XVI. évfolyam, 44. (787.) szám

2006. október 31.


TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK

ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Kérjük, írja meg véleményét lapunkról, a benne olvasottakról. E-mail–címünk: erdelyinaplo@cluj.astral.ro

      Erdély polgári hetilapja fojtogató politikai-gazdasági környezetben jelenik meg, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
      Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. A kiadó euroszámláján minden adományt köszönettel fogadunk: SC Kalauz SRL, Banca Transilvania, Cluj, cont:RO70BTRL01304202941257XX, cod SWITT BTRL RO22, Románia.
      Romániai olvasóink havi 5 lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban, egyévi előfizetés 60 lej.
      Külföldre (bárhová) három hónapra az előfizetés díja 15 euró, egy évre 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
A szerkesztőség
nyomtatási verzió

Az igazság szabadokká tesz titeket
Kolozsváron a kommunizmus áldozatainak emlékére szobrot avattak

      A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet udvarán október 28-án délelőtt ünnepélyes keretek között felavatták a kommunista rendszer és különösen az 1956-os magyar szabadságharc utáni megtorlás áldozatául esett személyek emlékére készült Bocskai Vince-szobrot. Az emlékmű leleplezése után Cseh Áron, Magyarország főkonzulja állami kitüntetést adott át Csiha Kálmán nyugalmazott református, valamint Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspöknek.
      Az ünnepség Adorjáni Zoltán teológiai tanár által tartott áhítattal kezdődött, majd Csiha Kálmán nyugalmazott református püspök szólt a jelenlevőkhöz. Beszédében elmondta: Nabukodonozor háromezer évvel ezelőtt arany állóképet állíttatott fel, hogy mindenki azt imádja. A kommunista rendszer idején nekünk is ilyen képet kellett imádnunk. De ahogy az ókori király idejében, úgy később is voltak olyanok, akik nem hódoltak be. Ez az emlékmű arra emlékeztet, hogy mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik nem borulnak le a felállított kép előtt. Nabukodonozor tüzes kemencét készíttetett elő, de a belőle kicsapó láng csak azokat emésztette meg, akik nem Isten emberei voltak. Mi is megjártuk az égő tüzes kemencét – emlékezett Csiha Kálmán –, azok, akik a jilavai, periplavai, szamosújvári börtönökben, a Duna-csatornánál és még ki tudja, hol sínylődtünk. A láng nem emésztett meg minket sem, bár lehet, sokan közülünk füstösen kerültek ki onnan. Volt valaki azonban velünk, akit soha nem lehetett letagadni, meghurcolni, megfélemlíteni, falak közé zárni. Aki minden körülmények között velünk volt és velünk van. A Nabukodonozorok sohasem halnak ki, most is léteznek, ezért csak addig maradunk meg – figyelmeztetett a szónok –, ameddig hiszünk Őbenne.
      Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök szerint 50 évvel ezelőtt Magyarországon csodálatos láng csapott fel, amely a magyarságot megmozgatta. A szabadság szent lángja átcsapott Erdélybe is, és betöltötte minden igaz magyar szívét azzal a reménységgel, hogy megszabadul kisebbségi sorsából. A szabadság hite mellett tettünk bizonyságot a teológián tanárok, diákok, lelkipásztorok, de mások is szerte Erdélyben – pillantott vissza a püspök. Sajnos november 4-én kioltották a lángot, s emiatt itt sokan összeroppantak, kétségbeestek. Megkezdődtek a megtorlások, és tudjuk, hogy sok ártatlan ember csak azért szenvedett, mert magyar volt – mondta Mózes Árpád, majd így folytatta: Isten azonban éltető erőt adott elhordozni a rajtunk levő keresztet. Köszönöm mindazoknak, akik megálmodták ezt az emlékművet azért, hogy generációk emlékezzenek az ötven évvel ezelőtt történtekre.
      Kovács L. Attila professzor vezetésével a Protestáns Teológiai Intézet és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Vallástanárképző Kara egyesített kórusának szolgálata után Bogdán István színművész Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Utána dr. Pap Géza erdélyi református püspök, valamint Tonk István főgondnok leleplezte Bocskai Vince szobrászművész alkotását.
      Az emlékmű jelképes eszközökkel fejezi ki azt a gondolatot, amit 1956 eszméje foglal magában. A kompozíció három elemből tevődik össze: egy kőtalapzat kiemeli a két, nyitott ajtóra emlékeztető bronztáblát. Az egyik táblából tövisek állnak ki, a másik táblán e tövisek nyomai láthatók. E félig nyitott ajtó a zsarnokság megszűnését sugallja, olyan zsarnokságét azonban, amely könnyen vissza is térhet. A két táblán a következő felirat olvasható: „az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8, 32).
      Lapunk kérdésére Tonk István főgondnok, az emlékműállítás szorgalmazója és az ünnepség főszervezője elmondta: az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa már a tavalyi évben foglalkozott a gondolattal, hogy a szabadságharc ötvenedik évfordulóján méltóképpen kellene emlékezni. Kezdetben a gondolat egy emléktábla készítésében körvonalazódott, de közben lehetőség adódott pályázatnyertes emlékmű felállítására. A hely kiválasztása sem véletlen, hiszen a teológiai intézet részese volt az eseményeknek, másrészt a városban, külterületen nehezen lehetne magyar szobrot állítani.
      A teológia hátsó udvarán szoborparkot képeztek ki: a frissen felavatott emlékmű foglalja el a központi helyet. Tőle jobbra egy gránittömb Erzsébet királynő emlékére készült, balra pedig Kecskeméthy Istvánnak, az intézet egykori rektorának a kopjafája látható.
      Az emlékmű leleplezése után áldást mondott Pap Géza református püspök, Rezi Elek, az Unitárius Egyház püspök-helyettese és Köncze Árpád evangélikus-lutheránus esperes. Cseh Áron, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja az 1956-ban hazaszeretetből példát mutató Csiha Kálmánnak és Mózes Árpádnak magyar állami kitüntetést, a Szabadság Hőse emlékérmet nyújtotta át.
      A felavatott emlékművet az egyházak, a magyar főkonzulátus, valamint magánszemélyek koszorúzták meg.
Somogyi Botond
nyomtatási verzió

aktuális

Hírek

      
Kedd

      Nem került a Képviselőház plénuma elé az a bizalmatlansági indítvány, amelyet a Konzervatív Párt (PC) – az RMDSZ koalíciós partnere – kezdeményezett Markó Bélának a miniszterelnök-helyettesi tisztségből való felmentésére. A konzervatívok Markót a székelyföldi autonómiáról kifejtett véleménye miatt akarták lemondatni. A PC irredentizmussal és sovinizmussal vádolja Markót, amiért „lepaktált” a Székely Nemzeti Tanáccsal és elfogadta a népszavazást, mint a székelyföld autonómia elérésének eszközét. A Szociáldemokrata Párt képviselői csoportja elzárkózott a bizalmatlansági indítvány támogatásától, így nincs meg a kezdeményezés napirendre tűzéséhez szükséges 50 aláírás – tájékoztat a Mediafax.
      
      
Szerda

      A román–magyar határátkelőhelyeknél a vámellenőrzést 2007 januárjától, Románia EU-csatlakozásától eltörlik mind a teherszállításban, mind a személyszállításban. A döntés annak az egyezménynek a része, amelyet Bukarestben a Román Országos Vámhatóság és a Magyar Vám- és Pénzügyőrség kötött meg. A két ország vámhatóságai váltásban fognak dolgozni január 7-ig a határátkelőhelyeken, hogy a belső rendszabályok értelmében ellássák a nyilvántartást. 2007. január elsejétől több mozgó csapat fog ellenőrzéseket végezni a két ország területén, hogy felszámolják a csempészetet és az illegális termékszállítást.
      
*

      Az előrehozott választások megszervezéséről is tárgyalt bizalmas, négyszemközti egyeztetésén Traian Băsescu elnök és Călin Popescu Tăriceanu kormányfő, állítja demokratapárti forrásokra hivatkozva a Mediafax hírügynökség. Az értesülést cáfolva liberális politikusok tagadják, hogy a megbeszélésen felmerült volna a választások kérdése. A kiszivárgott információk szerint a Demokrata Párt 2007 első felére hozná előre a parlamenti választásokat.
      
*

      Rosszindulatúnak és alaptalannak minősítette a bukaresti tulajdon-visszaszolgáltatási hatóság háromszéki vizsgálatát György Ervin Kovászna megyei prefektus: véleménye szerint indokolatlanul rótták ki a magas – összesen 200 ezer lejnyi – bírságokat a polgármesterekre. A Krónika értesülései szerint minden kárvallott elöljáró megfellebbezte a hatóság döntését, és kérték, hogy figyelmeztetésre módosítsák a pénzbüntetést. A tulajdon-visszaszolgáltatási hatóság által korábban a Krónika szerkesztőségébe küldött közlemény szerint nemcsak Háromszéken tartottak ellenőrzéseket: az elmúlt időszakban több megye településein találtak rendellenességeket, az ország polgármestereinek 6 százalékára róttak már ki hasonló pénzbüntetést. A hatóság közleményéből az is kitűnik, hogy az érintett polgármestereknek a bírságot nem a település költségvetéséből, hanem saját zsebükből kell majd kifizetniük. György Ervin úgy véli: a hatályos jogszabályok lehetőséget nyújtanak figyelmeztetések, illetve a bírság alsó határának megfelelő összeg kirovására is, de a fővárosi ellenőrök Háromszéken minden esetben a lehető legmagasabb pénzbüntetést szabták ki. György Ervin a napokban felvette a kapcsolatot Teodor Nicolaescu államtitkárral, a hatóság vezetőjével, s ez megígérte, hogy felülvizsgálja a háromszéki bírságok jogosságát.
      
      
Csütörtök

      Nincs szükség önálló állami magyar egyetemre – jelentette ki Mihail Hărdău oktatási miniszter Sepsiszentgyörgyön. A tárcavezető háromszéki látogatásakor kinyilatkoztatta még: ellenez mindenfajta szegregációt, ezért nem tartja hasznosnak egy állami magyar egyetem létrehozását. „Ez a téma nem a minisztérium hatáskörébe tartozik, hiszen erről előbb törvényt kellene alkotni. De ismereteim szerint még senki nem nyújtott be olyan dokumentációt, amely megalapozná a magyar egyetem létrehozásának szükségességét” – mondta a miniszter. Egyébként pedig úgy tudja, hogy Marosvásárhelyen már működik egy magyar tannyelvű egyetem, már csak ezért sem szükséges egy másik létrehozatala.
      Az oktatási miniszter újságírói kérdésre válaszolva közölte továbbá: határozottan ellenzi, hogy a magyar anyanyelvű diákok idegen nyelvként tanulják a románt az iskolákban. „A román nyelv nem idegen nyelv ebben az országban” – jelentette ki. Ismeretei szerint a magyar tannyelvű elemi és általános osztályokban a román nyelvet fokozatosan tanítják, mindössze a középiskolai magyar és román osztályoknak egyforma a tananyagjuk – tájékoztat a Krónika.
      
*

      Bukarestben ülésezett a Román–Magyar Gazdasági-Együttműködési Kormányközi Vegyes Bizottság. A román küldöttséget Ioan Codruţ Seres gazdasági és kereskedelmi, a magyar küldöttséget Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter vezette. A munkálatokon jelen volt Winkler Gyula kereskedelmi ügyekkel megbízott és Nagy Zsolt távközlési és informatikai miniszter. A vegyes bizottság ülésén az ipar, energia, szállítás, építkezés, valamint a kis- és középvállalkozások szakértői is részt vettek. A tárgyalásokon áttekintették és elemezték a Románia és Magyarország közötti gazdasági kapcsolatok helyzetét, a jövőbeli együttműködés lehetőségeit, a prioritással rendelkező területeket. A munkálatok végén a vegyes bizottság két társelnöke együttműködési protokollumot írt alá.
      
      
Péntek

      A magyar külügyminiszter nem lát nagy esélyt arra, hogy a kormány még a novemberre Budapestre tervezett magyar–román közös kormányülés előtt eldönti, január 1-jétől megnyitja-e munkaerőpiacát a romániai munkavállalók előtt. A kormánynak számos szempontot és lehetőséget mérlegelnie kell, egyebek között a hazai munkanélküliségi helyzetet, valamint a romániai magyar közösség érdekeit is. A döntés decemberre várható – mondta Göncz Kinga a parlament európai ügyek bizottságában, amikor Románia és Bulgária EU-csatlakozásával foglalkoztak. Megnyugtatásul közölte: a szolgáltatások szabad áramlása terén Magyarország nem fog korlátozásokat bevezetni. „Meg kell várni azt is, miként dönt a többi EU-tagország. Észtország, Finnország, Szlovákia és Lengyelország a teljes nyitáson gondolkodik, Lettország és Litvánia a részleges nyitáson, érdekes azonban, hogy Nagy-Britannia és Írország, amely a regisztrált magyar munkavállalókat 2004 után beengedte, egyelőre bezárja munkaerőpiacát Románia és Bulgária előtt” – fejtette ki Göncz Kinga. Megjegyezte, hogy a munkaerőpiac részleges megnyitása vonatkozhat egyes ágazatokra, foglalkozási területekre is. Az ülésen Eörsi Mátyás (SZDSZ), a bizottság elnöke pártja nevében arra biztatta a kormányfőt, hogy a magyar–román kormányülésen jelentse be: Magyarország megnyitja munkaerőpiacát a román állampolgárok előtt. Az ő érdekkörüknek az olcsó munkaerő a legfontosabb.
      
*

      Május 13-án tartják Romániában az európai parlamenti képviselőválasztásokat, ebben a dátumban állapodtak meg a pártok vezetői Călin Popescu-Tăriceanu kormányfővel. „Még ebben az ülésszakban a parlamentnek el kell fogadnia az EP-választásokra vonatkozó törvényt, amelynek tervezetét a két ház közös bizottsága már megvitatta” – mondta Markó Béla RMDSZ-elnök. A kormányfő szerint is minél hamarabb jóvá kell hagynia a parlamentnek az EP-választási törvényt, mivel a választások előtt kilencvennapi, de legalább egy hónapos kampányidőszakra van szükség. Annál inkább, mivel Románia lakosságától ugyanakkora érdeklődést remélnek, mint amekkora eddig volt tapasztalható az ország EU-csatlakozása iránt. A miniszterelnök a sajtó érdeklődésére közölte, az európai gyakorlatban nem szokás az, hogy előrehozott választásokat EP-választásokkal egy időben tartsanak. Markó és Tăriceanu egyaránt megerősítette, hogy egyelőre nem fenyeget a kormánykoalíció felbomlása és az előrehozott választások kérdésében sem született semmilyen egyezség.
      
      
Hétvége

      Románia részéről Varujan Vosganiant jelölte Tăriceanu miniszterelnök európai biztosnak. A hétvége legfontosabb belpolitikai eseményévé vált az örmény származású román politikus körül kialakult vita. A román sajtó úgy látta, noha az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso hivatalosan még nem utasította el a romániai jelöltet, e döntés meghozatala csupán napok kérdése.
      Az európai szocialista frakció több képviselője megkérdőjelezte az európai körökben alig ismert Vosganian rátermettségét e jelentős uniós állásra, de az is elhangzott, hogy a romániai politikus egykori jobboldali pártját a több mint gyanús körülmények között meggazdagodott Sorin Ovidiu Vantu finanszírozta. Az európai gyanúsítgatásokkal párhuzamosan Vosganian ellen Romániában is elkezdődött a frontális támadás. Liviu Turcu, az 1989 nyarán Amerikába disszidált egykori szekustiszt leleplező cikket írt a Jurnalul Naţional hasábjain Vosganian állítólagos kémszolgálati tevékenységéről. Az ellene felhozott vádakat a liberális politikus határozottan cáfolta, állítását pedig a titkosszolgálati levéltárak kezelői is megerősítették: Vosganianról semmiféle terhelő bizonyíték nem került elő. Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-szenátor a korabeli román titkosszolgálatokat vádolja a kialakult helyzetért: ezek emberei ma is befolyásolják a román politikát, alkalomadtán bárkit le tudnak járatni.
      Noha Varujan Vosganian perrel fenyegette vádolóit, a hét végén úgy döntött, mégis lemond jelöltségéről. A liberálisok egy része Tăriceanu miniszterelnököt hibáztatja amiatt, hogy nem lép fel eléggé határozottan a párt érdekei és jelöltjei mellett, a másik oldal viszont azzal gyanúsítja a miniszterelnököt, hogy különféle liberális gazdasági klikkek érdekeinek rendeli alá az ország politikáját, és ezzel lejáratja Romániát.
      Az európai biztosi posztra eredetileg tíz jelölt is akadt, az RMDSZ Frunda Györgyöt javasolta volna. A demokraták és a liberálisok egyezkedése folytán újabb liberális jelöltek jöhetnek szóba, közülük a legesélyesebb a mai román külügyminiszter, Mihai Răzvan Ungureanu.
nyomtatási verzió

Lemondott elnöki tisztségéről Csapó József

      A Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága által kiadott közlemény szerint Csapó József lemondott elnöki tisztségéről. Az Állandó Bizottság felkéri Csapó Józsefet, hogy az SZNT tisztújító és házszabály-módosító küldöttgyűléséig lássa el az elnöki teendőket – áll még a közleményben.
nyomtatási verzió

A XVII. Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny felhívása

      A Szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés, a szatmárnémeti MADISZ, a Harag György Társulat, a szatmárnémeti Szentlélek plébánia 2006. december 1–3. között rendezi meg a XVII. Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt.
      A verseny célja a népköltészet és az egyetemes magyar irodalom népszerűsítése, különös tekintettel a Magyarország határain kívüli magyar irodalomra. Célunk anyanyelvünk ápolása, a tiszta, szép magyar beszéd iránti igény felébresztése, illetve ébrentartása.
      Részvételi tudnivalók:
      1. A XVII. Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyen részt vehet minden műkedvelő, aki betöltötte 16. életévét.
      2. A versenyző 2006. november 20-ig elküldi a Szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság címére jelentkezési lapját (440030 Satu-Mare, str. Mihai Viteazul nr. 10, e-mail: csirak@sm.rdsnet.ro, tel: 0261-779264, 0361-802450), az alábbiakkal: a jelentkező neve, születési adatai, foglalkozása, pontos címe, telefonszáma, e-mail címe. Kérjük, mellékelje a bemutatásra szánt irodalmi művek címét és a szerzők nevét.
      3. Egy-egy fellépés időtartama nem haladhatja meg a 8 percet, de nem lehet kevesebb 2 percnél.
      4. Útiköltséget nem tudunk megtéríteni. Kérjük a szavalókat küldő intézményeket, vállalkozókat, oktatási intézményeket, hogy támogassák a versenyzőket az utazási költségek megtérítésével vagy részbeni támogatásával.
      A verseny irodalmi anyaga:
      1. Egy szabadon választott vers vagy próza a Magyarország határain kívüli magyar irodalomból.
      2. Egy szabadon választott vers vagy próza az egyetemes magyar irodalomból, amelybe beletartozik mind a Magyarország határai kívüli magyar irodalom, mind a népköltészet minden műfaja.
      Díjazás
      Az első három helyezett pénzjutalomban részesül. Ezen kívül felajánló intézmények, vállalkozók, magánszemélyek, szervezetek ajándékait osztjuk ki.
      A XVII. Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyen külön zsűri dönti el, kik vehetnek részt Romániából a 2007-ben Veresegyházán megrendezendő Anyám fekete rózsa szavalóversenyen.
      A verseny szervezőbizottsága
nyomtatási verzió

ébredés

Nem hiszik, amit látnak – avagy sikeres forgatókönyv
A döbbenet még nem oldódott fel bennünk. Pedig csak az történt, amire számítani lehetett. Ha még voltak illúzióink, hogy Európa mindentől, ami nem demokratikus, megvédi állampolgárait, ismét csalódnunk kellett.

      A szerbiai bizottság puhasága, a szlovákiai kilengések tétova kezelése után, íme mi történt, amikor egy Unión belül épülgető (poszt)kommunista diktatúra durva arcáról lehullt a szűzi fátyol. Bizony semmi.
      A segélykiáltás, a felháborodás, akárcsak ötven évvel ezelőtt, pusztába kiáltott szó maradt. Európa is átvette kényelmesen a felszín alatt terjesztett csalóka magyarázatot: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Mindkét oldal kap egy-egy fejcsóválást. A bizonytalan – szemét még most is törölgető – állampolgárnak is jól jön, hogy ismét elodázhatja a döntést, a felelősség vállalását saját és utódai jövője dolgában. Okosan szuggerált álláspont, hiszen közben a karaván haladását még ugatás sem zavarja. A rövid idő alatt balliberális diktatúrává fejlődött modell eddigi profi megvezető módszerei után most már minden újabb lépése a félelemkeltés felé mutat. Ha nem elég a közöny, jöjjön a félsz is!
      Október elseje nagy választási győzelmét a vesztesek könnyedén leseperték az asztalról. Egyetlen hátrányát a hívek zsákmányszerzése terén majd tapasztalható apró akadályokban fedezték fel. A szakminiszternő azonnal reagált, s megnyugtatta a sivalkodókat. Ő majd tudja, mi a teendő. Ennyi. A többi szóra sem érdemes.
      Aztán jött az 50 éves évforduló. Az az ünnep, amelyik az egész világ tekintetét felénk fordította. Újabb alkalom lehetett volna ez annak felmutatására, hogy van itt egy igazi többség, egy olyan, amelyről megfeledkeztek.
      Mi sem bizonyítja jobban a globalizációt kiszolgáló posztkommunista elit fontosságát azok számára, akik buzgón támogatták hatalomra kerülését és hatalmon maradását, mint az az elnéző magatartás, amelyet most tapasztalunk.
      Ha az „öszödi beszéd” egy nagy hangkísérlet volt, most a televíziók képernyőin pontosan követhető erőszak látványát nevezhetjük a nagy képi kísérletnek.
      A miniszterelnöki szörnyű hanganyag keltette felháborodást visszájára fordították, s azok, akik annak az oldalnak a támogatói, bizony nem rendültek meg tőle. Mi több, akadt, akit hasonló gyökerei miatt ez csak megerősített addigi irányultságában.
      Az erőszak rémes képeinek hatása sem volt elég. Ha elhihető a közvélemény-kutatói információ, a fent említettek a rendőrséggel is egyetértenek. Amit saját szemükkel láttak, azt is letagadják. Önmaguk előtt is. Maga Gönczöl Katalin jelenti ki a képernyő nyilvánossága előtt, hogy ő az összes tévéadót követve nem látott semmi elítélnivalót.
      Ne kerülgessük a forró kását. Itt nem várhatjuk, hogy az elkövetők oldalán állók igazat mondjanak. Azt mondják, amit mondaniuk kell. Egyesek talán még azt is látják. Nem lehet ez másként, hiszen az egész eseménysor egy pontos forgatókönyv alapján zajlott, óráról órára előre tudtuk, mi következik. Miért nem csak a téren maradókkal foglalkoztak, s miért bőszítették fel a tömeget, hogy aztán a nagygyűlés felé szorítsák, ahelyett hogy a két eseményt egymástól elválasztották volna? Ha van valami, amit nem értek, az az, hogy erre miért nem gondolt az ellenzék vezérkara. Hogyan lehetséges, hogy az őt támogató tömeggel együtt belesétált a csapdába?
      Az ellenzék vezére e napokban kétségbeesetten ébresztgeti Európát, s vállalja a hálátlan feladat kockázatait. Európa érdekei azonban mást kívánnak. Támogatást tőlük hiába várunk.
      Az, amire a hazugságtól megundorodott magyar az ünnepi erőszak kapcsán gondol, főbenjáró bűn.
      Mire lehet hát számítani?
      Vajon meg kell várni, amíg az ország olyan mélyre süllyed, hogy már gyarmattartóinknak sem lesz érdeke az őket kiszolgáló elit támogatása?
      Most egyelőre a hurkot szorítják, és képünkbe röhögnek. A félelemkeltés és kifárasztás taktikájának sikeressége kísért.
      Vezető francia lap szerint az Aztoriánál 4000 ember hallgatta Orbán Viktort.
      Európa még csak nem is csendes. Megtanult maga is hazudni.
Szász István Tas
nyomtatási verzió

1956, te csillag
Tizenhárom csodálatos napja a szabadságnak! Október 23-tól november 4-ig. Nem hullócsillag, hanem hatalmas üstökös, mely örökre ott ragyog Magyarország és a szabadságszerető népek fölött. Nemcsak a miénk tehát, hanem minden népé, mely kész vérét áldozni a zsarnokság ellen küzdve. 50 éve már, de olyan eleven bennünk a seb, mintha ma történt volna.

      November 1-jén szeretteinkért és hőseinkért gyújtunk gyertyát. Számunkra, magyarok számára súlyos mondanivalója van az idei évfordulós világításnak. 1956. november 1-jén az angol rádióban hangzott el Cs. Szabó László csodálatos hitvallása: „Halottak napja nem a porladó hamvak, az élő lelkek ünnepe. De 1956-tól fogva Magyarországon Krisztusi ünnep is ez a keresztény emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztábbra mossa a világ lelkiismeretét, s puszta mellel a fegyverek elé ugorva meghirdesse, hogy a Bűnnek nincs igazi hatalma. Ők adták vissza egy magyar szó hitvalló, csodálatos értelmét. Ez a szó: a halálmegvetés.”
      A mi válaszunk nem lehet más az ő áldozatukra, mint egyetlen szent esküvés: Úgy segítsen minket, magyarokat összesen és egyenként az Isten, ahogyan hűek maradunk az 56-osok vérrel írott eszméihez. Budapesten már jelezték, hogy a temetőkben megerősített rendőri felügyelet lesz. Miért? Mert október 23-a óta nagy változás történt a rendőrség és a nép viszonyában.
      Mit is tettek a gyurcsány-rendőrök – nem a randalírozókkal, hanem – a békés polgárokkal, akik az évfordulón a demokrácia nevében Gyurcsány távozását követelték? A fényképező külföldi újságírók rengeteg olyan dolgot rögzítettek, ami gyalázatot hozott a magyar rendőrségre. Miért lőtték fejmagasságban a gumigolyókat az emberekre? Miért dobáltak könnygázgránátokat és miért kellett vízágyúkat használniuk? Testvér a testvért, magyar a magyart verte gumibotokkal, s a földön heverő embereket gyönyörűséggel rugdosták! Rákosi meg Kádár gratulált volna hozzá, az biztos! Ezeket a rendőröket magyaroknak szülte ugyan az édesanyjuk, de nagyon elfajzottak.
      Hogy veszi lelkére Gyurcsány azt a tényt, hogy az ő lemondását követelő, a szabad szólás és a gyülekezési szabadság jogával élő magyarokat véresre verjék a kormányát szolgáló rendőrök, illetve kopók? Nem kísérti a vérbeköpültek ordítása és átka? Nem fél attól, hogy a konvergenciaprogram, melyet a „hazaszeretet lángolásában kizárólag a nemzet felvirágoztatására” készítettek, esetleg az idegeire megy? Számtalanszor kérték a külföldi és belföldi politikusok, hogy lépjen már le az emelvényről, de még mindig képtelen erre a nemes tettre. Persze, ez úri gesztus lenne, ilyesmire kizárólag egy született úr képes. A hazugsággal jóllakatott nép – amelyből sokan azt sem értik, hogy mit jelent ez a varázsszó, hogy konvergencia – akkor jön rá az egész mesére, mikor üres lesz a zsebe, és beköszönt a nyomor, amelyről Gyurcsány azt hazudta, hogy nem fog fájni. De bizony nagyon is fog fájni, még azoknak is, akik most még talán buzgó szoc-liberálisok. Az lesz az igazi ébresztő. Egyelőre, 56 után 50 évvel „reformterror” van! Bilincselés, gumibotozás, elzárások, mert ugye a tüntetők és a randalírozók egy lapra kerülnek. Szégyen! A sérült rendőr jó hazafi, míg a sérült tüntetők gazemberek. Állítólag lesz kivizsgálás, amiben egyáltalán nem hiszünk.
      A Kossuth teret rendőrök őrzik. Ötven évvel ezelőtt legalább 200 embert lőttek itt agyon a kommunisták. Most virágot szerettek volna elhelyezni az emlékműnél, alig harminc ember. Nem engedték a rend őrei, azaz a verőlegények. Féltek a virágoktól? Vagy a fegyvertelen, ünnepelni akaró emberektől? Október 23-án üres volt a tér. Lehetett ünnepelni rendőri felügyelettel, nehogy Gyurcsány és az övéi megijedjenek a haragvó néptől. Az üres tér önmagáért beszélt. Azt harsogta ország-világ előtt, hogy itt baj van, a kormány elszakadt a néptől, a nép utálja az erőszakkal nyakára nehezedő kormányt. De semmi sem tart örökké! A kardlapozó lovas rendőrök sem lesznek örökké ebben a magasságban. Mikor Isten igazságot szolgáltat, akkor sok túlbuzgó leszáll majd a ló hátáról, ahogyan az őszi falevelek lehullnak az ágról.
      Világítás lesz. Az 56-osok fejfájára is rá lehetne vésni: „Csak a teste.” Mert az a félelmet nem ismerő tüzes lelkük ott van, ahol az Árpád-házi szentek. 1956 óta 50 év telt el, és sajnos a szoc-liberális eszmekörtől, mely édestestvére a kommunizmusnak, nem tudunk megszabadulni. Mi ennek az oka? Márai Sándor pontosan megmondja (Napló 1958–1967): „A kommunizmus megbukott mindenféle értelemben, de a kommunistától nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.” Az 56-osok ez ellen a galád eszme ellen harcoltak, ezért nem győzték le őket sem a ruszki tankok, sem a bitófák. Ők az örökélet fiai!
      Kónya Lajos ezeket a sorokat írja 1956 halottjaira emlékezve: „Testvéreink, hősi halottak, zokogva / tépjük le szívünkről a vigasz kötését: / vétkes, ki feledni képes életetek / lengedező lángját, végső dobbanását.”
      Bennünk a Feltámadás biztos tudata lángol, és ez nem enged felejteni. Mi arra esküszünk, hogy az ő vérükben ott csírázik az újraéledő szabadság.
Pleşa Vass Magda
nyomtatási verzió

Vezérhangya
Magyarverők

      Sokszor írtunk már az Erdélyi Napló hasábjain magyarverésről. Rendszerint az utódállamok többségi hőzöngői által elkövetett atrocitásokról tettünk említést, amikor délvidéki, felvidéki vagy erdélyi magyart ért testi bántalmazás nemzetiségi hovatartozása miatt. A nemzeti ügy iránt érzékeny sajtótermékek figyelemfelkeltő beszámolójára, civil szervezetek tiltakozására ilyenkor mégiscsak megmozdult valami, esetenként a bántalmazott magyarok számára kedvező megoldás is született. A régióban élő többségi nemzet tagjai rádöbbentek, hogy büntetlenül mégsem lehet elkövetni bármit a magyarok ellen.
      A magyarverésnek, úgy tűnik, jól mérhető fokozatai vannak. Ami egy hete Budapesten történt, azt magyarok ellen, ilyen tömeges méretben, a második világháború óta egyetlen utódállambeli hatalmi gépezet sem követte el. Az október 23-i budapesti magyarverés elkövetői, a hatalmi parancsra minden emberi mivoltukból kivetkőzött „rendfenntartók” brutálisan bántalmaztak ártatlan ünneplőket, asszonyokat, gyerekeket, aggastyánokat egyaránt. A Gyurcsány-rezsim fennállásának mélypontjára jutott, jogállami körülmények között miniszterelnököstől kellene meneszteni legtöbb miniszterét, hogy csak a legenyhébb büntetést említsük. (Sokukra akár a börtönbüntetést is kiszabhatná a független magyar bíróság, ha volna ilyen.)
      A több hete folyó, többnyire békés magyarországi tüntetések meghurcoltjai egyre inkább hasonlítanak 1956 hőseihez: ugyanazt akarják ők is, mint ötven évvel ezelőtti hős elődjeik. Hiába mondja magabiztosan Sólyom László magyar köztársasági elnök, hogy a forradalom egykori eszményei beteljesültek az 1989-es magyarországi rendszerváltással, illetve Magyarországnak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásával, mert ezt maga sem hiszi el. Hogy az eszmények nem váltak valóra, azt az október 23-ai budapesti magyarverés bizonyítja legjobban. Ha mindez megtörténhetik büntetlenül 2006-ban egy magát demokratikusnak és jogállamnak tartó európai uniós tagállamban, akkor ott nagyon súlyos gondok vannak a demokrácia és a jogállam hatalmi értelmezésében. Ott megtörténhetik bármi: ha az utcán büntetlenül félholtra verhetnek embereket a rendőrök (ahogyan egykor az ÁVH tette), maholnap tömeges elhurcolásokról, deportálásokról is fogunk hallani. Ha a magyar társadalom nem kiáltja világgá a gyurcsányi söpredék ötvenes évekbe illő praktikáit, akkor a magyar ember többé nem aludhat nyugton otthonában. Sem Magyarországon, sem a Kárpát-medencében. A magyarországi visszaélésektől vérszemet kaphatnak az utódállamok magyarellenes erői is, hogy lám, a magyar ellen bárhol bármit el lehet követni, úgyis büntetlenül marad. Ha a magyar rendőrség és ügyészség bármilyen gazságot eltussolhat saját állampolgáraival szemben, miért ne tehetné ugyanezt a magyarral a szlovák, szerb vagy román hatalmi gépezet?
      Mindeközben az Európai Unió hallgat. Pontosabban az igazságügyi biztos egy félszeg levelet ír a magyar kormánynak, amelyben nagyon tapintatosan arról érdeklődik, történt-e valamilyen visszaélés október 23-án a rendőri akciók során? Fratini biztos úr is tudja, hogy több száz embert megvertek a rendőrök, volt, akit félholtra dögönyöztek, ő azonban a legalitás felől érdeklődik. Abszurd világ abszurd politikusai szórakoznak szerencsétlenül járt emberek sorsa fölött. Ennyit az Európai Unió kiállásáról az emberi jogok védelmében.
      A Washington Post és több más „mértékadó” amerikai és nyugat-európai sajtóorgánum azon sajnálkozik, hogy egész Kelet-Európában kezdenek felülkerekedni az úgymond radikális, szélsőséges, populista erők, példaként a magyarországi Kossuth téri tüntetőket is megemlítve, róluk a finnyás nyugati újságírók egy részének nincs jó véleménye. Mi az, hogy újbóli rendszerváltás, alkotmányozó nemzetgyűlés? Ki meri megkérdőjelezni a mai globalista világpolitikát? A francia rádió nemzetközi hírműsorainak egyik reggeli kommentátora szörnyülködve röpíti világgá az éter hullámain az egyik „megdöbbentően populista és szélsőséges” lengyel kormánypárti politikus véleményét, miszerint korlátozni kell a multinacionális cégek lengyelországi áruházláncainak tevékenységét, mert ezek csődbe juttatták a teljes lengyel kiskereskedelmet, súlyos szociális gondokat okozva a lengyel kormány számára. A francia kommentátorban fel sem merül a gondolat, hogy a lengyel politikus saját nemzetéért aggódna, hogy egyáltalán igaza lehetne. Rögtön jön a megbélyegzés: szélsőséges, unióellenes, populista stb.
      Tény és való, hogy Kelet-Európa kezd felébredni. Kezd rájönni, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott uniós csatlakozás eddig semmi jót nem hozott számára. A hatalmas áruházláncok terjeszkedésén és a fogyasztói társadalom embertelen propagálásán kívül az unió nem érdeklődik a térség sorsa felől. Az egész Kelet-Európában talán legkorlátoltabb magyar kormánypárti uniós propaganda éppúgy hazugságnak bizonyult, mint az akkori és az utána következő miniszterelnöki ígéretek. Tetszenek-e emlékezni a nevetséges tévéreklámokra? Nyithat cukrászdát Bécsben… Az életszínvonal folyamatos zuhanásával maholnap egyszerű fogyasztóként sem ülhet be bécsi cukrászdába magyar ember, nemhogy maga nyisson édességkereskedést odaát.
      A nagy rászedés tehát megtörtént. Nem véletlen a határozott kiállás Gyurcsány és posztkommunista társasága mellett. Az együtt ünneplésre találóan fogalmazta meg Debrecen fideszes polgármestere az elgondolkoztató kérdést: El tudják-e képzelni, hogy Auschwitzban a reform náci párt koszorúz, és vezetője olyan kocsiból száll ki, amit az áldozatoktól vettek el?
      Auschwitzról ezt valóban nem lehet elképzelni, de Budapesten megtörténhet. Az emberi szenvedésekre csak szelektíven érzékeny globalista világ szerint a kommunizmus továbbra is bocsánatos bűn. Egykori kiszolgálói és szellemi utódai változatlanul hatalmon maradhattak. Magyarországon ráadásul éppen úgy verik, veretik a magyart, mint ötven évvel ezelőtt.
      Ez ma Kelet-Európa legnagyobb tragédiája.
Makkay József
nyomtatási verzió

magyar szemmel

A múlt tükörcserepei 8.
Az 1992-es autonómiaellenes médiaoffenzíva

      Az erdélyi magyarság politikai elitjében a rendszerváltás után a kezdet kezdetétől érzékelhető volt az a klasszikus törésvonal, mely minden elnyomott közösséget megoszt. Az alapkérdésre – a hatalom kegyeit keressük-e, vagy azzal szemben próbáljuk érvényesíteni jogainkat – vérmérsékletüktől, politikai szocializációjuktól, anyagi érdekeltségüktől vagy az elnyomó apparátusban betöltött pozíciójuktól függően az elnyomott kollektívum politikusai más-más választ adnak. Erdélyben az önálló magyar politika hívei egy olyan létkeret megteremtését tűzték ki célul, mely lehetőséget nyújt közösségünk hosszú távú fennmaradására s ehhez keresték az eszközöket. A román hatalommal kollaborálók kicsinyes alkukkal igyekeztek elérni azt, amit elnyomóink jóindulatára alapozva remélni lehetett. Ritka pillanat volt az erdélyi magyarság autonómiaigényét 1989 után első ízben világosan és félreérthetetlenül megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozat megszavazása, amikor a két tábor között színleg legalábbis feloldódott a felfogásbeli ellentét.
      Ekkor indult el a „balliberálisként” számon tartott, zömmel kolozsvári kozmopolita értelmiségiekből verbuvált sajtókommandó koncentrált sajtótámadása. Cs. Gyímesi Éva, Magyari Nándor László, Bányai Péter, Fey László és mások cikkek és nyilatkozatok sorában igyekeztek diszkreditálni a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezőit, az erdélyi magyar, a magyarországi, valamint a román médiában egyaránt.
      A liberális sajtóoffenzíva hangulati hátterét a Felhívás a nyílt párbeszédre című aláírásgyűjtő akció szolgáltatta, mely „az RMDSZ vezetését” (de tulajdonképpen csak a Tőkés-vonalat) zavaros vonalvezetéssel, párbeszéd-képtelenséggel vádolta, s eleve olyan hangnemben hívta ki nyilvános vitára, amire a várható reakció a kezdeményezés figyelmen kívül hagyása volt. Mindamellett vitát nyitni egy olyan kérdésben, mely a legmagasabb fórum által eldöntetett, politikai abszurdum lett volna. Éppúgy abszurd volt elképzelni, hogy az önrendelkezés-elvű önépítkezés kezdetén az RMDSZ vezetősége teret szolgáltat olyan vitának, melyben az egyik oldal nyilvánvaló szándéka az obstrukció és/vagy a destrukció. Külön pikantériája a magyar politikai szándékegységet megtörő ballib támadásnak, hogy épp azok kerültek a célkeresztbe – nevezetesen az autonomisták –, akik e kozmopolita kommandó meghatározó tagjainak korábbi írásaiban igényként megfogalmazott intézményes belső pluralizmus megvalósítását tűzték zászlajukra.
      Magyari Nándor László 1993 elején elnyert önkormányzati alelnöki pozíciója az ügyvezető elnökségben mindennek fényében értékelendő, mint ahogy többéves semmittevése is. Azt is le kell szögezni, hogy a nemzeti kataszter összeállításának és a belső választások előkészítésének elmaradása (a brassói kongresszus által szabott határidő 1995. január 15. volt!) Markó Béla és Takács Csaba mulasztása is, hiszen ők tartották pozícióban a feladatot végrehajtani nem tudó vagy nem akaró Magyarit.
      A balliberális autonómiaellenes offenzíva a közösségének létérdekeit a század eleji polgári radikálisok doktrinerségével félreseprő társaság diverziója volt, mely később, 1997 elején képes volt a Bolyai Egyetem ellen is fellépni. Már szó volt e sorozatban a lib-lab (liberális-labanc) paktumokról az RMDSZ és a nemzeti liberálisok 1990. márciusi közös nyilatkozata kapcsán. Az 1992-es lib-lab együttműködés alighanem abban állott, hogy a liberálisok mondták ki mindazt, amit a labancok gondoltak az autonomistákról és az autonómiáról, de nem merték a nyilvánosság előtt megfogalmazni. Az önsorsrontó, elvtelen manővert Markóék később pozíciókkal jutalmazták, éppúgy, ahogy azt a román hatalom teszi 1996 óta mindmáig az engedelmes magyar „érdekképviselőkkel”.
Borbély Zsolt Attila
nyomtatási verzió

Elültettük a magyar szabadság fáit
Ültessük el a magyar szabadság fáit! mottóval hirdetett kezdeményezést az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete, az ötven éve történt forradalomra emlékezve. A felhívásra több település szervezetei jelentkeztek: fákat ültettek.

      Csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi szervezeteink beszámolóit közöljük.
      Október 21-én reggel 9 órára hirdette meg a faültetési akciót az EMI csíki szervezete, Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Városi Kertészet, hogy a lakossággal közösen ültessék el az 56 gesztenyefát a Márton Áron Gimnázium előtti járdaszegély mentén. 9 óra körül több mint harminc ember gyülekezett a református templom előtt, köztük Burista Csilla, a város kertésznője, egyben a faültetés háziasszonya, Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere, az EMI helyi tagjai, valamint cserkészek, tanárok, tanulók, egyesületek képviselői, családapák, akik gyermekeikkel együtt érkeztek elültetni a már előkészített fákat.
      Először a kertészet munkatársai szakszerű útmutatással szolgáltak a gesztenyefa-ültetés módjáról, majd irányításukkal elkezdődött az első csemeték földbe helyezése. A kezdetben még bizonytalan kezek gyorsan belelendültek. Amikor újabb segítőtársak érkeztek a helyszínre, már a szakavatott önkéntesek magyarázták el a faültetés menetét. Ráduly Róbert Kálmán, a város polgármestere is megjelent, tanácsokkal látva el a faültetésben fizikailag is résztvevő alpolgármestert és munkatársait. Alig két óra alatt földbe kerültek a fák, és koccintva kívántak nekik hosszú életet a résztvevők.
      Hisszük, hogy faültetési akciónkkal hozzájárultunk ’56 emlékének méltó ápolásához, fiatal generációinkban való tudatosításához. A csíkszeredai 56-os fasor élő példája múltunk mindennapos tiszteletének.
      Az Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön is megejtettük október 23-án az 1956 emlékének szentelt csemeteültetést, hogy hozzájáruljunk e nemes évforduló fényének emeléséhez. Az EMI elnökségének felhívásában az állt, hogy ahol magyar közösség él, ültessen diófát a magyar szabadságvágy tiszteletére. A sepsiszentgyörgyi városi tanács urbanisztikai szakbizottságával való egyeztetés után az EMI fiataljai a Temesvár téren található zöldövezetben ültettek el hét facsemetét, H alakban, hogy a hősök szóra emlékeztessen. A városi kertészet György Ignác főkertész vezetésével segédkezett, ezúton is köszönetet mond nekik a háromszéki EMI közössége a csemetékért és a lelkiismeretes segítségért.
      A fiatalok a jövőben nemcsak gondozni, hanem bővíteni is szeretnék a kis emlékparkot.
      Kézdivásárhelyen a Bod Péter tanítóképző emlékünnepélye alkalmával ültettek el két diófacsemetét. Az EMI és a tanítóképző diáktanácsának kezdeményezését az iskola tanárai is felkarolták és segédkeztek az ültetésnél. A megemlékezés a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Bartis Erika és Nemes Előd
nyomtatási verzió

Szentgyörgy Háromszék Legfiatalosabb Települése

      Véget ért a Kovászna Megyei Művelődési Központ által szervezett Háromszék Legfiatalosabb Települése ifjúsági vetélkedő. A kilenc hónapon át tartó versenyben közel húsz ifjúsági szervezet mérte össze tudását, rendezvényeiket a leadott beszámolók alapján pontozták. A három különböző kategóriában igen eltérő eredmények születtek, hiszen míg a városi kategóriában nagy fölénnyel a sepsiszentgyörgyi Turulmadár győzött, addig a nagytelepülés és kistelepülés kategóriákban a verseny utolsó napjaiban is kiélezett volt a küzdelem, végül Bölön és Kisbacon csapata szerezte meg a győzelmet.
      Városi kategóriában elsősorban a sikeres együttműködésnek tulajdonítható a Turulmadár kiemelkedő teljesítménye, ezt a csapatot az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és a Bölöni Farkas Sándor cserkészcsapat közösen hozta létre.
      A sepsiszentgyörgyi ünnepélyes eredményhirdetésen a műsorban a csíkszeredai Role zenekar és Kátai József énekmondó is fellépett.
      A győztes csapatok teljes irodafelszerelést kaptak bútorokkal, számítógépekkel és tartozékokkal, telefonokkal, több mint ezer euró értékben. A szervező Kovászna Megyei Művelődési Központ az első évben fedezi az iroda működési költségeit.
      A vetélkedőben részt vevő csapatok vezetői november 5-én egyhetes tanulmányútra indulnak az anyaországba, hogy bővítsék tapasztalataikat, hadd virágozzék még szebben a háromszéki ifjúsági élet.
Nemes Előd
nyomtatási verzió

Emlékeink emléke
Újra felállítanák a zilahi Turul szobrot
1902. szeptember 18-án nagy napja volt Zilah 96 éve hatósági joggal bíró, 26 éve pedig megyeszékhellyé előlépett városának. Egy napon avatták Fadrusz János híres Wesselényi-szobrát azzal a turul emlékművel, amely Töhötöm honfoglalóinak megérkezésére emlékeztette az ősi település polgárait.

      A honfoglalás dicső tényét képviselő emlékmű egy ideig – érdekes módon – kevésbé viharos sorsot élt meg, mint nagytestvére, a Wesselényi-szobor. Aztán 1968 egy nyári éjszakáján – vajon miért éppen akkor? – eltűnt.
      További sorsát homály és a találgatások bizonytalansága fedte. 2004-ben váratlanul előkerült talapzatának kőtörmelékeiből egy darab. Egy másik településről, Egresről hozták be nagy örömmel, mint római leletet. Káposztáshordóra használták súlynak.
      A kődarabon a Karacsai-kódex rovásírásos szövegeiből van töredék.
      Az eset után ismét csend lett.
      Tunyogi Károly Magyarországra települt zilahi és határon túli meg anyaországi barátai megelégelték a csendet. Elhatározták, hogy múltunk e szépséges emlékét felélesztik a fogyó magyarajkú zilahiak és a Partium magyar népének örömére, okulására. A kisebbik és nagyobbik haza magyarjainak a közös hon foglalásának emlékére tett együttes erőfeszítése egyben december 4. átkát is hivatott lenne jelképesen feloldani.
      Az emlékművet a most 100 esztendős Református Templom kertjében állítanák fel. Az engedélyeket beszerezték. Az ügy a közadakozás szakaszába lépett.
      Reméljük, hogy Fadrusz János szép madara ismét megülhet rovásírásos talapzatán. A méltóságteljes madár, ellentétben sok más testvérével, nem tárja ki szárnyait. Nem idéz semmiféle viszályt, nem védekezik és nem támad. Utóbb arra szálló egyéb békés szárnyasoknak nincs mit tartaniuk tőle. De elröppenni sem készül. Messzire tekint, és csukott szárnyaival jelzi, hogy ő oda megérkezett és már nem óhajt onnan eltávozni.
Szász István Tas
nyomtatási verzió

*

      Erdélyből, Zilah városából elszármazottak és ott élő zilahiak elhatároztuk, hogy az 1968-ban lerombolt, Fadrusz által készített, 1902-ben felállított Tuhutum-emlékművet újból elkészíttetjük és városunkban elhelyezzük. Ebből a célból emlékműbizottságot hoztunk létre. Törekvésünket támogatja a Zilahi Református Egyházmegye Esperesi Hivatala, a Katolikus Plébánia, a Baptista Gyülekezet, az RMDSZ, EMKE és egyéb civil szervezetek. Kitűzött célunkat adománygyűjtésből reméljük megvalósítani.
      Magyarországon az adományokat a 1012 Budapest, Várfok utca 15/C 3/10. szám alatt székelő Kersch Ügyvédi Iroda az OTP Bank Rt-nél vezetett 11701004-20215189 számú letéti számlájára várjuk. Bármilyen formában történjék is az adományozás – megkülönböztetése végett – az összeg rendeltetéseként „Adomány a Turul Emlékműre” megjelölést kell alkalmazni. Zilahon az adományokat a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülethez tartozó Zilahi Református Egyházmegye Esperesi Hivatala által erre a célra megnyitott: RO17 RZBR 0000 0600 0713 8511 (Lejben) vagy RO49 RZBR 0000 0600 0713 8517 (Forintban) számlaszámra várjuk. Az adományok felhasználásáról a kezdeményezésben feltüntetett emlékműbizottság dönt.
      Előre is köszönjük Önöknek, hogy ezen nemes cél megvalósításához pénzadományaikkal hozzájárulnak.
nyomtatási verzió

A „szekulitátya” a Mezőségen

      Dr. Hermán M. János visszaemlékezése egy templomavatóra a kommunista időkből
      – 1983 augusztusának utolsó vasárnapján dr. Tőkés István akkori főjegyző érkezett az újősi parókiára, a felújítást követő templomavatóra. Hogyan emlékszik a jeles eseményre?
      – Kőbevésetten, hiszen az akkori körülmények között egy templomszentelés amolyan csendes társadalmi felforgatásnak, sikeres magyar eseménynek számított. Megindultan idézem fel annak a napnak az emlékeit huszonhárom év távolából, hiszen a dátum választóvonallá vált az életünkben. Tőkés István bátyám vitézkötéses magyar ruhát viselt, hozzávaló nyakkendővel. Nejével a harangláb alatt üdvözölték Gyenge Gyuri bácsit. A meghatódott harangozó hajnal óta őrködött a telken, gazdaként terelgette az egyházfikat, hogy minden úgy legyen, mint a régi vizitációk idején. A vendégváró férfiak arcvonalban álltak, kalapot emeltek, tisztességesen bemutatkoztak. Tőkés Istvánnét, Erzsébet nénémet, édesanyámat, aki első unokatestvére és Nagysármásról jött, azonnal körülvették a gyülekezet asszonyai. Őszirózsával, kardvirággal kedveskedtek, lelkesedésében senkit sem lehetett visszautasítani. Így az ölnyi virágot a tornác árnyékába, egy vödör vízbe mentettük. Vadonatúj templompadjainkat is virág borította, apró vadszegfű, majoránna, sok-sok búzavirág és bazsalikom. Orbán János bácsi fekete posztómellényén árvalányhaj díszelgett, őt valamiért a szomszédos falvakban is „gyalogkántor úrnak” szólították. A maga faragta akácfa pálcájával vezényelte kórusunkat. A megnyitott szent Bibliáról, a tékozló fiát hazaváró Atyáról és a bősz vihart lecsendesítő Mesterről énekeltünk. Mindkét portikuszban sűrűn ültek az emberek, a karzaton valósággal csüngtek a gyermekek, a kint maradottak pedig nyitott ablakon át hallgatták a prédikációt.
      – Mit jegyzett fel az igehirdetésről, és mire emlékszik még az istentiszteletből?
      – Tőkés István nagytiszteletű úr Ézsaiás próféta könyvének 40-ik részéből a 30-31-ik versek alapján prédikált a templomszentelési istentiszteleten. Arról szólott az Ige, hogy Isten újősi népe immáron ezer esztendeje jár a megmaradás útján. Kegyelemből és hit által tartattunk meg, más magyarázat nem állhat meg a hadak és a bűnös indulatok ellenében. Ősök és utódok Krisztusba oltattak, ma is Ő az út, az igazság és az élet. Lelki örökség maradt reánk, őseink példázták, hogy miként lehet építkezni Isten országának törvényei szerint. Akik renoválnak és romokat építenek meg, azok sohasem az erejükben, hanem az Úrban bíznak. Nem a világ, hanem az Úr dicsőségében lelik örömüket. Hogyha elfáradnak, megeleveníti őket az Úr. Magasba emeli őket, mint szél a sasfiakat. A benne bízóknak a halál fullánkja sem árthat. Mindennek, így az építkezéseknek is rendelt ideje van, és ahogy a próféta szerint egy országért nemcsak egy napig kell vajúdni, éppen úgy egy nép és egy falu sem születhetik úgy egyszerre. Újős, mint a Szentlélek által megelevenített sarjak gyülekezete, ismerje fel küldetését és adja tovább a gyermekeinek. Senki se felejtse a megfáradás vagy a megpróbáltatások idején, hogy akik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul!
      Valósággal ittuk az Igét. Igazsággal elégíttetett meg a szívünk, senki sem szégyellte, hogy keresztyén vagy azt, hogy magyar, semmilyen nemzetet nem ért sértés a teológiai magyarázat rendjén. Még a cigányoknak is jutott az elismerésből, hogy őrzik a nyelvüket. Az áthallásokat pedig rábíztuk a telített légkörre, mert a beszivárgott „sziguranca” a sejtetés hullámhosszán amúgy is úgy értelmezte a prédikációkat, ahogyan akarta, erre mindig számítottunk. Abban a hálaadó órában a csauseszkánus fénykorszak ígéretei szemfényvesztéssé zsugorodtak, kárhozattá és romlássá minősültek. Imádság után csak úgy zúgott a ráfelelő zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” A fűzkúti, szászmórici, szentmátéi, lekencei, lompérti és mezőveresegyházi híveinket a prédikáció a bizonyság fellegeként kísérte hazáig. Az emberek arról beszéltek, hogy áldás alatt az új búzából fonott koszorút teljesen bearanyozta a fény, és valósággal tündökölt a Kolozsváron készült zománcozott kenyeres tál, amelyet először használtunk.
      – Mint említette, a gyülekezeten kívül a hatalmat is érdekelte az igehirdetés, csak éppen egészen más indokból…
      – Ilona néni, aki szálanként válogatta a koronához a kalászokat, kimenetelkor jelenést is látott a szószéken. Ezt a kegyes román kurátortól hallottam másnap a falu hídján. A mátéi milíciáról, ahova beparancsolták, hazafelé jövet azért imádkozott, hogy valahogyan értesíteni tudjon minket a vallatásáról. Mondta, hogy ő ártatlan képpel mesélt a szép ünnepélyről, a prédikációról és nem állhatta meg, hogy ne tegye hozzá: ő hálából egy tyúkkal járult a közebédhez.
      – Milyen előzményei voltak a meghívásnak?
      – Dr. Tőkés Istvánt csak úgy hívhatjuk meg szolgálni, ha előzetesen engedélyt kérek, figyelmeztetett Láposi József dési esperes. Továbbá a milíciát is értesíteni kell, meg a megyei kultuszt. Döbbenetes volt ez a felszólítás. Sem a püspöki, sem az esperesi hivatal nem válaszolt, pedig még telefonáltattam is. István bácsit erről értesítettem, és hála Istennek, ennek ellenére is vállalta az újősi szolgálatot.
      – Hogyan viselkedtek a szervek a főjegyző ottléte alatt?
      – István bátyámék megérkezésekor, de napközben is, le és fel motorbicikliztek a milicisták, Bogdán és a parancsnok, egy Rău nevezetű. Olyan is volt, mint a neve… Megjelent ráadásul egy sárga Dacia, és az Ákhábel nevű pásztor felesége hozta a hírt, hogy újra itt van a faluban a „szekulitátya”. Greabu szektoristát éppen kirúgták, de helyette egy Spătărescu nevű nyüzsgött, így hívták, de lehet, hogy ma már más névre hallgat. Kísérője volt egy Deac nevű „agronómus”, aki nyilvánosan azzal dicsekedett, hogy utálja a baptistákat, szerinte az újősi imaházukat le kell rombolni, és el-elkotyogta, hogy Amerikát is megjárta.
      – Az istentiszteleten is részt vett beépített ember?
      – Valószínű, hogy többen is beültek. A prédikációt magnóra rögzítette egy S. J. nevű másvallású atyafi, amatőr festő, aki Besztercéről érkezett a feleségével. Külföldi gyógyszerekkel segítettük sokszor, felesége egy jó emberünk unokája volt. Tény, hogy a szalag rövidesen a Szekuritátéhoz került, és engem az ezer esztendő szimbólumáról faggattak meg a résztvevők névsoráról. Gúnyosan gyötörtek kérdéseikkel arról a „statisztikajavító törekvésemről”, hogy egy holland asszonnyal szaporítom a magyarságot (Hannie asszonyról, Hermán M. János holland származású feleségéről van szó – F. T. megjegyzése), mert információik szerint erről is szó volt az asztalozásnál. Megtagadtam a választ.
      – De valamit csak mondania kellett…
      – Affélét mondtam, hogy miért nem kérdezik meg a főjegyző urat vagy magát a besztercei román esperest, aki szintén ott volt a templomban és még szólt is a gyülekezethez. Javasoltam, hogy ha már valóban megszerezték a prédikációt, akkor hallgassuk meg együtt a felvételt. Ettől aztán megdühödtek és sűrű fenyegetések közepette, az utolsó vonat indulása után befejezték a kihallgatást.
      – Tehát fél szemmel még a menetrendre is figyeltek…
      Sokszor időzítettek így, hogy ne is tudjak már hazautazni. Volt, amikor negyven kilométert gyalogoltam éjszaka emiatt. Különben három éve tudok még egy, a „szervek” birtokában lévő Tőkés István-prédikációról: a Tőkés László és Joó Edit házasságkötésekor elhangzott dési beszédről van szó. Részleteit olvastam Bukarestben a püspök úr 15 „iratcsomójának” egyikében. Gondolom, hogy Tőkés István professzor úrnak egy kötetre való prédikációja ezekből a különféle fogságban lévő beszédekből is kitelne…
      (Folytatjuk)
Fábián Tibor
nyomtatási verzió

Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Feljegyzések 1918–1919-ből

      
4. rész

      
      A leány felém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillantottam. Hórihorgas suhanc sebesen csirizelte a falat és megint új plakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.
      „Katonák! Ti a legnagyobb hősöknek bizonyultatok az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívott becsületeteket… Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől… fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvözlettel. Heltai s. k. városparancsnok.”
      – Hát ez már megint kicsoda? – kérdezték egymást az emberek.
      – Városparancsnok?
      – Ez a Heltai vajon a Hecht Adolf fia?
      – Az bizony – hallottam a hátam mögött.
      A kócos görbelábúak nevettek maguk között:
      A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban. Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális újságíró, kinevezéseket ír. Heltai, a Hecht Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.
      Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés. Segítségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti sváb asszonyok, mikor megrabolták őket. De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban? Talán nevettek volna, talán elfogtak volna. Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél. Egy pillanatig az emberekre meredtem, aztán összeharaptam a fogamat. Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek. És megint mentem odébb.
      Az Asztória előtt megrekedt a tömeg. Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából, idejött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára. De azért az Asztória körül még mindig töméntelen kocsi és automobil várakozott. Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába. A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök külsejű emberek lótottak ki-be. Rendőr nem volt sehol. A tömeg pedig veszedelmesen nőtt. A Rákóczi úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott. Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten. Az erkély alatt felágaskodott a feje. Egy ember ült a többiek vállán. Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.
      – Hadikot elcsapták! Hadikot elcsapták! Károlyi a mi-niszterelnök…
      – Valaki beszélni fog – mondotta egy kis zsidóleány és közben szörnyen tolakodott. Fenn az erkélyen egy csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között. – A Landler Jenő! – kiáltotta a leány elragadtatottan. Egy katona visszalökte. – Mit töri magát úgy? A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek. Valami Lovászy Márton meg Pogány nevezetűek. Ebadta nagy szájuk volt. De szépen szavaltak és mindent odaígértek.
      A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna. – Beszéljen már! Halljuk! – És valamennyien felfelé néztek. Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.
      Messze álltam, a túlsó oldalon. Csak összefüggéstelen szavak vetődtek el hozzám: független, önálló Magyarország… demokrácia… szociális reformok… internacionális platform… a háború… idegen érdekekért… Vágóhídra vittek bennünket az urak!
      – Pedig ez a kövér éppen oda való, – mondotta a katona megvetően. A körülállók nevetni kezdtek. Egy iparos külsejű ember összecsucsorította a száját és élesen fütyült.
      – Elég volt. Újat mondjon! Hallgasson!
      Kiáltozták többen az erkély felé. Ebben a pillanatban valami váratlan történt. Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta bele a tömegbe. Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.
      – Ő okozta a háborút! Éljen Károlyi! Vesszen Tisza! – A túlsó szegleten is ugyanezt kiáltották és egy rekedt hang felordított:
      – Éljen a forradalom!
      Összerezzentem. Így nyíltan, az utcán először hallottam. A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő. De a kiáltás elgurult. Nem volt visszhangja.
      – Le a királysággal! – Ez tetszett a csőcseléknek. Új volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha. Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta. És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.
      A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították utca hosszat: – A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot.
      – Éljen a köztársaság… – Még csak kísérlet volt, nem hatott. Senki sem lelkesült. Valaki elkiáltotta magát. – Gödöllőre!
      Á Versailles! Á Versailles!… Ezt üvöltötte százharminc év előtt az éhező párizsi csőcselék, és Budapesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: Menjünk Gödöllő ellen. Senki se mozdult.
      – Azt mondják, tízezer felfegyverzett munkás vonul oda…
      (Folytatjuk)
nyomtatási verzió

szabadságharc

Orbán Viktor 1956-ról
A magyar szó bátorságot, szabadságszeretetet, méltóságot és hősiességet jelentett
Október 23-án Orbán Viktor a budapesti Astoriánál tartott nagygyűlésen mondott beszédet. A forradalom jelentőségét méltatta, de feltárta azokat a bajokat is, amelyek a mai magyar társadalom súlyosbodó betegségéhez vezettek. Az alábbiakban ezt a beszédet közöljük.

      Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves egybegyűltek, magyarok határon innen és túl!
      Ötven év, fél évszázad, két emberöltő mérföldkő és magaslat. Mérföldkő, mert még sokan velünk vannak a résztvevők és a szemtanúk közül, de már a magunkfajta, a szabadságharc után születettek is elég érettek, hogy megérthessék, mit miért tettek, illetve nem tettek szüleik és nagyszüleik. Magaslat, mintha 50 kilométerre távolodnánk a hétköznapjainknak otthont adó házunktól, egy hegy tetejéről visszanézve már nemcsak az utcánkat láthatjuk, hanem az egész várost is, ahogy a körülölelő tájba kapaszkodik.
      Minden október 23-án egy felejthetetlen pillanatot akarunk megragadni, megérteni a titkot. A XXI. század embere elveszítette a feltétlen elfogadás képességét. Nem elég neki a csoda. Ha csoda történik velünk, azonnal a nyitját, a titok megfejtését is akarjuk. Ötven éve akarunk megérteni egy pillanatot, amelyet a fotóriporter örökít meg, amint a magasugró a léc fölé kerül. Bár tudjuk, nem lehetünk állandóan a léc fölött, mégis ez a másodperc vésődik mindannyiunk emlékezetébe. Mintha a magasugró így élne, örökké a léc fölött, fittyet hányva a fizika törvényeinek, örökké a csúcson.
      1956 csoda volt születésében, az volt tiszavirág életében, és az volt halálában is. Ott és akkor jött a világra, ahol és amikor senki sem számított rá. Egy olyan nép hazájában történt a csoda, amelyet a XX. század legnagyobb hazugsága, a szocializmus kétszer is meggyötört. Bőséget, igazságot, új hibátlan emberfajtát, sőt mennyországot ígért, ám csak mérhetetlen szenvedést zúdított a magyarokra.
      A Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt és a magyar nemzetiszocialisták ámokfutása éppen véget ért, és már be is jött Magyarországra a másik szocializmus, a nemzeti unokatestvére, a nemzetközi. S mi közép-európaiak megtudhattuk, annyi közöttük a különbség, mint az Északi- és a Déli-sark között. Tíz év szocialista kormányzás után Magyarország kimaradt Európából, és mégis, a XX. században a szabadság éppen Magyarországon született meg. Egy szegény, egykori nagyságának harmadára zsugorított országban, amely az első után elveszítette a második világháborút is. Félrecsúszott forradalmak és rendszerváltások apasztották életerejét, majd a szovjet megszállás alatt a hazaáruló kommunisták uralmát nyögte.
      Mégis nekünk magyaroknak adatott meg a század legfelemelőbb forradalma. Minden józan számítás, nagyhatalmi paktum, keleti brutalitás és nyugati hitszegés ellenére éppen a világpolitikai befolyását tekintve súlytalan, gazdasági erejét nézve elhanyagolható ország tett hitet a szabadság mellett, sőt hozott érte véráldozatot.
      Kedves Barátaim!
      Kivételes idők, napok, hetek egyetlen ponttá tudnak sűrűsödni, mintha egyetlen pillanatig tartottak volna. Csillaggá változnak és halhatatlanok. Október 23-án varázsütésre álltunk talpra. Néhány óra alatt megbukott a kommunizmus, megalakult a nemzetőrség, a munkástanácsok, újraéledtek a betiltott pártok, felállt az új kormány, kiléptünk a Varsói Szerződésből. Egyetlen hét alatt a Szovjetunió egyik tartományából újra nemzeti közösség, önálló állam lettünk.
      A titok nyitja a szívben lehet, a szív nemcsak repesni tud, vagy vergődni, ha fájdalma van, de látni is, ha engedjük. Ha a szívek kitárulnak, többé nemcsak a szemünkre hagyatkozhatunk. A magyarok 1956 őszén nem a szemüknek hittek. Ha a szemüknek hittek volna, akkor csupán egy valaha volt nagysága romjain tengődő, vörös rongyokba öltöztetett országot látnak ázsiai megszállókkal és a hazugság mindent elborító pókhálójával. Ha a szemüknek hittek volna, csak a megpróbáltatások mély árkait látták volna az arcokon, a reményvesztettség ürességét a szemekben, az ernyedt megadást a mozdulatokban. De a történelem ura megnyitotta a szívüket, és megláttak egy másik világot, egy szabad, független, méltóságteljes magyar életet, ahol az emberek bizalommal fordulnak egymás felé, irigység helyett a másik sikere feletti öröm, osztályharc helyett szeretet tölti be a lelkeket.
      Igen, 1956 őszén mindenki láthatta a szabadságot. Láthatta a szabadságot a maga tökéletes és hibátlan szépségében. Ha most becsukjuk a szemünket, mi is láthatjuk. Ott jár-kel az újra európai Budapest utcáin és terein, sorban áll a boltok előtt, ahol kenyeret osztogatnak, leül a családi asztalokhoz, ha eljön a vacsora ideje, megjelenik a hivatalokban, a füsttől ragacsos pályaudvarokon, a kocsmák bánatos fémpultjainál, és jövetelekor a magyarok felállnak, és nemzeti himnuszukat éneklik.
      És csoda volt halálában is, bár jeltelen sírba, arccal a föld felé, kátránypapírba csavarva, lábát szögesdróttal összekötözve temették el, mégis feltámadt, itt van közöttünk ma is, és egybegyűjt bennünket. Mérföldkő és magaslat, a magyar szenvedéstörténet megrendítő ikonja. A születés, a halál és a feltámadás reményének legmegrázóbb ünnepe. Felemel és megtisztít. Október 23-án, ötven év után is, bennünket magyarokat felemel és megtisztít. Köszönet, hála és dicsőség érte 56 hőseinek. Gloria victis!
      Ötven évvel ezelőtt a magyarság legszebb arcát, jellemének legvonzóbb oldalát mutatta a világnak. A magyar szó bátorságot, szabadságszeretetet, méltóságot, hűséget és hősiességet jelentett az egész nyugati világban. Ötven évvel ezelőtt a történelem egyik legsúlyosabb igazságtalansága esett meg: a magyarok megmentették Európát a kommunizmustól, de Magyarországot nem sikerült megmenteniük. Ha magunkat nem is tudtuk, de legalább Európát megsegítettük, anélkül ismerhették meg a kommunizmus valódi természetét, hogy testközelből át kellett volna élniük. A magyar nép halálos sebet ejtett a kommunizmus világbirodalmán, olyan sebet, amely azonnal üszkösödni kezdett.
      Ötven évvel ezelőtt sokan voltak, sokan voltak, akik a kommunista ideológiát, a szocialista rendszert izgalmas, haladó, magasabb rendű demokráciához vezető kísérletnek, a Szovjetuniót pedig olyan hatalomnak tekintették, amely felszabadítóként állomásozik az elfoglalt országokban. A sajtó, az értelmiségiek, a szakszervezetek egyre baloldalibbak lettek. A kommunista pártok több országban is a hatalom küszöbén álltak, fogalmuk sem volt, miféle pusztító áradat veszélye fenyegeti a nyugati civilizációt. A szocializmusról szóló viták meggyőző bizonyíték híján eldöntetlenek maradtak.
      1956, a magyarok üzenete szolgáltatta a hiányzó bizonyítékot a világ számára. Perdöntő bizonyíték volt ez, a téveszme végleg megdőlt, az illúzió szertefoszlott, a Szovjetunió lelepleződött. Bebizonyosodott, hogy a kommunista ideológia a gyakorlatban állami terror. A szocialista rendszer veszedelmes diktatúra, a Szovjetunió pedig közönséges megszálló.
      A magyarok üzenete szíven találta a világot. Ötven év múltán azért ünnepel itt velünk Budapesten az egész világ. Azért ünnepelnek a világon mindenhol a szabadságszerető emberek, mert 1956 hősei, Ács Lajos ipari tanuló, Babér István lakatos, Tóth Ilona orvostanhallgató, Zádor János bányász és társaik nemcsak Magyarországot változtatták meg véglegesen, hanem az egész világot.
      A világ megértette, hogy a szocializmus nemcsak elméletileg, de a gyakorlatban is veszedelmes ellensége a nyugati demokráciáknak. A világ megértette, hogy a kommunizmus kijavíthatatlan, mert bajait nem beteges kinövések, hanem eredendő szervi elfajzások okozzák. A világ azt is megértette, semmilyen paktumot, semmilyen kompromisszumot nem lehet vele kötni, a szabad világ népeinek össze kell fogniuk, hogy a kommunizmust a nemzetiszocializmushoz hasonlóan megfékezhessék, majd megsemmisíthessék. Az 56-os magyarok üzenete utat talált az elszánt angolszász és európai államférfiakhoz, akik előbb kifullasztották, majd csődbe taszították a gonosz birodalmát, és végigmentek a kommunizmus és a Szovjetunió felszámolásához vezető hosszú úton, melynek kapuját az 1956-os magyarok nyitották ki. Az 56-os magyarok üzenete nélkül, kedves Barátaim, még mindig ott feszülne a vasfüggöny, Berlin testébe hasítana a fal, Európa félbevágva, megosztottan, zsibbadt végtagokkal heverne, igen, az 56-os magyarok velőtrázó üzenete nemcsak a szabad Magyarország, de a szabad Európa, sőt a szabad világ kialakulásához is nélkülözhetetlen volt. Legyünk hát büszkék rá, míg magyar él a földön. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 50 évvel az 56-os szabadságharc és 16 évvel a rendszerváltás után már tisztán látszik, bár a nemzet visszanyerte katonai függetlenségét, és kiharcolta a szabad választások jogát, milliószám élnek még hazánkban olyan magyarok, akik nem érzik szabadnak magukat. Hiába szabad kívül a nemzet, ők belül nem szabadok. Számukra a nemzet szabadsága nem hozta el az igazságosságot, sorsuk nem változott, és ha mégis, inkább romlott. A rendszerváltással kiszabadulniuk sikerült, de felszabadulniuk nem. Ők ma is kiszolgáltatottak. Az ország kiszabadult, de szabadsága csak törékeny lehetett. Törékeny, mert a rendszerváltoztatás felemás módon ment végbe, a szocializmus csődjéért viselendő felelősség tisztázása elmaradt, a felelősök számonkérése elsikkadt. Ez és csak ez tette lehetővé, hogy másfél évtized után a hazugság visszatérjen, és ismét eluralja az életünket. A hazugság visszatért, és újra pénzügyi válságba sodorta Magyarországot, a pénzügyi válság lyukat ütött a gazdaság oldalán, a meglékelt, oldalára forduló gazdaság pedig megélhetési válságba sodorja családok százezreit, mert az ország gazdasági válságot okozó urai most velük fizettetik meg hazug és dilettáns kormányzásuk árát. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ma már nem pártok állnak szemben egymással, nem jobb- és baloldal között feszülnek az ellentétek, hanem egy megcsalt, becsapott, a valódi választás lehetőségétől megfosztott, ezért elkeseredett és ingerült ország áll szemben illegitim kormányával. Nem felejtjük, hogy a felelősség most is az országot csőd szélére juttató országvezetőké. De azt is tudjuk, a gödröt ugyan ők ásták, de mindannyian benne vagyunk. A pártok ugyan fontosak, de az ország még fontosabb. Csak egy kicsit kellene jobban szeretni a hazát, mint a hatalmat, és minden megoldódna. Aki képes csak egy kicsit jobban szeretni a hazát, mint a hatalmat, azonnal belátja, a válság orvoslásához szükséges és elkerülhetetlen áldozatot a magyarok csak akkor hajlandóak meghozni, ha a felelősök félreálltak, ha felelősségre vonják őket, és ha az emberek garanciát kapnak arra, hogy ez még egyszer nem történhet meg Magyarországon. A hazugságok, csalások és szemfényvesztés után ki kellett állnunk az igazság mellett. Nem fogadhattuk el, hogy a közéletet az alvilágba sülyesszék a hazugságok. Kiálltunk, mert ez volt az erkölcsi kötelességünk, tartoztunk ennyivel magunknak, a rendszerváltásnak, és tartoztunk ennyivel 1956-nak is. Ez hozott bennünket nap mint nap, újra és újra a Kossuth térre. Kiállásunk a hazugság történelmi vereségét és az igazság történelmi győzelmét hozta az önkormányzati választásokon. Köszönet a kitartásért! De a magyarok millióinak feje fölött sűrűsödő veszélyt még nem sikerült elhárítanunk. Kedves barátaim, ősi igazság, hogy a rossz önmagában hordozza a büntetését. Nem külső ítélet, nem külső büntetés semmisíti meg, önmagát számolja fel. Aki rossz útra lépett, hiába fogadkozik, hiába hirdet összefogást, mégis rossz úton jár. Rossz az előjel, és ezért minden, még a legdicséretesebbnek tűnő tettek is negatívra változnak, ez nem véletlen, hanem végzetszerű. Aki megszegi a közösség törvényeit, gúnyt űz eszméiből és ideáljaiból, aki félrelöki a közös élet fundamentumát adó közmegegyezéseket, legyen szó családról, munkahelyről vagy nemzetről, veszedelmet zúdít a közösségére. Ha az országvezetők gátlástalanul hazudnak, megtévesztenek, csalnak, erőszakhoz nyúlnak, mindenki azt hiheti, hogy így is lehet, és ha ez bekövetkezik, kedves Barátaim, átszakad a gát, a pusztító erkölcsi özönvíz után nem marad semmilyen mérce. Mérce, amihez igazodhatnánk, amivel magunkat és tetteinket megmérhetnénk, ami szerint gyermekeinket nevelhetnénk, és akkor olyan istentelen világ köszönt ránk, amelyben bármi megtörténhet. Nekünk ezért kell kitartanunk a lelkiismeret parancsa mellett. Rossz eszközökkel jót elérni, igaz ügyet szolgálni nem lehet. A cél sohasem szentesítheti az eszközt. Bármily erős a kísértés, bármily magas a hullámverés, a gát nem szakadhat át, a vizet mindig meg kell tartani. Ezért nem lökhetjük félre ma sem a rendszerváltáskor közösen alkotott szabályokat, hiába kötik meg a kezünket. Ezért utasítjuk el az erőszakot, és ezért tartunk ki a demokrácia nehézkes szabályai mellett. Ám azt sem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy kilátástalan állapotok közé sodorják az embereket, hogy reménytelenségbe lökjék a családokat, hogy lerontsák a hazánkat, kézlegyintéssel intézzék el a köztársasági elnök felszólításait, üres színjátékká silányítsák a parlamentarizmust, és erőszakkal törjék le az emberi jogokat. Cselekednünk kell, megoldást kell találnunk. Kedves Barátaim! Olyan megoldásra van szüksége a magyar embereknek, amely három bajt orvosol egyszerre. Megakadályozza, hogy a reformok helyett közönséges pénzbehajtás történjen, feloldja az ország cselekvőképtelenségét, amely azért állt elő, mert amit a kormány akar, azt az emberek utasítják el, amit az emberek elfogadnának, azt a kormány nem akarja, és elhárítja annak veszélyét, hogy az ajtónkat feszegető megélhetési válság és a hatalom arcátlansága miatti elkeseredés leszorítsa a tömegeket a demokrácia mezsgyéjéről. A megoldásért 1956 üzenetéhez kell visszanyúlnunk. A baj gyökere a tavaszi parlamenti választásokba kapaszkodik, hiába mentek el választani a magyarok, valójában nem tudtak az ország és a saját jövőjükről szavazni. Hazudtak, becsapták és félrevezették az embereket. Az ország nem dönthetett a valóság ismeretében, elvették tőle a szabad választás jogát. Azt a jogot tagadták meg, amit mi demokraták, 1956 örökösei harcoltunk ki, amit mi tettünk hozzá a függetlenség és a szabadság ügyéhez. Meg kell hát adni az embereknek a lehetőséget, hogy szavazzanak arról, ami ma akaratuk ellenére történik. Meg kell adni a lehetőséget, hogy szabadon döntsenek a jövőről, a reformokról, igen, most is egy demokratikus szavazás jelentheti a megoldást, egy népszavazás. Egy ügydöntő reformnépszavazás, amelyen az emberek most már valóban szabadon dönthetnek. Ezért holnap népszavazási kezdeményezéseket nyújtunk be a tanügy, az egészségügy, a nyugdíjak, a termőföld és a demokratikus garanciák kérdésében. Igen, ügydöntő népszavazási kezdeményezéseket nyújtunk be a tanügy, az egészségügy, a nyugdíjak, a termőföld és demokratikus garanciák kérdésében. Ezzel kiköszörülhetjük a magyar demokrácián esett csorbát, és eldől a hazugságokra épülő kormányzás sorsa is. Kedves Barátaim! A reformnépszavazás feloldja a cselekvőképtelenséget, megakadályozza a megélhetési válságot okozó pénzbehajtást, és visszavezetheti Magyarországot a demokrácia útjára, ahonnan a hazugságok letérítették. Ez a megoldás nyugalmat fog teremetni. Ez méltó 56 szelleméhez, ez megfelel az ősi törvénynek, miszerint ha nem állsz ki semmiért, elesel mindentől. Mi 2006-os magyarok be fogjuk bizonyítani, hogy a demokrácia, amelyet mi alkottunk, és amelyben még mindig hiszünk, képes a legsúlyosabb gondok megoldására is. Képes rá, ha hűségesen kitartunk mellette, ha állhatatosan kiállunk érte. A demokrácia kötelez – ez a 2006-os magyarok üzenete. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
nyomtatási verzió

Gödörből az angyal
56-os szobrot avattak Csíkszeredában

      Amikor az 56-os megemlékezés október huszonharmadikai napján a csíkszeredai fáklyásmenet sereghajtójaként a Poliţia feliratú limuzin előtt ballagtam, elgondolkodtam nemzeti ünnepeink mibenlétéről. Gyászünnepek ezek, kivéve talán egyet-kettőt. Ma már hál’ istennek szabadság van. Mindenkinek szabad, sőt kell gyászünnepelni. Maga a szó, a gyászünnep, kissé ellentmondásos, hiszen a gyászt nem ünnepelni, hanem megélni illenék. A nemzet föl tudott állni Mohács után, erőre kapott a kiegyezéskor Világost követően, de Trianon óta csak gyászünnepel. A károlyimihályok és a kunbélák azóta is közöttünk járnak, igazgatnak és ünnepeltetnek, annyi a különbség, hogy ismét másképpen hívják őket, és más jelszavaik vannak. Nem Weiss, hanem Fehérvári, nem internacionalizmus, hanem globalizáció. Nem tudom, miben bízott a pesti srác: az ENSZ-ben, a Nyugatban, vagy egészen egyszerűen jobban, szabadabban, magyarabban akart élni? Ki tudja, de azért az orosz tank előtt alaposan beszappanozta az utcát, és Molotov-koktélt hajított a csúszkáló páncélosra. Ezért meglőtték, felakasztották, agyonverték.
      Elmélkedem a rendőrautó előtt, és boldog vagyok, hogy azok biztosítják a hátamat, akik Nagy Imrét annak idején „jobb belátásra” akarták bírni (lásd a mai kormányzópárt, a PD egykori atyjának, Iliescu polgártárs balkezének, Petre Romannak nemzőjét). Nem felhőtlen az én boldogságom, mert a szoboravatás helyszíne egy járdasziget, egy leendő körforgalmi csomópont, amely körül körgödör van a csíkszeredai főkonzulátus előtt. Ki a gödörben áll, ki a gödör szélén, a járdán. A gödörből csak papi palástok látszanak és a szobrot takaró, szellemiesen fehér lepel. Félhangosan méltatlankodom, hogy ezt az utcaszakaszt, ha már szoboravatunk, be lehetett volna fejezni, de lepisszegnek: nem ez a fontos. Kulcsszó. Amikor rólunk (fajmagyarokról) van szó, akkor nem az a fontos, vagy éppen akkor és ott nem aktuális. Pofám súlyba, és máris áhítattal hallgatom az igazat, amit Szőke László, a Magyar Köztársaság külügyi államtitkára oszt, aki hivatalosan a fent nevezett intézmény szakállamtitkára. Szakállára mondta, miközben ez idő tájt Budapesten nőnemű, kiskorú és nyugdíjas adófizető rendbontókat rugdosott hasba a hatóság. Ne feledjük, fogadjuk meg, és egyéb ehhez hasonlatos költői parafrázisokkal élt, amiért 48-ban Petőfi talán lepofozta volna a Múzeum lépcsőiről, de 2006-ban Csíkszeredában a népnek ez is tetszett. Ne feledjük, fogadjuk meg. S így szóla: „No meg hát tűnődjünk el azon is, hogyan fordul a szuronyok hegyén visszalopott rend fokozatosan saját maga paródiájává. Hogyan jelennek meg a rendszer méltóságteljesnek hitt betonlapjai között azok a satnyának tűnő hajtások, amelyek azután szét fogják majd feszíteni. És barátaim: fogadjuk meg, hogy ki-ki ott, ahova sorsa rendelte, semmilyen célja, érdeke nem szentesíti a gonosz eszközt. Nem lehet szép a szándék, ha hozzá alantas út, gátlástalan hatalomvágy vezet. Fogadjuk meg, hogy vastapsos nagyvezért sem félelemből, sem tudatlanságból többé nem követünk. Olyan vezetőket keresünk, akik tudomásul veszik, hogy valamennyien a mi próbaidőre felvett szolgáink csupán. Fogadjuk meg: közös akaratunk képviseletére, füstölgő torkú hordószónokok helyett, okos, érettünk óvatos politikusokat keressünk, akik nemcsak a csontlerágó harchoz és a maguknak akaráshoz értenek.”
      A magas rangú szakállam ilyen-olyan rangú tisztségviselői, követői, elvbarátai ugyanakkor, a fuck-yous menet keretében hangsúlyozták, kiemelték, és ihletetten úgy fogalmaztak, hogy (pardon, az ellenforradalmi klerikális elemek meg is áldották) mit is? Gödörben elkalandoznak a gondolatok. Nem így az eszmék, amelyek a gödörből kifelé most is kísértenek: „A közösen hozott törvényt megtartó, a tisztesség határait át nem lépő ellenfelet nem fogjuk ellenségnek tekinteni. Fogadjuk meg, hogy minket, szabad polgárokat nem lehet majd sem megfenyegetni, sem megvásárolni, és fogadjuk meg minden forradalom kettős alapelvét: ha törvényes úton nem válthatjuk le azokat, akik az akaratunk ellenére szabnak nekünk szabályokat, akkor jogunk van ahhoz, hogy feltépjük az utcaköveket. Ha azonban a többség törvényes úton is elzavarhatja őket, akkor nekünk sincs jogunk az erőszakhoz” – mondotta a szakállamtitkár, aki arra próbálta rábeszélni a gödörbeli székelyeket, hogy legyenek őszinték, mert a megalkuvás, az összekacsintás mindannyiuk, mindannyiunk emberi vonása. Ne dobálózzanak tehát kővel. Se tojással, se paradicsommal. A csíkiak pedig rámormolták a nemzeti imát, ordították a székely himnuszt, oszt szépen hazamentek. A gödröt két nap múlva már szinte a járda szintjére hozták az utászok. Ha ilyen ütemben emelkedik, március tizenötödikén a főkonzulátus előtt az angyal a könyökével nemcsak a vízumosok fövegét, de Markó Béla kalapját is akadályozni fogja az érvényesülésben, s talán akkor is lesz majd vox populis barátja, aki imigyen szól: nem ez a fontos.
Jakab Lőrinc
nyomtatási verzió

memento

„Jaj, hol az arcom?”
70 éve halt meg Kosztolányi Dezső

      Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.): költő, író, műfordító, hírlapíró; a Nyugat első nemzedékének sokoldalú vezéralakjai közül is a legszínesebb egyéniség; a magyar verselés bűvésze, a magyar nyelv bajnoka, az acélos és mégis légies magyar prózastílus kimunkálója; a l’art pour l’art híve, „homo aestheticus”, aki a morál nevében gyakorolt erőszak évadjain a szépséget vallja erkölcsének, de a nemzet és az ország megcsonkításán lelke legmélyéig megrendül. Apai ágon írástudó és szabadságharcos nemesi elődöket tart számon, anyai ágon művelt gyógyszerészek utóda. Tizenöt éves korától ír rendszeresen verset. Felsőfokú tanulmányait a budapesti egyetem magyar–német szakán és Bécsben végzi. Első verseskötete, a Négy fal között, 1907-ben jelenik meg. Egy év múlva elbeszélésgyűjteményt ad ki Boszorkányos esték címmel. Kezdettől fogva könnyű tollú és fáradhatatlan újságíró. 1913-ban feleségül veszi Harmos Ilona színésznőt. Az első világháború éveit kétségbeesésben és páni félelemben éli át. A katonai szolgálat alól fölmenteti magát. Károlyiék békeszólamai rövid időre megtévesztik, tagságot vállal az Ady Endre elnökletével létrehozott irodalmi testületben, a Vörösmarty Akadémiában. A vörös rémuralom azonban ráébreszti a haladás jelszavával föllépő nemzetellenes erők igazi szándékaira. 1919 végétől az Új Nemzedék című jobboldali lap Pardon című rovatában hívja tetemre a proletárdiktatúra főkolomposait. Nemsokára ezzel is fölhagy, megcsömörlik a politikától. Undorát minden bizonnyal leküzdötte volna, ha tudja, hogy 1945 után a galíciai moszkovitizmus, a kaftán-pufajka (KP) szörnyszövetség hajtja uralma alá az ezerszáz éves Magyarországot, olyannyira, hogy tova 2006 Harmadik Magyar Népköztársaságában, a gyurcsányi Elkurádóban is állatias karhatalmi eszközökkel fogják letörni a nemzeti ébredést.
      1921-ben Kosztolányi szerkeszti a Vérző Magyarország című antológiát, amelyben a kor írói, tudósai, közéleti személyiségei tiltakoznak a trianoni békediktátum ellen, és Horthy Miklós ír hozzá előszót, azzal a kívánsággal, hogy a vallomások „az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét”. A kommünhöz meg a bukása utáni irodalmi csatározásokhoz fűződő élmények táplálják Nero, a véres költő (1922) c. könyvét, „a véresen fájdalmas dilettantizmus regényét” (Thomas Mann). A húszas évek derekán egymást követik további remekbe szabott regényei. A Pacsirtában (1924) az eladhatatlanul csúnya lányukat dédelgető szülők szeretete alól egy pillanatra feltör a gyűlölet, ám az író érzékelteti, hogy a szülők önáltatása erkölcsi erő is, amelyre szükségük van az örömtelen élet elviseléséhez. Az Aranysárkány (1925) fővonalát egy alantas sértés következményei adják. Novák tanár úr, akit egyik tanítványa megver, nem tud beletörődni szégyenébe, élete nagy kudarcába; öngyilkossága a szenvedő ember diadala. Az Édes Anna (1926) egy képtelenül engedelmes és türelmes cselédlányról szól, akiben az értetlenségből, rosszhiszeműségből vagy leereszkedő jóindulatból okozott kisebb-nagyobb bántalmak váratlanul robbanáshoz vezetnek: Anna megöli gazdáit. Ugyancsak a húszas évek közepétől írja Kosztolányi a kópés hasonmása, Esti Kornél nevét viselő gyűjtemény darabjait, valamint a Tengerszem (1936) kötet novelláit, amelyekkel prózaírói pályája csúcsára jut. Fiatalkori verseskönyvei közül A szegény kisgyermek panaszai (1911) kelti a legnagyobb feltűnést, és méltán. Kosztolányi költészete szerencsésen foglalja egybe a formai tökélyre és személytelenségre törekvő parnasszisták, az impresszionizmus, a szimbolizmus és az expresszionizmus eredményeit, s ezt a pályaívet jól mutatják a sorakozó kötetek, a koraiaktól a Kenyér és bor (1920), A bús férfi panaszai (1924), a Meztelenül (1928) címűeken át a mindet megkoronázó és lezáró Számadásig (1935). 1933 nyarától Kosztolányit mindinkább elhatalmasodó gégerák gyötri, többször megműtik, de hiába; fájdalmai egyre kibírhatatlanabbak. 1935-ben megismerkedik utolsó szerelmével, Radákovich Máriával, ennek köszönhető, hogy megírja utolsó nagy versét, a Szeptemberi áhítatot. Bár az elmúlástól világéletében rettegett, a halálos ágyon is van lelkiereje, hogy két jaj között szójátékot vessen papírra (beszélni már nem tud). Egy délután oltást kér, s felesége megkérdezi, nem lenne-e elég egy kevert por. Kosztolányi bólint s felírja: „Levert volt, kapott egy kevert port.” Kis idő múlva felesége így szól: „Kicserélem a gézt a kanül alatt.” Erre azt írja válaszképpen: „gézcsókom”.
K. Jakab Antal
nyomtatási verzió

Kosztolányi Dezső
Üllői-úti fák

      Az ég legyen tivéletek,
      Üllői-úti fák.
      Borítsa lombos fejetek
      szagos, virágos fergeteg,
      ezer fehér virág.
      Ti adtatok kedvet, tusát,
      ti voltatok az ifjuság,
      Üllői-úti fák.
      
      Másoknak is így nyíljatok,
      Üllői-úti fák.
      Szívják az édes illatot,
      a balzsamost, az altatót
      az est óráin át.
      Ne lássák a bú ciprusát,
      higgyék, örök az ifjuság,
      Üllői-úti fák.
      
      Haldoklik a sárgult határ,
      Üllői-úti fák.
      Nyugszik a kedvem napja már,
      a szél busan dúdolva jár,
      s megöl minden csirát.
      Hova repül az ifjuság?
      Feleljetek, bús lombu fák,
      Üllői-úti fák.
      
      Boldog, szomorú dal
      
      Van már kenyerem, borom is van,
      van gyermekem és feleségem.
      Szívem minek is szomorítsam?
      Van mindig elég eleségem.
      Van kertem, a kertre rogyó fák
      suttogva hajolnak utamra,
      és benn a dió, mogyoró, mák
      terhétől öregbül a kamra.
      Van egyszerü, jó takaróm is,
      telefonom, úti böröndöm,
      van jó-szivű jót-akaróm is,
      s nem kell kegyekért könyörögnöm.
      Nem többet az egykori köd-kép,
      részegje a ködnek, a könnynek,
      ha néha magam köszönök még,
      már sokszor előre köszönnek.
      Van villanyom, izzik a villany,
      tárcám van igaz szinezüstből,
      tollam, ceruzám vigan illan,
      szájamban öreg pipa füstöl.
      Fürdő van, üdíteni testem,
      langy téa beteg idegemnek,
      ha járok a bús Budapesten,
      nem tudnak egész idegennek.
      Mit eldalolok, az a bánat
      könnyekbe borít nem egy orcát,
      és énekes ifju fiának
      vall engem a vén Magyarország.
      De néha megállok az éjen,
      gyötrődve, halálba hanyatlón,
      úgy ásom a kincset a mélyen,
      a kincset, a régit, a padlón,
      mint lázbeteg, aki föleszmél,
      álmát hüvelyezve, zavartan,
      kezem kotorászva keresgél,
      hogy jaj, valaha mit akartam.
      Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
      a kincs, amiért porig égtem.
      Itthon vagyok itt e világban,
      s már nem vagyok otthon az égben.
      
      A magyar romokon
      
      Jaj, merre menjek?
      Jaj, merre nézzek?
      Jaj, mit rebegjek?
      Jaj, mit hazudjak?
      
      Jaj, tán loholjak?
      Jaj, tán feküdjek?
      Jaj, mért akarjak?
      Jaj, mért pihenjek?
      
      Jaj, régi kertünk?
      Jaj, versek álma?
      Jaj, drága fajtám?
      Jaj, bús vidékem?
      
      Jaj, hogy sziszegjek?
      Jaj, hogy üvöltsek?
      Jaj, hogy kígyózzak?
      Jaj, hogy harapjak?
      
      Jaj, hol az arcom?
      Jaj, hol a múltam?
      Jaj, hol az ágyam?
      Jaj, hol a sírom?
      
      Magyar költők
      sikolya Európa
      költőihez 1919-ben
      
      Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
      nincs is magas és nincs számunkra mély.
      Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
      mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
      ha jő az éj?
      
      Ti messze költők, akik távol innen
      emelkedtek az Isten szívihez,
      mi földön ülünk már s szavak hamúját
      kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
      mi lesz, mi lesz?
      
      A versünk is már csak segélysikoltás,
      mely ki se hat a tűzön-poklon át,
      mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
      és mint a szűzé, akit meggyaláznak
      a katonák.
      
      (Megjelent 1919. márc. 16-án)
      
      Lásd, kisfiam…
      
      Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
      legyen tiéd örökre az egész.
      Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
      itt van neked az epe és a méz.
      Ez itt a keserű s ez itt az édes,
      ez a fekete és ez a fehér,
      ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
      ez itt a méreg és ez a kenyér.
      Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
      ölelni lágyan és birkózni kart,
      és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
      a rózsa mellett ott legyen a kard.
      Van még néhány elhányt és csonka holmi,
      egy kis verőfény és egy-két kacaj,
      viaskodó kedv, várat ostromolni,
      és végezetre egy nagy, tompa jaj.
      Iker ajándékot veszel örökbe,
      oly ember-ízű és oly felemás,
      de ember adta, nem telt néki többre,
      eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
      Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
      s koldus apád most tétovázva áll,
      mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
      és a baljában ott van a halál.
      
      Szeptemberi áhítat
      
      Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
      ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
      most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
      s szememből az önkívület kicsap,
      emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
      halál fölé, a régi romokon,
      segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
      testvéri ősz, forrón-égő rokon.
      
      Én nem dadogtam halvány istenekhez
      hideglelős és reszkető imát,
      mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
      pogány igazság, roppant nagyvilág.
      Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
      még sok hívő száj büszkén emleget,
      vérembe nőnek a termékeny álmok,
      s nők sem vihognak a hátam megett.
      Nem is kívánok egy pincét kiinni,
      vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
      csak az élet örök kincsébe hinni,
      s a semmiség előtt még újra lenni.
      Ki érleled a tőkén a gerezdet,
      én pártfogóm és császárom, vezess,
      az életem a sors kezébe reszket,
      de lelkem és gerincem egyenes.
      Uralkodásra a karom erős még,
      adj kortyaidból nékem, végtelen,
      s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
      még most se rút, nem-őszülő fejem.
      
      Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
      fehér fogától villog vörös ínye,
      kövér virágba bújik a darázs ma,
      a hosszú út után selymes garage-ba,
      méztől dagadva megreped a szőlő,
      s a boldogságtól elnémul a szóló.
      
      Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
      mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
      el-nem-múló vendégség van köröttünk,
      hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
      Húgom virágokat kötöz a kertbe,
      aranytálban mosakszik reggelente,
      s ha visszanéz az erdőn alkonyatkor,
      a csillagokról ráhull az aranypor.
      Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
      A felnőttek érthetlenül beszélnek
      egymás között, minden nesz oly goromba,
      estente búgó hangja van a szélnek,
      tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
      s a télre, sárra és halálra gondol.
      
      Aztán a délután is furcsa nékem,
      hogy a napot árnyékok temetik,
      a zongorán, mint hajdan a vidéken,
      örvénylik a Sonata pathétique,
      bukdácsol a billentyűn tompa búban
      az édes elmebeteg, árva Schumann,
      s mert nem lehet már jobban sírnia,
      száján kacag a schizophrénia.
      
      Nem volt a föld még soha ily csodás,
      a fák között mondhatlan suttogás,
      a fák fölött szalag, beszegve kancsal
      fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
      az alkonyat csókot hajít a ködnek,
      és rózsaszín hullámokon fürödnek.
      Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
      miféle régen elsüllyedt mennyország?
      
      Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
      a fájdalom, a koldus gúnya is,
      jaj, hadd mutassam e kis templomot,
      mely déli tűzben csöndesen lobog.
      Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
      mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
      vakok meresztik égre szemüket,
      Isten felé fülel egy agg süket.
      
      Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
      kis műhelyébe dolgozik a varga,
      csöpp lángja előtt, szegényen és hiába,
      mint régi képen, ódon bibliába.
      Most az eső zuhog le feketén,
      most a sötétbe valami ragyog,
      mint bűvös négyszögön a mese-fény,
      fekete esőn arany-ablakok.
      Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
      benn villanyfénynél őszi takarítás,
      a készülődés télre, az igéret,
      s az ámulattól szinte égig érek.
      
      A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
      s mint a kisikált sárgaréz-edények
      a konyha délutánján, mért ragyognak?
      Mit akar tőlem ez a titkos élet?
      Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
      Ki fényesít eget és hegyeket?
      Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
      hogy századok emlékét visszaélem?
      
      Az Orion süvegje mért parázsló?
      Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
      Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
      Miért csodálkozol, csodálatos?
      
      Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
      cél nélkül, éjen és homályon át.
      Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
      te rothadó gondoktól régi magtár.
      Ifjúságom zászlói úszva, lassan
      röpüljetek az ünnepi magasban.
      
      1935
nyomtatási verzió

szabadságharc

Nemzeti önrendelkezés
A véleményformáló értelmiség szerepe és felelőssége, 1956–2006

      (Folytatás múlt heti lapszámunkból)
      
      Sajátságos kettős hatalom fonódott így össze az induló rendszerváltozással. Az 1990-es közjogi fordulatot persze nem lehet túlbecsülni: nem pusztán az 1947 utáni első többpárti, hanem a történetileg első teljesen szabad választást tartották akkor. Az új jogállam is elsőként tette és teszi egyenlővé polgárainak személyi szabadságjogait. Ez az új jogállam azonban a társadalom és a nemzet hiányos önrendelkezési, önvédelmi, önérvényesítési képességének pótlására nem készült fel. Telnek az évek, és a társadalmi rétegek önrendelkezésének különbsége 1989–90 óta csak növekedik. A belső egyensúlyt alakító középrétegek fejlett országokban 40, nálunk jelenleg 20 százalékra rúgnak. A szegények aránya meghaladja a 30 százalékot. Bogár László legújabb gazdaságtörténeti tanulmánya egyenest nemzeti méretű kizsákmányolásról beszél: „Ezt úgy kell érteni, hogy 1950 és 2000 között az egy kereső által termelt jövedelem hét és félszeresére nőtt, miközben az ezért a teljesítményért kapott bér reálértéke csak kettő és félszeresére.” A magyar állampolgárok túlnyomó többsége önrendelkezésben nem minősül polgárnak – örökölt és folytatólagos kifosztottsága nem engedi, hogy annak minősüljön.
      Gazdasági önrendelkezésben 1982 óta az ellenőrizetlen privatizáció ért legtöbbre. Ez a privatizáció azonban elsősorban nem a nemzeti önrendelkezést szolgálta és szolgálja. Működése következtében a hazai tőketulajdon a külföldi globalizációs térfoglalással szemben napról napra hátrább szorul, jelenleg ezt az arányt a globalizáció javára 7:3-ra becsülik. Csak hát a globalizáció növekedésének öntörvénye szerint minden elérhető teret célba vesz, mindenhová behatol. A globalizáció hírnökei magabiztosan és szakszerűen értekeznek erről. Itthon még egy kis meglepetést keltett az az 1994-es budapesti előadás, amelyet az egyik észak-amerikai egyetem globalizációs marketingintézetének professzora tartott. Philip Kotler költői hasonlataiból egy új világteremtés pátosza áradt. Ebben az új világban a személyiség és a természetes közösség lefokozását szükségszerűségként kezelte, és ez a legkevésbé sem zavarta: „A jó marketing olyan, mint a kertészet. Kertészkedés közben megöntözöd a talajt, vagyis meggyőzöd és neveled a vevőket, bensőséges kapcsolatot alakítasz ki velük. Az új gazdaság vállalkozásai az információn alapulnak. Ebben a lehetőségek elméletileg korlátlanok. Mind több ember akad, akit magával sodor az internetes trend, mondhatjuk, ez második természetükké válik. Marketinges ágazat a politika is. Ezt politikai marketingnek nevezhetjük. Ezért a politikusnak afféle védjegynek is kell lennie, a marketingben a márkának. Ezt a védjegyet pedig fel kell építeni. Ugyanígy kell kezelni egy művészt, egy filmrendezőt, egy médiaszereplőt, egy szerkesztőt, egy írót, egy kutatót, egy építészt, de még egy prédikátort is. Mindent átfogó ágazat ez.” Értelmezzük ezt a szemléletet jóhiszeműen. A globalizáció kitágítja az ember megismerési és újítási képességeit. Ezeket a képességeket azonban kiszakítja természetes közegükből. A személyi és a közösségi önazonosság és önrendelkezés ezáltal elsorvad. A globalizációs internetes trend lép a helyébe, ez a trend válik „második természetté”. Ezeknek az érveknek a próbáját is el kellene végezni a globalizáció hirdetőivel szemben. De épp a globalizáció mind nyomasztóbb erőterében kik, hol, milyen támogatással végezzék el ezt a próbát?
      Öt szabad választás igazolja, hogy a mai hazai jogállamban a nemzeti önrendelkezést érvényesíteni is lehet, de feladni is. Az állami intézmények hatáskörével a nemzeti önrendelkezés szempontjából élni is lehet, de visszaélni is. Egy-egy kormánytöbbség irányultsága dönti el, melyik esély érvényesül. Lássuk most ezen belül a rendszerváltozás és az értelmiség viszonyát. Az első jogállami Országgyűlés hat pártból alakult meg. Feltűnt, hogy az új pártok vezető politikusainak fele-kétharmada a nagy szellemi irányzatokhoz tartozik. Az Országgyűlést és a kormányt hivatásos politikusok helyett hivatásos történészek, jogászok, szociológusok, írók, közírók irányították. Látszólag a szellem vette át a hatalmat. Igazában azonban az önrendelkezés nélküli társadalom újabb rejtett vonása ütközött ki, az, hogy az új érdekérvényesítésben a nyilvános szellemi szereplőkön túl nem nagyon mutatkozott választék. A szellemi csoportok így túlzott arányban és csekély érdekérvényesítési készültséggel jutottak országos döntési helyzetbe. Szellem és hatalom tehát nem külön pályán haladt, hanem új körülmények közepette inkább megint összenőtt. Ebben a helyzetben a szellem nem vállalkozhatott a hatalom független és rendszerszerű bírálatára. Kényszertársulás alakult ki, és ezen a kényszertársuláson a gazdasági erők összefonódó hálózata nyert. A szellem rendszerváltozása elmaradt.
      Már az első szabad választás első kampánygyűlésén két irányzat szabta meg az eszmei és politikai oldalak ellentétét és versengését. A nemzeti önrendelkezés elsőbbségét a konzervatív jobboldal vallotta. A nemzet feletti külső alkalmazkodást a szocialista liberális baloldal tette első helyre. A nemzeti önrendelkezést akkor a már lezárult hosszú nemzetiszocialista és kommunista birodalmi alávetettséggel lehetett szembeállítani. Külső alkalmazkodás dolgában inkább a friss nyugati segítséget és elismertséget említették. Ez nem hangzott rosszul. A külföldi tőke hazai térfoglalásának lehetséges következményeiről nem esett szó, a globalizációnak még a fogalmát sem használták. Egyáltalán társadalmi és nemzeti önismeretben, valóságismeretben, önszervezésben, érdekérvényesítésben, ellenőrzési készültségben hiány és tehetetlenség mutatkozott. Különösen hiányzott az 1949-ben és 1956-ban szétzúzott önálló világi és vallási szervezetek, egyesületek, kisközösségek erőforrása és természetes kiválasztási és ellenőrzési tevékenysége.
      Komolyan kell hát vennünk azt a bizonyos globalizációs „marketinges ágazatot”, „internetes trendet”, „második természetet”. A rendszerváltozás hiánytársadalma kapva kap a mindennapi kis haszon és kis siker után. A személyi, közösségi, nemzeti önrendelkezés természetes igényét ezen az úton előzi meg a „második természet”. Ebben az előzésben a globalizáció és a hazai nemzet feletti külső alkalmazkodás oldalán halmozódik fel több erő és eszköz. Ennek az oldalnak kedvezett a régi pártállami központosítás és az 1989 körüli előprivatizáció következménye is a nyilvánosság és a véleményformálás befolyásolásában. Egy 1993 őszén készült privatizációs becslés szerint például az országgyűlési pártok összes politikai és szellemi intézményének, alapítványának, véleményformáló médiumának mérhető értékéből a szocialista-liberális választási szövetség 70–72 százalékot birtokolt. Ezek az arányok máig keveset közeledtek egymáshoz.
      Nem a szellemi teljesítmények szintjét, hanem a meghatározó körülményeket jellemeztük. Még az irodalmi vagy a tudományos Nobel-díj sem védhette meg tulajdonosát attól, hogy a hazai ellentáborok ne követeljenek tőlük azonosuló vagy tagadó színvallást. A gazdasági és a hatalmi tétek 1990-től emelkednek. Ezért a döntéshozók is fokozzák erőfeszítésüket a választói tömegek meghódítására, a véleményformáló értelmiség és a közvetítő média befolyásolására. Egy tárgyilagosságát hangoztató társadalomkutató már az indulási helyzetet magát háborús hasonlattal írta le. Lengyel László szerint „a kilencvenes évek elején kitörő és állóháborúvá vált médiaháború több fronton zajlott. Egyrészt folytatódott az e században már többször fellángolt és elfojtott népi-urbánus kultúrharc, amely akkor nemzeti-populista és liberális–szociálliberális összeütközésként jelentkezett. Másrészt az alkotmányvédő harc egyik fő frontjává vált a közszolgálati televízió és rádió alkotmányos szabadságjogainak védelme, illetve támadása. Harmadrészt a médiaháború részévé vált a lapok harca a piaci szabadságért, illetve a tulajdonosok háborúja a lapok, a nyomdák, a kiadók privatizációjáért”. A Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, Kereszty András 1997-ben ezért az elfajult médiaháborúért „a magántőke gyors behatolását és puccsszerű hatalomátvételét” tette felelőssé.
      Szellem és hatalom nyilvánosságban és véleményformálásban részes szereplői össze vannak zárva ebben a kölcsönösségben és küzdelemben. Ellenfelek is, sorstársak is. Ebből a helyzetből bajosan emelkedett volna ki a szocialista társadalmat átalakító és magasabb minőségbe emelő értelmiségi uralkodó osztály – ahogy 1970–80 tájt ábrándos szerzők jósolgatták. Ellenkezőleg, a rendszerváltozás a magyar értelmiség idült válságát tárta fel.
      Szenvedélyes vita is kerekedett erről. A vitairatok gyűjteményes kötete, A magyar értelmiség hivatása 1997-ben széles kitekintéssel vetette fel az értelmiség és a szellem létkérdéseit. Mérvadónak fogadhatjuk el Andorka Rudolf helyzetraját: „A rendszerváltozás mindenkit váratlanul ért. Hónapok alatt kellett minden szakértőnek, tudósnak, kritikai értelmiséginek eldöntenie, milyen szerepet vállal az új politikai és társadalmi rendszerben. A politikában a cél a hatalom megszerzése és megtartása, a tudományban, a szellemi munkában az igazság felderítése. Ez a két szerep nem összeegyeztethető. Mindezt azért fejtettem ki, hogy elősegítsem, hogy mi, értelmiségiek jobban megértsük, ha értelmiségi társaink politikusként, nem értelmiségiként viselkednek. A demokratikus politika logikájából is következik, hogy ezt sokszor nem tehetik meg. Ugyanakkor nem szabad, hogy az értelmiségiek politikai megfontolások által vezettessék magukat szakmai és tudományos munkájukban, mert ezzel elkövetik az értelmiségiek árulását. Meg kell őrizniük intellektuális függetlenségüket.”
      Ezt a szigorú követelményt esetleg a jövőre vonatkoztathatjuk. Előbb nézzünk szembe a jelennel. A médiaháború fentebbi jellemzése és Andorka Rudolf helyzetrajza 1996–97-ben keletkezett. Magyarországon akkor eresztették szabadjára a kereskedelmi médiát. A „puccsszerű hatalomátvétellel” a külföldi magántőke hazai sajtója, televíziója, rádiója, internetes hírközlése és a szórakoztatás, a hirdetés, a szerencsejáték összefonódó iparága a véleményformálásnak ezt a terét parttalanná tágította. Ez a médiavilág önálló hatalomként viselkedik az „intellektuális függetlenséggel” szemben. A nyilvános szereplés és a hírnév mellett kivált a kereskedelmi média kecsegtet tetemes anyagi javakkal is. A szellemi személyiségekből lett médiaszereplők így legalább anyagi biztonságban reménykedhetnek az „intellektuális függetlenség” csorbulása árán. Kérdés, hogy a kitörés többi útját-módját a hazai véleményformáló értelmiség hol és miben találhatja meg. Viszonylagos anyagi függetlenség nélkül szellemi függetlenségre manapság nincsen biztosíték. Persze nem szabadidős kedvtelésre gondolunk, hanem érdemi, termékeny és hatékony szellemi munkára. Erre gondolnak, és ennek a feltételeit sürgetik most, 2006-ban írók és tudományos kutatók, képzőművészek és tanárok, orvosok és filmalkotók, lelkészek és építészek. Választott érdekvédelmi testületeik egymás után bocsátanak ki erről nyilatkozatokat.
      Régi és új kényszerekből kellene kitörni. Teljes szellemi függetlenséget ebben a helyzetben legkönnyebben és leggyorsabban a nemzeti kötelék levetésével érhet el, aki azt akarja és tudja. Ez az értelmiségi csoport egyedül a szakmai hivatás kibontakozását tekinti célnak és mércének. Világpolgárként a magányos függetlenség útját járják. Ez az út persze kevesek kivételes esélye lehet. Mindenesetre épp ez a csoport élezi ki a rendszerváltozás korszakának értelmiségi választási helyzetét. A magányos szellemi függetlenség világpolgárai ugyanis szakmai csúcsteljesítmény alapján dönthetnek arról, hogy a hazai kényszereken kívül kerülve mégis vállalnak-e hazai közösségi felelősséget. Ha vállalnak, teljes anyagi és személyi biztonságban teszik. Sokan vállalták és vállalják ezt a felelősséget. Ezzel azt igazolták és igazolják, hogy a magányos szellemi függetlenség világpolgáraiban is természetesen ott lakozik az ország és a nemzet iránti felelősség. Szellemi függetlenség és közösségi felelősség tehát összeférhet. Az elválasztó határ másutt húzódik. Andorka Rudolf súlyos szavaival az „értelmiségiek árulását” azok követik el, akik a véleményformáló értelmiségi szerepben nyilvánvalóan hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai érdeket szolgálnak. Az értelmiség, főleg a véleményformáló értelmiség számára itt húzódik a vállalható szerep és felelősség határa. „Hónapok alatt kellett minden szakértőnek, tudósnak, kritikai értelmiséginek eldöntenie, milyen szerepel vállal az új politikai és társadalmi rendszerben”? Igen, így történt. De a helyzetrajzot ki kell egészítenünk. A lehetséges kritikai értelmiségre ugyanis először az a döntés várt, hogy egyáltalán kritikai értelmiségként akar-e viselkedni. Hiszen a kritikai értelmiség mindig véleményformálóként működik, de a véleményformáló értelmiség nem mindig működik kritikai értelmiségként. Személyek, csoportok, nemzedékek élték meg ebben a rendszerváltozás hatására az önazonosság újragondolását. Nyílt és drámai, másfelől hamis és felszínes példákat ismerhettünk meg erre.
      Maga az alapkérdés persze nemzeti önrendelkezés és nemzet feletti globalizációs érdek viszonyában állt és áll. A véleményformáló értelmiség válasza sokrétű és sokszintű lehet. Sajnos, az érvek és cáfolatok ilyenfajta használata helyett kezdettől megjelentek a hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai érdekű törekvések mindkét oldalon. Az értékrendek természetes és elfogadható eltérését és versengését túlharsogta a vád és a viszontvád. A véleményformáló értelmiség egészét a széles nyilvánosság előtt nemegyszer a szélsőségre hajló csoportok képviselték. Egyik oldalon még Rákosi Mátyás és Gheorghiu-Dej 1944-es és 1956-os kommunista szitokszavai is előbújtak a nemzeti önrendelkezés megbélyegzésére: fasiszta, nyilas, antiszemita, idegengyűlölő, kirekesztő. A visszavágásba is keveredtek 1944-es nyilas és újabb nemzeti fundamentalista szitokszavak: nemzetbomlasztó, kútmérgező, hazaáruló, kommunista birodalmi helytartó, globalizációs ügynök. Ezek a vádak és viszontvádak már nem is hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai törekvések kiszolgálását jelentik. Nyers függőségben tartott csoportok kölcsönös lejárató szándékát érhetjük itt tetten.
      Értelmetlenül viaskodnak azonban ezek a csoportok, amikor egymás intézményi és közvetve gazdasági függőségének leleplezésén buzgólkodnak. Intézményi és közvetve gazdasági háttér nélkül itt és most eredményes és tekintélyes értelmiségiek sem dolgozhatnak biztonságban. Ezért igazában a felelős értékelvű magatartás intézményes mozgásterének bővítésére van szükség. Ha ez egyelőre viszonylagosnak bizonyul, a bővítés akkor is jobb a lemondásnál. Ebben a mozgástérben is összeférhet a véleményformáló értelmiség felelősségvállalása a kritikai szemlélettel. Látnunk kell, hogy Magyarország európai uniós tagsága az eddigi választási helyzetet újabbal toldja meg. Nemzeti önrendelkezés és globalizációs érdek mind mélyebb és szélesebb kölcsönösségben találkozik és ütközik. A tét most már a nemzeti önrendelkezés fenntartásának utolsó esélyében áll, a nemzeti válság elhárításában. Ha ez a tét, a véleményformáló értelmiség felelőssége is a felső határhoz érkezett.
      Ez a tét és felelősség egyik oldalon sem engedheti meg a kizárólagosságot. A globalizáció neoliberálisai a haladás nevében mégis rendre fölényesen provinciálisnak bélyegzik a nemzeti önrendelkezés konzervatívjait. Utóbbiak viszont korlátolt dogmaként utasítják el a haladás nemzet feletti értelmezését. De hát nem úgy van, hogy a provincializmus épp a kizárólagosságot magát jelenti? Kínos és nevetséges, ha Budapesten a magyarság nevében megleckéztetik Brüsszelt és Washingtont. Még kínosabb és nevetségesebb, ha Budapesten a magyarságot leckéztetik meg Brüsszel és Washington nevében. Nem érdemes ebben versenyezni. A nemzeti önrendelkezésnek most már szüksége van és lesz globalizációs gazdasági, szellemi és intézményi erőforrásokra. A globalizáció erőforrásai viszont előbb-utóbb kiapadnak a nemzetek önrendelkezésének fenntartása nélkül. Ebben a kölcsönösségben persze kétségtelenül a nemzet számít természetes állandó önépítő tényezőnek.
      Másik kölcsönösséget is mérlegre tehetünk. A nemzet természetes emberi közösségként túlélhet súlyos válságot. A globalizáció másodlagos képződményként a nemzetek válságát nem élheti túl. A mai Magyarország nemzeti válsággal küszködik. Ez a válság a globalizáció elszabadult túlhatalmából ered. A nemzeti válság aztán a globalizáció térségi rendszerét sodorja válságba. Romboló kölcsönösséggel kell itt szembenéznünk. Ez a helyzet a termékeny kölcsönösségre irányítja a figyelmet. Nemzet és globalizáció között minden bizonnyal lehet és kell termékeny kölcsönösséget keresni és találni. A hazai véleményformáló értelmiségnek ebben érdemes szerepet és felelősséget vállalnia. Az eddigi értékrendek és irányultságok feladását egyik oldal sem várhatja el a másiktól. De őszinte, nyílt és tárgyias vitára mindenkinek szüksége van. Ilyen vitával lehet elindítani az érdekek és az erők tudatos, kritikai igényű tisztázását, a nemzeti válság elhárítását.
      Ezen a ponton hivatkozhatunk 1956 példájára. A magyar véleményformáló értelmiség akkor egy birodalmi és hazai erőszakhatalom szorításában vergődve tette a dolgát. A mai értelmiségi csoportok jogállamban és jogállamok körében választhatnak szerepet és felelősséget. Akkor, 1956-ban a véleményformáló értelmiség terve és kezdeményezése nemzeti önrendelkezés és európaiság megteremtésére életre-halálra szólt. Most, 2006-ban nemzeti önrendelkezés és globalizáció kölcsönösségének őszinte, nyílt és tárgyias vitája a személyes lelkiismeretre tartozik. Ezzel kell számolnia mindenkinek mindkét oldalon, avagy inkább a közös Magyarországon.
Székelyhidi Ágoston
nyomtatási verzió

finomvegyes

Miért vagyunk fáradtak?

      Jártunkban-keltünkben, az utcán, villamoson, buszon egyre több emberrel találkozunk, akinek arcáról lerí a fáradtság, kimerültség. Felebarátaink többsége úgy gondolja, hogy mókuskerékbe van zárva, csak hajt, hajt és végül összeesik. Az természetes, hogy lankadtak vagyunk megerőltető testmozgás vagy fárasztó munkanap után. Vannak azonban olyanok, akik túl hamar elfáradnak, mert nincsenek megfelelő erőben, vagy nem aludtak eleget. Mások olyankor szoktak fáradtságra panaszkodni, amikor valójában csak unatkoznak, vagy gondjaik vannak és legszívesebben nem is gondolnának rájuk. Felvetődik a kérdés: a fáradt, kimerült emberek megálltak-e valaha egy pillanatra, hogy végiggondolják egy átlagos nap teendőit?
      A mai ember versenyt fut az idővel. Reggel nagyon korán kel, a szíve majd kiugrik, amikor a csergőóra megszólal. Legjobb esetben bekap néhány falatot, lenyel egy-két korty kávét, majd következik a rohanás a buszhoz, a száguldás a munkahelyre. A munkahelyen a teljesítési hajszában hamar eltelik az idő. Az ebédet kapkodva, gyakran állva eszi meg emberünk, többnyire beszalad egy hamburgerre a gyorsétterembe. Több csésze kávé után még délután is küzd a feladatokkal meg az időhiánnyal. Kezdődik a délutáni műszak. Rohanás az óvodába, iskolába. Előre remeg, milyen újabb gondokkal, rossz jegyekkel rukkol elő a gyerek, sikerült-e a rögtönzés, vagy mi lesz a szülői értekezleten. Még nem is beszéltünk a mindennapi bevásárlásról, a mosásról, főzésről, mosogatásról. Ha mindezt befejezte, át kell néznie az újabb hivatali utasításokat, rendeleteket, eközben pótolja az egész nap elmulasztott evést, ivást. Sajnos a nap csak huszonnégy órából áll. Este a tévé előtt a legkellemesebb az alvás. És reggel kezdődik minden elölről. E tempót csak úgy lehet bírni, ha tonnaszámra szedjük a „hirdetésszagú” tablettákat, csodaszereket fáradtság, öregedés, hátfájás, influenza, fejfájás, megfázás, gyomorégés, hízás és ki tudja még, mi ellen. Egy nap úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.
      Cselekednünk kell. Ki kell lépnünk a fáradtság fogságából. A fáradtságra nincsenek egyszerű magyarázatok. Tudjuk, hogy az intenzív izommunka során tejsav (laktát) képződik és szabadul fel. A tejsav különösen az oxigénhiánnyal járó megterhelés, például sportolás közben gyülemlik fel. Tudjuk azt is, hogy a szellemi fáradtság akkor jelentkezik, amikor kimerülnek agyunk energiakészletei. Még nincsenek olyan gépek, amelyek a fáradtságot mérik, ezért hinnünk kell annak, aki fáradtságra panaszkodik. Általában kétféle fáradtságról beszélhetünk, testiről és szellemiről. A testi fáradtság tipikus tünete az izomfájdalom, izomláz, izommerevség, izomremegés, az elnehezült végtagok stb., a szellemi fáradtság jellemzői a kimerültségérzés, koncentrációzavar, az emlékezet romlása, az aluszékonyság. A fáradtság türelmetlenné teszi az embereket, pontatlanná a munkájukat, feledékenyek, és nem a megfelelő módon reagálnak különböző szituációkban. Kilátástalannak látják helyzetüket, nem találnak rá megoldást. Megoldás pedig van, csak kitartás és türelem kell hozzá. Amilyen összetettek a fáradtság okai, annyira bonyolult leküzdése is. Elsősorban meg kell találnunk az egyensúlyt és a helyes arányt teendőink között. Némelyik rossz szokással fel kell hagyni, és helyettük jó szokásokat kell felvenni. Természetesen ez nem könnyű, az ember nagyon nehezen változtat rutinszerű cselekedetein. Tervszerűen, lépésről lépésre lehet csak megvalósítani a kitűzött célokat. A célok között szerepelhet például a rendszeres testedzés, vagy a célszerű táplálkozás, az egészséges folyadékfogyasztás, a stresszkezelési vagy relaxációs technikák elsajátítása stb. Ezeken a dolgokon múlhat életminőségünk, közérzetünk, az, hogy mennyire fáradunk el és merülünk ki a mindennapokban. Szervezetünk működését, teherbírását javíthatjuk másként is. Túlterhelt időszakokban – lelki és testi fáradtság esetén is – érdemes feltölteni vitaminkészleteinket.
Minier Csaba
nyomtatási verzió

Rácz József Sándor a kommunista bűnök elévülhetetlenségéről

      A Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének (MPFSZ, közismertebb nevén Pofosz) 56-os Tagozata 2005. május 26-án megtartott küldöttgyűlésének egyes számú határozata értelmében az 56-osok nem ünnepelnek együtt a jelenlegi kormánnyal a forradalom 50. évfordulóján. Rácz József Sándor, a Pofosz 56-os tagozatának országos elnöke 1956. október 23-án ott volt a felvonulók között a Parlament előtti mészárlásnál, majd a Rádió ostrománál, a Sztálin-szobor ledöntésénél, részt vett a Kilián laktanya második elfoglalásában, majd október 24-én, amikor a szovjet tankok elözönlötték a fővárost, csatlakozott a Corvin közi ellenállókhoz. November 4-e után orvos egyetemista társaival együtt úgy határoztak, hogy nem folytatják a nyílt harcot, ugyanis az csak fölösleges vérontás lenne, és a bukás után illegális országos hálózatot szerveztek Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron, Budapesten. A bíróság életfogytiglani börtönre ítélte, 1963-ban ENSZ amnesztiával szabadult, harmadrendű állampolgárként.
      A közelmúltban Magyarországon új kormány alakult. Kérdésemre Rácz József Sándor megerősítette, hogy 2005-ös határozatuk érvényesebb, mint valaha. „Tiltakozunk az ellen, hogy ez a kormány 56-ra hivatkozzon, mert egy olyan kormánnyal és egy olyan baloldali párttal, amelynek a vezetői Károlyi Mihályt és Ságvári Endrét tekintik példaképnek, akik nem akarnak állampolgárságot a határon túli magyaroknak, akik a szovjet megszállást felszabadításnak tartják, semmiféle közösséget nem vállalunk, mert az hazaárulás és halott bajtársaink elárulása lenne. Már 1990-ban megbékéltünk 800 000 párttagból 700 000-rel, de azzal a 100 000-rel, akik az elkövetett bűnöket vezérelték, nem békülünk, mert nem bűnhődtek meg, nem kértek bocsánatot és nem számoltak el a tetteikkel. Azonban szívesen, demokratikusan együttműködünk egy olyan baloldali párttal, amely nemzeti és nem internacionalista vagy kozmopolita. Valamint a vezetői nem a kádári nomenklatúra tagjai közül kerülnek ki. Vannak bűnök, amelyek megbocsáthatatlanok: a 301-es parcella, a kitelepítések, a malenkij robot, a Gulág, Recsk. Ezekért a bűnökért a maga nevében bárki megbocsáthat, magánügy, de az elszenvedők nevében senkinek nincs joga megbocsátani, mert ezek a bűnök megbocsáthatatlanok, és még ma sem vonták felelősségre a bűnösöket. Követeljük az ügynökök és tartótisztek meg parancsnokaik névsorának nyilvánosságra hozatalát a legmagasabb szintig, valamint azt, hogy az INTER-ASSO követelje az EU-tól, hogy a kommunista bűnöket nyilvánítsa elévülhetetlennek és az Európa Parlamentből zárja ki a volt kommunista vezetőket. Ez az ország Magyarország. Mi, 56-osok mindent megtettünk és megteszünk, hogy az is maradjon.”
Péntek László
nyomtatási verzió

Kókuszbundás alma
Hozzávalók: 4 közepes alma, 1 tojás, liszt, 2 dl tej, 1/2 csomag kókuszreszelék, cukor, 1/2 csomag vaníliás cukor, olaj. Elkészítés: A tojásból, lisztből és a tejből sűrű, csomómentes palacsintatésztát készítünk. Ízlés szerint cukorral és vaníliás cukorral ízesítjük, majd hozzáadjuk a kókuszreszeléket. Az almákat megmossuk, megtöröljük, a magházat kiszúrjuk, majd kisujjnyi vastagra felkarikázzuk. Az almakarikákat lisztbe, majd a kókuszos palacsintamasszába forgatjuk. Felforrósított olajban megsütjük.

      
nyomtatási verzió

Viccek

      Amerikában erdőtűz ütött ki, és helikopterekkel kellett oltani. Miután négyórás munkával eloltották a tüzet, egy búvár holttestét találták az egyik fán. Később kiderült, hogy a vizet a közeli tóból hozták.
      
*

      Az ősember kisfia hazaviszi a bizonyítványát, és az apja elkezd ordítani: – Fiam, azt még megértem, hogy halászatból hármast kaptál, de hogy történelemből is, pedig csak fél oldal az egész!
      
*

      Az állatok erdei tornapályát építenek, társadalmi munkában. A nyuszi talicskázza a sódert, a róka vizet hord, a farkas keveri a betont, a medve döngöli az alapot, a sün támasztja a zsalufákat, s a bagoly szögezi össze őket. Egyedül a ló lustálkodik egész nap egy fa alatt. Az állatok felháborodva reklamálnak:
      – Ide figyelj, te ló! Ez mindnyájunk ügye, te miért nem veszel részt a munkában?
      – Mert amit ti ezért kaptok, az nekem már rég itt van a lábam között…
      
*

      Egy férfi betéved a feminista konferenciára, és hallgatja a nők öntömjénezését, miszerint a férfiak a nőkhöz képest semmit nem tudnak.
      Egy idő után nem bírja tovább és feláll:
      – Na, hölgyeim, tegyünk egy próbát!
      Rámutat egy nőre és megkérdezi:
      – Mennyi 3×4?
      A nő kis gondolkodás után:
      – 32!
      – Hát nem!
      A feminista konferencia egyszerre:
      – Még egy esélyt! Még egy esélyt!
      – Hát jó. És maga szerint mennyi 3×4? – rámutat egy másikra.
      A nő kis gondolkodás után:
      – 7!
      – Hát ez sem jó!
      A konferencia ismét:
      – Még egy esélyt! Még egy esélyt!
      – Na jó. Hát ön szerint mennyi 3×4?
      – 12!
      A konferencia:
      – Még egy esélyt! Még egy esélyt!
      
*

      A rendőr megállít egy öreg székelyt, nagy szekérrel és legalább egyhektós hordóval.
      – Mi van a hordóban, öregapám? – kérdi a rendőr.
      – Almalé van benne, kérem szépen.
      Biztosan bor – gondolja a rendőr, s belekóstol.
      – Pfúj! Hiszen ez lóhúgy! – kiált fel undorral a rendőr.
      – Én megmondtam! Na, gyí, Alma! – mondja az öreg és elhajt.
      
*

      A tanár panaszkodik Pistike szüleinek:
      – A maguk gyereke a legrosszabb az egész osztályban. Egyszerűen nem bírok vele. Ráadásul még sosem hiányzott egy napot sem!
nyomtatási verzió

sport

Felzárkózó csapatok

      Liga I.
      A 13. forduló a felzárkózásé volt, hiszen a harmadik helyen levő galaci Oţelul csapata kikapott, hasonlóan a CFR is, ezért az üldözőknek sikerült megközelíteniük a két nagy bukaresti csapatot, a Dinamót és a Steauát.
      A Iaşi-i Polinak nemcsak a csapata szenvedett a megállíthatatlan Dinamo otthonában – 5-0-ra kikapott –, hanem a szurkolók is: buszukat a fővárosból kijövet gumibotokkal és kövekkel felszerelt banda támadta meg, így első útjuk nem haza, hanem a legközelebbi kórházba vezetett. A Real Madrid ellen készülő Steaua csak a második félidőben talált be az Urziceni ellen, de akkor viszont három alkalommal, míg a Temesvári Poli saját szurkolóit kínozta meg azzal, hogy csupán a 86. percben talált be a Petrozsényi Jiul hálójába. A Besztercei Gloria gólgazdag, izgalmas találkozón győzte le a Konstancai Farult, a kolozsváriak pedig bebizonyították, hogy messze állnak még attól, hogy nagy csapatnak titulálják őket: sima vereséget szenvedtek a Rapid otthonában, s valószínűleg a következő mérkőzésen sem fognak sok pontot szerezni, hiszen a fellegváriak a Dinamo együttesét fogadják majd a hét végén.
      Az eredmények folytán a Steaua mögé felsorakozó Galac és Kolozsvár mögött ott van már szorosan a Rapid, a Temesvár és a jászvásári Poli, de belátható távolságban van a Beszterce is.
      
      Liga I., 13. forduló: Craiovai U–Tg. Jiu-i Pandurii 2-2, Aradi UTA–FC Naţional 1-1, FC Vaslui–Piatra Neamţ-i Ceahlăul 3-2, Dinamo–Iaşi-i Poli 5-0, Steaua–Urziceni-i Unirea 3-0, Besztercei Gloria–Konstancai Farul 3-2, Piteşti-i FC Argeş–Galaci Oţelul 3-1, Temesvári Poli–Petrozsényi Jiul 1-0, Rapid–Kolozsvári CFR 3-1.
      
      A Liga I. állása:
      1. Dinamo 13 13 0 0 30-7 39
      2. Steaua 13 8 3 2 25-9 27
      3. Galac 13 8 0 5 21-18 24
      4. CFR 13 7 2 4 28-18 23
      5. Rapid 13 6 5 2 19-11 23
      6. Temesvár 13 6 4 3 12-8 22
      7. Iaşi-i Poli 13 5 5 3 15-16 20
      8. Gloria 13 6 1 6 17-14 19
      9. UTA 13 5 2 6 13-15 17
      10. Pandurii 13 5 2 6 12-15 17
      11. Ceahlăul 13 5 1 7 12-17 16
      12. Craiova 13 4 4 5 16-27 16
      13. Farul 13 4 3 6 16-17 15
      14. Urziceni 13 5 0 8 10-16 15
      15. Vaslui 13 3 3 7 15-25 12
      16. Naţional 13 2 4 7 11-18 10
      17. Jiul 13 1 5 7 5-13 8
      18. Argeş 13 2 0 11 9-22 6
nyomtatási verzió

Otthon bukott a listavezető

      Magyar NB I.
      A hat alapjátékosát nélkülöző MTK hazai pályán 1-0-s vereséget szenvedett az új edzővel, Marijan Vlakkal kiálló FC Fehérvár ellen az NB I. 11. fordulójában. Továbbra sem megy a Sopron kispadján Selymes Tibornak, csapata hazai pályán szenvedett vereséget az újonc Pakstól. Az Újpest az öreg róka Kovács Zoltán góljával sovány egygólos győzelmet aratott a Vác ellen, a Honvéd a Pécstől kapott ki, s ezzel a kieső zónába csúszott vissza.
      
      NB I., 11. forduló: MTK–FC Fehérvár 0-1, REAC–Kaposvár 1-1, Győri ETO–Debrecen 0-0, Sopron–Paks 1-3, Újpest–Vác 1-0, Honvéd–Pécs 0-1, Diósgyőr–Tatabánya 3-1. A Zalaegerszeg–Vasas találkozót tegnap, lapzárta után játszották.
      
      Az NB I. állása:
      1. MTK 11 9 0 2 25-8 27
      2. ZTE 10 8 1 1 22-10 25
      3. Debrecen 11 6 3 2 18-8 21
      4. Újpest 11 6 2 3 12-6 20
      5. Fehérvár 11 6 1 4 15-11 19
      6. Győr 11 4 5 2 15-11 17
      7. Diósgyőr 11 5 1 5 14-15 16
      8.Vasas 10 5 1 4 12-17 16
      9. Tatabánya 11 4 2 5 20-21 14
      10. Paks 11 4 2 5 14-15 14
      11. Honvéd 11 3 2 6 14-18 11
      12. Kaposvár 11 3 2 6 11-17 11
      13. Pécs 11 2 5 4 13-16 11
      14. Sopron 11 3 1 7 9-19 10
      15. Vác 11 1 3 7 9-18 6
      16. REAC 11 1 3 7 14-27 6
      
      Az NB II. Keleti csoportjában szereplő Ferencváros hazai pályán, kilencezer néző előtt 2-1-re verte a Bőcs együttesét, és 12 forduló után 32 ponttal a táblázat élén áll.
nyomtatási verzió

Bozsik távozott, utód még nincs

      Közös megegyezéssel szerződést bontott a Magyar Labdarúgó Szövetség Bozsik Péter szövetségi kapitánnyal. A szakvezetőt március 16-án nevezték ki a nemzeti csapat élére. Új jelölt még nincsen, a november 15-i, Kanada elleni barátságos mérkőzésen minden bizonnyal megbízott szakvezető irányítja majd az együttest.
      A múlt csütörtöki MLSZ-ülésen lemondott a tavasszal kinevezett szövetségi kapitány. Akik kívülről nézik az eseményeket, nem csodálkozhatnak, hiszen a magyar csapat Bozsik irányítása alatt három fontos tétmeccsen veszített, kettőn hazai közönség előtt. Az utolsó pedig éppen a magyar foci eddigi legnagyobb szégyenét jelentette. Azoknak azonban, akik ismerték az elnökség tagjainak a véleményét, kissé furcsának tűnhet a váltás, hiszen az ülés előtt még úgy nyilatkoztak, hogy hosszú távon kell dolgozni, és bizalmat kell szavazni a fiatal edzőknek. Mindezek ellenére végül Bozsik Péter csütörtöki beszámolóját mégsem fogadta el az MLSZ elnöksége, így a kapitány végül közös megegyezéssel távozott. Utódját egyelőre nem nevezték meg. Kisteleki István, az MLSZ elnöke elmondta, az állam segítségét kéri, hogy anyagi támogatáshoz jusson a magyar futball, december 15-ig vár a válaszra, ha addig nem kap kedvező visszajelzést, akkor elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e folytatni.
      „Sajnálom, hogy így alakult, hiszen ez részben az én személyes kudarcom is. Bozsik Péter nagyon becsületes munkát végzett, de sajnos követett el szakmai hibákat is, és az elnökség nem úgy képzeli el a jövőt, mint ahogyan azt a kapitány beszámolója körvonalazta. A szakmai kérdések mellett azonban a jövő szempontjából nagyon fontos, hogy az állam is szerepet vállaljon a magyar labdarúgás fejlődésében” – mondta Kisteleki.
      Bozsik Péter nem mondott neveket, hogy kikkel nem volt elégedett, mert eddig sem volt szokása, hogy kiemeljen embereket a csapatból, de úgy nyilatkozott, szívesen belenézett volna pár játékos szemébe a következő edzőtábor alkalmával. Erre viszont már nem lesz lehetősége. Ilyenkor eszünkbe juthat a sokak által kritizált Lothar Matthäus, aki többször kijelentette, a magyar válogatottban sokszor szerepelnek olyan játékosok, akiknek nyűg a csapatban játszani, és csak azért vállalják a játékot, hogy külföldről néhány napra hazajöhessenek.
      „Lemondásom legfőbb oka az, hogy a jövőre vonatkozó szakmai elképzeléseink nem egyeznek meg az elnökségi tagok elvárásaival” – nyilatkozta bejelentése után Bozsik Péter. „Úgy érzem, szövetségi kapitányi ténykedésem ideje alatt megtettem mindent, amit lehetett. Becsülettel végeztem munkámat, lelkiismeretem minden szempontból tiszta. Sajnálom, hogy így alakult, bízom abban, hogy a jövőben a válogatott jobb eredményeket ér majd el.”
      Az elnökség nem határozott a szakmai stáb többi tagjának jövőjéről. „Velem még senki sem beszélt, ezért nem tudom, hogyan alakul a sorsom” – mondta az MTI-nek Détári Lajos, a válogatott szövetségi edzője. „Sajnálom, hogy nem tudtuk végigvinni, amit elkezdtünk.”
      Még szerencse – tennék hozzá sokan, hiszen amit elkezdtek, az pocsék volt. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az MLSZ szerint szakmai hibákat is elkövettek, akkor valóban jobb volt, hogy Bozsik Péter távozott a válogatott éléről. Többeknek amúgy is az volt a véleménye, hogy ha a Zalaegerszeg négy évvel ezelőtt nem veri meg a Manchester United csapatát 1-0-ra (Bozsik vezetésével) egy BL-selejtező első mérkőzésén, Bozsik Péterből soha nem lett volna szövetségi kapitány.
      Egyelőre nincs új jelölt a szövetségi kapitányi posztra, a november 15-i, Kanada elleni barátságos mérkőzésen minden bizonnyal megbízott szakvezető irányítja majd az együttest, s az új edző kinevezése csak a találkozó után kerül napirendre. Pályázók valószínűleg lesznek, de tolongás nem várható a kapitányi posztért, ami nem csoda, hiszen aki a válogatott élére kerül, annak számolnia kell a sikertelenséggel, a kudarcokkal, a játékosok minősíthetetlen labdarúgói magatartásával.
      Bozsik Péter összesen hét mérkőzésen irányította a magyar válogatottat. A bemutatkozás jól sikerült, mert Új-Zélandot legyőzte a csapat 2-0-ra, aztán a vb-re készülő Angliától következett egy 3-1-es vereség, de Dárdaiék nem játszottak alárendelt szerepet.
      Augusztusban egy remek első félidőt produkáló meccs után 2-1-es győzelem Bécsben a sógorok ellen, de a selejtezősorozat nyitánya óriási bukást hozott, a norvégok kihasználták a hatalmas magyar hibákat, és 4-1-re lemosták a pályáról Geráékat a Megyeri úton.
      Négy nappal később talpra állt a nemzeti csapat, és 3-1-re nyert a kissé nagyképűen futballozó bosnyákok otthonában, de így sem éltek sokáig a remények. A törökök ellen magyar szurkolóból kevés volt, helyzetből még kevesebb, így nem csoda, hogy az amúgy nem parádézó félholdasok elvitték a három pontot, ami meg Máltán történt, arról elég annyi, hogy 2-1-re nyert a szigetlakók amatőröket is felvonultató, Eb-selejtezőn 24 éve nyeretlen gárdája…
SB
nyomtatási verzió

Eddigi szövetségi kapitányok

      1902. 10. 12. – 1904. 06. 02.: Gillemot Ferenc
      1904. 10. 09. – 1906. 04. 01.: Stobbe Ferenc
      1906. 10. 07. – 1906. 11. 04.: Hajós Alfréd
      1907. 04. 07. – 1908. 06. 10.: Stobbe Ferenc
      1908. 11. 01. – 1911. 01. 08.: Minder Frigyes
      1911. 05. 07. – 1914. 10. 04.: Herczog Ede
      1914. 11. 08. – 1917. 11. 04.: Minder Frigyes
      1918. 04. 14. – 1919. 04. 06.: Fehéry Ákos
      1919. 10. 05. – 1919. 11. 09.: Minder Frigyes
      1920. 05. 02.: Harsády József
      1920. 10. 24. – 1920. 11. 07.: Tibor Lajos
      1921. 04. 24. – 1924. 05. 29.: Kiss Gyula
      1924. 06. 04.: Holits Ödön
      1924. 08. 31. – 1926. 02. 14.: Máriássy Lajos
      1926. 05. 02. – 1928. 10. 07.: Kiss Gyula
      1928. 11. 01. – 1929. 10. 06.: Földessy János
      1930. 04. 13. – 1930. 05. 11.: Pataki Mihály
      1930. 06. 01. – 1930. 09. 28.: Minder Frigyes
      1930. 10. 26. – 1932. 10. 30.: Máriássy Lajos
      1932. 11. 27. – 1934. 05. 31.: Nádas Ödön
      1934. 10. 07. – 1939. 06. 08.: Dietz Károly
      1939. 08. 27. – 1941. 03. 23.: Ginzery Dénes
      1941. 04. 06.: Fábián József
      1941. 11. 16.: Ginzery Dénes
      1942. 05. 03. – 1942. 06. 14.: Fábián József
      1942. 11. 01. – 1943. 11. 07.: Vághy Kálmán
      1945. 08. 19. – 1948. 11. 07.: Gallowich Tibor
      1949. 04. 10. – 1956. 06. 09.: Sebes Gusztáv
      1956. 07. 15. – 1957. 06. 23.: Bukovi Márton
      1957. 12. 22. – 1966. 07. 23.: Baróti Lajos
      1966. 09. 07. – 1967. 10. 29.: Illovszky Rudolf
      1968. 05. 04. – 1969. 12. 03.: Sós Károly
      1970. 04. 12. – 1971. 05. 19.: Hoffer József
      1971. 07. 22. – 1974. 05. 29.: Illovszky Rudolf
      1974. 09. 28.: Bozsik József
      1974. 10. 30. – 1975. 04. 22.: Moór Ede
      1975. 04. 16.: Szőcs János
      1975. 05. 07. – 1978. 06. 10.: Baróti Lajos
      1978. 09. 20. – 1979. 05. 19.: Kovács Ferenc
      1979. 09. 12. – 1980. 04. 30.: Lakat Károly
      1980. 05. 31. – 1983. 06. 01.: Mészöly Kálmán
      1983. 09. 07. – 1986. 06. 09.: Mezey György
      1986. 09. 09. – 1986. 11. 12.: Komora Imre
      1987. 02. 09. – 1987. 07. 28.: Verebes József
      1987. 09. 09. – 1987. 12. 02.: Garami József
      1988. 03. 26. – 1988. 05. 17.: Bálint László
      1988. 08. 31. – 1988. 12. 11.: Mezey György
      1989. 03. 08. – 1989. 11. 15.: Bicskei Bertalan
      1990. 03. 20. – 1991. 09. 25.: Mészöly Kálmán
      1991. 10. 09. – 1991. 12. 08.: Glázer Róbert
      1992. 03. 25. – 1993. 03. 31.: Jenei Imre
      1993. 04. 15. – 1993. 06. 16.: Puskás Ferenc
      1993. 09. 08. – 1994. 06. 08.: Verebes József
      1994. 09. 07. – 1995. 11. 11.: Mészöly Kálmán
      1996. 04. 10. – 1997. 11. 15.: Csank János
      1998. 03. 25. – 2001. 09. 01.: Bicskei Bertalan
      2001. 11. 14. – 2003. 11. 19.: Gellei Imre
      2004. 02. 19. – 2005. 12. 18.: Lothar Matthäus
      2006. 03. 16. – 2006. 10. 26.: Bozsik Péter
nyomtatási verzió

© Erdélyi Napló - 2006