelepedô magyarság – egyetlenként az erre vetôdô népek közül – bölcs vezetôire hallgatva vállalta az akkorra már jól körvonalazódó európai értékrendszert. Európa pedig befogadta az országalapító magyarságot. Géza fejedelem és István király magyarsága a nyugati típusú keresztény királyság szervezeti keretében illeszkedik be a falut és várost teremtô európai civilizációba.

A Rómából érkezett királyi korona sikerrel kecsegtetô, erkölcsileg kifogástalan alkut hitelesített. Egyik fél sem ígért többet, mint amit adhatott, ígéretének viszont ura maradt.

Azóta csak kényszer-alkut kínált a történelem. Most az újabb ezredfordulón jött el az ideje annak, hogy a magyarság és Európa közösen bizonyítsa: lehetséges a jó alku, ha a felek szándéka tisztességes, ha hátsó gondolatok nélkül, egyenlô egyezségkötôként közelítenek parolázásra egymáshoz.

Keletrôl jött népként illeszkedtünk be az európai kultúrába. Mégpedig úgy, hogy megôriztük magunkkal hozott kincseink közül a legféltettebbeket, anyanyelvünket, művészetünk (például zenénk, díszítô hajlamunk) számtalan szépségét, és megtanultunk mindent, amit számunkra az egyetemes kultúra felkínált. Nagy szükség lesz a jövôben is arra, hogy féltôn ôrizzünk minden ránk testálódott keleti kincset és megtanuljuk a nyugattól mindazt, ami értékálló és javunkat, gyarapodásunkat szolgálja.

Szépérzékemmel és erkölcsi normarendszeremmel megegyezôbb lett volna, ha a történelmi események némi sorrendváltással következnek be, teszem azt, ha elôbb lesz Magyarország az európai integráció része, és azt követôen lép be a NATO-ba. De talán soha nem késô az országot és a földrészt arra figyelmeztetni, hogy egyformán törôdni kell a napjainkban víz alá kerülô kelet-alföldi falvakkal és az ugyancsak mostanában egyre többet emlegetett dunántúli településsel: Taszárral. Továbbmenve pedig ne feledjük, hogy igazi megnyugvás, gyanakvást kizáró kölcsönös bizalom csak akkor következik be térségünkben, ha a magyarság szomszédai is bekerülnek az európai közösségbe és védelmi rendszerbe. A nemzeti érdek és az európai érdek azonosságának tudatosítása soha nem volt parancsolóbb feladat, mint ma – magyaroknak és a szomszédságban élô magyaroknak egyaránt.

A magunk keleti örökségét már említettem, de utalni szeretnék arra is, hogy miközben el kell felednünk a Batu kán, Miklós cár vagy Joszif Visszarionovics nevével jelezhetô keletiséget, a Lermontov, Lobacsevszkij, Puskin, Tolsztoj csodálatos életművét az európaiság tekintetében nemcsak múltbéli emlékként, hanem jövôre nézô történelmi ígéretként is illô tisztelnünk és méltányolnunk. Európában velük is együtt szeretnénk élni, sôt tündökleni! Mert Európa csak egy van!

Benkô Samu
európai gyalog-utas

Van a tárgyaknak életük, ahogy könnyük is van, miként ezt Babits megírta – ilyesmi jut az ember eszébe egy múzeumban, egy ilyen múzeumban pedig különösen. Minden tárgy valakié, minden tárgy valakit idéz, aki már nincs, aki egykor viselte a sisakot, karkötôt, aki írta a levelet, akinek szólt a levél. A tárgyak is születnek, élnek és meghalnak, csak épp más az élettartamuk, mint az embereknek: a fénykép megsárgul, összetöredezik, a levél szétporlad, csak épp nem akkor, mint az, akihez kötôdött, és aki szintén megsárgult, összetöredezett és szétporladt, van ebben valami szomorú.

Ez a szomorúság – emelkedett szomorúság persze – fog el, miközben némiképp riadtan tartom a kezemben Mahler, Wagner, pláne Liszt Ferenc leveleit, amelyeket az Operaház múzeumának vezetôje, Wellmann Nóra ad jóságosan a kezembe, jobban ôrzi a rábízott vagyont, mint Woglinde, Wellgunde és Flosshilde a Rajna kincsét, egy néma Norlinde. Szomorú, hogy lám, milyen rövid az élet, egy sima levélpapír tartósabb nálunk, a vízjeles merített meg pláne, s hogy ebben a rövid életben is mennyi kellemetlenséget csinálunk magunknak, indulatok, csalódások vannak gyakran a sorok mögött, igazán ritka az olyan derűs írás, mint például az, amiben Wagner megköszöni a Bayreuth javára rendezett koncertet, nem is beszélve arról az étlapról, amely egy 1906. május 12-én adott menüt örökít meg, a vacsorát a Pillangókisasszony bemutatója alkalmából adták Puccini tiszteletére, porhanyós Tosca módra, jegesedett bomba Butterfly módra, bár kicsit talán borzongató két öngyilkos asszonyról elnevezett ételkülönlegességeket falatozni. ízlettek-e vajon Szamosi Elzának, aki kevéssel a vacsora elôtt a színpadon magába döfte a tôrét? Vagy Arányi Dezsônek, aki miatt megtette ezt a szörnyű lépést?

A múzeum Radnai Miklós ötlete, hét évtizede gyarapodik az állomány, amelynek jelentôs része természetesen az intézmény mindennapi működése során keletkezett irat, kilencven százaléka nem is itt, hanem az Országos Levéltárban van. De a szekrényekben, fiókokban olyan különlegességek is megmaradtak, mint Erkel Ferenc karmesteri pálcája, a Bánk bán 1861-es ôsbemutatójának jelmeztervei, Goldmark Károly díszdoktori oklevele, nemkülönben számtalan babérkoszorú, a legkülönbözôbb méretben, ezeket nézni is kellemetlen érzés, az érdembôl semmi nem marad, csak egy rozsdásodó koszorú. Mihalovich Ödön Toldi szerelme című dalművébôl pedig csupán egy díszletterv, pedig milyen lelkes lehetett egykor Mihalovich Ödön, akinek a nevével itt, a múzeum raktárában találkoztam elôször és feltehetôen utoljára. Milyen lehetett a dalmű a Toldi szerelmébôl? Soha nem fogjuk hallani.

A múzeumnak három terme van, amelyet a nagyközönség is látogathat, egy nagyobb az elsô és két kisebb a második emeleten. A nagyobban jelenleg régi operabálok relikviái láthatók, a két kisebben az Ellinger-Maleczky család, illetve Némethy Ella emlékkiállítása. Az Ellinger és Maleczkyek három nemzedéken át szolgálták pedagógusként, énekesként az opera ügyét, a család Maleczky Oszkárral halt ki, aki az egyik leghíresebb Beckmesser volt. A nünbergi mesterdalnokokban, Wagner egyetlen derűs operájában; ki tudja, hogy jutott eszébe annyi walkür közt... Némethy Ella is kötôdik Wagnerhez, énekelte Kundryt, Izoldát, Brünhildét – és Juditot Székely Mihály mellett.

Némi önmérsékletre és alázatra int egy ilyen múzeum, meg azért meg is nyugtat, az igazság elôbb-utóbb gyôzedelmeskedik. itt van a Liszt-féle Rákóczi-induló nyomatott kottája. Liszt saját kezű javításaival. az Opera megnyitására ugye Liszt-művet is kértek, ez lett a Magyar királydal, amelyet Podmaniczky Frigyes nem engedett elôadni, mert Liszt belekomponálta a Rákóczi-nóta motívumait. Liszt Ferenc szobra ma mégis ott van az Opera bejárata mellett (pedig nem is írt operát!), közel a róla elnevezett tér és a szintén róla elnevezett zeneművészeti fôiskola... Igazából nincs nagy baj, csak a tárgyak porladnak, meg mi.

D. M. I.

Az 1980-as évek végének, a rendszerváltást közvetlenül megelôzô idôszaknak sokunk számára meghatározó élménye a társadalmi önszervezôdés, a civil lét kereteinek kimunkálása, azoknak a közösségeknek a megteremtése, amelyek teret, lehetôséget adtak az új politikusok kiválasztódására, fiatal értelmiségiek politikussá válására. Ennek az új politikus nemzedéknek egyik jellegzetes képviselôje Pokorni Zoltán, a jelenlegi kormány oktatási minisztere, akinek életútja, sajátos „fejlôdésregénye" sűrítve mutatja meg azt, hogy milyen választások, értékváltások, olykor dilemmák megélése vezet el a politikusi felelôsségvállaláshoz. Ennek a fejlôdéstörténetnek a vázlatos felidézése nemcsak azért lehet érdekes mert közelebb visz az emberhez, a személyiséghez, hanem azért is, mert az életút, különösen az elmúlt évtized megélt élményei és felismerései meghatározzák s egyben magyarázzák is a mai politikusi törekvéseket.

Az Európai Utas 1999 februárjában beszélgetést készített Pokorni Zoltánnal arról, hogy az irodalom és a filozófia világában elmélyedô tanár hogyan válik politikussá, továbbá arról is, hogy ez az elôtörténet milyen módon tükrözôdik vissza a miniszter oktatásról, iskoláról való gondolkodásában, a magyar oktatás általa elképzelt jövôképében.

Egy személyiség megértése elképzelhetetlen annak a szellemi forrásvidéknek a feltérképezése nélkül, amely a gondolkodásmódot, a világszemléletet, az értékeket meghatározza. Melyek azok a szellemi élmények, amelyek kitörölhetetlenül beléd ivódtak, amelyek mindmáig ott munkálnak a tudatod mélyrétegeiben?

Gondolkodásmódomat nagyban befolyásolja az, hogy irodalom szakosként végeztem, de nyelvészetet is tanultam. Az irodalom befogadása nagy nyitottságot és empátiát igényelt, hiszen a különbözô művek nagyon eltérô idôben, korszakokban játszódnak, a hôsök különbözô gondolkodásmódokat testesítenek meg. Innen tehát a gondolati nyitottságra, a mások személyiségébe való belehelyezkedésre törekvés igénye. A nyelvészet pedig a kategorizálás, az elméleti rendteremtés szépsége iránt tett fogékonnyá. Az irodalom, a nyelvészet és persze másik szakom, a történelem mellett az egyetemi éveim alatt volt egy idôszak, amikor vonzott a filozófia is. Nagyon sok fiatal felnôtt életében fontos szakasz a filozófiára való rácsodálkozás. Az elmélyedés a filozófiában egy jellegzetes köldöknézô, önsajnáló bölcsész attitűd, amely állapoton én is átestem. Létezik azonban a filozófia felé fordulásnak egy másik indítéka is: összetettebbnek látni a világot, keresni, hogy abban mi a feladatunk. Egy alig félévnyi szenvelgô filozofálás után nagy indulattal vetettem magam a válaszokat keresô filozófiába. És rá kellett jönnöm, hogy a filozófia jelentôsebb teljesítményei nem akkor születtek, amikor a válaszokat keresték, hanem amikor az élet újabb kérdéseket tett fel. Húszas éveim elején ez fontos felismerés, ugyanakkor figyelmeztetés is volt számomra. Egyetemi éveim végén éppen Heidegger volt sokunk nagy szellemi kalandja. Számomra az élet kérdéseinek megválaszolásában akkor is, és azóta is az a fajta megközelítés adta, adja a legtöbb segítséget. Nem maga Heidegger, hanem az én Heidegger-olvasatom.

Miben segített akkoriban, a nyolcvanas években Heidegger?

Abban, hogy felismertem: nem kell elmenni az országból, nem kell feltétlenül más terepeket keresni, azt kell tökélyre vinni, ami adatott, abban kell megformálni magunkat. Ezt persze lehet egyfajta fatalizmusnak is nevezni, de nyilván akkor ez vonzó volt a számomra. Elfogadni az adott kereteket, s abban megpróbálni valamit tenni. Ez az elfogadás tett aztán lépésrôl lépésre elôbb lázongó fiatalemberré -- annak ellenére, hogy igazán persze nem lettem az --, majd ez tett aztán mozgalmi, szakszervezeti emberré, noha ez a szerep alkatilag meglehetôsen távol állt tôlem.

Említetted az irodalom iránti vonzódásodat. Melyek azok a művek, szerzôk, korszakok, amelyek valamiért különösen fontosak a számodra?

Néhány hónappal ezelôtt lehetôségem nyílt arra, hogy kedvenc költôimbôl, íróimból műsort készítsek a Korona Pódiumon. Egy egész napot szántam arra, hogy elôvegyem a régi könyveimet, és megnézzem, hogy hol a legpiszkosabb a papír, hol törik meg a könyvgerinc, mivel ezeken a lapokon találhatok rá a sokszor elolvasott részletekre. Így került be a műsorba nagy élményem a Kékszakállú herceg vára Balázs Bélától és persze Bartóktól, aztán Dosztojevszkij Félkegyelműjébôl egy részlet. Dosztojevszkijt kamaszkoromban kezdtem olvasni, majd utána módszeresen végigolvastam az egész életművét. Tolsztojjal is hasonló a helyzet. A műsor listájára felkerült Salinger Zabhegyezôje, XX. századi regények részletei, néhány novella. A költôk közül József Attila mellett, aki mindannyiunk nagy szerelme lehetett egy bizonyos életszakaszban, odakerült Szép Ernô és Kosztolányi Dezsô.

Vannak-e politikus személyiségek a magyar múltban, akik fontosak számodra?

Történésznek készültem, mindig is érdekeltek a történelmi személyiségek, különösen a szimbolikus figurák. Eötvös József, az egykori magyar kultuszminiszter, egyre inkább ilyennek tűnik számomra. Lenyűgözô személyiség. Azt szoktam – elsôsorban magamnak – mondani: bárki lesz is Magyarországon az oktatási miniszter, az a szó átvitt értelmében Eötvös székében ül, ami azonban nem azt kell jelentse, hogy „húzza ki" magát, mert ô milyen nagy ember lett, hanem hogy vegye komolyan a feladatát.

Mi az, ami megragadott Eötvösben?

Sok minden. Elsôsorban talán az az intellektuális tartás, amely végig kísérte a pályáját. Ezzel a tartással azonban nem párosult merevség, a korábbi gondolataihoz való görcsös ragaszkodás. Megcsinált két törvényt, az 1848-ast és az 1868-ast. Húsz év után nagyjából ugyanazokat a célokat akarta megvalósítani. A két törvény között eltelt évek alatt azonban nagyon sok minden megváltozott, s ennek megfelelôen saját magát is meg tudta haladni, saját gondolatait újra tudta értelmezni. Az embereknek általában egy gondolatuk van, mondják gyakorta. Cselekvéseikben ennek mutációit hajtják végre. Ez Eötvösre is igaz, de képes volt nyitott maradni, képes volt alkalmazkodni az idôközben megváltozott valósághoz. Felismerte, hogy az alapvetô célokat másként, más eszközökkel kellett 1848-ban megvalósítani, s másként 1868-ban. Kevesen képesek tekintetüket valóban az idôszerű célokra függeszteni, s nem ragaszkodni egy-egy megoldáshoz. Ez a sokat emlegetett következetesség és a feltételekhez való alkalmazkodás arányának művészete. Eötvösnek ez a vonása akkor tűnt számomra pozitívnak, követendô mintának, amikor az elmúlt négy-öt évben értelmiségi barátaim, továbbá újságírók nemegyszer elôszeretettel kérték rajtam számon azt, hogy bizonyos oktatáspolitikai problémákat illetôen miért változott az álláspontom az 1990-ben vagy éppen 1992--93-ban megfogalmazottakhoz képest. Végtére is ez a fajta számonkérés helyén való, de éppen Eötvöst példának tekintve azt gondolom, hogy nem az eszközökhöz, hanem a célokhoz való hűséget, állandóságot kell számon kérni.

Hogyan lesz egy történésznek készülô, az irodalommal elkötelezôdô, filozófia iránt érdeklôdô, jellegzetesen értelmiségi pályára predesztinált és szocializált fiatalemberbôl a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének harcos ügyvivôje, ellenzéki politikus?

Nem az engem alapvetôen meghatározó gondolati háttér, hanem egy élethelyzet vitt ebbe az irányba. Akkor lettem a közügyekre nyitott felnôtt, amikor ez azonos volt az ellenzékiséggel. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a nyolcvanas évek utolsó harmadában fiatal ember voltam, nem volt családom, akit el kellett tartanom, nem kellett hazamennem nevelni a gyerekeimet. A politizálás tehát nem járt kockázattal a számomra. Jóllehet a szüleim, fôleg édesanyám féltettek. „Le fognak csukni fiam" –mondogatta édesanyám.

Fiatal tanárként tanítottam a Toldi Gimnáziumban. Az elsô egy-két év nagyon nagy terhelés egy fiatal tanár számára, mivel ilyenkor tanulja meg, hogy miként kell tanítani azt, amit az egyetemen megtanult. Éppen akkor jutottam túl ezen az idôszakon, amikor a nyolcvanas évek végén mindenki klubot, egyesületet, majd késôbb pártot alakított. Rám az újdonság erejével hatott, hogy lehet úgy közösségben dolgozni, hogy ez nem jelent semmilyen szempontból kényszert a számomra, hogy nem kell képmutatónak, karrieristának lennem. Amikor gimnazista, egyetemista voltam, akkor azokat, az egyébként jópofa fiúkat és lányokat, akik valamely közösségben nyüzsögtek, mindig egy kicsit gyanakvással fogadtam: biztos valamiért „nyomulnak", valamit akarnak. Majd belépnek a pártba, jó tanszéki álláshoz jutnak, s aztán egyszer ôk lesznek a tanszékvezetôk. Mindig egyfajta erkölcsi távolságtartással kezeltem ezeket a figurákat, az egész mozgalmat. Azt mondtam magamnak: nem kell ebben részt venni, persze akinek jó ez, az csinálja. Nekem maradjon meg az, ami az enyém: az irodalom, a filmek, a filozófiatörténet.

Azért volt elementáris élmény számomra a nyolcvanas évek utolsó harmada, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének megalakulása, mert megéltem, hogy egy mozgalmi közösség magától is létre tud jönni, úgy, hogy nincs mögötte, fölötte hivatalos gyámkodás, hanem azt valóban belsô felismerésük alapján, az addig kiszolgáltatott emberek, tanárok teremtik meg. Ez az élmény egyszerűen lenyűgözött, és a mai napig fogva tart. Voltak más, mindmáig ható élményeim is. Felismertem, milyen csodálatos dolog, ha az emberben a nálánál idôsebb kollégák bíznak, milyen nagyszerű az, ha ugyanúgy gondolkodom fontos szakmai, érdekvédelmi kérdésekrôl, mint a hetven éves, tudományos fokozattal rendelkezô tanárpéldakép. S az végképp magával ragadott, hogy ezek az idôsebb emberek engem, a huszonévest, elfogadnak képviselôjükként. Valószínűleg azért volt ez számomra ennyire megkapó élmény, mivel addig egy generációs szempontból is erôsen hierarchizált magyar társadalomban éltem. Rádöbbentem, hogy milyen nagy dolog apró eredményeket elérni a párttitkárokkal, tanácsi osztályvezetôkkel folytatott vitákban, harcokban. Új volt számomra a politizálás, az, hogy miként kell a politikai vitákban lassan elôrehaladni, miként lehet óvatosan eredményt elérni, úgy, hogy közben sohasem lépünk vissza. Ez az érzelmi élmény is hozzájárult ahhoz, hogy vállaljam a politizálást, hogy szakszervezeti vezetô legyek.

Évtizednyi magányosság, szűk baráti körben gondolkodás után megtapasztaltam, hogy mit jelent a magunk építette közösségben élni, felelôsséget vállalni, felelôsséggel tartozni. Rádöbbentem, hogy ez milyen elemi szükséglete az embernek, s egyben azt is felismertem, hogy milyen károkat okozott a megelôzô évtizedekben ezeknek a közösségeknek az erôszakos szétrombolása. Ma már látom, hogy a kezdeti eufória után milyen lassan, milyen kínnal-keservvel történik ennek a civilszférának az újraépítése. A rendszerváltó értelmiség naiv tévedése volt az, hogy elegendô csak eltakarítani a fejünk felôl a merev struktúrákat, s akkor majd a tôrôl gyorsan kihajt, kivirágzik a civiltársadalom. Sajnos ma már tudjuk, hogy nem hajt ki magától, a szerves fejlôdéshez évek, évtizedek kellenek.

A PDSZ-ben töltött éveidre vonatkozó emlékeimet felidézve úgy tűnik, hogy a politika közelébe kerülésed, politizáló emberré válásod nem okozott konfliktust az értelmiségi ember számára. Sôt, a szakszervezeti vezetôként fellépô Pokorni Zoltán néhány más személyiséggel együtt sokak szemében az értelmiségi politizálás egyik megtestesítôje lett. Ez a közösségi élményt átélô, a nálánál idôsebb tanárgenerációk bizalmát élvezô fiatalember miért fogadta el 1993-ban a Fidesz felkérését? Miért váltotta fel az önmaga is teremtette szabad közösséget a másfajta politikai stílust, a másfajta fegyelmet követelô „párttal"?

A szakmai érdekképviselet is követelt fegyelmet. Több ezer ember bizalma ott is arra kötelezett, hogy az ô érdekeiket fogalmazzam meg, úgy, ahogyan azt a vezetô testületekben eldöntöttük. Amint utaltam rá, az elsô idôszakban nagy intellektuális kihívást s egyszersmind élményt jelentettek a pedagógusok szakmai érdekképviseletéhez kapcsolódó viták. Ez elsôsorban a PDSZ-nek a korábbi szakszervezeti mozgalomtól alapvetôen eltérô szemléletébôl, stratégiájából következett. Mi az indulásunktól kezdve hangsúlyoztuk, hogy nemcsak az érdekvédelmet tekintjük a feladatunknak, hanem szakmai, oktatáspolitikai kérdésekben is véleményt akarunk nyilvánítani. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ebben az idôszakban a PDSZ egyik vezetôjeként dolgozhattam, mivel ebben a közegben tanultam meg az oktatásról gondolkodni. Itt tanultam meg, hogy a legfontosabb politikai erény a realitásérzék. Nagyon jó, ha valaki messzire tekintô és kiváló stratégiákat állít fel a jövô évezredre vonatkozóan. Ha mindez azonban nem támaszkodik a valóságra, akkor lehetetlen a stratégia mindennapi hatásait modellezni, elôre látni, akkor a tervek könnyen fantazmagóriákká válhatnak. Ezért is gondolom, hogy a politikusnak a filozófussal, a teoretikus álmodozó tudóssal szemben egyik legfontosabb erénye, hogy az elképzeléseket mindig ütköztesse a valósággal.

Igazában mi, akik elkezdtük ezt a lengyel Szolidaritásra emlékeztetô, alapvetôen antikommunista – bár kommunistákat is befogadó – szakszervezeti mozgalmat, mindig is politizálni szerettünk. Volt 1988-ban egy emlékezetes, a pedagógus túlóradíjak 20 százalékos emelését követelô akciónk, amelyben az érdekvédelmi törekvésben a politikai ütközés volt az igazi cél. Egy szakszervezeti akción keresztül üzentünk az akkori politikai hatalomnak. Mint ahogy politikai üzenet volt az is, amikor felléptünk a kötelezô hazafias nevelés vagy a kötelezô orosz nyelvoktatás ellen. Az 1989-es, a rendszerváltás kereteit kialakító, háromoldalú tárgyalásokon épp ez a törekvés ültetett bennünket a független szakszervezetek képviselôjeként az ellenzéki oldalra, s nem a harmadik oldalra, az MSZOSZ, a Hazafias Népfront és a Nôtanács mellé.

Számomra a PDSZ egy tanulási folyamat volt, a politika egyfajta mesterségének iskolája. Alapvetôen azt próbáltam megtanulni, hogy miként lehet az általam képviselt több ezer tanár érdekeit és az általam is kívánatosnak tartott, akkor éppen formálódó oktatáspolitikai célokat harmonizálni. Hosszú távon nem került a kétféle érdek konfliktusba, de rövid távon elôfordult ilyen helyzet. A kilencvenes évek elején egyre többször éltem meg azt, hogy amit társadalompolitikailag jónak gondolok a szülôk, a diákok szempontjából, az ellentétben áll a pedagógusok közvetlen, rövid távú érdekeivel. Jellegzetesen ilyen probléma volt például az iskolarendszer sokszínűbbé válása kapcsán az újonnan megjelent hat- és nyolcosztályos gimnáziumok megítélésének az ügye. Viszonylag hamar nyilvánvalóvá lett, hogy társadalompolitikailag nem kívánatos az ezekkel az iskolatípusokkal szükségszerűen együtt járó korai szelekció, ugyanakkor az ezekben az iskolában tanító kiváló tanárok szakmai érdeke ezen iskolák létezése. Ezekben a sajátos konfliktusokban lehetett úgy gondolkodni, hogy meggyôzöm a kollégáimat arról, hogy cselekedjenek érdekeik ellenében, a hosszabb távú társadalmi céloknak megfelelôen, de ez nem szakszervezeti szerep, hanem társadalompolitikusi, oktatáspolitikusi. Ennek ellenére én ezt tettem, éveken keresztül gyôzködtem pedagógus barátaimat, hogy nem kell korábbra, tíz–tizenkét éves korra elôrehozni a szelekciót. Még akkor sem, ha egy ilyen lefelé terjeszkedô iskolaszerkezet garantáltabb kenyérkeresetet biztosít a középfokon tanító tanárok számára. Érveltem, hogy ezt miért nem szabad megtenni, azért, mert rossz a gyerekeknek, rossz a szülôknek, s hosszú távon rossz az országnak: növeli az amúgy is jelentôs művelôdési egyenlôtlenségeket.

S elfogadták ezt az érdekeik ellen való érvelést?

Csak elhitték, de sokan közülük nem gyôzôdtek meg az érvelésem igazáról. Látnom kellett, hogy azért hisznek nekem, mert bíznak bennem. Valójában ebben az esetben, s több más hasonló probléma kapcsán is, kicsit visszaéltem az engem megválasztó, támogató pedagógusok bizalmával, mivel ezt a bizalmat egzisztenciális érdekeik védelmére kaptam tôlük s nem társadalompolitikai célok képviseletére. Ezt az ellentmondást egy ideig fel tudtam oldani, de éreztem: elôbb-utóbb el kell döntenem, mit csinálok. Annak a bizalomnak felelek-e meg, amit a nyolcszáz lelkes kis falu pedagógusa vet belém, mert azt gondolja, hogy majd megvédem ôt a basáskodó polgármesterrel vagy éppen a vele nem törôdô államigazgatási apparátussal szemben, vagy azzal foglalkozom, hogy a nagy rendszernek, a magyar közoktatásnak melyek lehetnek a jó stratégiai céljai. Sajnos ezek a nagy célok nem mindig harmonizálhatóak a napi érdekekkel. Abban mindenki könnyen meg tud állapodni, hogy mi legyen a kívánatos műveltségeszmény 2011-ben, de hogy holnap mi legyen, abban kevésbé tudunk konszenzusra jutni. Ebben a vívódó, dilemmákkal terhes állapotban ért Orbán Viktor felkérése arra, hogy vállaljam el a Fidesz oktatáspolitikai csoportjának vezetését. Nehéz volt a döntés. Nem volt számomra ismeretlen a Fidesz, hiszen oktatáspolitikai kérdésekben politikusaik gyakran kértek tanácsot tôlünk mint nagy hangú szak