Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. A kiadó euroszámláján minden adományt köszönettel fogadunk: SC Kalauz SRL, Banca Transilvania, Cluj, cont:RO70BTRL01304202941257XX, cod SWITT BTRLRO 22, Románia.

Romániai olvasóink havi 8 lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban (3

hónapra 24 lej, hat hónapra 48 lej), egyévi előfizetés 80 lej.

Külföldre (bárhová) három hónapra az előfizetés díja 15 euró, egy évre 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Az ellenzék nélkül maradt, és egyes vélemények szerint alapszabályzat-ellenesen több mint duplájára felduzzasztott, szavazóképes küldöttgyűlés késő este gond nélkül újraválasztotta Szász Jenőt a pártelnöki tisztségébe. Miután az est folyamán kiderült, hogy a kivonuló ellenzék nem hajlandó visszatérni az ülésterembe, és Gergely Balázs a közgyűlés törvénytelenségeire hivatkozva bejelentette, hogy nem jelölteti magát elnöknek, a demokratikus játékszabályok látszatát keltve, Szász Jenő munkatársai saját "ellenfelet" kreáltak az elnök számára, hogy az MPP elnöke ne egyedül, hanem versenytárs „ellenében” nyerhessen. A közgyűlés a nyolc alelnök személyéről is döntött, akikből hat a három székely megyét képviseli, kettő pedig Kolozs és Szatmár megye színeiben fog felelni a párt Székelyföldön kívüli régióiért.

Oláh Aranka és a Kormorán együttes hangulatos dalai jelentették az MPP I. Országos Tanácsának a nyitányát, ahol elhangzott a magyar és a székely himnusz is, majd MPP-politikusok és meghívott vendégek köszöntői következtek. Szász Jenő Wass-Akarat díjakat adományozott az MPP több megyei, városi és községi szervezetének, akik jó eredményeket értek el a pártépítésben. A két felszólaló magyarországi vendég, Kövér László, a Fidesz vezetőpolitikusa és Bayer Zsolt, a Magyar Hírlap publicistája az MPP pártépítési törekvéseit párhuzamba állította a Fidesz pályafutásával, jelezve, hogy hasonló ellenféllel, ellenséggel kell mindkettőjüknek megküzdenie: Magyarországon a Fidesznek a Magyar Szocialista Párttal, az MPP-nek pedig az RMDSZ-szel. Tőkés László üzenetben üdvözölte a kongresszus résztvevőit, hangsúlyozva, hogy az RMDSZ-szel folytatott párbeszédében az az elv vezérelte, hogy helyzetbe hozza a pártot. Volt, aki ezt bekiabálással és füttyel „méltányolta”.

A több mint két órás ünnepi műsor után azonban hamarosan felszínre kerültek a pártban lappangó nézeteltérések. Mint ismeretes, Szász Jenő ellenzékeként egyre nagyobb sajtópublicitást kapó több megyei szervezet képviselője heteken át abban reménykedett, hogy Csinta Samu az MPP háromszéki szervezetének ügyvezető elnöke sikerrel kecsegtető ellenfele lehet Szász Jenőnek, akit diktatórikus vezetéssel és a hatalomhoz kézzel-lábbal történő kapaszkodással vádoltak. Csinta Samu azonban máig tisztázatlan körülmények között, az utolsó száz méteren visszalépett, ami nagy zavart keltett az ellenzék táborában. Ahogyan az egyik ellenzéki képviselő kérdésemre megjegyezte, Csinta a cserbenhagyásos gázolás esetét követte el párttársaival szemben. Így történt meg, hogy Gergely Balázs a közgyűlés előtti 48 órában jelentette be jelölését több ellenzéki párttársa unszolására, noha tudni lehetett, hogy előzetes felkészülés és lobbi nélkül nincs esélye Szász Jenővel szemben.

A munkaülés kezdetén Csinta Samu be akarta jelenteni program-módosító javaslatát, ami abból állt volna, hogy a közgyűlés csak alapszabályzat-módosítással foglalkozzon, és a tisztújítást egy hat hónappal későbbi dátumra halassza. Bejelentését azonban nem tehette meg idejében: a párt elnöke közben megszavaztatta a saját programjavaslatát, így Csinta későbbi bejelentése már ügyefogyottá vált.

Az idegek harca a szavazás kapcsán benyújtott módosító indítvánnyal kezdődött, ugyanis Szász Jenő és köre nehezen megmagyarázható indokból azt javasolta, hogy ne csupán a párt alapszabályzata szerint szavazati joggal jelen levő 144 küldött vehessen részt aktívan, szavazati joggal a közgyűlés munkálataiban, hanem minden meghívott is kaphasson szavazati jogot. Magyarán a küldöttek létszámát egy tollvonással emeljék meg további 281 személlyel, tehát minden meghívott szavazhasson. A pártok háza táján eddig ismeretlen módszert nem fogadta egyöntetű lelkesedés.

Elsőként Nagy István Arad megyei küldött osztotta meg aggályait a szervezőkkel a szavazás kapcsán, jelezve: a sötét és világoszöld kártyával részt vevő küldöttek, illetve meghívottak szavazati jogát ellenőrizni kell. Erre az volt az egyik alelnök válasza, hogy majd vigyázni fognak rá. Kiderült azonban, hogy ezt az alelnök sem gondolta komolyan, hiszen szándékos volt a kártyák színválasztása, a kétféle résztvevő keverése, végső soron pedig az alapszabályzat előírásainak áthágása. Innen már nem volt visszaút egyik fél számára sem. Hiába szóltak hozzá tucatnyian Bihartól Aradig, és Gyergyótól Háromszékig, hogy be kell tartani az alapszabály törvényességét, ezekre a felvetésekre az elnökség részéről azonnali válaszok érkeztek: mindez törvényes, és minden tanácsosnak, községi elnöknek, bárkinek joga lehet szavazni, ha "a mögötte támogatottság áll". Lengyel György Bihar megyei MPP-elnök elképedve mondotta, hogy akkor felesleges volt az udvarhelyi iroda által szorgalmazott közgyűlések megtartása, amelyeken a szavazásra jogosult küldötteket kiválasztották. Árus Zsolt volt országos alelnök, gyergyói küldött több alkalommal is szóvá tette, hogy ebből a törvénytelen procedúrából a párt vesztesen kerülhet ki, hiszen könnyen megeshet, hogy lesznek, akik a bíróságon keresik majd igazukat.

A hosszú perceken át tartó, a párt küldöttgyűlésének a törvényességét megkérdőjelező vita akkor ért véget, amikor a tucatnyi felszólalás ellenére maga a pártelnök, Szász Jenő vette kézbe a szavazás menetét, és megszavaztatta eredeti elképzelését. Ekkor Gergely Balázs bejelentette, hogy visszalép az elnöki megmérettetéstől, mert törvénytelennek tartja az egész közgyűlést, és arra szólította fel a munkamódszerrel egyet nem értő küldötteket, hagyják el a termet. A többség hurrogása közepette kb. negyven személy hagyta el a termet, ezek zöme szavazati joggal rendelkező küldött. Innentől kezdve már csak egyetlen ellenzéki, Árus Zsolt maradt a teremben, aki bejelentette: ő többé nem fog szavazni, de aktívan részt vesz a küldöttgyűlés munkájában, és szót emel minden alapszabályzattal ellenkező elhajlás ellen.

Szünet után a résztvevők a Szász Jenő csapata által benyújtott alapszabályzat-módosító javaslatokat szavazták meg, majd sor került a tisztújításra. A régi csapatból a régi elnökségben az eredeti hét személyből megmaradt három elnökségi tag, és további négy új jelölt kapott alelnöki tisztséget, közöttük Simon Csaba Kolozsvárról, Hegedül Pál Szatmárról és Bálint József Háromszékről

A késő este megtartott választás nyomán Szász Jenő 256 szavazatot kapott a leadott 289-ből, ellenjelöltjére, az ákosfalvi Bartha Jenőre 29-en szavaztak. Bartha Jenő jelöléséről különben nem lehetett tudni hivatalosan: rossz nyelvek szerint jelölését azért találták ki, hogy a párt elnöke, Szász Jenő kényelmesen, kockázatok nélkül meg tudjon méretkezni valakivel.

A szavazás után Szász Jenő újságírói kérdésre válaszolva, azt mondta: mintegy 20-30 elégedetlen hagyta el a termet. Az ülés elején regisztrált 425 küldöttből azonban 289 élt szavazati jogával az ülés végén.

A kivonult ellenzéki tagok még az est folyamán egyeztettek Gyergyószentmiklóson, és a sajtó képviselőinek azt ígérték, hogy a jövő héten döntenek további lépéseikről. Egyes vélemények szerint az sem kizárt, hogy a bíróságon támadják meg a közgyűlés általuk törvénytelennek ítélt döntéseit.

Mit kíván az erdélyi magyar ifjúság?

1. Versenyképes magyar oktatást bölcsődétől egyetemig! Erős magyar egyetemi diákképviseletet!
2. Véleménynyilvánítási jogot a diákoknak az iskolák döntéshozatalában! Színvonalas középiskolai szakoktatást!
3. Önálló állami magyar egyetemet!
4. Itthonmaradást ösztönző, pozitív jövőképet, gazdasági jólétet biztosító közösségi képviseletet!
5. Fejlődő karrierlehetőséget, munkahelyteremtést és a lakásgondok megoldását!
6. A nemzetiségi arányok megváltoztatására irányuló államhatalmi intézkedések leállítását!
7. A román hatóságok és szélsőséges szervezetek magyarellenes megnyilvánulásainak megszüntetését!
8. Teljes körű önredelkezést az erdélyi magyar nemzeti közösség számára! Területi és kulturális autonómiát!
9. A magyar nyelv használatát az állami intézményekben!
10. Az elkobzott egyházi javak teljeskörű visszaszolgáltatását!
11. Méltóságteljes és békés ünneplési lehetőség biztosítását nemzeti ünnepeink alkalmából!
12. Egységes Kárpát-medencét! Erős nemzetet! Közösségi magyar felelősségvállalást!

Kolozsvár, 2009. március 15.

A 12 pont szerzői: Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), Kolozsvári Ifjúsági Fórum (KIFOR), Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), Kolozs Megyei Magyar Diáktanács (KMDT), Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) valamint az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ), Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ).

Ha tudnák, hogy 1848-49-ünk legalább annyira szól a román szabadságról, mint a magyarról. Ha tudnák, hogy '48-ban a magyar kormány és országgyűlés úgy biztosított egyenlő jogot az állam valamennyi polgárának, hogy a nemesség évszázadokon át védelmezett jogairól, a nem román nemzetiségek szintén százados előjogaikról mondtak le. Ha tudnák, hogy '48-ban (tizenhat évvel a román fejedelemségek előtt járva) szabadították fel a jobbágyságot, melynek 80%-a román nemzetiségű volt, s ennek következtében a szabaddá lett jobbágyok minden fizetési kötelezettség nélkül jutottak 920 000 hektár föld birtokába. Ha tudnák, hogy az unióbizottság '48-as javaslata és a '49-es, a legteljesebb szabadelvűség jegyében fogant nemzetiségi törvény az első – mai szóval – kisebbségi jogokat védő törvény volt Közép-Európában, ahol ez akkortájt még ismeretlen fogalom volt. Ha tudnák, hogy a törvénytervezetet akkor terjesztették be, mikor a magyarok ellen harcoló szerb és román csapatok többsége már megadta magát... Ha tudnák azt, hogy a jobbágyfel-szabadítás Erdélyben méltán nevezhető a románság felszabadításának és honfoglalásának...

Nos, ha mindezt tudnák a Hollywoodot megszégyenítő dákoromán történetíráson felnevelt fiatalok, akiknek – mai szavakkal – gazdasági és politikai menekültként vagy vendégmunkásként hazánkba érkező, majd a kedvező körülmények közepette derekasan sokasodó őseik úgy hálálták meg befogadásukat, és a nekik adott jogokat, hogy mindannyiszor szembeszálltak a magyar nemzettel és állammal, amikor csak erre lehetőségük volt, szóval ha mindezt tudnák a büszke román ifjak, talán nem üldöznék Erdély fővárosában a számukra szabadságot hozó zászlót.

Talán nem kiáltanának halált ránk, amikor azt kérjük, amit ők követeltek '48–49-ben – például autonómiát, vagy olyasmit, amit éppen ők vettek el tőlünk: egyetemet, nyelvhasználatot, szabadságot.

S talán nem őrjöngenének, ha mindezt értenék is. Ha megértenék, hogy a magyar szabadság úgy bontakozott ki, hogy nem elvett, hanem adott.

A magyarság most kér. Nem a másét, csak azt, ami az övé volt, ami jár neki.

A román ifjaknak végre meg kellene érteniük, hogy a magyar szabadság nem irányul senki ellen, csak az ellen, ami minden szabadságot béklyóba fog, és ez az elnyomás.

Nem vagyok a kollektív bűnösség híve, senki nem Isten, hogy népeket és nemzedékeket büntessen, ezért nem tudok mit kezdeni azokkal a falfirkákkal sem, melyekkel újabban Kolozsváron lépten-nyomon találkozhatunk. „Halált a cigányokra” – olvashattuk nem egy épület tűzfalán. A hatóságok viszonylag gyorsan intézkedtek, hamar levakarták az uszító szövegeket. Ennél jóval hosszabb ideig maradt a „halál a magyarokra” szlogen például a központi posta falán.

Tavaly decemberben, ahogyan lapunkban is jeleztük, egy magyar könyvesbolt tulajdonosa sorozatos zaklatásnak volt kitéve, mivel egy vásáron Wass Albert könyveit árusította. Az ügy ezzel nem ért véget, nem sokkal ezután az üzlet falára ismeretlenek Avram Iancu képmását festették. A tettes vagy tettesek nem kerültek elő (ez idáig senkit nem is érdekelt az ügy), a falról a mai napig a román vezér köszönt a bolt látogatóira. Véletlenül éppen az ominózus képmás előtt ütköztem bele egy volt nagy-romániás városi tanácsosba. Mutatom neki a „művet", azonnal – a támadás a legjobb védekezés alapon – nekem szegezte a kérdést: honnan tudja, hogy nem a maga fajtájának diverziója? Nem tudom, hány boldogtalan magyar ember kezd, valamilyen belső meggyőződésből, Avram Iancu képmást fabrikálni, és ki az, aki, hirtelen felindulásában, képes őket heccből felmázolni a falakra. Értelmesebbnél értelmesebb felszólításokat is olvashatunk a forradalmár képe alatt: „Erdély a miénk!” (miért, kié?), „A harcot folytatjuk” (melyiket?) és így tovább.

Magyar diákok fáklyás felvonulást terveztek a városban március 15. tiszteletére. A román ifjak „Új jobb” elnevezésű mozgalma bejelentette, ellentüntetést szervez. Ha valahogy megúsztuk baj nélkül Márton Áron püspök szobrának avatását, miért ne csapnánk össze a nemzeti ünnepünkön? (Emlékeztetőül: tavaly ilyenkor jól el is agyabugyáltak egy magyar fiatalt a román nemzetféltők!). A város vezetése hatalmas dillemában lehet, hiszen hol engedélyezi a fasiszta ellenszervezkedést, hol lefújja azt, hol pedig – egy kalap alá véve az ünneplőket és a botránykeltőket – minden megmozdulást betilt.

A Magyar Köztársaság elnökével a román hatóságok úgy bántak, mint egy jobb hírű, nemzetközileg körözött terroristával. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, Sólyom Lászlónak megengedik-e, hogy betegye a lábát egységes és oszthatatlan hazánk területére. (Azt azonban hallottam, amikor a román közlekedési miniszter lekezelően annyit mondott: ha valaki repülővel érkezik, annak sok problémája lehet). Csodálatra méltó az elnök úr kitartása és kompromisszum kézsége, ő talán gyalog is ellátogatna a székelyföldre, hogy emeltebbé tegye jelenlétével az ünnepet. Ha nem nyomná a román partner vállát a marasti-i legenda szelleme: „pe aici nu se trece!” (Itt nem mentek át!). Mert övék az ország, a hatalom és a dicsőség, ámen…

A XXI század elején, amikor Románia Európa Uniós tagország, amikor sokan más nyelvterületeken keresik a megélhetést, amikor szeretnénk hinni, hogy mi is egy civilizált világ részesei vagyunk, már-már viccbe illő (és mégsem az) az a vehemencia, mellyel egy román nemzetiségű hölgy (?) támadt két magyarul beszélő asszonyra, egy eszperantó összejövetelen. Lassan szégyellem leírni: ez is a „multikulturális” Kolozsváron történt.

Igaz, hogy Funar és társai eltűntek a politikai palettáról, ám szellemi örökségük tovább él azokban, akik világtalan létükre vakokra bízták a vezetést, akik a fától nem látják az erdőt.

Pedig a mai világ erdeében minden egyes – most még talán zsenge – fa, más-más nyelven szólal meg. Ez pedig a kölcsönös tisztelet, elismerés, megbecsülés és tolerancia hangja kell legyen.

Jakab Antal Kilyénfalván született Jakab Antal és György Rozália gyermekeként. Szülei nem féltek a gyermekáldástól. Előtte három leány, születése után még három gyermek született. Egy súlyos járványos betegség következtében azonban egy hét alatt három gyermeküket temették el. A kis Antal is csak úgy kerülte el a halálos kórt, hogy nagyanyja magával vitte az erdőbe. Az elemi iskolát Kilyénfalván végezte, majd Gyergyószentmiklósra járt gimnáziumba, kezdetben gyalog, majd kerékpárral. Az érettségi sem zajlott nehézségek nélkül. Az akkori román tanügyi rendelet szerint a tanulók 40 %-át el kellett buktatni, s ez rendszerint a magyar származású diákokból került ki. Néhai Jakab László kanonok vallomása szerint a csíkszeredai gimnáziumban néhány évig csak egyetlen magyar diákot engedtek át a vizsgán. Ezért az előbb említett Jakab Lászlóval együtt Déván, román nyelvű gimnáziumban érettségizett. 1929 őszén kérte felvételét a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolába, ahol megkezdte teológiai tanulmányait. A székely diák vasszorgalommal tanult, s szerette a lelki életet. 1934. június 29-én szentelték pappá a gyulafehérvári székesegyházban. Ditrói káplán, majd Gyulafehérváron káplán és zárdalelkész. 1936-ban került Kolozsvárra, ahol a Szent Mihály templom káplánja lett. Plébánosa, Márton Áron itt figyelt fel lelkiismeretességére és szorgalmára a lelkipásztori munkában. 1939-42 között a római Pápai Magyar Intézet bentlakója. Megszerezte a doktori címet, majd Kolozsváron levéltáros, jegyző és püspöki titkár Sándor Imre püspöki helytartó mellett. 1946-tól a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanára.

Az üldözések kora

Tizenkét évet, hat hónapot és 23 napot töltött rabságban. A fennmaradásért vívott néhány év után következett az üldözések kora. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt. Ez a sors várt a titkos ordináriusokra: Sándor Imrére, Jakab Antalra, Boga Alajosra, Gajdátsy Bélára is. Jakab Antalt 1951. augusztus 24-én tartóztatták le, és megkezdődött a 13 esztendeig tartó szenvedések és megaláztatások sora, a súlyos börtönévek. Vállalta a kereszthordozást, de nem tüntetett vele. 1964. április 16-án szabadult. Tizenkét évet, hét hónapot, és 23 napot töltött rabságban. Sokat éhezett, verték, vallatták, de hűségét megtörni, hitét elvenni nem tudták. Szabadulása után egy esztendeig bujdosó pap, majd Görgényszentimrén, Búzásbesenyőn, Kerelőszentpálon plébános. Innen hívta vissza püspöke Gyulafehérvárra és nevezte ki az egyházjog tanárává.

1971. december 23-án segédpüspökké nevezte ki a Szentszék, utódlási joggal. VI. Pál pápa szentelte püspökké Rómában 1972. február 12-én. 1980. április 2-ig segédpüspök Márton Áron mellett, majd 1990. március 14-i visszavonulásáig megyéspüspökként szolgálta Istent, egyházát és népét. Márton Áron méltó utóda és az egyházmegye nagy püspöke lett. 1993. május 5-én hunyt el. Teste a gyulafehérvári székesegyház kriptájában pihen.

Püspöki jelmondata: Dominus meus et Deus meus, vagyis Én Uram, Én Istenem.

Nem testi szemmel, hanem Isten szemével látott – mutatott rá előadásában Kolumbán Csilla.

A rangos előadók között szerepelt Vencser László, volt teológiai tanár Linzből, Rokaly József gimnáziumi tanár, Csíki Dénes pápai káplán, kanonok, Hajdu Gyula pápai prelátus, kanonok, Borsos Géza, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke, valamint Tempfli Imre lelkész, történész Stuttgartból.

Házkutatás a Püspöki Palotában

Az e korról szóló bukaresti titkos dossziéból, melyből egy izgalmas, szinte krimibe illő momentumot ismertetett Tempfli Imre, megtudható: a Securitate házkutatást hajtott végre 35 elvtárs bevonásával, s az éjszaka leple alatt „megszállták” a gyulafehérvári püspöki palotát 1950 májusában. A helyrajzi terv elkészítése után megállapították, két kapun lehet behatolni a palotába, ahol a kapus beszervezett ember. A Securitate iratai szerint a 35 elvtárs vatikáni utasításokat, papok szerelmes leveleit, pornót, valamint valutát kerestek. Három elvtársnő a női lakósokat motozta meg. A házkutatás hajnali 6 órakor ért véget, se fegyvert, se robbanószert, se más kompromittáló anyagot nem találtak. Boga Alajost Bukarestbe vitték, aki „úgy reszketett, mint a nyárfalevél” – áll a titkos jelentésben. Jakab Antal letartóztatásának körülményei egyelőre ismeretlenek.

Az ünnepség csúcspontja a szoboravató

– A papságtól a vértanúságig vezetett Jakab Antal sorsa, élő tanú, vértanú, aki Krisztus követése során megtapasztalta a szenvedéssel teli életet Isten dicsőségére és az emberek későbbi szolgálatára – mondta az ünnepi szentmisén Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. Püspökké szentelésének körülményeiről elmondta: „A román államhatalom nem engedélyezte Jakab Antal Erdélyben történő püspökké szentelését, mert magyar megmozdulástól tartottak, ezért Jakab Antalt Rómában szentelték püspökké. Jakubinyi érsek rámutatott: noha Jakab Antal felkérte társszentelőnek Márton Áront, ő ezt a kérést elutasította, ezzel fejezve ki ellenérzését a román diktatórikus hatalommal szemben. A Jakab Antal emlékmisén részt vettek a gyergyói medencében szolgáló paptestvérek.

Szent Ambrus gondolatát idézte Tamás József segédpüspök a kilyénfalvi templomkertben tartott szoboravatón, ahol megállapította: „A gonosz állam céltáblája a szabadság és a vallás. Ám Erdélyben a gonosz uralmának idején is kiváló emberekkel, papokkal ajándékozta meg népét a Jóisten. Egyikük volt Jakab Antal, aki szenvedéssel teli életével védte népét. E kiváló emberek talpig állták a gonoszság sarát. Ám jogainkért való küzdelmeinknek ma sincs vége” – hangsúlyozta Tamás József.

Borsos Géza, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke által kezdeményezett, és Gyergyóújfalu Község Önkormányzatával közösen állíttatott Jakab Antal mellszobrot Dóczi András csíkszeredai szobrászművész alkotta kilyénfalvi andezit kőből. Borsos Géza beszédében utalt rá: egy erős hitű, életét hite és népe szolgálatába állító nagy egyéniség emléke előtt tisztelgünk. Gyergyókilyénfalva és egész Gyergyószék népének ezúttal van oka az ünneplésre – fogalmazott. „Mindannyian büszkén vagyunk, és szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz Istennek tetsző dolgot cselekszünk! Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nem csak Jakab Antal emlékének, hanem azon értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit Jakab Antal képviselt, megvalósított és közösségünket gazdagította” – emelte ki beszédében, majd így folytatta: A szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz a szobor emlékeztet, és késztet is mindarra, amiért Jakab Antal küzdött. A szobor emlékeztet és üzen, lelke van! A gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása… A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben, Linz, Csomafalva, New Jersey, Kiskunhalas, Budapest, Marosvásárhely, Nehoiu, Gyergyószentmiklós, Újfalu, Tekerőpatak és Kilyénfalván át. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk!

Végezetül a Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című könyv bemutatójára került sor, valamint kísérő rendezvényként a néhai püspök életét bemutató vándorkiállítást Borka Ernő marosfői plébános nyitotta meg. A vándorkiállítás későbbi helyszínei: Ditró, Gyergyószentmiklós, Búzásbesenyő, Kolozsvár és Gyulafehérvár. A vándorkiállítás 2009. december 31-ig tekinthető meg valamelyik helyszínen. A Kairosz Kiadó gondozásában megjelent kötet két szerzője, valamint a Jakab Antal ünnepségsorozat két lelkes megálmodója és szervezője: Vencser László, aki 3 esztendeig tanítványa, majd 16 esztendeig munkatársa lehetett a gyulafehérvári egyházmegye püspökének, valamint Varga Gabriella újságíró, aki egyben a rendezvénysorozat háziasszonya is volt. Kettejük áldozatos munkája, valamint Gyergyóújfalu Község Önkormányzata, Egyed József polgármester támogató figyelme, a budapesti Határtalanul Alapítvány, és a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány hathatós támogatása kellett a sikeres megvalósuláshoz. Mint ismeretes, a Gyergyóditróban született Vencser tanár úrnak, linzi egyházi vezetőnek köszönhető, hogy Csíksomlyón áll a Jakab Antal Tanulmányi Ház.

E cikk szerzője, aki jelen lehetett a Jakab Antal-centenárium ünnepi eseménysorozatán, s láthatta a zsúfolásig megtelt kilyénfalvi kultúrotthont, a templomot, és templomkertet, bátran kijelentheti: néhai Jakab Antal püspök, akit kevésbé ismertünk ez idáig, valóban méltó utóda Márton Áron püspöknek, s a ma élő hívek, a Jakab család tagjai, a falu apraja és nagyja, valamint a környező vidék lakói áldozatos szeretettel ápolják nagy szülöttjük emlékét. Jakab Antal vallotta: „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” Egy másik nemes gondolata pedig így szól: „Istennél a belépőjegyen az kell, hogy álljon: mindent megtettem önmagamért, felebarátom és népem javára és épülésére.”

A politikai mozgás, politikai „logika” fő mögöttesei az érték és az érdek. Az első címszó mögé sorolandó mindaz, ami az emberben nemes: hit, felelősség, kockázatvállalás a közös ügyért, elmenően az egyéni önfeláldozásig. A második címszót nem lehet egyetlen mondatban elintézni, annál is inkább, hogy kapcsolódik az értékek világához. Külön értelmezéstani problémát jelenthet, hogy az egyéni ambíciók és a közösségi érdekek képviselete egyaránt ide soroltatik a közfelfogásban és a szakmában egyaránt. Egy adott nemzet, egy adott társadalmi közösség érdekképviseletének felvállalása maga is értékválasztás. Az egyéni ambíciók hajszolása a közösségi érdekek ellenére viszont az értékelvű politika szöges ellentéte. Az Adam Smith-i láthatatlan kéz, mely az egyéni törekvéseket közösségi, társadalmi harmóniává alakítja, liberális kitaláció, az elmúlt háromszáz év erre épp elegendő bizonyítékkal szolgált. Más szóval az egyéni érdekek összeadva sem feltétlenül konvergensek a közösségi érdekekkel.

Különböző nemzetek hősei, karizmatikus és jövőt formáló vezetői, ha rendelkeztek is egyéni ambíciókkal, de tevékenységükkel a közösséget szolgálták. Különösen igaz ez a magyar történelemre, melynek utóbbi félezer éve szabadságharcok sorozataként is felfogható s minden forradalmi vezér a fejével játszott, amikor az elégedetlenek élére állt.

Mai széttöredezettségünkben is a magyar szabadság gondolata az, mely összekapcsolhat gondolkodásban és cselekvésben minden magyart. Szűkebb hazánkban, a Trianonban román uralom alá kényszerített területeken élő másfél milliós magyarság politikai arénájában az elmúlt húsz évben az egyéni érdekek mentén megfogalmazódó politikai vonalvezetés fokozatosan eluralkodott az értékelvű politizálás fölött. A megalkuvók, a zsoldosok, a megvásárolhatók, a karrierépítők szépen lassan kiszorították az erdélyi magyarság 1989-ben megalapított közös érdekvédelmi szövetségéből azokat, akiknek a nemzet ügye, a magyar szabadság mindenek előtt való volt s a szervezetet magyar nemzeti önkormányzatból román versenypárttá alakították.

Már minden remény elveszni látszott, amikor Tőkés László 2007-es győzelme az Európa Parlamenti választáson – Temesvár hőse egymaga több szavazatot nyert a Székelyföldön, mint az RMDSZ – új lendületet adott az értékelvű, autonómiaközpontú politikának. Újabb kedvező fordulat volt a Magyar Polgári Párt bejegyzése. Nem kétséges: az MPP-t a román etnokratikus hatalom nem emberbaráti szeretetből vagy demokratikus elhivatottságból törvényesítette, hanem számításból. Ezzel együtt az MPP egy elhivatott, értékelvű és nemzeti felelősségtől áthatott vezetéssel történelmet írhatott volna.

Mi történt ehelyett? Az önkormányzati választásokon szerény eredményt ért el a párt, ami nem róható fel a párton belül senkinek. A parlamenti választásokon való indulás leszabotálása a vezetőség részéről annál inkább. S az a politikai tragikomédia, amit a párt elnöke, Szász Jenő eljátszott az önkormányzati választások óta, a hatalommegőrzést célzó sületlen nyilatkozataival (a vezetőség "bejegyzés-adta legitimitása" stb.), a tisztségválasztó közgyűlés összehívásának elodázásával, a megyei elnökök aláírásának meghamisításával, a sztálini időkre emlékeztető, RMDSZ-ügynököző nyílt és burkolt propagandával s a most lezajlott küldöttgyűléssel, az MPP-t súlyos válságba sodorta. Egy olyan javaslatot megszavaztatni (tételesen, hogy az elnök meghívottai is szavazati jogot nyerjenek), melynek szabályszerűsége több, mint kétséges, majd nem biztosítani a szavazatszámlálás transzparenciáját, ellenőrizhetőségét és így levezényelni a küldöttgyűlést, s mindezt azért, hogy az elnök négy évre újabb mandátumot kapjon – nos, ez nem egyszerűen hatalmi játék, egyéni ambíció és érdekpolitizálás. Ez íratlan és írott normák lábbal tiprása, ez a teljes felelőtlenség és politikai kalandorság, aminek az autonomista táborban nem volt és nincs helye. Szégyen és gyalázat, hogy Szász Jenő oda juttatta pártját, hogy normális esetben – ha lesz, aki a jogi útra tereli az ügyet – a román bíróság kell rendet tegyen a magyar autonomista mozgalom pártjában.

Ezen emléket idézik az erdélyi közélet bizonyos szerfölött kellemetlen jelenségei. Legújabban egyre-másra bugyognak elő holmi liberálisok, kik türelmetlen erőszakossággal hömpölyögnék össze Wass Albert földjét, nem épp friss légkörű egylényegűségre kárhoztatva a szellemi életet.

E bizarr alakok elszakadtak az élet valóságának szigorú törvényeitől, támolygó gondolataik afféle vallási fundamentalizmussá csomósodtak össze, s ez bárgyú hittételek imamalmozására sarkallja őket. Rajzanak, térítenek, erőszakoskodnak, ahogy az rögeszmés szektariánusokhoz illik. Szívük szerint guillotine-nal szabnák egyenlőre a világot, miként kevéssé dicsőséges párizsi elődeik tették a roppant felvilágosult jakobinus vérfürdő idején hiányos fogazatú szövőnők harsány rikoltozásai kíséretében. De hát más időket élünk, így marad számukra a szellemi-lelki terrorizmus.

Nyitott társadalom, tolerancia, bármiféle ártalmas másság és deviancia feltételek nélküli tisztelete, sőt, az életet igenlő értékekkel egyenrangúnak minősítése, Isten, haza, család, férfi és nő rendelt szerepének görcsös tagadása – efféle sápadt dogmákat ásnak elő dúlt lelkük romjai közül. Olyan is akad köztük, ki a nemzetközi nőnap kommunista-feminista „ünnepét” a nemi egyenjogúság (micsoda marhaság!) megsértésének véli, s a szellemi bazárban leértékelten vásárolt műanyagkardját bőszülten előrántva férfinapot követel, merthogy szerinte kizárólag akkor lészen örök béke és igazság e Földön, ha majd a nők is kedveskednek ezzel-azzal az erősebbik nemnek. Ez az illető, kinek nevét a káros reklámoktól való ódzkodásom miatt nem említem, valószínűleg titkon virágcsokrokra és parfümökre vágyik, nyilván azért, mert a liberalizmus, mint mentális HIV-vírus nem csak a szellemi immunrendszert pusztítja el, de értelmi homoszexualitást is eredményez. Mely minősítést egy virtigli liberális az azonos neműek természetellenes vonzalma iránt érzett lelkesedése okán természetesen nem veheti zokon. Egy másik különös teremtmény, a Demszky Gábor budapesti főpolgármester nagyváradi látogatása során megesett izgalom és a csonkaországi Tatárszentgyörgyön történt gyilkosság közt vont párhuzamot, mely azonban párhuzam létére nem sikeredett egyenesre, sokkal inkább fáradt görbületről kell beszéljünk. E liberálisból az bugyogott elő, hogy a tatárszentgyörgyi emberölés és az egykori neje orrát egy régebben megesett családi perpatvar során eltörő Demszky (hej, liberális inkvizíció, ilyenkor hol késel az éji homályban?) iránt megnyilatkozott ellenszenv mögött egyazon szellemiség áll. Ez pedig az említett liberális által a nyilasokkal azonosnak minősített Magyar Gárda szellemisége volna, laposkodta ki magából a káros hirdetések iránti ellenszenvem miatt újfent nem nevesített szerző, ki megfellebbezhetetlen határozottsággal prejudikál a tatárszentgyörgyi gyilkosság ügyében, szignifikáns kórtünetét nyújtva a liberális fertőzésnek.

Ilyesféle humanoidok kóvályognak ég s föld között egyre nagyobb létszámban a kies Erdélyben is. Mintha csak holmi Frankenstein gyártaná őket futószalagon. Így aztán a magyar élet erdélyi harcosainak lassan hozzá kell szokni ama fölöttébb kellemetlen gondolathoz, hogy immár nem csak román sovinisztákkal, hanem magyarul döngicsélő furcsákkal is hadakozniuk kell.

A furcsák legutóbb György Attila ellen indítottak lejáratókampányt, miután a Hargita Népében rövid kórismét közölt a liberálisokról. A jeles írót barátomként tisztelhetem, de nem ezért mártottam tintába tollam, hanem azért, mert a nyüzsgő furcsák sem mentálisan, sem egyébként nem párbajképesek, így a megtámadottnak semmiképpen sincs módja elégtételt venni. Végtére is nem várható, hogy egy magyar író holmi izgatottak hadára vesztegesse az élet kegyelmi pillanatait.

Én viszont nyugodt lélekkel diagnosztizálhatom a liberális kor- és kórtünetet, hiszen nincs személyes érintettségem, visszatömködésükben viszont időnként kedvem lelem.

Lássuk már eztán, mi váltotta ki a furcsa liberálisokból azt a gondolatot, hogy aláírásokat gyűjtögessenek György Attila ellen! (Megjegyzem, harsány kacagásra ingerel, midőn Kelemen Attila, ki egy ideje afféle kutyabőrként toldja meg személyiségét Ármin voltával, inkvizícióba kezd olyan személyiségek ellen, kikkel ő nincs azonos súlycsoportban.)

„…a magyar politikai élet »liberálisaira« nyugodtan ki lehet mondani, hogy senkiházi, hazaáruló gazemberek. (…) … a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét. (…) …a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs olyan túl sok időnk.”

E rendjén való, visszafogott és pontos gondolatok indították be az erdélyi furcsák pavlovi reflexeit, kik, miként a budapesti belvárosban föllelhető hasonszőrű beltenyészet egyedei szokták minden olyan esetben, midőn valaki értő módon kijelöli helyiértéküket, azonnal ellenállhatatlan kényszert éreztek tündöklőnek vélt neveik egymásra kanyarítására. Ezzel gondolták bivalyerőssé izmosítani az ilyesféle szellemi reszketegségeket: „Úgy értékeljük, hogy a közzétett írás felbujtó és gyűlöletkeltő, illetve olyan magatartásmintákat erősít, amelyek méltatlanok ahhoz, hogy a Hargita Népében népszerűsítve legyenek.”

A magyarul beszélő nyüzsgők, kik gondterhelten „úgy értékelnek”, a román állam különböző jogszabályait is előcitálják a jeles magyar író ellen nyilvános árulkodásuk során, vélhetően azért, hogy ezáltal „megfelelő” helyen – liberálisul fogalmazva – a „magatartásmintáik népszerűsítve legyenek”… A liberálisok persze megfontoltak, nem rontanak neki olyasvalakinek, kiről fáradtan lepattannak, mint az útszéli fákra hajigált többnapos kecskebogyó. Ezért pavlovi petíciózásuk közvetlen célpontja nem György Attila, hanem Kozán István, a Hargita Népe főszerkesztője. A bugyogó liberálisok – nyilván álmatlan éjszakák vergődései után – úgy vélték, most már aztán muszáj megvédeniük az emberiséget, sőt, az egész ökoszisztémát, de legalábbis az SZDSZ-t egy magyar író egyenes vélemény nyilvánításától, s ezért kinyilatkoztatták a verdiktet, mely szerint „a Hargita Népe hátrányos megkülönböztetés kihágását követte el.”

Óh, irgalom atyja, ne hagyj el!

S a verdiktes furcsák ilyes szavakat férceltek még egymásba: „médiafogyasztó civilekként, sajtósokként tisztelettel kérjük Önt, hogy március 15-ig, a magyar sajtószabadság napjáig, lehetőleg a lapnak ugyanazon oldalán, ahol az általunk vitatott írás megjelent, markánsan határolódjon el tárgyalt anyagtól, és tegyen egyértelmű ígéretet arra, hogy a Hargita Népe elővigyázatosabb lesz, amikor felbujtó állásfoglalásokat kívánnak közzétenni hasábjain!”

Polgártársak (elvtársak), tessék fegyelmezetten önkritikát gyakorolni, de tüstént ám, máskülönben azonmód a guillotine alatt (a Cseka kivégzőosztaga előtt) találhatja magát a főszerkesztő, mondaná Robespierre (Dzerzsinszkij). A történelem ugyanis bizonyos szempontból kétségtelenül igazolja a marxisták (egyébként nyilvánvalóan ostoba) lineáris fejlődéselméletét. Nemkülönben a Biblia azon passzusát, mely szerint gyümölcséről ismerszik meg a fa. Cromwell puritánjai, Robespierre jakobinusai, Dzerzsinszkij és Trockij bolsevistái ugyanazon lelki típus képviselői, mint szomorú és komor korunk emberjogista liberálisai. Ezen embertípus folyamatosan sürög-forog, nyüzsög, zsizsikel, tevékenykedik, mert retteg attól, hogy nem figyelnek rá eléggé. Nyüzsgését megokolja, elméleteket eszel ki lázas zsinatolása indoklására, s ezen elméletek idővel mindenkire érvényesnek vizionált dogmákká merevednek. „Szavazz a liberálisokra, vagy lelőjük a kutyádat!”, hirdette 1994-ben egy szellemesen lényeglátó pesti falfirka.

A liberálisok a folyamatos szellemi erekció állapotában leledzenek, a beteljesülés öröme nélkül, s emiatt savanyú, elkeseredett indulat munkál bennük minden olyan másság iránt, mely az általuk összelapátolt deviancia-kánonon kívül esik. Dühödten fújtatnak, felhorgadnak a szabad gondolat és a szabad szó ellen, amennyiben az nem illeszthető be világnézeti falanszterük keretei közé.

Egész létük folyamatos ellentmondás: miközben reggeltől estig a közelebbről meg nem határozott megkülönböztetés ellen hadakoznak, ők maguk hisztérikus magabiztossággal rekesztenék ki, hallgattatnák el azokat, kiket kevéssé hoznak izgalomba a liberalizmus hittételei. Azokat pedig különösképp átkozzák és vuduzzák, kik derűsen álmélkodnak a furcsák világmegváltónak szánt „most már aztán”-toppantásain. Az ilyesféle humanoidok (avagy „médiafogyasztók”) soha nem szűnő homlokráncolással képesek aggódni a kábítószerezők és a homoszexuálisok „jogaiért”, felhorgadni a cigányok, a zsidók, a tibetiek, az afrikai éhezők és általában véve minden nép vélt vagy valós sérelmein, kivéve természetesen, ha magyarokról van szó.

Az ugyanis naftalinszagú nagymagyarkodás, rasszizmus, irredentizmus, múltba fordulás, köldöknézés, magyar Ugar, lábszag és Mucsa, továbbá csúf, sötét babonaság, melynek művelőit ki kell rekeszteni és meg kell büntetni. Számukra mindenféle identitás szép és megőrzendő, kivéve a magyart, ami egyáltalán nem szép, hiszen sötét bűnök terhelik, s különben is magyarnak lenni pusztán esetlegesség, de mindenképpen nyűg. Ha pedig még hitvalló kereszténységgel is társul, akkor aztán nincs kegyelem.

Ennek jegyében szerintük udvarias tapssal lett volna illő fogadni Váradon azt a Demszky Gábort, ki emblematikus figurája a közismerten magyargyűlölő SZDSZ-nek, s ki a 2006-os rendőrterror után Pro Urbe-díjjal tüntette ki az ártatlan emberek szemét kilövető Gergényi Pétert, Budapest korábbi rendőrfőkapitányát. Aki pedig lelkiismeretére hallgatva szót emel, azt a fújtató liberálisok sisteregve kigyűlölnék az emberi nemből is.

No hát ezért nincs, nem lehet igazuk, azoknak, kik egy köpés miatt farizeus módon köpködnek egyes emberekre és az általuk képviselt örök értékekre egyaránt. S ezért van igazuk az EMI nagyváradi tagjainak éppúgy, mint György Attilának. Mert meglehet, egy embert leköpni nem elegáns gesztus, ámde egy egész nemzet folyamatos szembeköpködése vérlázító sértés, főbenjáró haza- és nemzetárulás.

Majdnem azt írtam, liberális gondolkodókkal, de ez azért kissé erős lenne.

Az már külön a mi magyar szerencsétlenségünk, hogy a mi liberálisainknál kevés fasisztább emberi lényt lehet találni.

Amúgy, amíg a fogalmak azt jelentették, amit valójában, addig nem is volt baj a liberalizmussal. A személyes szabadság elve nagyon rendben van. A szabadosság már kevésbé. A másság tisztelete szintén rendben van. Az öngyűlölet már kevésbé.

Azért, Zsolt barátomat idézve, megnézném, mit szólna a liberalizmus atyja, Cromwell, a fővárosokban, rózsaszín bőrtangában masírozó b..., akarom mondani, melegekhez. Attól tartok, mondanivalójában erős szerepet kapna a nevelő célzatú, cseppet sem szelíd erőszak.

Érdekes amúgy, hogy amíg például a román liberálisok kifejezetten patrióta érzelműek, sőt esetenként nacionalisták, addig a magyar politikai élet "liberálisaira" nyugodtan ki lehet mondani, hogy senkiházi, hazaáruló gazemberek.

És akkor még csodálkoznak, ha Erdélyben járva megdobálják, elüldözik, leköpik őket.

Mint legutóbb éppen Demszky elvtársat, a lényegesen jobb sorsra érdemes Budapest főpolgármesterét, akinek volt bőr az arcán (amúgy van ezeknek) Nagyváradra jönni „könyvbemutatni”.

Nem is ez a furcsa benne, hanem az, hogy akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.

Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.

Mondjuk, mehetett volna jobb helyre is, amíg még lehet, merthogy Kispannóniában már csekély két év börtönbüntetés jár a tojással vagy papírgalacsinnal (!) dobálásért.

Szépek ezek a „liberális” törvények, nem? Ennyit a szabad véleménynyilvánításról.

Ja persze, azért van, akinek szabad véleményt nyilvánítani.

Nyilván, a liberálisoknak. Azt mondja múlt héten például Kuncze Gábor, e magyarba (?) oltott rozmár, ő bizony legszívesebben ciántablettákat osztogatna az elégedetlenkedő magyar középosztálynak.

Ez azért szép, képzeljük csak el, ha a magyar szót behelyettesítenénk bármilyen más nemzettel, ne adj'isten cigánnyal vagy zsidóval, micsoda egetverő visítás, rasszistázás és antiszemitázás lenne a környéken...

Csakhogy mi ilyet nem teszünk, merthogy mégiscsak úriemberek vagyunk, ellentétben a kunczegáborokkal, demszkykkel, és hosszú lenne még a sort felsorolni, kikkel szemben.

Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás.

E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni.

Többet nem is szemelgetek innen: ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének.

De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.

György Attila

Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása. Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?

Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen.

A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép. Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását. A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta. A nemzeti integrációt és a Kárpát medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére. Ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, amely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen.

Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.

Erdélyben annyiból jobb a helyzet, hogy itt egy maroknyi kvázi-liberális csoport támad időnként a nemzeti oldal ellen, minden társadalmi támogatottság nélkül. 1992-ben aláírást gyűjtöttek az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa által ellenszavazat nélkül elfogadott autonómianyilatkozat, az ún. Kolozsvári Nyilatkozat ellen. 1997-ben ugyanezen csoport több tagja a Bolyai Egyetem létrehozása ellen foglalt állást, gyűjtöttek aláírást az Erdélyben egyébként nem létező antiszemitizmus ellen s akcióztak, midőn az Erdélyi Magyar Ifjak nem engedték be az SZDSZ-es Eörsi Mátyást Bocskai István szülőházába.

Most György Attilát támadják, aki köntörfalazás-mentesen mert írni róluk és Demszky Gáborról, aki nemcsak magyarhoz, de demokratához is méltatlan módon kitüntette a békés ünneplő embereket kardlapoztató, ellenük lovasrohamot vezénylő és szemeket kilövető Gergényi Pétert.

Alulírottak ezúton biztosítjuk György Attilát támogatásunkról és elismerésünket fejezzük ki Kozán István, a Hargita Népe főszerkesztője iránt, aki közölte György Attila bátor hangú „Liberálisok” című írását.

Egyben felkérjük, hogy ne engedjen az ál liberális nyomásnak, a „civil tiltakozók” elhatárolódási igényének, a baloldal jól ismert szalámi taktikájának.

Transzindex

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Óh, bennem lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvű ifjúság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rímesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifjú bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés,
Ki mostanában esik.

Be jó ma ez az Élet,
Mikor a Holnap sunyi,
Be jó épp ma élni,
Mikor Halál s Élet: egy.

Kelj fel rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot.
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ óriásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.

Az új időknek nagy története
E fontos tanból szép leckét adott;
És megtaníta: hogy nincsen nagy ok
Lenézni az oktalan állatot.

Az állatok közt önszülötteit
Csak a legalábbvaló falja fel,
És a világ óriásilag halad:
Mert most ezt a királyok kezdik el!

Különös: hogy aki egy magzatját megöli:
Elvesz pallossal vagy kötélen;
Aki pedig vadul legyilkol százakat:
Halál helyett ezt hallja: éljen!

A bársony színe tart sok éveken,
De végre a bársony is kimegyen.
Rossz festék az a honfivér, királyok!
Midőn kiömlik, még piros, piros...
Ha megszárad: sötét lesz, mint az átok,
S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sírhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sírja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körülbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsúfény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.

Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.

Az ünnepségen jelen volt Markó Béla, az RMDSZ és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke is. Hargita és Kovászna megye önkormányzati vezetői, a környező városok és falvak polgármesterei ugyancsak részt vettek az ünnepségen, számos településről csoportosan, küldöttségben érkeztek a magyarok.

Az egybegyűltekhez nemcsak Sólyom László szólt, hanem a romániai magyarság két vezető személyisége is. Markó Béla a március 15-i ünnep minden nemzet számára fontos üzenetére, a szabadság, egyenlőség, testvériség elvére hívta fel a figyelmet. Tőkés László úgy fogalmazott: Sólyom László jelenlétével az anyaország egészének a szolidaritását fejezi ki a székelyföldi magyarsággal.

Sólyom László a román és magyar sajtó képviselői előtt kifejezte meggyőződését, hogy amikor egy államfő egy másik országban élő nemzeti kisebbség tagjaival együtt emlékezik meg egy nemzeti ünnepről, az hozzájárul a két ország kapcsolatának javulásához. Újságírók mostani utazásának körülményeiről kérdezték az államfőt, aki így felelt: „Furcsának tartom a történteket, de hát itt vagyok. Ezt majd a két külügyminisztérium tisztázza egymással.

Arra kérdésre, hogy miként értékeli, hogy a román hatóságok visszavonták leszállási engedélyét, az elnök azt mondta: „Nagyon furcsának tartom”. Hozzáfűzte: ezt barátságtalan gesztusként értékeli, tájékoztat az MTI.

„Az ünnepségsorozat hétfőn, egy rendkívüli koncerttel vette kezdetét, amelyet az Opera Club Project bonyolított le a Rádió koncerttermében, és egyenes adásban közvetítettük a komolyzene műsorunk keretében. Kedden, a Rádió halljában, egy kiállítás megnyitójára került sor, ahol kollégáink másmilyen módon is bemutatkoztak: Dan Izvoreanu tájképfotóit, Fóris Ferenczi Zoltán mozaikmunkáit, Juhász Éva festményeit, Sántha Emőke gyöngyfűzéseit tekinthetik meg az érdeklődők. Gyerekek karneválja zajlott szerdán a nagyteremben, a román szerkesztőség rendezésében. Csütörtökön, a Diákművelődési Házban, teltházas román folklórkoncertre került sor. Szintén aznap rendeztünk egy Bálint Tibor emlékdélutánt, a Bálnt Tibor Baráti Társasággal közösen, amelynek keretében bemutattuk azt a rádiójátékot, melyet szeptemberben rögzítettünk, és melynek címe „Az engesztelés napja”. Ez egy rádióra alkalmazott Bálint Tibor szöveg változata, kolozsvári színművészek előadásában, Salat Lehel rendezésében. A darab, teljes egészében, vasárnap hangzott el a kolozsvári rádióban. Pénteken a magyar szerkesztőség mutatkozott be hallgatóinak. Tombolahúzásra került sor, valamint díjaztuk a Cifra palota című gyermekműsor felhívására beküldött rajzokat is. Tizennyolc településről érkeztek pályamunkák, meglepően sok, több mint 120 rajz, nagyon nehéz volt eldönteni, kik legyenek a díjazottak. Szponzoraink, támogatóink révén sikerült jelentős ajándékokat kisorsolni a tombolán is, ugyanakkor a közönségtalálkozót arra is fölhasználtuk, hogy egyfajta közvélemény-kutatást végezzünk, amely arra kérdezett rá, hallgatóink milyen műsorokat szeretnek, illetve milyeneket hallgatnának szívesen a kolozsvári rádió magyar adásaiban.".

Élőben is találkozhattak a hallgatók a műsorvezetőkkel

Pénteken, a rádió koncerttermében tartott közönségtalálkozón, Florin Zaharescu, a Kolozsvári Rádió főszerkesztője üdvözölte a nagyszámú érdeklődőt. Elmondta, úgy gondolja, most csupán az első 55 évet ünnepli a rádió, és a továbbiakban is jelentős munka vár a román, magyar és az ukrán nyelven sugárzó körzeti stúdióra. A főszerkesztő megtisztelve érezte magát, hogy rádiós évei során olyan kiváló emberekkel dolgozhatott együtt, mint Sebesi Imre, Balla Zsófia, Muzsnai Magda és sokan mások, akik a magyar kulturális élet jelentős személyiségei voltak. "A napi hét órás magyar nyelvű műsornak sikerül betöltenie azt a szerepet, amelyet a jóval több órában sugárzott román adásnak, és kielégíti a hallgatók összes igényeit" – mutatott rá Zaharescu, megemlítve, hogy egy rendkívül összeforrt társaság dolgozik a magyar szerkesztőségben. Kiemelte, hogy a magyar hallgatók mintegy húsz százaléka a román műsorokat – főleg a zenei adásokat – is hallgatja. A kolozsvári rádió adáskörzete jelenleg kilenc erdélyi megyére terjed ki, de további három távolabbi megyében is jól hallható.

"Sejtettem és most elárulom: a Donáth úton nem csak az orgonák nyílnak, ha erre engedélyt ad a természet. Alakalom is nyílik az ünneplésre, a mégoly halandóra is, mint ez" – hangsúlyozta ünnepi beszédében Rostás Péter István főszerkesztő-helyettes.

A magyar szerkesztőség munkatársainak bemutatkozása, a rajzverseny díjainak átadása, és a tombolanyeremények kisorsolása után, a közönség a kolozsvári Knock-Out együttes koncertjén tapsolhatott.

Vasárnap, Kolozsvár egyik jó nevű szállodájában találkoztak újra a rádió munkatársai, és egy bensőséges ünnepséggel zárták az elmúlt ötvenöt évre emlékező maratoni eseménysorozatot.

Ismét csak néhány, kiragadott példát említek: az 56-os események után két évvel, 1958. augusztusában tartóztatták le a Bolyai egyetem két aspiránsát (Lakó Elemért és Varró Jánost) és több diákját (Páll Lajost, Péterffy Irént és másokat), akiket 1959 február közepén – amikor a nyilvánosság előtt először került szóba a Bolyai és a Babeş egyesítése – 6 és 16 év közti börtönbüntetésre ítéltek. (Gagyi-Balla István szerint 1957–58 során mintegy 28-30 kolozsvári egyetemi hallgatót ítéltek el, amiből 11 volt bolyais.) A megtorlások nem kerülték el a Protestáns Teológiai Intézetet sem. Börtönbe került az unitárius, evangélikus, és református teológusok nagy része. A különböző „kitalált”, vagy valóban létezett szervezkedésben (lásd: EMISZ, Szoboszlay-, Dobai-perek stb.) történt résztvétel miatt több száz diák, tanár került börtönbe. Meg kell jegyeznem, hogy nem feltétlenül ténylegesen elkövetett „bűnök” (vagyis szervezkedésben való résztvétel) miatt kerülhetett valaki börtönbe, vagy valamelyik Duna-menti kényszermunka táborba. Sokszor – abból a célból, hogy az adott iskolai közösséget és a helyi magyar lakosságot megfélemlítsék – a hatóságok, mondvacsinált ürüggyel vitték el az ismert, tekintélynek örvendő magyar pedagógusokat. (A bukaresti magyar nagykövetség egyik 1963-as (!), a Nagyvárad tartományban élő magyarság helyzetével foglalkozó jelentéséből arról értesülünk, hogy: „A városban szóbeszéd tárgyát képezi, hogy Nagyváradon a legveszélyesebb funkció a magyar irodalom tanári funkció... Az utóbbi években több tanárral szemben volt eljárás. Minden tanévben 3–4 olyan eset van, amikor fiatal magyar diákokkal szemben eljárás indul nacionalista szervezkedés címén.”)

Amint véget értek az RMP élén a hatalmi harcok, a pártvezetés elérkezettnek látta az időt arra, hogy „új frontot nyisson” és hozzálássanak végre az 1956. júliusi párthatározat végrehajtásához, vagyis a nemzetiségi iskolák felszámolásához. Ez két módon történt: az adddig önálló nemzetiségi és a román tannyelvű iskolák „összevonásával”, illetve úgy, hogy ahol addig csak kisebbségi nyelven történő oktatás folyt, ott létrehozták a román tagozatot. Még a tavasszal megszüntették az oktatásügyi minisztériumon belül a nemzetiségügyi vezérfelügyelőséget, a nyáron pedig felszámolták a maradék magyar tannyelvű elemi iskolát Moldva csángók-lakta falvaiban. Az önálló nemzetiségi iskolák felszámolása természetesen nem minden előkészítés nélkül történt. Erről árulkodik a Magyar Autonóm Tartomány néptanácsa tanügyi osztálya vezetőjének 1959. őszi sajtónyilatkozata is: „A tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács végrehajtó bizottsága már évekkel ezelőtt tanulmányozta azokat a lehetőségeket, amelyek megkönnyítik tartományunk román, magyar, német és más ajkú iskolásainak további közeledését, barátságuk elmélyítését. Ennek érdekében támogatták azt az alulról jövő kezdeményezést, hogy egyesítsék azokat a külön intézményként működő román és magyar tannyelvű iskolákat, amelyek ugyanazon épületben vannak.” (A kiemelés tőlem.) Az „iskolaegyesítések” valódi okát egy 1959-es bukaresti magyar követségi jelentés világítja meg. A magyar nagykövet információi szerint ugyanis Athanase Joja oktatásügyi miniszter egy bizalmas beszélgetés során kijelentette: „Az eddigi iskolapolitikájuk a nemzetiségekkel kapcsolatban hibás volt. Nem tudja, hogy követhettek el ilyen hibákat. Tévedés volt eddig a külön magyar anyanyelvű iskolák megengedése. Az egyetemek egyesítésén túl most gondolkodnak a középiskolai kérdések megoldásáról is. Vannak olyan elgondolások, hogy a magyar nyelvű középiskolákban egyes tantárgyakat román nyelven adjanak elő. Ez átmeneti megoldás lenne az első évekre, hogy a román nyelvet teljesen elsajátítsák a magyar fiatalok, később pedig teljesen román nyelven taníthassanak.”

A Bolyai Tudományegyetem „sima” felszámolásának lehetőségét több tényező együttesen teremtette meg. Az egyik ilyen tényező az volt, hogy 1958. január 7-én meghalt Petru Groza, akit a magyar közvélemény nagy része a Bolyai egyetem „alapítójaként” tartott számon. Ugyan neki 1948 után már semmi befolyása sem volt az ország politikájában, ezen belül pedig a kisebbségpolitikának az alakítására, azonban a kortársak közül sokan akkor is és ma is azt állítják, hogy – a magyar értelmiség többsége körében haláláig komoly presztízzsel rendelkező – Groza, ha életben van még 1959-ben, megpróbált volna minden tőle telhetőt megtenni, hogy megmentse a magyar egyetemet. (Hogy a Bolyai Tudományegyetemnek valóban kitüntetett figyelmet szentelt, azt az intézményben tett látogatásai is bizonyítják – miközben Dej sohasem tette be a lábát a magyar egyetemre, csak a Babeşre.)

A szovjet tényező ugyancsak igen lényeges volt a „likvidációs” politika sikerét illetően. Az 1956. október 30-án a szovjet kormány által kiadott nyilatkozat – melynek az volt a lényege, hogy a továbbiakban a Kreml nem avatkozik be a szocialista országok belső ügyeibe –, valamint a szovjet csapatok 1958 nyári távozása az országból megnövelte Bukarest mozgásterét. (A csapatok kivonásának gondolata először az 1956. november 22 – december 3. közötti szovjet–román tárgyalásokon merült fel, a végső döntés pedig a Kremlben valószínűleg '57 őszén, vagy legkésőbb '58 tavaszán született meg. A moszkvai befolyás csökkenése 1956 után azért volt szintén lényeges, mivel Bukarestben is tudták, hogy a szovjet pártvezetés nem felejtette el, milyen döntő szerepe volt 1944 őszén a magyar egyetem fönnmaradásában a Vörös Hadseregnek, illetve a Kremlnek és ennek többször is jelét adták azzal, hogy látványosan érdeklődtek a Bolyai Tudományegyetem sorsa felől. Például 1956 májusában, amikor Kolozsváron járt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának egy küldöttsége, az állomás téri ünnepség után először a Bolyai Tudományegyetemet látogatták meg. (A szovjet csapatok kivonását egyébként az oktatásban és a kulturális életben a hatvanas évek elejétől egy általános „derusszifikálás” követte.)

Végezetül beszélhetünk egy ma-gyarországi tényezőről is. Az 1958. februári magyar párt- és kormánydelegáció látogatása során Kádár János és Kállai Gyula ugyanis olyan kijelentéseket tettek, amelyekből a román „testvérpárt” vezetősége azt a következtetést vonhatta le, hogy Budapest úgymond „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, vagyis lemondott arról, hogy adott esetben megpróbáljon közbenjárni sérelmeik orvoslása érdekében. (Kádár a látogatás során elégedetten kijelentette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most pedig személyesen is tapasztaltuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Kállai pedig Marosvásárhelyen „megnyugtatta” a – jórészt helybeli magyar kommunistákból álló – hallgatóságát: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon felépítse a maga szocialista hazáját.”)

A Bolyai Tudományegyetem utolsó tanévének kezdetén, 1958 októberében botrányos közjáték történt egy ifjúsági nagygyűlésen. A Kolozs tartományi pártbizottság és a diákszövetség központi bizottságának jelenlévő képviselői a hallgatóság magatartását „rendszer- és államellenes megnyilvánulásnak” tekintették. Ezek után nem meglepő, hogy 1959. február 15-én a bukaresti Előrében Sztranyiczki Gábor, a Bolyai Tudományegyetem diákszövetségi tanácsának tagja arra figyelmeztette az olvasókat, hogy: „... a Bolyai egyetem különösképpen ki van téve a burzsoá nacionalista ideológia megtévesztően burkolt vagy egyenesen szemérmetlenül nyílt támadásának.” Négy nap múlva, február 19-én nyílt meg a Diákegyesületek Szövetségének 2. országos konferenciája, amelyen feltűnő módon jelen volt az RMP Központi Vezetőségének és a kormánynak több tagja is, Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel az élen. A párt első titkára és Ion Iliescu, a Diákegyesületek Szövetsége Országos Tanácsának elnöke beszédeikben az egyetemi és főiskolai hallgatóság soraiban föllelhető nacionalizmusra figyelmeztettek. Dej fölhívta a figyelmet arra, hogy: „...az iskola hatékony eszköze az összes nemzetiséghez tartozó fiatalok közeledésének, a nemzeti elszigetelődési törekvések, valamint a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti gyűlölködés maradványai felszámolásának... Az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola előkészítse azt, ami az életben megvalósul... Arra kell törekedni, hogy minden nemzetiség gyermekei egységes iskolában, együtt tanuljanak.” A pártfőtitkár a továbbiakban alapvető változásokat helyezett kilátásba a nemzetiségi iskolapolitika területén, és a külön nemzetiségi iskolákat a „nacionalista tanügyi politika” rovására írta. „Eszmei-ideológiai iránymutatását” követően a további fölszólalóknak az volt a feladata, hogy hozzászólásukkal mintegy megtámogassák a főtitkár által elmondottakat. Kacsó Magda (aki már egyenesen azt kérte a pártvezetéstől, hogy tegyék lehetővé: a különböző szakos magyar és román diákok „együtt tanulhassanak”) valamint Koszta István bolyais hallgatókat követően Takács Lajos, az egyetem utolsó rektora szintén az egyetemek összevonásának szükségességét bizonygatta, majd kijelentette: „Az anyanyelvi oktatás nem lehet öncél.” (A két bolyais diák természetesen nem spontán módon szólalt föl, hanem – az ismert lenini útmutatás szellemében, hogy ugyanis: „A spontaneitást is irányítani kell, különben anarchia lesz.” – csak azok kaphattak megszólalási lehetőséget, akiket előzetesen felkértek, vagy kijelöltek...)

Vajon mi bírhatta rá Takács Lajost, az egyetem rektorát, hogy statisztáljon annak az intézménynek a „likvidálásánál”, amelynek a vezetésével megbízták? Anélkül, hogy ennek az összetett kérdésnek a boncolgatásába bele mélyednék, csak egy tényezőre térek ki. Az eddig megismert forrásokból úgy tűnik, hogy Takács azzal a hittel vállalta fel a „likvidátor” hálátlan szerepét, hogy az egyesüléssel a magyar nyelvű oktatás pozíciói nem fognak csorbulni, hiszen csak a két intézmény adminisztrációját fogják összevonni, és a továbbiakban egy kéttagozatos egyetem fog működni Kolozsvárott. Ezzel áltatta eleinte Gheorghiu-Dej és Rautu is, ráadásul ebben a hitében még Daicovici, a Babeş rektora is megerősítette, aki például a februári diákkonferencián kijelentette: az lesz a helyes megoldás, hogyha egy egyetemet hoznak létre két tagozattal.

A bukaresti fejleményekről a Bolyai tantestülete csak hétfőn, február 23-án értesült, amikor is a hazaérkezett Takács Lajos összehívta az egyetemi tanácsot. Ezen Csendes Zoltán prorektor bizalmas jelentésében előadta, hogy a minisztérium és a párt döntése alapján, „a diákság kérésére”, a két egyetemet egyesíteni fogják. (Amikor Balogh Edgár tiltakozni próbált az egyesítés ellen, szabályszerűen beléfolytották a szót.) A rektor ekkor arról igyekezett meggyőzni a megdöbben tantestületet, hogy az egyesítés senki számára sem jelent semmiféle veszélyt, hiszen valamennyi karon és tagozaton az összes tantárgyakat magyarul fogják előadni. (Amikor Szabédi követelte a rektortól Kacsó Magda szankcionálását, Takács fölvilágosította, hogy itt egy legfelső párthatározatról van szó, „s amit a szóban forgó diáklány tett, az csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni.” Míg Kacsó Magda csak a kényszeregyesülés „demokratikus jellegét” illusztrálta, addig – egykorú értesülés szerint – a két prorektor, Csendes Zoltán és Nagy Lajos, írásban is kérték az egyesítést, illetve aláírattak velük egy nyilatkozatot, amelyben formálisan megindokolták az egyesítés szükségességét! )

1959. február 26. és március 5. között Kolozsváron gyűlések sorozatán „győzködték” a tanszemélyzetet és a diákságot az egyesítés helyességéről. A cél érdekében csupa olyan személyt jelöltek ki felszólalónak, akiknek a magyar értelmiség előtt valamilyen vonatkozásban tekintélyük, befolyásuk volt. Az elnökségben jelen volt Bukarestből Nicolae Ceauşescu (ekkor a KV szervezeti kérdésekkel foglalkozó titkára, a pártnómenklatúra szerint a hierarchia második embere), Athanase Joja oktatásügyi miniszter és Ion Iliescu, az országos diákszövetség elnöke, a helyiek részéről pedig – többek között Vasile Vaida, az RMP Kolozsvár tartományi első titkára, Meleg Ferenc a Bolyai párttitkára, valamint a két egyetem rektora, Takács és Daicovici. A gyűlések részletes ismertetése helyett csupán néhány, – a további fejlemények szempontjából is figyelemre méltó és a kortársak által botrányosnak tartott – eseményre térek ki.

Csütörtökön, február 26-án tartották az Egyetemiek Házában a kolozsvári főiskolák párttag és tagjelölt tanerői, valamint a párt-, IMSZ és diákegyesületek aktívájának nagygyűlését. Ezen Nagy István (a Bolyai 1950-52 közötti rektora) amiatt aggodalmaskodott, hogy mit fog szólni a Nyugat az egyesítéshez, amiben majd nem gazdasági, hanem politikai indokot fognak látni, „a nemzetiségek elleni, legalábbis nem barátságos megnyilvánulást.” Aggályoskodását természetesen a hozzászólók visszautasították, Joja pedig cinikusan kijelentette: „A kutya ugat, a karaván halad”. Balogh Edgár felszólalásában a magyar és a román kultúra kölcsönhatásáról, és együttműködéséről beszélt, valamint mindkettő megmaradásának szükségességét hangoztatta. Ekkor Ceauşescu közbevágott és azt fejtegette, hogy a marxista klasszikusok munkái alapján csak „burzsoá” és „proletár” kultúráról beszélhetünk, de az osztályok fölszámolásával és a szocializmus építésével az előbbi megszűnt, következésképpen „nem is lehet beszélni külön magyar és külön román kulturáról, hanem csak a szocialista, a szocializmust építő nép kulturájáról.” (A leendő főtitkárnak ez a véleménye a nyolcvanas években már az állampolitika rangjára emelkedett, – ugyanis akkor már „magyarul alkotó román írókról” beszéltek.) A két „renitenst” végül a pártbizottságon sikerült rábeszélni, hogy szombaton ismét kérjenek szót és gyakoroljon „önkritikát”.

A harmadik – Ceauşescu dühét kiváltó – felszólalás a Szabédi Lászlóé volt, 28-án, szombaton.

(Folytatjuk)

Horvátország

Az EP dicséri Horvátországnak az elmúlt évben a csatlakozás érdekében tett lépéseit, és bízik abban, hogy Zágrábbal még 2009-ben be lehet fejezni a bővítési tárgyalásokat.

A képviselők szerint ugyanakkor folytatni kell a közigazgatás reformját, javítani kell a közigazgatási eljárások átláthatóságát, az igazságszolgáltatás hatékonyságát.

A Parlament „örömét fejezi ki, hogy a horvát kormány a nemzeti kisebbségekről szóló alkotmányos jog végrehajtására irányuló cselekvési tervet fogadott el”, és javulást ért el a kisebbségi oktatás területén, továbbá biztosította a kisebbségek parlamenti képviseletét.

Az EP „mélységesen sajnálja, hogy a csatlakozási tárgyalások bilaterális kérdések miatt jelentős időre ténylegesen megakadtak”, és "sürgeti a horvát kormányt és a szomszédos országokat, hogy sürgősen oldjanak meg minden vitás kérdést".

Törökország

Az Európai Parlament „aggodalommal figyeli, hogy Törökországban a harmadik egymást követő évben folyamatosan lassul a reformfolyamat, és felhívja a török kormányt, hogy tegyen tanúbizonyságot a 2005-ben vállalt reformfolyamat folytatására irányuló politikai elkötelezettsége mellett”.

Az EP „sajnálja, hogy az alkotmány átfogó reformjára irányuló kezdeti erőfeszítések a fejkendőről szóló vitába torkolltak, és a társadalom további polarizálódásához vezettek”. A képviselők sajnálják azt is, hogy „nem történt előrelépés a hadsereg módszeres és teljes civil ellenőrzésének kialakítása, valamint a hadsereg és a védelmi politika parlamenti felügyelete felé”.

Az állásfoglalás szerint „a szólás- és sajtószabadságot még mindig nem tartják teljesen tiszteletben Törökországban”, továbbá „a büntető törvénykönyv 301. cikkének 2008 áprilisában elfogadott módosítása nem volt elegendő, mivel a büntető törvénykönyv, a terrorellenes törvény illetve a sajtótörvény ezen és más cikkei alapján továbbra is vádat emelnek véleménynyilvánítás miatt”.

Az EP „felhívja a török kormányt, hogy kezdeményezzen politikai lépéseket a kurd kérdés tartós rendezése érdekében”. Ennek részeként kezelni kell „a kurd származású állampolgárok gazdasági és társadalmi problémáit, és érezhetően bővíteni kell kulturális jogaikat, beleértve a kurd nyelv tanulása valós lehetőségének megteremtését” – áll a szövegben. A parlament ugyanakkor elítéli a PKK és más terrorista csoportok által török területen elkövetett merényleteket.

A Parlament „sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy az EK-Törökország vámunió keretében tett számos kötelezettségnek Törökország nem tett eleget, ami torzította a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat”. Az állásfoglalás megemlíti, hogy Ankara még nem hajtotta végre maradéktalanul a társulási megállapodást sem.

Az EP „nagyra értékeli Törökország erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a világ számos válságövezete, különösen a Közel-Kelet és Dél-Kaukázus számára, valamint az Afganisztán és Pakisztán közötti kap-csolatok vonatkozásában megoldás szülessen”.

A parlament végül üdvözli, hogy a török parlament ratifikálta a kiotói jegyzőkönyvet.

Macedónia

A parlamenti állásfoglalás „megerősíti Macedónia, volt Jugoszláv Köztársaság és az összes nyugat-balkáni ország európai kilátásaira irányuló teljes körű támogatását, amely létfontosságú a térség stabilitása, megbékélése és békés jövője szempontjából”.

Az EP „üdvözli, hogy hét évvel az ohridi megállapodás után az ország parlamentje elfogadta a közigazgatásban és az oktatásban használt nyelvekről szóló törvényt”.

A szöveg „üdvözli Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság hatóságainak arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a szomszédos EU-tagállamokkal együttműködve felülvizsgálják az esetleges történelmi ellentmondásokat és félreértelmezéseket, amelyek esetleg nézeteltéréseket okozhatnak”.

A Parlament „aggódik az országban élő roma kisebbség hátrányos helyzete miatt – többek között az Amnesty International utolsó jelentése fényében, amely szerint a roma nők 39 százaléka nem vagy csak alig részesül oktatásban, 83 százalékuknak még soha nem volt hivatalos munkaviszonya, valamint 31 százalékuk krónikus betegségben szenved, amely százalékos értékek strukturálisan magasabbak, mint a nem roma származású nők átlagértékei”.

A Juventus-Chelsea párharcban az olaszok Vincenzo Iaquinta révén már a 19. percben ledolgozták hátrányukat. A londoniak azonban a sérülése miatt több mint hat hónapot kihagyó Michael Essien révén az első játékrész végén egyenlítettek, ráadásul a szezon végén visszavonuló Pavel Nedvedet, a torinóiak vezérét már a 13. percben le kellett cserélni sérülés miatt. A fordulást követően Giorgio Chiellini kiállítása után megpecsételődni látszódott Juve sorsa, de Alessandro Del Piero büntetőből ismét megszerezte a vezetést. A továbbjutást végül Didier Drogba egyenlítő gólja döntötte el a 83. percben.

A Panathinaikosz hazai pályán nem tudta kihasználni, hogy az első mérkőzésen döntetlent játszott a Villarreal otthonában, hiszen a spanyolok 2-1-re győztek Athénban.

A nyolcaddöntő legsimább párharcává nőtte ki magát a Bayern München-Sporting Lisszabon találkozó: a németek a visszavágón hét gólt lőttek.

A Manchester United hazai pályán 2-0-ra legyőzte az olasz Internazionalét a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének, így a címvédő a legjobb nyolc közé jutott. A Vörös Ördögök gyors góllal nyitottak Vidic révén a milánói gólnélküli döntetlent követően. Az olasz bajnok azonban nem volt könnyű ellenfél, számos lehetősége volt az egyenlítésre, de Ibrahimovic csak a kapufát találta el. A második játékrész hasonló forgatókönyv szerint alakult: hamar betalált az angol gárda, majd a csereként beállt Adriano kapufát lőtt. Ezt követően a visszazáró manchesteriek már biztosan őrizték kétgólos előnyüket és ezáltal a továbbjutó pozíciójukat.

Barcelonában hét gól született. A három éve BL-győztes hazaiak 4-0-ra elhúztak, de a francia bajnok az első félidő végén és a második elején kozmetikázott az eredményen. A katalánok negyeddöntőbe jutása ugyanakkor nem forgott veszélyben, sőt a legvégén Keita góljával a kegyelemdöfést is bevitték.

A Porto és az Atlético Madrid az első, spanyolországi találkozóhoz hasonlóan ezúttal sem bírt egymással, csakhogy amíg Madridban 2-2 lett, addig Portugáliában egyetlen találat sem esett, s ennek köszönhetően a hazai szurkolók boldogan távozhattak a stadionból.

A harmadik angol-olasz nyolcaddöntős párharc – kedden a Chelsea búcsúztatta a Torinói Juventust – nem dőlt el 180, sőt 210 perc alatt sem, ugyanis az AS Róma hazai pályán 1-0-ra nyert az Arsenal ellen, viszont utóbbi 11-esekkel jobbnak bizonyult riválisánál. A büntetők első öt köre sem hozott döntést, mivel mindkét oldalon egy-egy hibázó – Vucsinics, illetve Eduardo – volt. Végül a nyolcadik körben dőlt el a párharc, amikor Diaby betalált, míg Tonetto kihagyta.

Ezzel egyetlen olasz csapat sem maradt állva a legrangosabb európai kupasorozatban, míg az angolok közül mind a négy együttes bejutott a legjobb nyolc közé.

Olasz csapatok incidensei

Megsérült egy kisbuszt vezető angol szurkoló a szerdai AS Róma-Arsenal mérkőzés előtt, amikor olasz drukkerek megtámadták a járművet. A Róma szimpatizánsai kövekkel dobálták meg a buszt, amelynek sofőrje lábsérülést szenvedett – de nem derült ki pontosan, hogy a sebet az összetört ablakok szilánkjai okozták-e, vagy egy késszúrás. A szurkolót a mentők a helyszínen ellátták, így meg tudta tekinteni a mérkőzést. A római Il Messaggero napilap úgy tudja, hogy a rendőrség egy személyt őrizetbe vett.

Egy brit hírügynökség értesülései szerint Jose Mourinho, az Internazionale labdarúgócsapatának edzője vélhetően megütött egy angol szurkolót a Manchester Unitedtől elszenvedett vereség után

A hivatalosan meg nem erősített információk arról szólnak, hogy a portugál tréner a manchesteri Old Trafford Stadionból távozóban, csapata buszánál bántalmazta a hazai drukkert.

Állítólag az ügyben a manchesteri rendőrség nyomoz, s már elkérték a MU illetékeseitől a térfigyelő kamerák felvételeit.

"Nem történt semmilyen kontaktus" – reagált röviden a történtekre az Inter szóvivője.

A manchesteri csapat vezetői nem kommentálták a híreket, csupán annyit közöltek, hogy hallottak a gyanúról.

Eredmények, BL, nyolcaddöntő, visszavágók: FC Liverpool (angol)-Real Madrid (spanyol) 4-0 (gólszerzők: Torres – 16., Gerrard 2 – 28. és 47., az első 11 m, valamint Dossena – 88. perc) – továbbjutott a Liverpool kettős győzelemmel, 5-0-s összesítéssel; Torinói Juventus (olasz)-Chelsea (angol) 2-2 (Iaquinta – 19. és Del Piero – 74. perc, 11 m, illetve Essien – 45. és Drogba – 83. perc; kiállítva: Chiellini – 70. perc, Juventus) – tj. a Chelsea 3-2-es összesítéssel; Panathinaikosz Athén (görög)-Villarreal (spanyol) 1-2 (Manciosz – 55. perc, illetve Ibagaza – 49. és Llorente – 70. perc) – tj. a Villarreal 3-2-es összesítéssel; Bayern München (német)-Sporting Lisszabon (portugál) 7-1 (Podolski 2 – 7. és 34., Polga – 39., öngól, Schweinsteiger – 43., van Bommel – 74., Klose – 82. perc, 11 m, továbbá Müller – 90. perc, illetve Joao Moutinho – 42. perc) – tj. a Bayern kettős győzelemmel, 12-1-es összesítéssel; FC Barcelona (spanyol)-Olympique Lyon (francia) 5-2 (Henry 2 – 25. és 27., Messi – 40., Eto'o – 43., valamint Keita – 95. perc, illetve Makoun – 44. és Juninho – 48. perc; piros lap: Juninho – 91. perc) – továbbjutott a Barcelona 6-3-as összesítéssel; FC Porto (portugál)-Atlético Madrid (spanyol) 0-0 – tj. a Porto 2-2-es összesítéssel, idegenben lőtt gólokkal; Manchester United (angol)-Milánói Internazionale (olasz) 2-0 (Vidics – 4. és Ronaldo – 49. perc) – tj. a MU 2-0-s összesítéssel; AS Róma (olasz)-Arsenal (angol) 1-0 (Juan – 9. perc), 11-esekkel: 6-7 – tj. az Arsenal 1-1-es összesítéssel, büntetőkkel.

A 2005-ös győztes CSZKA Moszkva hazai környezetben egy góllal nyert a Mircea Lucescu edzette Sahtar Donyeck ellen a labdarúgó UEFA-kupa nyolcaddöntőjének első mérkőzésén. Nem volt könnyű dolga Kassai Viktornak a Hamburger SV-Galatasaray találkozón: a magyar játékvezetőnek hét sárga és egy piros lapot kellett felmutatnia a döntetlennel végződött összecsapáson. A Huszti Szabolccsal felálló címvédő Zenit Szentpétervár 2-0-s vereséget szenvedett az Udinese otthonában, a magyar válogatott középpályás kezdőként lépett pályára, a 62. percben lecserélték.

Eredmények, UEFA-kupa, nyolcaddöntő, 1. mérkőzések: Dinamó Kijev (ukrán)-Metaliszt Harkov (ukrán) 1-0 (gól: Vukojevics - 54. perc), CSZKA Moszkva (orosz)-Sahtar Donyeck (ukrán) 1-0 (Vágner Love - 50. perc, 11 m), Hamburger SV (német)-Galatasaray Isztambul (török) 1-1 (Jansen - 49. perc, illetve Akman - 32. perc; kiállítva: Emre Asik - 52. perc, Galatasaray), Werder Bremen (német)-Saint-Étienne (francia) 1-0 (Naldo - 20. perc), Paris Saint-Germain (francia)-SC Braga (portugál) 0-0, Udinese (olasz)-Zenit Szentpétervár (orosz) 2-0 (Quagliarella - 85. és Di Natale - 90. perc, 11 m), Manchester City (angol)-Aalborg (dán) 2-0 (Caicedo - 7. és Wright-Phillips - 30. perc), Olympique Marseille (francia)-Ajax Amsterdam (holland) 2-1 (Cheyrou - 18. és Niang - 32. perc, illetve Suarez - 35. perc, 11 m; kiállítva: van Der Wiel - 41. perc, Ajax).

A visszavágókat egy hét múlva rendezik.

A világ legjobbnak tartott zsokéja, a belga Christophe Soumillon lovagolja idén Overdose-t, amely eddigi 11 galoppfutamán veretlen maradt. Az is kiderült, hogy a magyar csodaló április 19-én Budapesten, a Kincsem Parkban kezdi a 2009-es szezont, s már ezen a versenyen Soumillon ül a nyergében.

„Nem akármilyen elismerés, hogy nem is mi kezdeményeztük ezt a kapcsolatot, hanem Soumillon jelentkezett, aki eddig kétszer látta versenyezni Overdose-t és elmondása szerint szerelmes lett belé” – mondta Mikóczy Zoltán, Overdose tulajdonosa, aki elárulta, hogy eddig 5 millió euró volt a legnagyobb összeg, amit ajánlottak a négylábúért, de hozzátette, most lenne a legnagyobb butaság eladni, amikor sporttörténelmet írhat idén.

Overdose idei programjában kilenc verseny szerepel, ez változhat az elért eredmények alapján. Az áprilisi budapesti futam után május 4-én utazik Overdose Angliába, ahol négy verseny vár rá. Először május 23-án egy felvezető, 1000 m-es viadalon bizonyíthat, majd június közepén Ascot következik, ahol öt napon belül kétszer fut, amennyiben megfelelő erőállapotban lesz: előbb 1000-en, majd 1200-on versenyez, utóbbi Európa legnagyobb összdíjazású futama a maga 450 ezer fontjával. Július 10-én Newmarketben fut utoljára a szigetországban Overdose. A két ascoti és a newmarketi versenyt még egyetlen ló sem nyerte meg ugyanabban az évben.

„Reálisan nézve a veretlenséget tartani még álomnak is erős, de azért dolgozunk, hogy ezt az elérhetetlen álmot megpróbáljuk megvalósítani” – mondta Mikóczy arra válaszolva, hogy ilyen erős futamokon milyen eredményre lehet számítani.

A nyári, alagi pihenő után az őszi versenyeket Baden-Badenben kezdi Overdose. Tavaly ezen a viadalon mutatta meg, hogy nemzetközi mezőnyben is kimagasló teljesítményre képes. Az augusztus 30-i futamon eddigi zsokéja, a német Andreas Suboric lovagolja munkája elismeréseként. Ezt követően valószínűleg azon a párizsi viadalon áll rajthoz, amelyet tavaly megnyert, azonban egy ló rajtgépének beragadása miatt leintették a futamot, s az ismétlésen már nem indult.

Az év zárásaként pedig Kaliforniában vagy Melbourne-ben indul, a szezonzáró pedig az a hongkongi futam lesz, amellyel már tavaly is kacérkodott Mikóczy, végül a hosszú utazást túl kockázatosnak ítélte. A 2010-es terveket illetően elhangzott, hogy az év elején három dubaji futamot terveznek a négyéves csodalónak.

A pályát építtető Share Capital és SEDESA csoport elnöke, Vicente Cotino Escriva által jegyzett közlemény szerint a szervező Balatonring Zrt. felvette a kapcsolatot a Dornával, utóbbi a maga részéről már hivatalosan igényelte a FIM-től a változtatás engedélyezését.

A halasztás oka - amint arra az illetékesek a közleményben kitérnek -, hogy a gazdasági válság és különösen a Magyarországot sújtó nehézségek miatt a tavaly novemberi "alapcsőletételkor" 200 millió eurósra prognosztizált beruházás finanszírozásának szervezése jóval több időt vett igénybe a tervezettnél.

A Nemzetközi Motorsport-szövetség (FIM) közzétette a gyorsaságimotoros-világbajnokság módosított programját:

április 12.: katari nagydíj, Losail - éjszakai futam;
április 26.: japán nagydíj, Motegi;
május 3.: spanyol nagydíj, Jerez de la Frontera;
május 17.: francia nagydíj, Le Mans;
május 31.: olasz nagydíj, Mugello;
június 14.: katalán nagydíj, Barcelona;
június 27.: holland nagydíj, Assen;
július 5.: amerikai nagydíj, Laguna Seca - csak MotoGP;
július 19.: német nagydíj, Sachsenring;
július 26.: brit nagydíj, Donington Park;
augusztus 16.: cseh nagydíj, Brno;
augusztus 30.: Indianapolisi Nagydíj;
szeptember 6.: San Marinó-i Nagydíj, Misano;
október 4.: portugál nagydíj, Estoril;
október 18.: ausztrál nagydíj, Phillip Island;
október 25.: malajziai nagydíj, Szepang;
november 8.: Valencia Nagydíj.