– Azon kevés RMDSZ-es honatya egyike, aki nem dobná sutba a szövetség alapszabályzatát és eredeti programját. Miért nem?
– Az RMDSZ közképviseleti és érdekvédelmi szövetségként indult. Persze ma már feltevődik a kérdés: mennyire közképviseleti, mennyire érdekvédelmi és mennyire szövetség? Hát kezdeném az utóbbival: sajnos, már nem szövetség, hanem párt. Sem az alapszabályzatát, sem a programját nem tartotta meg soha utolsó pontig, vesszőig, és így olyan trendpárttá vedlett át, amelynek az utolsó esztendőkben csak az a célja, hogy mindenáron a hatalom közelében maradjon. Ha azt nézzük, hogy a közképviselet és az érdekvédelem így könnyebbé válik, ez nem is lenne baj. Csakhogy ezért a szövetség vezetősége egyfajta egyezkedő hátrálással azokat a programbeli és alapszabályzati pontokat, elveket és célokat adta föl, amelyek végül is az erdélyi magyarság túlélését biztosították volna. Integráció előtt, de utána is.
– Pontosítaná ezt?
– Hát emlékeztetnem kellene mindenkit, hogy a külhoni állampolgárságért az aláírásokat annak idején úgy gyűjtöttük, hogy Frunda György államelnöki jelöltségét kapcsoltuk hozzá, mert máskülönben a vezetőség erről hallani sem akart. Jelenleg is a Párbeszéd az autonómiáért jelszó alatt zajlott a választási kampány, de utána mind kevesebb szó esett a társalgásról, vitáról, pedig a brassói és kolozsvári kongresszuson tételesen megfogalmaztuk, hogy milyen autonómiaformákat akarunk, és melyek a megvalósításukhoz vezető utak. Párbeszédről ma már hallani sem akar a szövetség vezérkara. Nem szólok a közösségi kataszterek véghezviteléről, amelynek határidőt is adtunk. De a példákat hosszasan sorolhatnám, ma már ezek Erdély-szerte köztudottak. A fentiekből is láthatjuk, hogy valamiről mindig szó volt, csak éppen a határozatokat, céljainkat nem valósítottuk meg. A gond az – s erre 1995-ben a kolozsvári kongresszuson jöttünk rá –, hogy az RMDSZ egy következmények nélküli szövetség. Tehát bár a programját nem tartják meg, az alapszabályzatot gyakran félrerakják, senkinek nincs módjában számon kérni a „lemondásokat” a vezetéstől. A kormányban való első részvételtől az erdélyi magyar társadalomban a civil szféra összemosódott a politikummal, s mivel ez az RMDSZ-nek megfelelt, nem is akarta a kettőt szétválasztani. Így aztán nem tudták egymást kiegészíteni, de főleg nem lehetett a hatalom közelébe kerülteket elszámoltatni, felelősségre vonni. Pedig a kormányra kerüléssel csendben feladták az állami magyar egyetemet, a területi autonómiát, de szerintem későn kezdték tárgyalni a kettős állampolgárság kérdését, a társnemzet ügyét is. És mindez oda vezetett, hogy a Trianon-komplexum továbbél az emberekben, és nem múlt el a legyőzöttség, sőt az alattvalóság érzése sem. Mert igazság szerint Erdélyben mi nem kisebbség, hanem társnemzet vagyunk.
– Ez mind így igaz, ennek ellenére a választók az RMDSZ-re szavaznak.
– Igen, mert jobban félnek attól, hogy parlamenti képviselet és ezzel érdekvédelem nélkül maradnak, mint attól, hogy a párttá merevedett RMDSZ miatt a demokratikus közélet károsodik.
– Persze, az is megtéveszthette őket, hogy az RMDSZ párbeszédről beszélt.
– Párbeszéd nincs. Mert bár többen a szememre vetették, most is állítom, hogy a szövetségben nincs – sőt, amint látom, nem is lehet – szervezett ellenzék. Esetleg ellenzéki hangokkal találkozunk. Ez nem kis mértékben azért lehetséges, mert a parlamenti frakcióban, de az SZKT-ban is, önkényuralmi módszereket alkalmaznak, nem szólva arról, hogy hiányzik mindenfajta tájékoztatás. Na, meg azt is meg kell mondanunk, hogy az RMDSZ vezetőségének villamosszékében a belső ellenzék, úgy egészében, odakozmált. Sajnos azt kell most is észlelnem, hogy az ellenzék, bár ugyanazt akarja, csoportonként más-másként óhajt cselekedni. És ahol nincs egyezség, a cél elérésére sincs lehetőség. Állítom, hogy amit nem érünk el Romániának az Európai Unióba lépése előtt, azt már utána aligha érjük el. Példa erre Szlovákia. Ne gondoljuk azt, hogy Románia kormánya és politikai elitje másképpen fog viselkedni 2007 után, mint most a szlovákok. És itt jön be a Pál apostoli mondás: a remény az emberi szív örök gyávasága! Ez a politikai remény is. De a mostani gyávaság az egyéni érdekeket messze a közösségi érdekek fölé emeli. Sajnos a jelenlegi történések visszaigazolják azt, amitől öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt féltünk: oltalom nélkül maradt a magyarság! Ott áll az RMDSZ havas fejével, mint a Kilimandzsáró, s fent a jégmezőn ki vannak terítve megfagyott állatokként a céljaink, vágyaink, elveink.
– A román lapok szerint az RMDSZ fel van készülve a kormányzásra.
– Botor mondás. Azért beszélnek így, mert nem tudják, hogy a különféle kormányzati tisztségekbe a szövetség vezérkara kiket és miként toborzott, kik azok, akik funkciókba kerültek, és milyen szakmai tudással rendelkeznek. Persze arról is szólhatunk, hogy kik utasították vissza a bársonyszékbe kerülést. Mert ezek sincsenek kevesen, és ők tényleg szakmájuk kiválóságai. Csak annyit jegyzek meg, hogy az emberek kiválasztásánál nem a szakértelem, nem a közképviseleti érdek, nem az elkötelezettség, hanem egyfajta klienshelyzet volt a döntő. Most a klientúra helyzetbe került. Cukros vigyorral vagy ostort csattogtatva egy darabig kordában lehet tartani, de már nagy számuk miatt sem lehet a végletekig ugráltatni őket. A kormánykerékhez nyúlkálás jelei már mutatkoznak, persze nem a demokratikusabban gondolkodókról, hanem a hatalmat birtokolni akarókról van szó. Úgyhogy lesz itt nemsokára csata a kormánykerékhez való jutásért a berkeken belül. A párbeszéd arról fog szólani, ha már nem szól máris, hogy ki milyen széket foglal el, nem pedig az autonómiáról, önálló magyar egyetemről, demokráciáról. Mindez annak a következménye, hogy az RMDSZ semmilyen szintjén nem beszélik ki a gondokat, problémákat, de még valakiknek az előmenetelét sem. Sajnos ilyen szövetség a tagja olyan koalíciónak, amelyet tömény kompetenciahiány és kalózfelfogások özönlése jellemez. Nem lehet tudni egyelőre, hogy Románia hova jut. Egy autóbusznak nemcsak motorja, hanem féke is kell legyen, hogy ne zuhanjon a szakadékba. Pillanatnyilag fék nincs. Választóink pedig nem értik, hogy mi van, mi történik. Csak annyi látnak, érzékelnek, hogy a választók előtt vállaltakból nagyon kevés fog megvalósulni. Az ország busza egyelőre veszi a hajtűkanyarokat, de hogy meddig, nem tudni.
– Mégis, hol tart most az erdélyi magyar társadalom?
– Ott, hogy az anyaország lemondott róla, hiszen vezetői nem akarják állampolgárainak tudni a külhoni magyarokat. Akár bevalljuk, akár nem, a helyzet az, hogy iskoláinkat továbbra is minden szinten sorvasztják. De egyébként is Erdély-szerte ma már gyerekhiány van, fogyunk, és a kedveszegett tömeg mindinkább máshol keresi a megélhetését, külön utakon keresi a boldogulását. Még örvendetes, hogy az egyház a maga módján igyekszik vigasztalni őket, amíg az RMDSZ a maga tűzijátékait rendezi. És a közembert a sok hazugság elkábította, csak az a biztos, hogy ha zsebébe nyúl, semmit nem talál, üres. A szövetség vezetőinek is tudniuk kell: bizalmat kölcsönkérni sokáig nem lehet.
– Egy gyengélkedő szövetség sztár egy labilis kormányban, de nem játszik meghatározó szerepet. Mi lesz ennek a vége?
– Gyerekkoromban felcipeltünk a dombra egy ökörszánt és megtoltuk, majd felugrottunk rá, és ahogy mind nagyobb sebességgel csúszott, rájöttünk, hogy nem tudjuk megállítani, és nagy valószínűséggel nekimegyünk valaminek vagy felborulunk. Sorban le is ugráltunk róla, s ki itt, ki ott ütötte meg magát, még szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. A szánkó azonban, ha jól emlékszem, totálkáros lett. Hát ez az érzésem a jelenlegi kormányt látva. Ez a kormány is teljes gőzerővel elindult, s már e rövid távon is olyan határozatokat hozott, amelyeket vissza kellene vonni, de nem lehet. Nem telik el sok idő, és az emberek kétségbe fognak esni. Szerintem a kormány nem volt felkészülve a kormányzásra. Ez egyfajta politikai kultúra hiányára vall. Ez az egész Băsescu-csel nem volt kellően átgondolva, előkészítve. Magyarországon Băsescuéhoz hasonló helyzetben volt Mádl Ferenc, aki vígan megbízhatta volna az őt javasló pártot, a Fideszt a kormányzással. De nem tette, mert csak egy késélen táncoló parlamenti többség alakulhatott volna ki, ez pedig, a pillanatnyi helyzetben, az országnak nem lett volna jó. Ilyen ádáz, elvakult, kapkodó, mohó, türelmetlen hatalmi vágyat, mint a jelenlegi, eddig nem láttam, tapasztaltam. Ilyen helyzetben rendes parlamenti ellenzék nem is tud érvényesülni. Csak azt látom, hogy a minél hamarabb meg kell szednünk magunkat elv kezd mind nagyobb teret hódítani.
– Hogy a jelenlegi hatalom első cselekedete saját béreinek növelése volt, azt láthattuk. De tudom, hogy ön szerint az új adórendszer bevezetése sem volt átgondolt.
– Ennek következtében, mint a Vénuszon a kráterek, megjelentek a költségvetési űrök. Ezeket valamiképpen be kell tömni. Erre kétségbeesésében az új pénzügyminiszter az előde által asztalfiában hátrahagyott intézkedésterveket saját gondolataiként dobja be a köztudatba. Át sem gondolja őket. Így például a nagy adózók pénzügyi nyilvántartását Bukarestben végzi egy erre szakosodott igazgatóság, ez kezeli, forgatja a bejött összegeket. A megyei bevételből tehát helyben semmi sem marad. De beszélhetünk a hirtelen drágulásokról, amelyeket – újból azt halljuk, mint négy évvel ezelőtt – állítólag a Nemzetközi Valutaalap követel meg. Ennek, a tévedés kockázata nélkül mondhatom, a végső hatása az lesz, hogy Bukarest, majd a többi nagyváros utcái megtelnek tüntetőkkel. S hiába készítik föl erre a rendőrséget, az nem tudja az ország minden szegény lakosát „szanatóriumba” szállítani. És említsük meg a korrupció visszaszorításának szükségességét. Hogyan lehetséges ez, ha lépten-nyomon a legmagasabb szinteken is felszínre fakad a korrupció? A jelenlegi ellenzék pedig nagyon jól tudja, hogy kinek hol lehet a nyakát megragadni, csak a megfelelő alkalomra vár. De emellett ott van az is, hogy Tăriceanu és küldöttsége többször is lefordult a székről, amikor Brüsszelben megtudta, milyen teljesíthetetlen feltételekhez kötötték a 2007. január 1-jei EU-csatlakozást. Ilyen helyzetben nem csatározásokra, hanem közös erőfeszítésre kellene összpontosítania a politikumnak. Ez azonban még a kormánykoalíción belül is távoli ábránd. Csak megjegyzem, mert a polgárok nem tudják, nem tudhatják, hogy nemcsak a politikai csoportosulások, hanem a kormány és a parlamenti képviselet között sem felhőtlen a viszony. Még az RMDSZ-ben sem. És mondom, a hatalmon lévők elszámoltatását lehetővé kell tenni, ha nem akarjuk, hogy a diktatúra visszajöjjön. Ezt – bárhova nézek is – egyelőre nem észlelem. Furcsaságokat azonban látok, s az egyik ilyen a magyarországi MSZP-hez való viszonya az RMDSZ-nek. Hát nem különös, hogy egy jobboldali kormány magát jobboldalinak tartó csoportosulása egy baloldali párttal van a testvérinél is szorosabb viszonyban? Mindenfajta politikai érték súlyát veszti, csak az önös érdekek a fontosak, vagy a posztkommunista politikai értékek a meghatározók. Kíváncsian várom, hogy ha a politikai váltógazdaság szabályai érvényesülnek, és Magyarországon a Fidesz kerül hatalomra, akkor az RMDSZ vezérei merre kanyarodnak, milyen nyúlhurkokat ugranak. Egy biztos: a kétarcúság divatban van, még nemzeti ügyekben is.
– De az RMDSZ-nek van egy külső ellenzéke is.
– Egy megosztott külső ellenzéke. Teljesen elhibázott dolognak tartom, hogy ha megalakult a Polgári Szövetség, akkor még létrehozzák az Erdélyi Nemzeti Tanácsot is, hogy aztán kiváljon belőle a Székely Nemzeti Tanács. Olyan ez, mintha minden tiszt saját hadsereget akarna létrehozni. Az ellenzéki erőket nem szabad szétforgácsolni. Ez a múlt esztendőnek talán a legfontosabb tanulsága. |
