TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!

Erdély egyetlen polgári hetilapját a Székelyudverhelyen bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk fojtogató politikai-gazdasági környezetben jelenik meg, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.

Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.

Romániai olvasóink 120 ezer lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 2004 januárjától 480 ezer lej.

Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2004-ben is!

A szerkesztőség

Anavi Ádám

Amennyi gyertya itt elolvadt
amennyi erdőtűzként lángolt
amennyi fény kiáltott égnek
amennyi hang itt imádságolt
amennyi sírás itt könyörgött
amennyi könny hullott a földre
viasszal meggyurmált talajba
omlik a világ könyörögve
Amennyi lélek megbomolva
átkozott istenekre ráver
koszorú korom törött mécses
felborult forró kandeláber
olaj csurog a fű arcára
élő talajt dagaszt a láb
gyertya itt annyi elolvadt
és erdőtűzként annyi lángolt
és annyi fény kiáltott égnek
és annyi hang itt imádságolt
és annyi könny hullott a földre
viasszal meggyurmált talajba
ültess gyapotszálat a földbe
évekre év jön nyárra tél
hullhatnak századok reánk
ültess gyapotszálat földbe
úgy ég akár a gyertyaláng

nyomtatható változat

Két, egymástól merőben eltérő eredményeket kimutató közvélemény-kutatás borzolta fel a kedélyeket az elmúlt héten Marosvásárhelyen. Az egyiket egy vásárhelyi székhelyű, de mindeddig teljességgel ismeretlen szervezet, a National Info Statistics végezte, ennek a hét elején ismertetett adatai szerint Dorin Florea fölényes előnnyel nyerné a polgármesteri tisztségért folyó versenyfutást. A válaszadók 64,5 százaléka az egyetlen román jelöltként induló Floreára adná a voksát, míg az RMDSZ jelöltjét, Kelemen Atillát a megkérdezettek 19, a Magyar Polgári Szövetség jelöltjét, Donáth Adélt pedig mindössze 2,1 százaléka támogatná. Viszonylag alacsony a nem szavazók és a bizonytalanok aránya, együttesen 14,4 százaléknyi. A felmérésből kitűnik, hogy Florea voksainak negyede, 25,7 százaléka a magyar választóktól származna, amiként az is, hogy a magyar szavazók támogatása nélkül a jelenlegi városvezető az első fordulóban nem gyűjtené be a győzelemhez szükséges voksok számát.
Az előbbi felméréssel szinte azonos időben, az RMDSZ megrendelésére, a kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja is végzett egy közvélemény-kutatást. Az úgymond belső használatra készült felmérés eredményeit, kényszerűségből, főként a másik eredményeinek cáfolataként az elmúlt héten ismertették. Eszerint, ellentétben a korábban említettel, az RMDSZ jelöltje, Kelemen Atilla kerülne ki győztesen a polgármesteri tisztségért folyó küzdelemből, az első fordulóban a szavazatok 51 százalékát kapná, míg Floreára csupán a válaszadók 40 százaléka voksolna. Szintén ellentmond az NIS által kimutatottakkal a Floreát támogatni szándékozó magyar szavazók aránya is, míg az előbbi szerint ez eléri a 16 százalékot is, addig az RMDSZ megrendelésére készült adatai szerint ez mindössze 1,6 százaléknyi. Kimutatták továbbá, hogy a magyar szavazók 79 százaléka az RMDSZ, 6 százaléka az MPSZ, 2,3 százaléka pedig a Kiss Kálmán Szabadelvű Szövetségének még meg nem nevezett polgármester-jelöltjére adná a voksát. A pénteki sajtótájékoztatón ugyan nem szóltak róla, de kiderült, hogy az RMDSZ által megrendelt felmérésben kimutatták, második forduló esetén már Florea lenne a befutó, a szavazatok 65 százalékát tudhatná magáénak.
A két közvélemény-kutatás eredményei oly mértékben térnek el egymástól, hogy az kétségessé teszi a felmérést végzők egyikének vagy másikának, esetleg mindkettőjüknek a szakmai felkészültségét, de az sem kizárt, hogy a közvélemény manipulálására tett újabb kísérleteknek vagyunk a szemtanúi. A városban olyan hírek is elterjedtek, hogy az első felmérést is az RMDSZ rendelte meg, de amikor nem neki kedvező eredmények jöttek ki, gyorsan rendelt egy ellenfelmérést a kolozsvári cégtől.

Sz. L.

nyomtatható változat

Az Európai Parlament külügyi bizottságának Romániát elmarasztaló jelentése után a kormányfő azzal az átlátszó céllal utazott Brüsszelbe, amellyel nálunk a vidékiek szoktak Bukarestbe, hátha mégiscsak sikerül valamit kijárnia, elintéznie az EU-s illetékeseknél. Nastase nem üres tarsollyal kopogtatott, olyan ígéretcsomaggal érkezett, amelynek júniusig történő beváltásával – legalábbis szerinte – felgyorsítható lenne az integrációs folyamat. Nagy buzgóságában annyit ígért a román kabinet, hogy annak teljesítésére minden bizonnyal nem lesznek képesek. De hát, a jól ismert balkáni mentalitás szerint, az ígéret nem kerül semmibe, főleg pénzbe nem. A brüsszeli illetékesek ezúttal a szokásosnál óvatosabbaknak bizonyultak, a korábbiaknál visszafogottabban nyilatkoztak. Pat Cox, az Európai Parlament elnöke szerint, a külügyi bizottsági jelentés, mely kétségbe vonta az ország 2007-es csatlakozási esélyeit, Románia lépéskényszerbe került. Cox nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy Bulgária hamarabb csatlakozzék az EU-hoz, mint Románia, hacsak időközben "nem változnak a dolgok".
A brüsszeli bírálatokat követően, igaz, hosszas hallgatás után, de megszólalt az államfő is. Ion Iliescu úgy véli, a kormányzat dicséretes módon reagált az Európai Parlament külügyi bizottságának Romániát elmarasztaló jelentésére, s egyben a kritikák hideg fejjel történő mérlegelésére, a felvetett problémák mihamarabbi megoldására buzdította az illetékeseket.
Mintegy az országot ért EU-s bírálatok ellensúlyozásaként, a román közszolgálati televízió hírműsorában olyan, a Romániát a csatlakozási feltételek teljesítésében megelőző Bulgáriát kedvezőtlen színben bemutató riportfilmet sugárzott, amely nemcsak a bolgár kormány, hanem a romániai politikai ellenzék egyes képviselőinek a tiltakozását is kiváltotta.
Elkészítette 2003-ra vonatkozó jelentését az USA külügyminisztériuma is, amelynek Romániára vonatkozó fejezetében a sajtószabadság korlátozására, a korrupció folyamatos terjedésére, valamint a különböző, vallási és etnikai kisebbségekkel szembeni visszaélésekre hívják fel a figyelmet. A jelentés kifogásolta a titkosszolgálati módszereknek politikai célokra történő alkalmazását, valamint a kommunista érában elkobzott különböző magán- és egyházi javak, ingatlanok visszaszolgáltatásának lassúságát.
Amiként az előrelátható volt, a Nastase-kormány nem tett eleget az ellenzék felhívásának, nem mondott le, döntöttek viszont a kabinet átalakításáról. A kormányfő bejelentette három államminiszter kinevezését: Dan Ioan Popescu az ipari és gazdasági, Ioan Rus a közigazgatási és szociális ügyekkel foglalkozókat, míg Ioan Talpes, a külföldi hírszerzés egykori feje, az államfő eddigi fő-főtanácsadója az integrációs ügyekben illetékes tárcák működését felügyeli majd. Döntöttek továbbá a környezetvédelmi tárca újbóli felállításáról, valamint a miniszterelnöki kancellária létrehozásáról. Ezzel egy időben megszűnnek majd egyes kormányügynökségek. Mindent összevetve: a szereplők maradtak, csupán a szereposztás változott. Maradt viszont a kérdés is: mi a biztosítéka annak, hogy javulni fog az előadás minősége? Sajnos semmi.

Sz. L.

nyomtatható változat

Felháborodást váltott ki a polgári ellenzékből és a szlovák koalíció magyar pártjából, hogy Kovács László, az MSZP elnöke múlt szerdán Budapesten fogadta a szlovák soviniszta Robert Ficót, az ellenzéki Smer párt elnökét. Robert Fico azért lobbizott Kovács Lászlónál, a Szocialista Internacionálé alelnökénél, hogy a magyar szocialisták támogassák a Smer csatlakozását az Európai Szocialisták Pártjához és a Szocialista Internacionáléhoz – mondta el a Magyar Nemzet Online-nak Nyakó István, az MSZP pártszóvivője, aki leszögezte azt is, hogy az MSZP csak olyan pártot fog ajánlani az említett szervezeteknek felvételre, amely valóban szociáldemokrata értékeket képvisel, olyat viszont nem, amely szélsőségesen magyarellenes, nacionalista nézeteket vall. Arra azonban nem volt hajlandó válaszolni, hogy az MSZP "szélsőségesen magyarellenesnek" tartja-e a Smert. A nyílt válasz helyett a szóvivő arra utalt, hogy könnyen előfordulhat, hogy a Robert Fico által vezetett párt a következő szlovákiai választásokon kormányzó erővé válik. Sajátos színezetet ad mindennek, hogy a szlovák kormánykoalíció részét képező Magyar Koalíció Pártja nevében Duka Zólyomi Árpád kijelentette: a találkozó létrejötte nem volt szerencsés, s hogy óva intették az MSZP-t annak megszervezésétől. Az MKP-nyilatkozatot az MSZP nem kívánta kommentálni. Az erdélyi olvasóban pedig joggal merül fel a kérdés: Vadim Tudorral és Gheorghe Funarral vajon mikor kíván tárgyalást kezdeményezni az MSZP vezetése? A magyarság érdekében, természetesen…
A kommunizmus bukása után az Országgyűlés február 25-ét a kommunizmus üldözötteinek emléknapjává nyilvánította. 1947-ben e napon hurcolták el Szibériába a Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Az emléknap alkalmából a Fidesz – MPSZ nevében Kövér László, az Országos Választmány elnöke tartott rövid beszédet. Orbán Viktor este érkezett vissza bécsi tárgyalásairól, és részt vett az emléknap alkalmából tartott ökumenikus istentiszteleten a Budapesti Németajkú Református Egyházközség Hold utcai templomában. Az istentiszteletet Szabó István református püspök, Gáncs Péter evangélikus püspök és Kiss-Rigó László katolikus püspök celebrálta.
Ismét hallatott magáról a Budapest Analyses nevű politológus csoport. Ezúttal azt elemezték, hogy az elmúlt másfél évtizedben miként használta a baloldal az antiszemitizmussal való rágalmazást politikai fegyverként, miként tettek ismételten kísérletet arra, hogy összemossák a mérsékelt jobboldalt a MIÉP-pel.
A FIDESZ több hónapja a népszerűségi listák élén tanyázik, s most még növelte is előnyét. A közismerten MSZP-párti Szonda Ipsos legfrissebb felmérése az mutatta ki, hogy a biztos pártválasztók körében ősz óta az MSZP-nek 43 százalékról 36 százalékra csökkent a támogatottsága, miközben a Fidesz 47 százalékról 53 százalékra növelte bázisát. A felmérés szerint a Fidesz táborának fele, az MSZP támogatóinak négytizede tartozik a "kemény maghoz". Ez azt jelenti, hogy már az előző választáson is a pártra szavazott, egy mostani választás biztos részvevőjének tekinti magát, s biztos abban is, hogy kedvence győzelmet aratna. Az MSZP és a Fidesz legelszántabb hívei nagyjából ugyanazon rétegekben találhatók: a középkorúak, az értelmiségiek, diplomások és a vidéki városokban élők körében.

Pápaffy Endre

nyomtatható változat

KÖZpontosítás

Kellemes napsütéses délelőtt van. Ráérős emberek álldogálnak a megállóban. Ebben a napszakban senki sem siet. A sietős emberek reggel korán szoktak felkelni.
A busz is komótosan érkezik. Mellém két jól öltözött, ápolt, hatvanas hölgy telepszik le. Halad a busz, figyelem a napsütötte utcákat, a város délelőtti életét. Aztán hirtelen megkezdődik az előadás. Valami egészen furcsa és természetellenes, betanult kérdezz-felelek zajlik a két hölgy között. Az egyikük csak kérdez, naiv tudatlanságot megjátszva, a másik bölcs Salamonként válaszol. Noéval kezdik. Szóba kerül a bárkaépítés és a bárka szerepe. Egy ugrással eljutunk a keresztig. Itt már hegyezni kezdem a fülemet, de arcomra továbbra is szenvtelenséget erőltetek. Jól konstruált üvdtörténet kerekedik ki a párbeszédből. Még mindig nem fogok gyanút. Aztán jön a csattanó:
– Hogyan tudhatok meg többet ezekről a dolgokról?
– A Szentírás tanulmányozása által.
– És kikhez forduljak tanácsért?
– A Jehova Tanúi helyi gyülekezetéhez.
Ezen a ponton kezd gyomorfordító lenni a dolog, túlontúl is egyértelművé válik a céljuk, most kell elhagyni az autóbuszt.
Eddig csak pályaudvarokon, parkokban, csendes utcákon álltak elénk jól öltözött, öreg nénikék, megnyerő modorú középkorú házaspárok. Ez eddig rendben is volt. A "buszmisszió" azonban ravaszul a manipulációra épít. Itt nincs bemutatkozás, nem fordulnak oda az emberhez, csak leülnek mellé, mint utas az utas mellé. Nincs tehát direkt kapcsolatfelvétel. Szó szerint "elbeszélnek" mellettünk, nem támadnak le, de nem is térhetünk ki. Arcátlanul intim szféránkba tolakodnak és kihasználják közelségünket. Nem nyomnak a kezünkbe őrtornyot, még csak ránk sem pillantanak, indirekt módon közelítenek. Szinte tölcséren öntik fülünkbe a mondókájukat, akár kívánjuk, akár nem. S mindezt úgy, hogy sokak számára ki sem derül, hogy előadásról, szerepjátszásról, betanult szövegről van szó. Nem hiszem, hogy Krisztus urunk ilyen misszióba küldte a tanítványait. Az evangéliumot direkt módon és nem manipulációs célzattal kell hirdetni.
Egy biztos: a Jehova Tanúi tanultak valamit a médiától és a valóságshow-kból. Egy-null a médiának…

Fábián Tibor

nyomtatható változat

Kárpát-medence

Bayer Zsolt írót, publicistát, a Magyar Nemzet főmunkatársát a hétvégén nem engedték Románia területére lépni. A román határőrök a borsi határátkelőnél fordították vissza. Ismerősével, Veres László diplomatával készült átlépni a határt, Szovátára készült, ahol a székelyföldi autonómiáról tartott volna előadást, emellett Csíkcsobotfalván Gergely István plébánossal készített volna interjút. Bayer eddig rendszeresen részt vett erdélyi, székelyföldi előadásokon. Veres Lászlóval közölték a határrendészek, hogy továbbutazhat, azonban Bayertől elvették az útlevelét, és fél órára eltűntek vele. Ezután hárman tértek vissza, és azt mondták, hogy nem léphet be Románia területére. Amikor megkérdezte a kitiltás okát, a határőrök közölték, hogy nem tudnak magyarázatot adni, mert nekik sem indokolták meg, kaptak egy tiltólistát, s ezen szerepel Bayer neve.
A hétvégén Erdélyben tartózkodó Lamperth Mónika magyar belügyminiszter nem kívánta kommentálni a média azon kérdését, hogy fognak-e hivatalos úton magyarázatot kérni a román hatóságoktól Bayer Zsolt kitiltásának ügyében, állította, hogy hivatalosan őt nem értesítették, csak a Magyarkapuson rendezett konferencián jutott tudomására az ügy. Hazatértében viszont Nagyváradon már azt nyilatkozta újságíróknak – igaz, szigorúan csak magánemberként –, hogy Bayert ő maga sem engedné be a házába.
A Lamperthtel mélyreható tárgyalásokat folytatott Markó Béla is cáfolta, hogy tudott volna Bayer nemkívánatos személlyé nyilvánításáról, az RMDSZ állítólag már kért hivatalos tájékoztatást partnerétől, a kormánytényező Szociáldemokrata Párttól. Markó szerint elfogadhatatlan, hogy politikai okok miatt bárkit is kitiltsanak az országból, s bár nem ért egyet Bayer nézeteivel, úgy gondolja, hogy ezeket politikai úton kell visszautasítani és állást foglalni ellenük. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy még nem tudja, mi volt a kitiltás oka, de amennyiben az politikai okból történt, akkor elítélik és eljárást indítanak ellene.
Bayer ígérte: az őt ért atrocitásra hivatalos magyarázatot követel a budapesti román nagykövetségtől, végső esetben pedig a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordul.

nyomtatható változat

Vezérhangya

Tisztességesnek lenni a közéletben, úgy látszik, ez annyi, mint örökös ellenzékinek lenni – írta volt Füst Milán valahol, de ez az axiomatikus megállapítás az Erdélyi Napló indulásának évében (1991) sokunk számára nem volt több afféle jól hangzó bonmot-nál, hiszen akkor még szinte az egész ország lakossága ugyanazt akarta, vagyis mást (demokráciát, rendszerváltást, reformot, gyors felzárkózást, piacgazdaságot stb.), és egyek voltunk mi magyarok is a kisebbségi jogharcban. Azóta kiderült: a politikusokat csakis a hatalom megszerzése érdekli, a média pedig ebbéli törekvésükben segíti őket, mert az újságíró meg a lapkiadó is jól akar élni, fontosnak, sőt nélkülözhetetlennek akar tűnni.
Ma már szinte az egész romániai magyar sajtó a hatalom árnyékában húzza meg magát, jobbára pusztán egzisztenciális okokból, s az Erdélyi Napló úgy vált – szinte észrevétlenül – ellenzékivé és konzervatívvá, hogy polgári hetilapként egyszer csak egyedül találta magát a nemzeti jobboldalon, miközben az erdélyi magyar politika és sajtója szép csendben elment balra, a felszínes populizmus, az igénytelen tömegízlés, az önérdekorientált behódolás irányába. Márpedig aki nem a fősodorban úszik és egzisztál, annak a léte állandó veszélyben van. Mint az aktuális román és magyar hatalom által gyűlölt Erdélyi Naplóé. Pedig ennek a lapnak csak egyetlen bűne van: őrzi markáns ellenzéki arcélét, másságát, szókimondását, szemben a megszeppent, egyszerre hatalmi és piaci nyomás alatt vergődő, egysíkúvá és egyhangúvá kalapált, a politikai kontrollt tudatosan vagy önkéntelenül eltűrő romániai magyar sajtóval. "Hibája" pedig az, hogy egy olyan szűk, szinte még nem is létező rétegnek készül, ahhoz szól, amelyik réteg tisztességesen eltartani nem képes saját sajtóját, hiszen önnön létéért, túléléséért küzd: az erdélyi magyar polgárságról van szó.
A kedvezőtlen körülmények dacára sem tehet mást a lap szerkesztősége: tükröt tart a társadalom elé, elősegíti a kommunikációt, verdesi le a demokrácia cölöpjeit. A leírt szó, a kimondott érv, a biztosított nyilvánosság erejével igyekszik tenni valamit a polgári társadalom fejlődéséért, a polgári értékek és attitűdök megjelenítéséért, az erdélyi magyar világ épüléséért, a nemzet határok fölötti egyesítéséért. Egy aprócska követ téve hozzá a nagy felépítményhez.
Hiszem és vallom, hogy ebben a következetességben, kitartásban nem az újságíró személye a fontos, vagy nem csak az. Újságírók jönnek, újságírók mennek, csak a politikusok hiszik rendíthetetleneknek és pótolhatatlanoknak magukat. (Tisztességeseknek, becsületeseknek már meg sem próbálnak tűnni, hiszen ők "csak" politikusok, s ezt ország-világ színe előtt vállalják.) Még csak az sem fontos, hogy egy lap szerkesztősége Váradon, Kolozsváron vagy Szentgyörgyön van-e. Hogy hol van az élet és milyen az az élet – ez a fontos. No meg az, hogy Adyval szólva lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassa el a pályát módosító, szerkesztőséget váltó, sokadik stációt befutó munkása a médiának: szentlélek lovagja voltam, becsületes újságíró.

Dénes László

nyomtatható változat

Van egy vélekedés, mely szerint legalább ötven évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kellő tárgyilagossággal tudjunk megítélni történelmi eseményeket és személyiségeket. Úgy néz ki, hogy a második világháborúra és az azt követő időszakra mindez nem érvényes, tudniillik tovább élnek a tévhitek és a kommunizmus által belénk sulykolt előítéletek. Történik ez mindannak ellenére, hogy az utóbbi másfél évtizedben a történelemtudomány sok mindent a helyére tett. Csakhogy manapság a történelmet – legalábbis a nagyközönségnek – nem a történészek és a történelemtanárok oktatják, hanem a politikusok s rajtuk keresztül a média, kiszolgáltatva ezt a politikai széljárás szeszélyeinek.
Manapság két ilyen esemény borzolja a kedélyeket: az egyik Budapest ostroma 1944–45 telén, a másik Teleki Pál tervezett szobra.
Az előbbinél viszonylag egyszerű a képlet: az egyik megszálló elkergette a másik megszállót. Megértem, hogy ezt sokan felszabadításként élték meg, pillanatnyilag, teszem hozzá, tudniillik a későbbiekben a "felszabadítók" sem a melléjük állt katonáknak vagy civileknek nem kegyelmeztek, ha érdekük úgy kívánta, sem az internálástól megszabadultak vagy onnan érkezők nem számíthattak más bánásmódra, mint a lakosság többi része. Vannak olyan források, melyek szerint a náci táborokból hazatérők egy része a Gulagot is megjárta. Lehet ez feltételezés, de jó volna tudni, mit takarnak a Babij-Jar és a Birobidzsán helynevek. Kérdés, hogy miért kell mindezek után felszabadításról beszélni, mikor sokan emlékeznek még – tanúként vagy áldozatként – a szovjet hadsereg kegyetlenkedéseire, a több tízezer elhurcolt civilre, kivégzett hadifoglyokra, sebesültekre. A jelenlegi magyar balliberális kormány felszabadításra emlékezik úgy, ahogy ezelőtt negyven évvel tanították az iskolában. Ha pedig minderről, közelebbről a budapesti harcokról valaki másként merészel vélekedni – mint tették azt a Magyar Demokrata (2004/5. sz.) című hetilap munkatársai –, az menten megkapja a náci jelzőt. Megindul a rágalomhadjárat, fröcsköl a gyűlölet a lap felé, melynek főszerkesztője, Bencsik András amúgy is fekete bárány a hatalom szemében, s áttételesen Orbán Viktor felé is, akinek ki nem mondott bűne az, hogy a mai magyar politika legtehetségesebb, legkarizmatikusabb szereplője. Beszél az uralkodó párt egyik alvezére, megbélyegez úgy, hogy sem az idézett eseményeket nem ismeri, sem az általa elintézendő írásokat nem olvasta. Nem számít, az agymosott jónép elhiszi neki, hisz erre nevelték. Utána pedig csodálkozik, hogy egyesek kommunistáznak!
Érdekes, hogy a románok lezárták ezt a fejezetet, eszük ágában sincs felszabadításról beszélni, pedig a háború második szakaszában szövetségesként harcoltak a szovjetek mellett, de a megszálló akkor is megszálló, ha szövetséges.
Megoldás az volna, ha a politikusok tájékozódnának, legalább azokban a kérdésekben, amelyekben megszólalnak. Vagy hallgatnának.

Gábor Attila

nyomtatható változat

A cím – benne Vajda János versének szavaival – azért nem került idézőjelek közé, mert nem szó szerinti megidézése a költőnek. Régóta csábít az a gondolat, hogy a magyarországi rendszerváltozás eddigi menete leírható e három vajdai szóval. Igaz, fordított sorrendben. Először volt az álom. Aztán következett a káprázat, majd eljött a csalódás ideje. Ez, így a – mondhatni némi túlzással – a történelmi, idősorrendi keresztmetszet.
A társadalmi szerkezetet figyelve azt is mondhatom, hogy kevesek számára az álom beteljesülése, másoknak futó káprázat, a többségnek csalódás.
A Vajdától kölcsönvett szavak mellé elég odaállítanunk két jancsói szót – egy filmjének címét: Magánbűnök, közerkölcsök.
Mondtam volt, hogy csábító a gondolat, ezen öt szóhoz kapcsolva meg lehetne írni az eddigi rendszerváltozás teljes történetét. Azonban hiába hallom, hogy "emelkedik a víz szintje", most sem történik más, mint a vita azon, hogy volt-e a dobozokon ürgebőr vagy nem? Illetve legyen-e a dobozokon ürgebőr?
Nem vagyok biztos az igeidőben, és ez nem az én hibám, ha nem pontosan a kizökkent időt mutatja, ha egyáltalán bármilyen óra is képes lenne egyszerre mutatni a valódi és a kizökkent időt…?
Igen, van ilyen óra, de ez nem egy finom, míves szerkezet, nem is a nap állásához igazodó, de még nem is a kristályok rezgésén alapuló időszámláló. Ez az ember. A "Tanú" – a mindenkori.
A magyar történelem "normális" ideje a kizökkentett idő.
Nem csupán arról van szó, hogy vannak ilyen-olyan jól leteremthető történészeink, akik egyébbel sem foglalkoznak, mint az utólagos történelemhamisítással.
Kínos és gyakorta lehetetlen egy olyan történelmet pontosan ábrázolni minden összefüggésével egyetemben, amelyben előfordult, hogy húsvétkor volt karácsony, nagypénteken dorbézoltunk, hogy aztán húsvét hétfőjén magunkba roskadva böjtöljünk.
Az ünnepeket igazítsuk a történésekhez? A történéseket az ünnepekhez?
"Esküvőd napján volt a temetésem" – lám, még a magyar műdal is ezt példázza. Az ünnepi alkalom temetéssel kapcsolódik, és az "danol", aki a nóta szerint már meghalt.
Lehajtanám a fejemet, nyúlva borospohár felé, és felkiáltanék, hogy "Gyere, cigány és húzd el, hogy…" – de nem tehetem, mert lelki szemeim előtt megjelenik az esélyegyenlőségi miniszter (ez legalább szép látvány!), és azt mondja: "Ácsi!"
Majd felteszi szemüvegét, és olvas: "Ebben az országban nem lehet cigányozni, mert…"
Mélyen elgondolkodom, de még nem két méterrel a föld alatt: Tényleg, cigányozni, azt nem lehet.
De évtizedek, sőt lassan századok óta eltűrni, elviselni, sőt hamisan, amolyan "kádáros bájjal" egymásra kacsintva ("Itt valahol, ott valahol, négy-öt magyar összehajol…") eltűrni, hogy egy népcsoport, amely egyedeinek arca éppúgy a Teremtőét formázza, mint mindenkié, alacsonyabb rendű, kirekesztett, esélyeit tekintve kifosztott legyen – azt szabad.
Persze én is tudok nagyokat álmodni. Igaz, leginkább akkor, amikor késő este kenyér nélkül jól belakmározom libatöpörtyűvel, és lusta vagyok elővenni hozzá a kenyeret.
Ilyenkor én is azt álmodom, hogy "Találkoztam boldog cigányokkal is". Aztán nyögve felébredek, és lassan megpihenő gyomorral, kijózanodó aggyal rájövök, hogy álmodtunk mi már éppen eleget, és épp elég nagyot, nem kellene inkább minden hétköznapunkon egy kicsit dolgozni?
A hajnali felkelések, a zötykölődések a villamoson a városokban, a kilométernyi hótaposás vidéken, majd a már verejtékben fürdő munkakezdés, a fárasztó hétfők, az unalmas, hosszú keddek, a kibírhatatlan szerdák, a nehezen várt csütörtökök után péntek délutánra fáradtan összehulló emberek, ha nagy keservesen vasárnap délutánra már bekapcsolják a tévét, akkor…
Azt hallják, hogy "merjünk nagyokat álmodni" vagy azt, hogy "a költségvetésben a vállalkozási nyereségadót két százalékponttal mérsékli".
Aki pedig végigdolgozta a hetet, forró nyárban, hideg és csontig hatoló korai télben vagy fáradó szemekkel egy számítógép előtt arra gondol, hogy meddig lesz még egyáltalán munkahelye. Tehát "beint" egyet balra, majd még egyet jobbra, és velem együtt elmondja, csak nem éppen a karácsonyi ima szavaival: Nem az a baj, hogy nagy pofátok van, és nem is az, hogy fiatalok vagytok, sőt az a jó, ha ez a két dolog együtt van jelen. Az az igazi baj Veletek ott, jobbra és balra és mindenütt, hogy úgy akartok nagyokat álmodni, úgy akartok aprókat tenni, hogy fogalmatok sincs azok álmairól és azok kívánságairól, akik nap mint nap megtermelik azt a bizonyos dzsídípít, amiről általában fogalmuk sincs, mégis Ti marakodtok rajta!
Az a baj, hogy a nyugdíjasok minden gondjáról az jártatja a száját, aki még munkahelyen egyetlen percet sem dolgozott, és miután éppen kiestetek az iskolapadból, azt gondoljátok, hogy van egyáltalán fogalmatok az életről.
Nem, kedves gyermek, és gyermeteg politikusaink, nem az a baj Veletek, hogy nem ismeritek az előző rendszert.
Örüljetek ennek, miközben szégyelljétek magatokat!
Beszéljetek 1956-ról, de én attól tartok, hogy egész kollégiumotok mindenestül már Rajnák elvtárs hatalmas tenyerétől világgá futott volna!
Lázadni akkor etikus, akkor előre vivő, amikor a lázadásnak kockázata van, és ez a kockázat kicsit több annál, mint hogy kirúgják az embert egy kollégiumból.
Amikor újratemettük 1956 hőseit, áldozatait, mártírjait, már nem volt kockázatos együtt énekelni a Hősök terén a Boldogasszony Anyánkat, és nem volt kockázatos rövid szakállal, borostás arccal ostorozni a halódó rendszert.
Nem tudtok Ti már nagyot álmodni. Minden nagy álmot elálmodtak előttetek a szüleink, nagyszüleink és a maradékot elálmodtuk mi.
Felesleges a Rádió elé állni, és a felbukkant dokumentumok (?) ürügyén megtámadni az intézmény elnökét. És igen. Felesleges dolog megtámadni bárkit egykori Szt-tiszti múltja miatt is. És egyáltalán a múltja miatt.
Ha kell, minden politikai és minden értelmiségi véleménnyel szemben mondom: Ezek az ügyek nem tartoznak sem az elszámoltatás, se a köznapi morál tárgykörébe.
Amennyiben a múltat a ma részének tekintjük akár valóságos, akár jelképes értelemben, akkor nem engedjük, hogy akár évtizedek múlva is a helyére kerüljön a kizökkentett idő. Nem szabad a múltat a bűneivel együtt sem megbocsátani, se piedesztálra emelni. Annak kell tekinteni, ami: történelemnek.
Amikor az 1849-es szabadságharcról tanultam hajdani iskolámban, néha a takaró alá húztam a fejemet, és az ott megvalósítható relatív csöndben azon gondolkodtam, hogy lett volna-e vajon elég merszem, elég bátorságom kardot fogni, lóra ülni, és Damjanich után rohanva kockára tenni ifjú életemet?
A takaró óvó melege alatt mindig azt gondoltam, hogy igen. De ha kinéztem az ablakon az udvarra, ahol focizott a többi hozzám hasonló nyomorgó terézvárosi gyerek, arra gondoltam, hogy nem lettem volna erre képes.
Máig nem tudom önmagam előtt tisztázni, mit tettem volna, ha felnőtt fejjel érem meg 1956-ot? Mai ifjú politikusaink viszont azt sugallják, hogy valamennyiükben egy potenciális forradalmár, egy hős, egy mártír "veszett el".
Még a kétkedésnek az a szikrája sincs bennük, hogy vajon nem futamodtak volna-e meg gyáván, vagy nem simultak volna-e közelebb – mint oly sokan – édesanyjuk szoknyájához vagy édesapjuk erős karjai közé?
Az a baj, és ezért nem tudunk igazán ünnepelni, mert nem azok előtt akarunk fejet hajtani, akik megtették, amire mi nem biztos, hogy képesek lettünk volna. Mi önmagunk elképzelt forradalmári szerepét akarjuk folyton-folyvást megünnepelni, és közben ismét beletévedünk a kizökkent időbe.
A forradalmak után mindig véres represszió, majd fokozatos – különféle típusú – elnyomó hatalmi szerkezetek jönnek létre. Ezek az elnyomó rendszerek nem írhatók le se 1848–49 után, se 1956 után egy befagyott, mozdulatlan társadalmi, időben-térben egységes politikai szerkezetként.
Tény, hogy az 1956-ot követő represszió különlegesen kegyetlen volt, de tény, hogy az 1970-es időkben – a gazdasági reformoknak köszönhetően – felmutatott valós gazdasági eredményeket, amelyek még a nagy eladósodást megelőzték.
Igen, kimondom az elátkozott mondatot: Jól éltünk, sokkal jobban, mint a magyar történelemben azt megelőzően és azt követően bármikor.
Tény, hogy igen kiterjedt belső elhárítási és titkosszolgálati tevékenység jellemezte az országot. Arra hivatkozom, amit már korábban megírtam: Aki közzé teszi – Esterházy Péterrel ellentétben másokról – a maga Harmonia Caelestisét, annak könnyen lehet, hogy elég viharsebesen meg kell írnia a Javított kiadást. Azonban Esterházy Péter önmaga morális válságát volt kénytelen megélni és megírni. De mit érdemel az, aki másokat mocskol be, miközben tudja, hogy nem élt szabad rendszerben sem a beszervezett, sem a megfigyelt? És szabad-e mindjárt másokról a Javított kiadást megírnunk?
Egyáltalán: mennyire szabad a múltat a jelen állapotok alapján megítélni, sorsokat egy kávéházi asztal mellett két szál cigi között a pokolra küldeni vagy a mennyekbe emelni?
Áldja Isten hazánkat és népünket – határon innen és túl –, de mentsen meg minden magyart a hazugoktól, és segítsen, hogy az időnk visszatérjen a naptári rendhez!

Füredi Ferenc

nyomtatható változat

A Székelyföld autonómiatervezete elindult parlamenti útján – jelentették be sajtótájékoztatójukon Ferencz Csaba és Tulit Attila, a Székely Nemzeti Tanács alelnökei. A tanács kifejezte azt az igényét, hogy amikor a parlamenti szakbizottságban megvitatják a statútumot, akkor a testület elnöke jelen lehessen a tárgyaláson, hiszen van erre lehetőség – hangsúlyozta Tulit. Ferencz úgy fogalmazott: "A Székely Nemzeti Tanács nem az aktuálpolitikai logika szerint hozta döntéseit, hanem egy jól megfogalmazott igényt nyújtott be a képviselőházba, és elvárja a magyar politikusoktól, hogy ezt az ügyet képviseljék és támogassák." Egy normális parlamenti demokráciában ez így működik – mondta az alelnök, majd hozzátette: a parlamenti közképviselet azt jelenti, hogy azok a személyek, akiket mandátummal ruházott fel a közösség, képviseljék az illető népcsoport érdekeit.
Arra a kérdésre válaszolva, hogy a székelyföldi RMDSZ-elöljárók miért utasítják el az SZNT autonómiatörekvéseit, és történt-e megkeresés irányukba, Ferencz Csaba elmondta: a Székely Nemzeti Tanács minden cselekvése nyilvános volt, a székelyföldi politikusok valamennyi reakciója ellenségesnek bizonyult, a három "magyar megye" parlamenti képviselői és szenátorai közül egyedül Birtalan Ákos támogatta a statútumtervezetet, aki ágyhoz kötött beteg.
Ferencz bejelentette: a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága arról döntött, hogy a statútum benyújtása utáni teendő a törvénytervezet európai fórumokon való megismertetése lesz. Ha Románia parlamentje is felmérné és elfogadná, hogy a nemzetközi helyzet kedvez az autonómiatörekvéseknek, akkor lenne valós esélye a törvénykezdeményezés elfogadásának – hangsúlyozta Tulit Attila.
A statútumhoz 9 melléklet készült, a csatolt térképen a megyehatárok megjelölésével pontosan körülrajzolták az autonóm területet, föltüntetve a településeket és a lakosság számarányát is. A 10 ezer négyzetkilométer nagyságú területen 127 város és község szerepel 809 ezer lakossal, közülük 612 ezer magyar, 175 ezer román nemzetiségű. "Nincs szó honfoglalásról, a területiséget meg kellett jeleníteni" – hangsúlyozta Ferencz Csaba, hozzátette, a térképen nem szerepel Bodza vidéke és Maros megye északi része, ahol többségében románok élnek.

nyomtatható változat

A székelyföldi autonómiatervezet nem hajtja a szélsőséges nacionalista erők malmára a vizet – szögezte le Toró T. Tibor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Temes megyei képviselője, a belső ellenzék egyik vezéralakja, aki elutasítja azt a véleményt is, miszerint e tervezet parlamenti előterjesztésének rossz az időzítése.
Toró egyike annak a hat RMDSZ-képviselőnek, akinek aláírásával benyújtották a román képviselőházban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által kidolgozott székelyföldi autonómiastatútum-tervezetet. Az MTI-nek csütörtökön adott nyilatkozatában Toró elutasította az RMDSZ parlamenti frakciói által megfogalmazott kifogásokat. Az RMDSZ-es képviselők és szenátorok nyilatkozatukban úgy vélték: a választási kampány kezdetén ez a kezdeményezés csak a szélsőséges román nacionalisták számára gyűjt szavazatokat, lehetőséget ad a magyarellenes retorika felerősödésére. Toró viszont – aki egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) egyik alelnöke – úgy látja: a mostani kampányban a román pártok nem a nacionalista kártya kijátszására törekednek, inkább a korrupcióra, a reformok megrekedésére, az igazságszolgáltatás átpolitizálására, a sajtószabadság megsértésére, az emberi jogok helyzetére, a gyermekek jogaira összpontosítják figyelmüket. A képviselő szerint egyébként az elmúlt nyolc esztendő azt bizonyítja, hogy az autonómia kérdésének felvetése "sohasem időszerű, és mégis mindig időszerű". Az autonómiapolitikát sürgetők mostanra teremtették meg a tervezet megszületésének a feltételeit. Ugyanakkor soha nem volt olyan kedvező a nemzetközi politikai helyzet, mint most – véli a politikus, emlékeztetve: az Európai Unió jelenleg Románia európai integrációs politikáját vizsgálja felül. Toró úgy tartja: ebbe a folyamatba kellene becsempészni az autonómia kérdését és a kisebbségi kérdéscsomagot.
Ami az autonómia ügyét illeti, ezzel kapcsolatban az említett RMDSZ-nyilatkozat aláírói emlékeztettek arra, hogy a szövetség még 1993-ban kidolgozott egy törvénytervezetet, s annak számos előírása – mint állítják – az eltelt több mint tíz év alatt különböző törvényekben szabályozást nyert. Toróék ezzel szemben úgy vélik: az a tervezet nem az autonómiáról szólt, pusztán a nyelvhasználat kiszélesítéséről, benyújtása után pedig "elfeküdt" a parlamentben. Nem igaz, hogy az RMDSZ az elmúlt években az autonómiáért harcolt volna. Legfeljebb nyelvhasználati jogokért szállt síkra, és egy kétségtelenül fontos kérdésben, a tulajdonjog visszaállításának terén ért el részleges eredményeket.
Senki nem ígérte, hogy az autonómia ügyét ezzel a törvénytervezettel meg lehet oldani – mondja Toró T. Tibor, aki szerint annak benyújtása után az új parlamenti szabályok szerint nem lehet elkerülni a megvitatását. A kérdést a jövőben is állandóan napirenden kell tartani – fűzte hozzá a képviselő.

Borsos Géza, a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának tagja kijelentette: a Székelyföld autonómia-törvénytervezetével szembeni leginkább ellenséges kampányt az RMDSZ kezdte meg. A párt a statútum parlamenti benyújtásának időpontját pillanatokkal megelőzve máris elítélően és zavart keltően nyilatkozott. Csak sajnálni lehet, hogy elkötelezettsége a kormánypárttal szemben olyan bizonyítási kényszerbe kergeti a mai RMDSZ-vezetőséget, amely erősebbnek bizonyul nemzeti kötődésénél, és elsőként, a kormánypártot, sőt a Nagy-Románia Pártot is megelőzve igyekszik megtámadni a tervezetet, diszkreditálni az autonómia eszméjét. Lassan világossá válnak az álláspontok, lehullnak az álarcok! – fogalmazott a politikus, aki mindezek ellenére egy "székelysorsfordító esztendőnek" reméli a 2004-es évet.

nyomtatható változat

MPSZ-közgyűlés

Az elsőként felszólaló Tőkés András hangsúlyozta: az RMDSZ korifeusainak állításaival ellentében, nem a polgári mozgalom osztotta meg az erdélyi magyarságot, hanem annak politikai sokszínűsége vezetett az MPSZ létrejöttéhez. "Az utóbbi években az RMDSZ vezetősége lemondott a magyarság valós érdekképviseletéről, pártként működtette az érdekvédelminek mondott szervezetet és a jogkoldulás gyakorlatát folytatta. A hivatalos politikai vonalvezetéssel egyet nem értőket kiszorították vagy marginalizálták. Saját újraválasztásuk érdekében kivívott jogoknak tűntették fel az Európai Unió elvárásainak minimumát, azt a keveset, amelyet kényszerből, a magyarság kezelhetősége céljából Bukarestből nekünk átutaltak. Ily módon alakult ki az a teljesen torz nemzetközi kép, miszerint Bukarest nemzetiségi politikája példaértékű" – mondta Tőkés. Az MPSZ céljairól szólva, Tőkés kiemelte: tudatában vannak annak, hogy a parlamenti küszöb átlépéséhez minden magyar választópolgár szavazatára szükség van, a polgári erők által megjelenített alternatívára azért van szükség, hogy az RMDSZ-ben csalódottak, a másképpen gondolkodók ne maradjanak távol az urnáktól. "Csak a helyhatósági választások eredményei alapján állítható fel egy olyan általánosan támogatott parlamenti jelöltlista, amely biztosíthatja a törvényhozásban a magyarság számarányos érdekképviseletét" – összegezte Tőkés, aki bejelentette: elkezdik a tagtoborzást, hogy eleget tegyenek az RMDSZ közreműködésével kidolgozott antidemokratikus választási törvénytervezet által megkövetelt feltételeknek.
Ezt követően Donáth Adél, az MPSZ vásárhelyi polgármesterjelöltje, valamint Berekméri Sándor a székelyudvarhelyi kongresszus dokumentumait, Kiss István pedig a vásárhelyi szervezet alapszabályzat-tervezetét ismertette. A szavazási procedúra ideje alatt felszólalók között volt, aki a vezetők visszahívhatóságát lehetővé tevő kitételeket hiányolta, javaslat hangzott el arra vonatkozólag is, hogy ugyanaz a vezetői tisztség maximum két egymást követő mandátum idejéig lehessen betölthető, Ráduly Levente és Ölvedi Zsolt pedig, egyebek mellett, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetére hívták fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy a beiskolázási keretszámok biztosítása, amelyet az RMDSZ komoly politikai sikerként próbál a köztudatba sulykolni, korántsem oldja meg a MOGYE-n folyó magyar nyelvű oktatás problémáját, arra az egyetlen elfogadható alternatíva az önálló magyar tagozat létrehozása lenne.
Az MPSZ marosvásárhelyi elnöki tisztségére két jelölt, Tőkés András és Ölvedi Zsolt közül választhattak a jelenlévők, végül 67-17 arányban az előbbi lett a befutó. Ezt követte a tíztagú elnökség, majd a három alelnök megválasztása. Az MPSZ marosvásárhelyi szervezete első közgyűlésének döntései alapján a szövetséget a következő tisztújító közgyűlésig Tőkés András elnök, Berekméri Sándor, Kiss István és Pálosi Csaba alelnökök, valamint Ölvedi Zsolt, Ráduly Levente, Donáth Adél, K. Ajtay Mária, Kovács Júlia, Komsa Attila és Kelemen Ferenc elnökségi tagok vezetik.

Sz. L.

nyomtatható változat

– A Kolozs megyei RMDSZ-nek megvan a jól behatárolt szerepe és szavazóbázisa. A célunk most is az, mint 2000-ben, hogy leváltsuk a jelenlegi polgármestert.
– Ami csak a demokratikus pártokkal együtt, tehát közös akarattal lehetséges. Ez megvan?
– Nincs. Az a helyzet, hogy a liberálisok és a demokrata pártiak Emil Boc DP-s képviselőt látják a polgármesteri székben, a parasztpártiak más személyben gondolkodnak, a kormánypártiak megint másvalakit akarnak városfőnek megtenni. Így aztán a szavazóbázis a következőképpen oszlik meg: bármennyire is lemorzsolódott Funar szavazótábora, szerintem az összes szavazat mintegy negyven százalékát még mindig elviszi, húsz az RMDSZ-é és a maradék negyvenen osztozik a másik három román párt. Ez már eleve kétségbeejtő, mert megtörténhet, hogy a nagy-romániás politikus már az első fordulóban újból nyer, hiszen ha megszerzi az össz-szavazatok fele plusz egyét, akkor visszaülhet a polgármesteri székbe. A mi stratégiánk, hogy minél több emberünket bevigyük a helyi képviselő-testületbe, és támogassuk, ha második fordulóba jut, valamelyik demokratikus párt polgármesterjelöltjét.
– Nem lehetett volna Funarral szemben egyetlen komoly jelöltet indítani?
– Mi ezt szerettük volna, de a demokratikus román pártok között nagy az ellentét. Persze még vizsgáljuk a lehetőségét annak, hogy olyan személyt támogassunk, aki legyőzi Funart, ha pedig ilyet nem látunk, akkor saját jelöltet indítunk. Annak ellenére, hogy tudjuk: jelöltünk lesz, de polgármesterünk aligha. A polgármester-helyettes azonban magyar kell legyen. S ha lesz egy második forduló, akkor pedig meg kell próbálnunk a Funar ellen esélyes román jelöltet támogatni.
– Pillanatnyilag van-e ilyen jelölt?
– őszintén szólva: nincs! De Romániában nem lehet tudni, hogy mi történik a politikai és társadalmi életben, tehát fel kell készülni bármilyen eshetőségre. 2000-ben például ha a jelenlegi kormánypárt nem alszik el, pontosabban ha nem kalkulál rosszul, nyertünk volna Funar ellen. Mi az első fordulóban kivívott második helyünket átadtuk a kereszténydemokrata jelöltnek, s ha egy kicsit nagyobb lett volna a támogatása, ő szerezte volna meg a fele plusz egy voksot. Sok politikus ugyanis akkor azt hitte, hogy a tanácsban többségben lévén, a polgármestert majd a helyére rakják. Ehelyett gyakori bírói segédlettel a polgármester űzött csúfot a tanácsból. A mai napig sincs a pontos politikai és jogi helyzet tisztázva.
– Miért van ilyen nagy szavazótábora Funarnak, annak ellenére, hogy egy tucat esztendeje polgármester, s szinte már szabály: a hatalom erodál.
– Funarnak mindent lehetett, mindent megtehetett és mindig győztesen jött ki a csatározásokból. A helyi tanáccsal, a rendőrséggel, más pártbeli potentátokkal, sőt az államelnökkel és a kormányfővel az összetűzéseket rendre ő nyerte meg. Tehát a választó azt mondja: mellette volt a törvény. Még akkor is, ha nem volt mellette, de a bírák neki ítélték az "igazságot". Tehát Funar pszichikailag nyertes. A városba betelepedetteknek ez egyrészt tetszik, másrészt pedig elismerően néznek fel a mindig győztesre. Főleg mert a nacionalista retorika állandóan jelen van, és azt hiszi az elvakított többség, hogy előbb-utóbb teljesülnek Funar ígéretei. A történelmi városrész lakossága – magyarok, románok – így aztán alulmaradt. És most sincsenek kedvező jelek. Félek, hogy az említett nagy tehetetlenséget látván a közömbösség fog eluralkodni, s nagyon sokan nem mennek el szavazni. Egyébként nemcsak Kolozsváron, hanem egész Erdélyben nagy az indiferencia. A rossz közhangulat, a csalódottság, a politikusok arroganciája kiváltja a közönyt, amitől félek. A magyarok is egyre tartózkodóbbak. Annál is inkább, hogy vannak erdélyi magyar politikusok, akik nemzetközi fórumokon nem a közösségünk gondjait, céljait, igényeit vetik fel, hanem azt, hogy őket külföldről is támogassák. Felmerül a kérdés: kikkel szemben? Ezt lakossági fórumokon az értelmiségiek már kérdezgetik. És azt is hallottam, hogy jelenleg az erdélyi magyar ember az RMDSZ-szel úgy van, mint a részeg a villanypóznával. Nem azért megy feléje, mert az világítja az útját, hanem hogy legyen mibe estében megkapaszkodnia. Meggyőződésem, hogy mihamarabb ki kell beszélnünk közös ügyeinket. Az RMDSZ nem Prokrusztész-ágy, amelybe bele kell szorítanunk-gyömöszölnünk – kilógó végtagjait akár levágva – az erdélyi magyarságot. Ha nem fér bele, akkor az ágyat kell szétvágnunk. És újraácsolnunk.

Román Győző

nyomtatható változat

– Az igazságszolgáltatás reformja gyakorlatilag három törvény elfogadásán alapszik. Az egyik a legfelsőbb bírótanács létrehozásáról és működtetéséről, a másik a törvényszéki bírák jogállásáról szól, a harmadik pedig a törvényszéki bíróság megszervezését szabályozza. Ezek közül kettő – a bírák jogállásáról és a bíróság szervezéséről szóló törvénytervezet – átment a szenátuson, sőt a képviselőház jogi bizottsága is zöld utat engedett neki, annak ellenére, hogy mindkét tervezetben az Európai Parlament külügyi bizottságának jelentése által kifogásolt elemek vannak. Szerintem kapitális hiba lenne, ha engednénk, hogy a bírálatok megjelenésekor elfogadjunk egy olyan törvényt, amelyben az EU által nehezményezett elemek vannak.
– Mondana néhány példát?
– Az igazságügy-miniszter helyzete a legfelsőbb bírótanácsban és általában a bírói karral szemben. Teljesen egyértelmű, hogy az igazságügy-miniszternek, aki a végrehajtó hatalomhoz tartozik, nagy szerepe van a bírói vagy ügyészi pályára menő joghallgatók kiválasztásában. Tehát már a kezdetkor beavatkozhat az igazságszolgáltatásba, és ez nem megengedett. Ugyanakkor lehetősége van a miniszternek az említett pályára lépők egész karrierjének alakítására, hiszen a minisztériumban lévő ellenőrök segédletével a neki nem tetsző bírákat fegyelmi ügyekkel lehetetlenné teheti. És amikor egy bíró eljut a karrierjének a csúcsára és esélyesé válik arra, hogy a legfelső törvényszékhez kerüljön, akkor egy olyan bizottság szűri meg a javaslatokat, amelyiknek tagja az igazságügy-miniszter. Ugyanakkor hivatalból tagja a legfelsőbb bírótanácsnak is, valamint a plénum, de a szakbizottság munkálatain is részt vesz, véleményt mond, nyomást gyakorolhat. Egy kimutatás szerint 57 pont van a három törvénytervezetben, amely bizonyos kompetenciákat ad az igazságügy-miniszternek a bírák belső életével kapcsolatban. Ezt az Európai Unióban kifogásolják, és ha így fogadja el a román törvényhozás e tervezeteket, akkor ez egy nagyon rossz jelzés lesz. Ugyanakkor a legfelsőbb bírótanács törvényét, amely logikai sorrendben az első kellene legyen az igazságszolgáltatás reformjának jogszabályai közül, előreláthatólag csak ősszel fogják a parlament elé terjeszteni. Ez azt jelenti, hogy ez esetben is süketek voltunk a megfogalmazott bírálattal szemben.
– Politikai megfigyelők szerint a jelenlegi igazságügyi miniszter nem éppen reformpárti. Nem lenne szükséges egy fiatalabb, nyílt eszű politikussal lecserélni?
– Ódzkodom a személyeskedéstől, nincs szándékomban bárkit is nevesíteni, jómagam meg nem akarok igazságügy-miniszter lenni. De nem szeretnék zsákbamacskát árulni, tehát ki kell mondanom, hogy ha az előbb felvázolt kérdéseket megoldjuk, akkor is sok probléma lesz az ország igazságszolgáltatásában. Persze fennáll a veszélye annak, máshol is ez történt, hogy a bírói kar egy kaszt lesz, amellyel összetart a szakmai szolidaritás, és gyakorlatilag senki nem tud rájuk hatni. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire jó ez és miként lehet ezen változtatni, de amikor az EU azt mondja, hogy ti szüntessétek meg annak a lehetőségét, hogy a miniszter beleszólhasson a bírák dolgaiba, akkor lépni kell, mégpedig gyorsan. De mi történik ehelyett: olyan eseményeknek lehetek tanúja, amelyek letaglóznak. Egyetemi tanárok, rektorok írnak alá nyílt levelet az Európai Parlamenthez azzal, hogy Romániában minden rendben van, nincs semmiféle beavatkozás az igazságszolgáltatás dolgaiba. Ugyanakkor jegyzők, jegyzői kamarák bizonygatják, hogy az EU külügyi bizottságának jelentésében lévők – s amelyek, véleményem szerint száz százalékig valósak – nem helytállók. A bírálatokra való ilyenszerű reagálás szerintem egy öngyilkos dolog. Nem az Európai Parlamenttel kell vitatkozni, hanem meg kell nézni, hogy a külpolitikai bizottság egyöntetűen megszavazott negatív megállapításain miként lehet javítani, jobbítani. Az európai szellemű reformintézkedéseket végig kell vinni. Persze nem lehet azt állítani, hogy a reformot illetően nem történtek lépések, de ezek nem voltak határozottak, kiskapukat hagytak, hogy a reform hatásai alól kibújhassanak.
– A bírák, ügyészek mentalitása körül nincsenek gondok?
– Ügyvéd vagyok, tehát nekem személyesen is érdekem, hogy valóban igazságszolgáltatás legyen, és ne kerüljek hátrányos helyzetbe, mert az ellenfelemnek van egy politikus barátja, esetleg a minisztériumban egy hivatalnok ismerőse. Engem meggyőzött a jelentés, de figyelmeztetnek Michael Guest amerikai nagykövet szavai is, melyek szerint az igazságszolgáltatás, amely ki van téve a politikai beavatkozásnak, nem igazságszolgáltatás. Részt vettem ugyanakkor az országos bírószövetség – amelynek ügyészek is tagjai – konferenciáján, ahol a rendszeren belül levő, a függetlenségüket komolyan vevő szakemberek is az általam említetteket felemlítették. A probléma tehát valós. És a törvények kérdőjeles pontjain még javíthatunk. Ez csak a kormánypárttól függ, hiszen a múltban azt láthattuk, hogy ha ilyen antidemokratikus probléma merült fel, akkor az erdélyi magyar honatyák hiába nem szavaztak ellene, a nagy-romániások álltak a kormánypárt mellé és ezek a cikkelyek átmentek a parlamenten. A kormánypártnak végre rá kell jönnie, hogy az állam érdeke, a közérdek az európai mércéjű igazságszolgáltatás létrehozása és működtetése, amelyhez az ezt lehetővé tevő törvényeket kell a román parlamentnek kihoznia.

Román Győző

nyomtatható változat

Lehet, hogy Románia nem fog Bulgáriával egyszerre, 2007-ben csatlakozni az Európai Unióhoz, mondta az Európai Parlament elnöke. Pat Cox szerint a múlt héten megjelent országjelentés alapján úgy tűnik, Románia nem tud időben felkészülni a csatlakozásra.
Mint mondta, jelenleg csak figyelmeztetést intéz Romániához, és nem állítja határozottan, hogy 2007-ben Bulgária egyedüliként lép be a közösségbe, de ha a folyamatok nem gyorsulnak fel, Romániát hátrébb kell sorolni.
A fő "vádpontok" a lemaradás tekintetében: korrupció, a szólásszabadság és az emberi jogok tiszteletben tartásának hiánya, illetve a bírói hatalmi ág megreformálása terén tapasztalható késedelem.

nyomtatható változat

Újból támadnak az ortodoxok Nyárádszeredában

A napokban szólította fel a nyárádszeredai polgármesteri hivatalt a prefektúra, hogy március elsejéig adja át a főtér felső részét a helybéli ortodox egyháznak. Ugyanakkor javasolja a helyi ortodox parókiának, hogy amennyiben nem kapja meg a vitatott területet a helyi tanácstól március 15-ig, kérje elnöki rendelet kibocsátását kérésének végrehajtatására.
Köztudott, hogy 1933-ban a román hatalom nyomására Nyárádszereda piacterének egy részét átadták a görögkeleti egyháznak, amit a település vezetése már 1940-ben megpróbált visszavenni. Sajnos ez akkor nem sikerült, és később a kommunista hatalom meg is szüntette a görögkeletiekét, akik mai napig nem igényelték ezt a jogtalanul kapott földet. Az ortodox egyház azonban erre a területre akar templomot építeni, miután gyanús körülmények között papírt szerzett a helyre. A piactér azonban mindkét alakalommal tisztázatlan módon került a román egyházak birtokába, ezért a helyiek szerint mindenkor a szeredai közösség jogos tulajdona.
A Magyar Polgári Szövetség nyárádszeredai szervezője, Csíki Sándor felkér minden romániai magyar politikust, függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll, segítsen a nyárádszeredaiaknak visszaszerezni piacterük eltulajdonított részét. Ugyanakkor elmondta, hogy az ostromhelyzet hihetetlen módon egységbe kovácsolta a városi tanács tagjait, akik közül többen javasolták: testületileg mondjon le a tanács, ha a jogtiprás bekövetkezik. Sok lokálpatrióta városlakó fontolgatja, ha minden kötél szakad, élni fog a polgári engedetlenség törvényes eszközeivel.

SZ. L.

nyomtatható változat

Szováta

A Romániai Magyar Szabadelvű Szövetség szovátai szervezetének alakuló ülésére került sor az elmúlt hét végén. Emlékeztetőül: a 2000-es helyhatósági választásokkor itt szerepeltek a legjobban a Kiss Kálmán-vezette magyar szabaddemokraták, a 17 tagú önkormányzati testületbe 6 képviselőjüket sikerült bejuttatniuk. Molnár-Kovács István, a szervezet főtitkára a 2003-as esztendő erdélyi magyar politikai eseményeit értékelve, elmondta: szatmárnémeti kongresszusán hozott döntései által – amelyen "akit ki kellett rúgni, azt kirúgták, akit újra kellett választani elnöki tisztségébe, azt újraválasztották" – az RMDSZ teljesen és végérvényesen feladta érdekvédelmi és közképviseleti jellegét. Most pedig, a posztkommunista kormánypárttal együttműködve azon mesterkedik, hogy a helyi választási törvénybe olyan módosításokat vitessen be, amelyek elfogadásuk esetén, antidemokratikus kitételei révén, szinte lehetetlenné teszik a romániai magyar politikai élet pluralizmusát megteremteni szándékozó vetélytársak – Magyar Polgári Szövetség, Romániai Magyar Szabadelvű Szövetség – indulását.
Kiss Kálmán, a szövetség elnöke szerint az RMDSZ ma már csak a magyarság bizalmának alig 30 százalékát bírja, ennek ellenére nem hajlandó tudomásul venni az erdélyi magyarság megosztottságát, sőt, legutóbbi tetteiből, nyilatkozataiból ítélve, mindenre kész, csak megakadályozza az erdélyi magyarságon belüli politikai sokszínűség érvényesülését, a pluralizmus kibontakozását. "Mindezek ismeretében – hangsúlyozta Kiss –, szükségesnek tartjuk az »apró (hátra) lépések« politikájához szokott önkormányzati és törvényhozási képviselőinknek a lecserélését, és egy, a romániai magyarságon belül fellelhető minden politikai alternatívát egyaránt képviselő egységes, valós érdekvédelem és közképviselet megteremtését."
Az önkormányzati testület hattagú szabaddemokrata frakciójából négyen voltak jelen, közülük ketten, Moldovai Balázs és Tóth Károly vázolta négyéves tevékenységének jelentősebb eredményeit, a két sóváradi tanácsos, a település küszöbön álló önállósulása miatt, a falusfeleik előtt szándékszik majd beszámolni. A felszólalók kemény bírálatokat fogalmaztak meg mind a Markó-féle RMDSZ-vezetőség, mind az annak bizalmát élvező polgármester és a hivatal címére. Ezt követően a jelenlévők megválasztották a Szabadelvű Szövetség szovátai elnökét Tóth Károly, alelnökét Moldovai Balázs, illetve elnökségi tagjait Tóth Tibor, Fábián Pál, Szabó Zoltán, Lengyel Balázs és Csizmadia Mihály személyében, majd ismertették a tanácsosi jelöltlistára javasolt személyeket.
Az utolsóként szóló Molnár-Kovács a jelenlegi politikai helyzetre utalva szemléletesen fogalmazott: "Sokféle a lámpa, de egy bennük a fény" – mondta, majd hozzátette: "A Szabadelvű Szövetség nem valakik ellen, hanem valami mellett politizál, mégpedig a sokszínűségében egységes magyar köz és politikai érdekképviselet mellett".
Végül Kiss Kálmán bejelentette, az RMSZSZ párbeszédet kezdeményez a román politikai pártokkal az antidemokratikus választási törvény kisebbségeket sújtó kitételeinek megváltoztatása érdekében.

(szentgyörgyi)

nyomtatható változat

* A MAGYAR IFJÚSÁGI TANÁCS február 28-án Marosvásárhelyen tartotta soros küldöttgyűlését. A napirendi pontok között szerepelt a MIT 2004. évi programtervének körvonalazása és a tagszervezeti eseménynaptárak egyeztetése. A Magyar Ifjúsági Tanács idén is részt vesz a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezésében. Az augusztus közepén sorra kerülő MIT-tábor programjai további részletekkel bővültek. A küldöttgyűlésen szóba került a Magyar Ifjúsági Tanács által kezdeményezett, a civil szféra és a politikum szétválasztásáról szóló beadvány is. Az aláírásgyűjtés folytatódik, az összegzés után továbbítják a címzettekhez.
* A helyi ifjúsági szervezet (KOMISZ) és polgármesteri hivatal együttműködése nyomán létrejött és működik a teleház ma már Csíkkozmáson is. A szombat délutáni megnyitóval egyszerre ünnepelték meg az ifi-szervezet egyéves születésnapját is, így egy kisebb ünnepélyre is sor került.

nyomtatható változat

A kislány finom vonású arca megkeményedik, amikor a családja kerül szóba. Mélytüzű barna szemének tekintete egyszerre menekül, könyörög és vádol.
Öten vannak testvérek, ő a legkisebb és az egyetlen lány a családban, mégis mostohaként bántak vele, amióta az eszét tudja. Hogy pontosan miért, máig sem érti. Hat hónapra, szinte esélytelen koraszülöttként jött a világra, anyja ott is hagyta a kórházban. Három hónaposan árvaházba került, onnan vitte haza a nagyanyja, akinek szerető gondoskodása alatt helyrejött, megerősödött, boldog volt – egészen hároméves koráig. Akkor anyja érte ment és hazavitte, annak férje pedig szó nélkül befogadta a házasságuk alatt, de más apától született kislányt.
Aki soha nem tudta neki megbocsátani, hogy létezik, az a tulajdon édesanyja volt. Akárhogy igyekezett kedvére tenni, semmi nem volt jó, amit csinált. Lassan már eljutott oda, hogy fogalma sem volt, aznap kitől vagy miért fogja kapni az elkerülhetetlen verést. Baj volt, ha evett vagy dolgozott, de az is, ha nem, ha alkalmazkodni próbált vagy ha makacskodott, ha hallgatott vagy ha megszólalt. Testvérei (egyikük kivételével) hamar beletanultak ebbe a szereposztásba, szinte tornagyakorlatként püfölték, rugdosták a kakukkfiókát. Természetesen csupán "nevelő" célzattal, hogy "gonosz hajlamairól" leszoktassák… Nyolcéves lehetett, amikor – külön engedély nélkül! – megevett egy szelet görögdinnyét, amit a konyhaasztalon talált. Hogy a torkosságról leszoktassa, anyja lefogta, és módszeresen tömni kezdte, addig nyomva le a torkán a gyümölcsdarabokat, amíg Tímea rosszul nem lett… Amikor egyszer elszökött hazulról, és az osztálytársai vitték vissza, szentül megígérte, hogy nem bántja többé. Alig tették ki a lábukat, úgy nekivágta az ajtófélfának, hogy egy hétig fájt a feje utána… Máskor meg elkergette, hogy aztán rendőrséggel vitesse vissza és ráuszítsa az egész családot. Most pedig az osztályfőnök jön azzal, hogy nincs mit keresnie az órákon, amíg nem megy haza…

A MIU iskolaközpont igazgatója, Koch Vendelin a katalógust nézi: furcsa kislány lehet ez, matematikából kilencesre áll, gyakorlati oktatásból tízes, tornából viszont négyesre bukik, mert nem hajlandó órára menni. Hogy esetleg valamilyen okból szégyell levetkőzni a társai előtt? Ha problémái voltak, miért nem fordult hozzá?! Az meg holtbiztos, hogy az iskolából nem tiltotta ki senki, hiszen annak nyoma volna a naplóban! Jöjjön csak órákra a gyerek, hiszen ez a kötelessége. Azt már végképp nem várhatja el az iskola egyik tanulója sem, hogy ők járjanak utána!
Serbanoiu Maria osztályfőnök bevallja: nehezen boldogul az inasosztály zömmel problémás tanulóival. Mivel ő maga is egy buzaui árvaházban nőtt fel és saját erejéből küzdötte föl magát varrónőből mesternek, majd szerzett egészségügyi képesítést, tudja, mit jelent eleve hátrányos helyzetből indulni, és megtesz az osztályáért minden tőle telhetőt. Szeretettel, megértéssel igyekszik áthidalni a nyelvi nehézségeket is – a gyerekek jó része csak töri a román nyelvet, ő pedig magyarul nem beszél –, de tolmács útján bizony nem könnyű közel kerülni egy serdülőhöz. Sajnos Tímeával sem sikerült az elmúlt másfél év alatt egy meghitt, őszinte beszélgetést összehoznia, pedig ezt a kislányt ügyes keze, szorgalma miatt a többinél is jobban kedvelte. Így történhetett, hogy – bár a körülményeket nem ismerte, és egyéb gondjai miatt nem is szakított időt családlátogatásra – egy az egyben hitelt adott a románul sokkal jobban tudó anya szavainak, melyek szerint a gyerek beilleszkedési és viselkedési zavarai annak tulajdoníthatók, hogy "rossz társaságba keveredett", ahonnan mindenáron ki kell őt szakítani.
– Én csak a javát akartam Timinek, azon voltam, hogy az édesanyjával kibékítsem! Az iskolából való kitiltást sem gondoltam komolyan: megígértem neki, hogy amennyiben hazamegy, igazolom a hiányzásait, sőt a tantestület többi tagját is megkérem, engedjék át! – mentegetőzik.

A J. Éva által jelenleg egy szál egyedül lakott tágas családi házban minden jómódról tanúskodik. A hatvanas éveiben járó, legkisebb gyerekéről minden elképzelhető rosszat "őszintén elmondó" asszony szemmel láthatólag önmaga előtt is szerepe(ke)t játszik. Hol azt panaszolja könnyes szemmel, hogy a "kőszívű" kislány a számára tízórainak csomagolt, utolsó darab kenyeret (miközben anyjának egyetlen falat sem maradt!) a kutyának vetette oda, hol sok százmilliós nagyságrendű összegekkel dobálózik: ennyit tőle külön élő férjének adott, bár az nem érdemelte, annyiból a többi négy gyerekének vásárolt gépkocsikat, lakásokat, házakat. Hogy miből? Ja, az még a Ceausescu-rendszerben keresett pénzből maradt, magyarázza, hiszen "mindenki boldogulhatott akkor, aki nem volt lusta dolgozni és nem herdálta el a jövedelmét". Önmagát példás családanyának tartja, aki fáradságot nem kímélve teremtett egzisztenciát négy nagyobbik, jó és szófogadó gyerekének, akik jelenleg kivétel nélkül (?) sikeres vállalkozók, jól szituált üzletemberek. Csak ezen a kislányon nem fogott a nevelés: hiába vett neki bútort, arany ékszereket, folyamatosan hazudik, lop, csavarog évek óta. Már az általános iskolában "rossz társaságba keveredett", kétszer is osztályt kellett ismételnie emiatt. Lógott az órákról, a családtagjaitól ellopott több ezer forintot és német márkát potyaleső osztálytársaival cukrászdákban "dorbézolta el", vagy egyéb haszontalanságokra költötte. Hiába próbálta fenyítéssel is jó útra téríteni: hiányzásait, rossz jegyeit letagadta, ha odatették tanulni, titokban regényeket olvasott. Emiatt került a román tannyelvű inasosztályba is, hiszen képességvizsgára nem jelentkezett és félő volt, hogy gyenge tanulmányi eredményei miatt a rendes ipariskolába sem veszik fel. Bár lehet, csak azért iratkozott oda, hogy egy évvel hamarabb végezzen… ő ezekkel a dolgokkal nem foglalkozott, a lányra bízta, milyen szakmát vagy iskolát választ. A diszkótól sem tiltotta, hiszen fiúkkal ismerkedni is kell valahol, csupán annyit kötött ki, hajnalra otthon legyen…
Hogy nevelési gondjait megosztotta-e valaha a kislány tanáraival, osztályfőnökével vagy más szakemberekkel? Természetesen nem: náluk az a szokás, hogy a szennyest a családban mossák. Inkább fiktív orvosi igazolások beszerzésével, az érintettek lefizetésével próbált "segíteni", ám azok egyre kevésbé álltak kötélnek.

A rendőrséghez, úgymond, végső elkeseredésében fordult. A lány "züllöttségének" kétségtelen, végső bizonyítéka – mert ugyan hogy lehetne másként nevezni azt, mikor valaki, akit egy nehéz körülmények között élő család önzetlenül, hetekre befogad és eltart, saját arany fülbevalójának árával járul hozzá azok villanyszámlájának kifizetéséhez? – volt az utolsó csepp a pohárban. Ez adta a felháborodott anya szájába a lánya befogadóiról terjesztett, a rágalmazás és becsületsértés kritériumait kimerítő, enyhén szólva légből kapott mocskolódásokat. Nem elég, hogy az ő kegyetlen, "lelketlen" gyereke, aki elfordított fejjel ment el anyja betegágya mellett, egy vagyontalan senkiházinak adja azt a tiszteletet és szeretetet, amivel neki tartozik, még az általa vett aranyat is oda hordja? De hátha mégsem szabad akaratából tett ilyen szörnyűséget! Hátha csak kitépték a füléből "abban a bandában", és egy nap majd rájön, mekkorát tévedett… Hiszen most is két évet és egy diplomát veszít a makacskodásával, de ő már nem megy többé utána. Mi értelme volna, ha már odáig jutottak, hogy Tímea nyíltan megtagadja az engedelmességet, szinte örömét leli abban, ha megbánthatja, ha sír miatta! És akárhogyan is: néhány hét múlva betölti a tizennyolcadik évét, nagykorú lesz.

Sz. Anna nyolcvanadik életévén is túl van már, szinte járóképtelen beteg. Az unokáját fenyegető veszélyekről hallva azonban (alig egymilliós nyugdíjából) taxit hívatott és elindult megnézni az annak számára "erkölcsi fertőt" jelentő családot. Megnyugodva érkezett haza parányi bérlakásába.
– Annyit szenvedett az a gyermek, hogy még Jézus Krisztusnak sem kellett kiállnia olyan sokat – nyújtja ki az ágyon fájós gerincét, lábait. – Megszámolni sok lenne, hányszor lökte ki a lányom éjszakának idején, ott kuporgott szegény a szemeteskukán sokszor reggelig. Kötéllel, bottal verték, falhoz vágták – én meg, erőm fogytán, nem tudtam megvédeni a lelkemet! Akkor sem, amikor nálam keresett menedéket: nem akartam én kiadni, de jöttek a fiútestvérei és vitték erőszakkal. Mit tehettem volna ellenük, hiszen akkorák már, mint egy hegy! Itt végre nem zargatja senki.
Ami a lányomat illeti: talán semmit és senkit nem tud az már szeretni a vagyonon kívül. Nem volt mindig ilyen, de a régi rendszerben olyan munkahelyekre került, ahol csurrant-cseppent a főnökök mellett neki is, és lassacskán megszokta az égből pottyant jólétet. Utána már nem is nézett semmi mást, csak a pénzt, a vagyont. Könnyű úgy gépkocsikat, házakat venni, ha valaki árvákat, szerencsétleneket semmiz ki miatta. Nem is értem, miért vitte el tőlem ezt a kislányt, ha neki nem kellett, legalább a vér szerinti apjának adta volna oda! Az szerette, törődni akart vele régebben is, a lányom nem engedte, hogy a nevére vegye. Most hála istennek összetalálkoztak, azt mondta, kiviszi magával Angliába. Addig is megígérte, segíteni fogja, ne a volt osztálytársa családjának kegyelemkenyerén éljen. Bár nagyon örült, hogy ilyen jószívű, becsületes emberek fogadták be a gyermekét nagy bajában, s anyai gondoskodásban, nevelésben van végre része. Én is megnyugodtam, jó helyen van ott. Szívem szerint már régen magamhoz vettem volna, jól kijövünk egymással és nagy segítségemre lehetne, de az anyjától, testvéreitől egyikünknek sem volna nyugovása. Talán ha betölti a tizennyolcat és nagykorú lesz, már nem lesz joga senkinek bántani…

A testi fogyatékos létére (kenyérkereső munkája mellett) ágyhoz kötött édesanyját és halmozottan sérült gyermekét is gondozó N. Erzsébet és egészséges lánya szerint J. Tímea melegszívű, szorgalmas, minden szépre, jóra fogékony ember. Neveltetésének hiányosságai türelemmel és némi pedagógiai érzékkel pótolhatóak, napról napra jobban kezdenek látszani rajta annak a nyomai, hogy ha a pénzben nem is dúskálnak körülötte, egészséges családi légkörben, nyugodtan élhet. Ha úgy dönt, hogy mégis itt akar varrónőként elhelyezkedni, az inasiskolába bármikor visszamehet, de ha inkább dolgozni akar, vagy az apja családjával külföldre utazni, úgy is jó. Náluk ugyanolyan bánásmódban részesül, mint a család többi tagja, ételből, munkából mindannyiuknak egyforma rész jár. Hazugságon, csavargáson soha nem kapták még, nem is hisznek el egy szót sem mindabból, amivel az anyja vádolja. Hiszen róluk is akkora képtelenségeket terjeszt, hogy azokból egy detektívregény kitelne! Ennek ellenére nem jelentik fel mindazért, amit eddig mondott és tett. Elég büntetés számára, hogy egyedül maradt.
Tímea egyelőre pihen, gyógyul, tanul emberek között viselkedni, családban élni. Útlevélkérelmét nemsokára beadja, de a továbbiakról – most először érzi így – ráér dönteni. Az apja és felesége kedvesek hozzá, de Anglia messze van… És – amint erre éppen ennél a családnál jött rá nemrég – jó érzés, ha az embernek bárhonnan van hová hazamenni.
Mielőtt az ajtón kilép, öleléssel, csókkal búcsúzik a ház asszonyától. Anyának szólítja.
Hogy mi lett volna a sorsa, ha annyi jó szándékú és köztiszteletnek örvendő ember között nem akad egy hátrányos helyzetű család, ahol el- és befogadják, alighanem ő maga tudja a legjobban.

Báthory Éva

nyomtatható változat

A holnapnak, a vége nincs beláthatatlan időnek, vallják sokan, azok is adósai, akik nem várhatnak már semmi ígéreteset tőle. Úgy érzem, nem áll a talpán ez a megállapítás, mert vannak nagyon sokan, akik túl az élet nyolcvanadik kaptatóján is még mindig a holnap felé fordulva várják a napkeltét, és még mindig dédelgetnek magukban egy-két kedvet csokrozó elhatározást. Ilyennek érzem a szatmárnémeti Vajda Zoltánt is, aki bár két bottal segítgeti valamennyi léptét, ennek ellenére konok, kitartó az akarásban, és parázslik benne még annyi hit, hogy lángra lobbanthasson egy-két tervet, és bele-beleszóljon napjaink politikától szennyezett vitáiba.
– Elhatározásom még lenne, és hozzá egy-két tervem is, én azonban utóbbiak közé sorolom már jó évtizednyi ideje az emlékezést is. Nem azért, hogy feloldozást keressek egyik-másik tettem alól, hogy mentegessem a menthetetlent, széppé tisztogassam azt, ami ilyen vagy olyan ok miatt fénylik, mert egyre inkább úgy kezdem érezni, hogy kár belesírni a kiöntött tejbe. Kár és semmi értelme sem lenne. Szamoskóródon bőgtem bele magamat a világba, a mi urunk 1921. esztendejében, olyan korban, amikor az elhíresült Trianon után a mi tájainkon sértette sokak fülét a magyar szó, amikor a magamfajta gyermekecske az iskolában befelé ejthette csak az otthon kapuján belül tanult nyelvet... Engem Vasile Stetu vasgárdista tanított, akinek református magyar asszony volt a felesége, és mégis, amikor hírét vette, hogy az órák szüneteiben magyarul beszélek, szikrázó haraggal parancsolt maga elé, hogy közölje: nem Árpád országában élünk, és hogy ne feledkezzem meg erről, leíratta velem ezerötszázszor, hogy tilos magyarul beszélni az iskolában. Vissza-visszahallom még ma is ezt a parancsot, és él még az emlékezetemben az is, hogy hányszor és milyen módon alázták meg földműves apámat csupán azért, mert nem tudta és nem is akarta elfelejteni, mint ahogy elfelejtették később nagyon sokan, hogy mivel adósa a fajtájának... Ez a Stetu, megadom én neki ennyi év után is, amit meg kell adni, mint tanító megállta helyét a katedrán, de csak a katedrán. Az iskola földjét Árpád apánk utódaival dolgoztatta meg, nem bízott ugyanis a fajtájában... A végzet aztán utolérte a nagy világfelfordulás után: mint elhíresült vasgárdistát az új hatalom börtönnel tüntette ki. A máramarosi börtönben halt meg, sok "harcostársával" együtt. Azt mondom most, amikor naponta hallom, hogy miképpen lesz egyik ember a másik ember farkasává egy kényelmesebb székért, hogy nem bűn, ha valaki szereti a népét, melynek nyelvén, népdalain nőtt fel, de tegye ezt úgy, hogy ne alázza meg a mellette élőt csupán azért, mert az más nyelven kéri a kenyeret.

– Igen, gyalupad! Felcseperedésem idején ugyanis faluhelyen csak az számított embernek, akinek földje volt, vagy ha nem akaszthatta az ekét húsz-harminc hektárnyi szántóba, akkor magasabb fokon értett valamilyen mesterséghez. Nekünk szűk háromhektárnyi földünk volt csak, ezért 1935-ben Szamárnémetibe jöttem asztalosmesterséget tanulni. Akkoriban a mesterség tudományát nem osztogatták minden utcasarkon, meg kellett azért szenvedni. Telegdy Károly híres kisiparoshoz jártam több társammal együtt megtapasztalni, hogy mi is az a kétszerkettő... Gyalupadra vetettem este ágyat, reggel öt órakor volt az ébresztő, hat óráig járdát, udvart sepertünk, elvégeztük, amit a disznóól körül el kellett végezni, aztán következett a szakmatanulás. Hetente ötször elméletre jártunk jeles előadók elé, így küzdöttem egyre előbbre magamat. Négy év helyett három év alatt befejeztem az elméleti tanulást, hozzáadtam ehhez még négyet gyakorlatból, és amikor már annak kezdtem örvendezni, hogy vagyok én is valaki, mesterség van a kezemben, megajándékoztak 1942 október havának ötödik napján a katonai behívóval... Nagyváradra vittek, ott azonban jóformán még meg sem melegedhettem, 1943 márciusában ugyanis Budára kerültem, amolyan elitnek nevezett alakulathoz. De milyen elit lehet egy alakulat háború idején, különösen akkor, ha a bakában nincs csend, amikor körülötte is akkora a lárma, hogy nem tud a saját szavára sem figyelni. 1944-ben ugyanis már a madarak sem találtak percnyi nyugalmat a fák egyetlen ágán sem, robbanások füstjétől vált egyre szennyesebbé a levegő, és köszönés helyett egyre olyan kérdésekkel zaklatta az egyik baka a másikat, hogy mi lesz ennek a nagy felfordulásnak a vége, és ha vége lesz, mi jön majd azután? 1944 karácsonyán angyalok helyett megjöttek Ivánék, vagyis az oroszok. Riadóztattak! Kaptunk olyan kóstolót a háborúból, amit nem felejtek. Meghalt a mellettem harcoló német katona, nyögéssel, káromkodással volt tele a levegő, vértől melegedett meg az én karom is, de a katonai felszerelésem megvédett a halálos találattól... 1945 februárjában fogságba estem, és a ruszki "testvérek" számomra is kiállították azt a bizonyos útlevelet.

– Útlevelet, így mondom ma. Ezzel az útlevéllel nem vittek üdülni, nem vittek terített asztal mellé. Budapesten parancsoltak fel egy marhavagonba, innen Kiskunfélegyházán, Tetétlenpusztán és Focsani-on át érkeztünk Szevasztopolba. Ebben a tengermorajlást hallgató városban nem volt egyetlen ép ház, rom volt minden, olykor-olykor hallani véltem a megrémült menekülők jajkiáltását is... Nem vittek bányába, nem volt itt ugyanis bánya, és most, ennyi év után is azt mondom, hogy rövid időre napszámosom lett a szerencse. Konyhásfélévé neveztek ki, azért engem, mert a főszakács román volt, és én tudtam a nyelvét. Nem kellett nagy tudomány a főzéshez, itt a krumplit sem volt szabad megpucolni, mert azt mondták a "vendéglátóink", hogy a krumplihéjban van a vitamin. Főztünk levest répa levéből, káposztából, kiselejtezett kölesből, mindenből, amit csak állatok elé dobna az ember, olyan bocsánatkérő-formán... A szakácskodás után építőtelepekre vezényeltek, majd asztalosműhelybe, vigyáztak arra, hogy ne melegedjen meg a foglyok talpa alatt a nagy orosz föld, féltek ugyanis attól, hogy jobb dolgunk nem lévén, szervezkedni fogunk, vagy a ruszkiknak el-elmondogatunk egy-két olyan igazságot a Nyugatról, a nyugati életmódról, életvitelről, kultúráról, amitől nagyobbra nyílik a hazugságoktól kábulttá szédítettek szeme. Volt olyan orosz is, aki torkig lakott ilyen-olyan ígéretekkel, hangzatos jelszavakkal, akinek volt egy-két megbízható ismerete arról, hogy hogyan is élnek az emberek a dicsőséges Szovjetunió határain túl. Ilyen volt Birikov műszaki kapitány is, aki az asztalosműhelyre is felvigyázott, és aki egy napon azt mondta nekünk: "Fusizzatok, én nem látok, nem hallok semmit, de vigyázzatok, csak élelemért adjatok el mindent. Csak élelemért!" Ember volt a nagy embertelenségben, mi azonban hiába fusizgattunk, éhező, csóró volt minden orosz, nem kaptunk élelmet tőlük. 1947-től már csak nyolc órát dolgoztattak, és ezt a nyolc órát is megfizették. No, abból a fizetésből nem épített senki palotát, de úgy éreztük, hogy valami történt Európában, olyan szelek kezdenek fújdogálni, melyek sarkig nyitják majd a fogolytáborok kapuit. Egyelőre azonban még foglyok voltunk, kuss! volt a nevünk, néhány soros leveleinket cirill betűkkel írhattuk meg csak, de ki tanult meg így írni? Csak kevesen. Én magtanultam! De mi hasznom származott belőle? Ki tudott az én szülőfalumban eligazodni ezeken a betűkön? Gyalázatos módszere volt ez is az ember megalázásának. Nem felejtem, legjobb emlékeim közt őrzöm annak az orosz tengerésznek a szavait, aki szépséges magyar nyelven beköszönt a műhelyünkbe, és azt kérdezte: "Kik vagytok ti tulajdonképpen? Honnan hoztak ide, milyen ég alól? Milyen nyelven átkozzák ott az ember romlottságát?" Magyarok lennénk, mondtuk neki, van, aki Romániából, van, aki Magyarországról vonatozott ide, puskatussal idomítottan. Körbeugratta többször is a műhelyben a tekintetét, kapkodni kezdte a levegőt úgy, mint akinek megakad valami a torkán, legyintett nagyokat, súlyosakat, meg-meglobbant az arca, homloka, és amikor lassan, fáradtan megfordult mielőtt kilépett a műhelyből, visszaszólt a válla fölül:

– Egy ideig megkukultan váltogattuk a műhelyben a lábunkat, nem tudtuk ugyanis, hogy mit kezdjünk a tengerész szavaival. Sejtettük ugyan, hogy egy tengerész világot látott ember, tele van tapasztalatokkal, és ezek a tapasztalatok mondatják vele, amit mondott, nem akart minket provokálni, nem volt beépített ügynök. Olyan véleményt fogalmazott meg a "népek hazájáról", a "népek atyjáról", Sztálinról és követőiről, a "kommunizmus felsőbbrendűségéről", amelyről sokan tudták, hogy elme- és értelemkábító hazugság, melynek embertelenségét igazolta a későbbi idő. Jöttek aztán olyan hírek is, melyek csordultig voltak ilyen-olyan jövendölésekkel. Gyakran hallottuk ugyanis egy-egy bátrabb, emberségében megbántott, elkeseredett egyszerű orosz embertől: "Megtapasztaljátok majd ti is, hogy mi a kommunizmus, esztek majd ti is a kenyeréből. Lesz nálatok is majd szovhoz, lesz kollektíva, lesz nyomor, hitványság, terem az összerántott földekből kussolás, börtön a kisiparosoknak, a kereskedőknek, és akkora lakatot kattintanak a szátokra, melyet nem nyit majd ki egyetlen kulcs sem." Hittük is, nem is, aztán megkaptuk hiány nélkül mindazt, amit számunkra megjósoltak. Mi azonban még Szevasztopolban voltunk, a foglyok többségét 1947-ig hazaengedték, maradtunk a lágerben mi, magyarok és a románok. Ekkor történt az, amit még most sem tudok megérteni, nem tudok magamnak megmagyarázni:

– Fájdalmas és nevetséges! Lehetett ebben minden bizonnyal valamilyen provokáció. Ennek ellenére azt mondtuk mi, magyarok: ha verseny, akkor legyen verseny! Azon a gyűlésen, melyen ezt a kihívást kellett volna megbeszélnünk, felálltam és arról kezdtem el beszélni, hogy mit jelent fogolynak lenni, szembeköpöttnek, lenézettnek. Ejtettem néhány szót arról is, hogy kik parancsoltak bele minket a háborúba, kik miatt kellett megtapasztalnunk azt a nyomorúságot, melyet nem kívánhat ember még az igába fogott állatnak sem, és a román hadifoglyot is az az ág akasztja, tépi, botlasztja, amelyik a magyart, miért nem tudunk mi, távol a hazánktól békességgel élni egymás mellett? Beszéltem aztán még sok olyan igazságról, melyek gerincét törte a szovjet hatalom. Áldott szerencsém, hogy a tolmács – újabb ember az embertelenségben – csak azokat a mondataimat fordította oroszra, melyek nem sértették a hatalom fülét. Elmondtam románul is, ami égett, keserített, többször hangsúlyozva: a nagyhatalmak a történelem folyamán nemegyszer ugratták egymásnak a kisebb népeket, és mi nem tanultunk semmit a történelemből. Egyetlen lágerbe zárva, távol a hazánktól, próbáljunk versengés helyett békességben, emberhez méltó módon élni egymás mellett. Különben is, 1948-at mutat a naptár, itt állunk szabadulásunk előtt, rabságunk utolsó lépcsőfokán. A láger hatalmasságai ugyanis naponta szédítettek azzal, hogy vége a fogságnak, lehet lassan csomagolni, mintha lett volna, amit csomagolnunk. Egyelőre azonban nem jött rendelet, nem jött pecsétes parancs, és a várakozás a hosszú raboskodás után sokszorosan is próbára tette idegeinket. A románok munkaverseny helyett éhségsztrájkba kezdtek, mintha nem éheztek volna kiadósan eddig. Amikor a GPU emberei a szervezők után kezdtek ilyen-olyan fenyegetőzésekkel érdeklődni, előállt egy bukaresti tiszt, mondván, hogy ő volt a szervező. Elvezették, bezárták, mire a román hadifoglyok azt mondták: nem esznek egyetlen falatot sem, amíg szabadon nem engedik a tisztet. Hihetetlen, de szabadon engedték. Pár nap múlva fürdeni hajtottak a Fekete-tengerre, hogy mossuk le magunkról a sokévi rabság szennyét, kaptunk viseltes, tiszta göncöt, hogy ne induljunk csórén haza, és kinyitották a lágerkaput. Ekkor érte a foglyok egy részét a legfájdalmasabb meglepetés. Előrángatták azok a bizonyos ügynök urak a hadifoglyok káderlapját, mert káderlapot vezettek minden hadifogolyról, és a gyanúsnak nyilvánítottakat, a német származásúakat, a volt csendőröket, a politikailag megbízhatatlanokat, az előkelőbb körökből hadba parancsoltakat kocsiba hajtották, és elvitték őket az isten tudja, a végtelen Oroszország melyik vidékére. 1948. június 24-én, egy szombati napon érkeztem haza, kiábrándultan mindenből, fáradtan, gyűrötten, elgyötörten.

– Elrabolták ifjúságom hat esztendejét, vissza nem kérhettem se az élettől, se az itthoni hatalomtól. Pislákolt bennem azonban még annyi hit, amire konok akarással holnapot építhettem. Elszegődtem asztalosnak Szatmárnémeti legnagyobb gyárába, majd a kórházba, s miután leérettségiztem az estiben, 1952-ben meghívtak az ipariskolába tanárnak. Ebben az időben ugyanis nem adták egymásnak a kilincset a mérnökök, a végzett, alaposabban felkészült szakemberek, ezért tanítottam én technológiát, rajzot, anyagismeretet, üzemszervezést. Egy idő után aztán ráébredtem arra az igazságra, melynek lényege: a suszter maradjon a kaptafánál. Ötévi tanárkodás után visszakértem magamat a műhelybe, és 1982-ben 46 évi szolgálat után, amiből a jobb elvtársak 44-et ismertek el, nyugdíjba mentem. Ma már egyre gyakrabban kezdem mondogatni, hogy letartóztattak annak idején a ruszkik, fogolytáborba zártak, de tudtam, hogy vége szakad egyszer a tábori életnek. Most azonban az öregség tartóztatott le, annak lettem a foglya, és olyan rabság ez, mely alól nincs szabadulás. És mégis, csak azért is azzal vigasztalom magamat, hogy nincs, nem lehet addig nagyobb baj, amíg tiszták a gondolataim ebben a mosdatlan világban, s talán ezért hiszem még azt, hogy adósa vagyok önmagamnak és egy kicsit az elkövetkező napoknak is, bár tudom, aligha várhatok valamit ezektől a napoktól. Befelé nyílik portámra a kapu, befelé nyílnak otthonomra az ajtók, befelé nyílik valamennyi ablak, és én mégis a csenddel, az egyedülléttel társalgok el-elbotló hangon.

Gúzs Imre

nyomtatható változat

(Lk. 11/46-47.)

A krisztusi boldog és jaj-mondások között válogatván, a kipusztításra nemrégen – éppen a szentestén – kijelölt magyarhoni keresztény, inkább a jaj-mondások között tallózhat.
Most éppen szobrok állítása vagy nem állítása ügyében folyik vége nincs vita. Először azon kezd rágódni az elme, hogy a demokrácia játékszabályai vajon csak nálunk torzulnak ily nevetségesre, hogy nem tisztázható a józan ész szabályai szerint, mi az, ami, s ki az, akit sért ez vagy az?
A kérdést a gyakorlat hímes mezején kutatgatván, bizony folytonosan a kettős mérce – felénk immár megszokottá váló – jelenléte tűnik föl. Az események folyását figyelő, olvasó, nézelődő ember azt tapasztalhatja, hogy minden erre van felépítve. A törvény, a szabály csak azokra érvényes, akiket most kell azzal terhelni. Az aktuális hatalom – híveivel egyetemben – kivonja magát alóla. Nem kell messze menni az elmélkedőnek. Lukács evangéliumának fenn említett fejezete, a 11., a 46. versben írja: "Jaj néktek is törvénytudók! Mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjotokkal sem illetitek azokat a terheket." Hát erről itt és most túl hosszú lenne megfuttatni a fantáziát. Gondoljunk csak arra, hogy ugyanaz a megnyilvánulás (sőt) miként jelenthet gyűlöletbeszédet egyik oldalon, és a szólás természetes szabadságát a másikon. S hogy a legdurvább végletet is elővegyem, miként lehet egy tárcavezetőnek felszólítani az adóhatóságot, hogy az szabályaitól eltérve, éppen e miniszter által képviselt (ministrált = szolgált) társadalmi réteget "támadja le". És miért? Csupán mert megfordítván a ministrálás demokratikus szabályát, és saját érdekei meg az általa képviselt hatalom céljai szerint értelmezvén, azok nem akartak engedelmes szolgálói lenni éppen néki, a szolgálatra szegődöttnek. (Kökény Mihály szocialista egészségügyi miniszter felszólította a magyar adóhatóságot, hogy ellenőrizzék szigorúan a vagyongyarapodásban gyanús orvosokat.)
De térjünk vissza a kettős mérce és az egyoldalú értelmezések feletti felháborodásból annak e jegyzet indításkor említett részletéhez. A szoborállításhoz. A Kádár-szobor ötlete nem keltett akkora felháborodást a főváros uraiban, mint a Teleki-szobor felállítására tett javaslat. Mi több, Sztálin – ma is aktuális – díszpolgársága sem. Telekiről, kinek annak idején – öngyilkossága után – az angolok, képletesen egy üres helyet javasoltak fenntartani parlamentjükben, azt mondják, hogy még e tettét megelőző bűnei miatt nem érdemel szobrot. Meg hogy szobra érzékenységeket sértene. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt elmondták már az adventi keresztekről is – csak a keresztekről!)
Tudjuk, hogy Teleki Pál a Tanácsköztársaságot és Trianont követő borzalmas hangulatban, majd utóbb az általános német nyomás éveiben sajnos, nagyon sajnos, de kompromisszumokra kényszerült. Azt is tudjuk, hogy más országokhoz viszonyítva ezek meddig mentek el. Meg persze azt is, hogy tisztában vagyunk vele: seperjünk csak a saját portánkon. De milyen érdekes, hogy esetében ez az adott szorongatott helyzetben reálpolitikusi erényeket is jelentő tény megbocsáthatatlan bűn. Bűn annak ellenére, hogy abban a pillanatban, amikor úgy érezte, hogy az, amit tőle elvárnak, meghaladja a józan politikus által betartható kényszerű, de mégis az adott helyzetben még elfogadható határokat, önkezével vetett véget életének.
Ha jól tudom, a Teleki cselekedeteit megelőzték, vagy azzal egy időben hangzottak el Jászi Oszkárnak is olyan kijelentései a zsidóság számarányát meghaladó szerepvállalásával kapcsolatosan, melyeket neki ma senki sem ró fel. A Telekit megítélő szemléletet elfogadva pedig igazság szerint ő sem úszhatná meg. Ezeket a tényeket közel egy évszázad távlatában már nem szabad anakronisztikus hozzáállással boncolgatni. Ez is az eltelt évtizedek szemlélete. Ramszesz nem piramisépítő, hanem gonosz és szemináriumokon elítélendő rabszolgatartó volt.
Igen meglepő, hogy a vitához nem szól hozzá a szakma. Ismeretes, hogy Magyarország még a harmincas évek közepén megpróbálkozott az angolszász orientációval. Montgomerytől tudjuk, miszerint ezt Roosevelték éppen azzal utasították vissza, hogy ezzel a németeknek fölrajzilag kiszolgáltatott Magyarország azok haragját vonná magára, annak a zsidó közösséget is érintő minden következményével. Teleki külpolitikai koncepciója a "kívül maradás" volt. Abban, hogy ez összeomlott, s ezzel kezdetét vette a folyamat, mely Telekit is maga alá temette, benne volt az angolszászok folyamatos tartózkodó magatartása (melyet történelmi távlatban akár meg is érthetünk). Ennek egyik legjellemzőbb momentuma az az állásfoglalás, melyet 1940. február 22-én a belgrádi Balkán-konferencián hoztak nyilvánosságra. Ebben olvasható a következő bekezdés: "A háború kezdete óta mindvégig tudatában voltunk annak, hogy lehetetlen lenne olyan »frontot« létrehozni Délkelet-Európában, amelyhez Magyarország is hozzátartozna. Ezért sohasem vetődött fel, hogy garantáljuk Németországgal szemben ezt az országot, ahogyan tettük Romániával. Más szavakkal tudomásul vettük, hogy Magyarország a német szférába tartozik – és ezen nem fog változatni semmi, amit mi mondhatunk." (Juhász Gyula: Magyar–brit titkos tárgyalások, Kossuth Kiadó, 1978)
Teleki azt is tudta, hogy előbb-utóbb a nyugati hatalmak és a Szovjetunió szövetségével kell szembenézni és azt is kijelentette, hogy a Szovjetunió megtámadása a németek vereségét jelenti.
Egy nagyszerű és éleslátó politikus folytatta élethalálharcát a fent leírt lehetetlen helyzetben. Nevetséges lenne és rövidlátó, ha itt az elkerülhetetlen hibák és kompromisszumok miatt próbálnánk befeketíteni ezt a nagy embert, akinek tevékenysége és példaértékű magatartása a háború után éppen a javunkra felhozható kevés enyhítő körülmény egyikét jelentette. Abban sem vagyok biztos, hogy ha mesterségesen nem élesztgetik, léteznek azok az érzékenységek, melyeket a szobor ellenében felhoznak. A Telekinél sokkal bonyolultabb Horthy megítéléséből is láthattuk ezt. Az őt a magyar fasizmus bizonyítékaként (ennek örvendező szomszédainkkal együtt) elítélő baloldal hallgat azzal, hogy sokat bírált temetésén ott volt látható a hálás budapesti zsidóság koszorúja is. Pillanatnyi politikai érdekből túl akarnak tenni a nürnbergi bírákon is? Mi több, Sztálinon is? Most az a nyerő, aki minél bűnösebbre festi történelmünket.
Kádár, kinek nevét nehezemre esik Telekivel egy oldalon leírni, a vidám barakkot nem a benne lakók érdekében próbálta fenntartani (mint tudjuk, adósságokból). Másról volt szó. Kádár János 1956 és az ezt követő terror után tudta jól, hogy hatalmát csak egy vidám barakk konzerválhatja. És azt is tudta, hogy ez a legjobb módszer a benne lakók elsilányítására. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt most látjuk igazán.
Csapongó gondolataim itt egy nemrégen történt színigaz, s mégis anekdotikus eseményt idéznek fel. Jeles tudományos fórumon, zsúfolt színházterem előtt vetette fel egy jeles szakma jeles professzora, hogy milyen különös megállapításra jutott. Míg régebben számos nagy emberünk lett öngyilkos, midőn becsületét bemocskolták, ez a szokás eltűnt, miután a kommunizmus országunkra tenyerelt. Az általános derültség közepette a szociál-liberális sajtó egy nagyhatalmú – ma már balburzsoáként is számon tartott – képviselője felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy Papp elvtárs a rendszerváltás után lett öngyilkos. (Az információval nem rendelkezők kedvéért elmondanám, hogy Papp elvtárs Veszprém megye első titkára volt. Kádár egyik legjobb vadászcimborájaként ’56 után ártatlan elítéltek büntetésének súlyosbítását járta ki, akár a halálos ítéletig. Egy megye rettegte és gyűlölte őt. Mentora volt egyébként ma "menő", hatalomban levő politikusnak is. A rendszerváltás után – bűneinek tudatában – feleségével együtt az öngyilkosságot választotta.) A történetet folytatván, a következő poén – mindössze három szóban – ekkor érkezett, mégpedig egy másik tudományos nagyságtól, és mindössze ennyi volt: ha tudta volna… Mondanom sem kell, hogy az ezt követő derültség sem volt kicsi.
Hát így élünk, éldegélünk mi, a jóléti rendszerváltás kortársai Magyarhonban, s ha kitekintünk a kisebbik hazára, ott is szobrok állítása borzolja a kedélyeket. Az egyik még nem áll, körötte ármányos és primitív félremagyarázások, mesterségesen keltett és ápolt érzékenységek. Más szobrok kitiltva vagy letakarva várják az idők szelídülését. A harmadik már áll. Olyan állította, aki ha a szobor gazdájával egy időben él a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Jászvásáron, nem bronzba öntötte volna, hanem a mészárszék kampójára húzza, amint az a tagadott romániai holokauszt idején arrafelé előfordult. (Az aradi Szabadság-szobor, Wass Albert szobrai, illetve a szélsőséges nacionalista és antiszemita Corneliu Vadim Tudor által Brassóban – engedély nélkül – felállított Rabin-szobor.) Lukács evangéliumával mondhatjuk hát: "Jaj néktek! Mert ti építitek a próféták sírjait, a ti atyáitok pedig megölék őket."
S akkor még nem is beszéltünk Nagy-Romániának a Tiszától a Dnyeszterig terjedő térképét talapzatán viselő, újdonatúj Vitéz Mihály-szoborról, a Kárpát-medencei érzékenységek kettős mércéjének emlékművéről.

Szász István Tas

nyomtatható változat

Miamiban fél évszázada alapítottak egy magyar templomot és kulturális otthont, hogy a dél-floridai magyar közösség ápolhassa hitét és nemzeti kulturális kincseit. Az ötvenedik évfordulóra készítettem egy kétnyelvű történelmi kiadványt. Ennek okán a régi jegyzőkönyveket tanulmányozva nagyot dobbant a szívem, amikor az 1960-as évek elején több évben is arról olvashattam, hogy itt járt Wass Albert író és előadást tartott egy-egy nemzeti ünnepen. Így, amikor az író halála után Wass Albert-emlékdélutánt tartottunk, kézenfekvő volt az indítványom: nevezzük el a könyvtárunkat Wass Albertről.
Az író élő hagyatékának ápolása szívügyem lett. Amikor hallottam az Egyesült Magyar Ifjúság és a Kárpátok Népe felhívását, úgy éreztem, ebben nekünk is részt kell venni. Be kell bizonyítani Wass Albert nevének tisztaságát és művei elismerését – közös összefogással. Így indult a maratoni Wass Albert felolvasónap megszervezése, melyet sikeresen teljesítettünk. Február 20-án péntek déli 12 órakor, az otthoni idő szerint este 6-kor, Erdélyben este 7-kor kezdtük el a felolvasó-maratont.
Felolvastuk Wass Albert öt fiának levelét és néhány részvevő szervezet híreit. Aztán az író életrajzából és erdélyi pályaszakaszából hallgattunk meg sok részletet. A kezdő csoportban olyanok is voltak, akik személyesen ismerték az írót. Az idősebb generáció után fiatalabb családok érkeztek. Déltől este nyolc óráig olvastunk szinte megállás nélkül. Akkor egy filmet néztünk meg, amely Wass Albert íróval készült Astorban 1995-ben. Ez a film egy új, színes változata a Fenyőfáktól a pálmafákig című filmnek. Ezt is, mint a régebbi filmet ifj. Szalay Róbert készítette és gyorspostán küldte el nekünk. Jól ismerte Wass Albertet életének utolsó szakaszában. ők Sarasotában gyűjtötték össze azokat, akik tisztelték az írót és szeretik műveit. Mivel Sarasota csapata csatlakozott hozzánk a felolvasásban este hét órától tíz óráig, így mi akkor folytattuk a felolvasást. Néhány egészségügyben dolgozó barátunk segített abban, hogy az éjszakázás könnyebb legyen, ők hozzá vannak edződve az éjszakai ügyeletekhez.
Reggel hattól felmentő sereg érkezett. Bevallom, a másnaposság érzése miatt én csak reggel 9-kor álltam ismét csatarendben. Ekkor az új fiatal csapat együtt meghallgatta Dinnyés József néhány megzenésített versét, melyek Wass Albert remekműveinek jó zenei tolmácsolást adnak. Egy helyi amatőr zenészünk erre az alkalomra komponált egy éneket, melyet CD-ről elő is adott. A mű a Kárpátok dala címmel kapott ősbemutatót, s ez a refrénje: Hajrá, Magyarország, Hajrá, Magyarok! Szombaton délben mondtunk egy áldást és bezártuk a felolvasó napot. Öröm, hogy sikerrel teljesítettük a vállalást. Nagy tanulságot merítettem e Kárpát-medencét átívelő megmozdulásból. Wass Albert írónk üzent és mi meghallottuk hangját és üzenetét. Ez meghatározza életünket: nemzetünk iránti elkötelezettségben és egymás sorsának vállalásában. Erdély népének és a magyarság szószólójának nem halkult el a hangja. Adja Isten, hogy messzire hasson és sokáig visszhangot találjon Wass Albert szava és öröksége a tizenötmilliós magyar nemzet szívében: köztünk és általunk.

Lukácsi Éva

nyomtatható változat

Mihez kezd egy nagymama, ha édesunokái mellé befogad egy "idegen", amolyan fogadott unokát, aki ráadásul semmilyen tekintetben sem hétköznapi gyerek? Egyáltalán milyen az út a gyerekek számára a barátságig, és hogyan segíthet az emberi kapcsolatokon egy falevél? Ilyesféle "apróságokról", egy szóval mélyen emberi dolgokról kíván szólni ez a filmsorozat.
A műsor bevallott célja, hogy átsegítse a nehézségeken azokat, akik elsőre félelemmel viseltetnek a sérült emberekkel szemben. "Egyfelől igyekszünk példát mutatni a gyerekeknek. Másrészt megpróbálunk ötleteket adni a felnőtteknek a nehéznek tetsző élethelyzetek, szituációk megoldására. Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy közös játékkal, párbeszéddel, odafigyeléssel juthatunk a legtöbbre" – említi elöljáróban a felelős szerkesztő, Gáspár Judit. Hozzáteszi: nemrégen egy rádióműsor egyik betelefonálója, egy nagymama arról beszélt, hogyan tudja hasznossá tenni az időt, amit az unokákkal tölt. A nagyi monológja így hangzott: "Kedvenc játékunk a semmiből valamit, azaz kitalálni azt, hogyan lehet például egy kődarabból valami érdekeset alkotni. Fára is mászok én az unokákkal, ha szeretnék. Igaz, a múltkor megjegyezte a hatéves Julcsi, Mama, le is tudsz jönni? Mert ha nem, csak bajom lesz veled!"
Nos, Gáspár a fenti telefonos eszmecsere hallatán találta ki ezt a műsort, amely tehát nem elvont okoskodásra építkezik, hanem életszerű igazmesék bemutatására. A tervezett műsorfolyam amúgy nyolc különböző városban, térségben élő családok (nagyszülők, unokák és minden esetben egy fogyatékos fogadott "gyermek") egy-egy napjába, közös útkeresésükbe enged bepillantani. "A szériával azt szeretnénk igazolni, hogy generációktól, egészségi állapottól, lakhelytől függetlenül megtalálhatjuk az egymáshoz vezető utat. Igaz, ez munkás dolog, hiszen türelem és empátia nélkül nem megy!" – összegez Gáspár Judit.
A jelenlegi tervek alapján minden hónap utolsó vasárnapján, első alkalommal március 21-én szemrevételezhető tv-sorozatot egyébként parányi gárda készíti. A felelős szerkesztő mellett Szekeres Csaba rendező, Lovasi Zoltán operatőr, Sós Heni vágó és Csonka Judit rendezőasszisztens tartozik a szűken vett gárdához. No és a főszereplők, a nagyon nagy "kisemberek"; az első epizódban Ipó Emma néni, Réka, Csabika és Erzsike...

Szabó Zoltán Attila

nyomtatható változat

Mátyás-napi ünnepségek zajlanak Kolozsváron, a főként fiatalok által szervezett rendezvények a reneszánsz hangulatát visszahozva elevenítik fel az igazságos uralkodó alakját. László Bakk Anikó, a rendezvénysorozat szervezője elmondta: az Amaryllis-társaság Mátyás király születésnapját ünneplő rendezvénysorozata mintegy két hétig tart a kincses városban. A reneszánsz jegyében zajló ünnepséget több mint tíz évvel ezelőtt rendezték meg először, akkor még csak egynapos volt. Azóta kiállítások, tudományos előadások, koncertek váltak a műsor részévé, ezeknek hagyományosan Mátyás király szülőháza a fő – de nem egyetlen – helyszíne. Az idei ünnepség újdonságai közé tartozik, hogy a tematikus rendezvények a Hunyadi-címerben szereplő holló, illetve a madár szimbóluma köré csoportosulnak: Radu Lupescu művészettörténész és Gazda Klára néprajzkutató ebben a témában tartott előadást. A motívumhoz kapcsolódó események sora március 6-án a Madármotívum a népművészetben, illetve Molnár V. József A szarvas és a madár Szkítiától napjainkig című előadásával folytatódik. A mostani rendezvénysorozat új szemszögből mutatja be az igazságszerető királyt: Gaál György tart előadást két, Mátyás király személyéhez kötődő kolozsvári műemléképületről, a szülőházról és a Kálvária-templomról. Keszeg Vilmos történelmi szempontból, Lőrincz József Farkaslakán gyűjtött anekdotákon keresztül ismerteti majd az uralkodó alakját. A kezdetek óta a Mátyás-napok része az erdélyi Juvenalis és Minium régizene-együttesek koncertje, amelyet idén újra hallhattak az érdeklődők. A koncertek sorában szerepelt a Carmina Burana kevésbé ismert énekeiből készült válogatás, melyet a budapesti Kobzos Kiss Tamás és a Musica Historica együttes előadásában szombaton hallhattak az érdeklődők. Ugyancsak a régi zene kedvelőit várták a vasárnapi reneszánsz táncversenyre, amelyen nagyenyedi, székelyudvarhelyi és kolozsvári kollégiumok diákjai vettek részt. Szintén vasárnap volt az In memoriam Balassi Bálint díszelőadás a Magyar Operában, ahol Egyed Emese irodalmi összeállítását, illetve Kobzos Kiss Tamás, a Musica Historica és az Amaryllis együttes műsorát nézhették meg az érdeklődők.

nyomtatható változat

Történelmi lecke fiúknak

Első vakmerő, vitéz tettét fogadásból követte el: parasztruhát öltve bement Érsekújvárra, hol épp vásár volt, s amikor a dervis kijött a minaret erkélyére, hogy imáját elmondja, János utána surrant és letaszította a kövezetre. Ezután lejött a toronyból és az útját álló janicsárt lelőve, megszabadult. Az üldöző török csapatot a rá várakozó társai felkoncolták.
Bottyán János (1643?–1709), II. Rákóczi Ferenc vezérlő tábornoka, a kuruc háborúk legnépszerűbb alakja szegény nemesi szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Sillyén tanult és ez időben apja kitagadta az örökségből, mert katolikus hitre tért át. A fiatal János, hogy továbbtanulhasson, a jezsuiták kollégiumának kapusa lett. Vágyai a katonai pályára vonzották, előbb a sillyei, majd az esztergomi végvárakban katonáskodott.
Egyszerű végvári vitézből a császár ezredesévé küzdötte fel magát. 1683-ban az esztergomi vár lovasságának főhadnagya lett. 1685-ben sikerrel harcolt Esztergomnál az ostromló törökkel szemben. Hősiesen küzdött Buda visszahódításánál, s 1687-ben a délvidéki várak visszavételéből is oly derekasan vette ki részét, hogy Lipót császár ezredessé (1692) és egy huszárezred tulajdonosává nevezte ki. A török elleni harcokban vesztette el fél szemét, emiatt katonái Vak Bottyánnak nevezték el. 1689-ben a szerbiai Grahovában aratott győzelmet, amiért megkapta a vitézségi nagyaranyérmet. Ezt a 300 aranyat nyomó láncot haláláig viselte. 1696-tól 1698-ig Kecskemét, Cegléd, Kőrös és vidékének hadi kormányzója volt. 1701-ben ezredével a Rajna mellé a franciák (a spanyol örökösödési háború), majd 1703-ban (a császári seregekkel) a kurucok (felkelők) ellen vezényelték. Feleségét a németek börtönbe vetették, ahol néhány hónapi fogság után meghalt. Bottyán János 1704-ben megjelent Rákóczi udvarában és csatlakozott a szabadságharchoz – a fejedelem generálissá nevezte ki. Már ebben az évben bevette Érsekújvárt. Csapatával 1705. november 4-én 8000 főnyi seregével átkelt a Dunán. Már sok győzelmes haditettel segítette Rákóczi ügyét, de a Dunántúlon nem tudta megvetni lábát. Rohammal bevette Földvárat, felszabadította Simontornya várát. A győzelmek hírére pedig csapatostól jöttek elő a Bakony rengetegéből a bujdosó vitézek. Egymás után aratta diadalait. Szentgotthárdnál megtámadta Heister seregét, itt már 30 ezer kuruc vitéz űzte a németet. 1705-ben elfoglalta Dunántúl nagy részét. 1706-ban a Dráván túl a rácok betörését akadályozta meg. Az 1706-os őszi hadjáratokban Bottyán kerülte a Rabutin seregével való nyílt összecsapást, de állandó portyákkal csipdesve felőrölte azokat. Mindenütt ott volt, s a végveszély pillanataiban, a legválságosabb helyzetekben az ő vakmerő hősiessége döntötte el a csatát. Az 1707-es rozsnyói tanácsülés úgy határozott, hogy országgyűlést hívnak össze Ónodra, s kikiáltják az ország függetlenségét, jogilag is elszakadnak a Habsburgoktól. Bottyán hadisikerei megteremtették ennek a katonai feltételeit. Rabutin gyászos kivonulásával Erdély is felszabadult. 1708-ban érsekújvári főkapitányként a Csallóköz és a Vág vonalának védelmét vezette. 1708 végén, a trencséni csata után a bányavárosok katonai parancsnoka lett. A karlócai béke után visszavonult esztergomi birtokára, magas kora ellenére utolsó napjáig látogatta a tábort, katonái között volt. 1709 folyamán a kuruc csapatok lépésről lépésre szorultak vissza az ország északkeleti részébe. Rákóczi ekkor szerette volna a Dunántúlra küldeni Bottyán Jánost, aki 1709. szeptember 26-án a táborban halt meg agyhártyagyulladásban. A hadak között egyetlen főtisztnek sem volt olyan tekintélye, mint Vak Bottyánnak, aki a harcban legelöl vagdalkozott, s a hídépítésnél maga is fejszét fogott kezébe. A vitézek maguk közül valónak tartották őt, szívesen viselték szigorú fegyelmét, és a harcban mindig megállták a helyüket. Bottyán szigorú rendet, fegyelmet tartott, ám hősiessége, személyes példamutatása miatt a katonák mégis lelkesedtek érte, s fanatikus elszántsággal követték a csatába. A vesztes harcok után a bátrak, az elszántak nem adták fel, újra esküt tettek a szabadságharc ügye mellett, s így volt erejük új győzelmek kivívására. Mivel hadai fizetéséről rendszeresen gondoskodott, feljegyzésekből tudjuk, hogy amikor nem volt miből fizetni, Bottyán zálogba vetette jószágait, hogy fizetni tudja a hadakat. A sarcolást, a fosztogatást tiltotta. Sokak szerint Bottyán János volt a kuruc háborúk leghősiesebb s úgyszólván legendaszerű alakja. Haditettei nemesi levelet és kitüntetéseket szereztek számára, gazdálkodással és marhakereskedelemmel pedig számottevő vagyonra tett szert. Mint a szegények jótevője, mindenki tisztelte. Jótevő Jánosnak is nevezték. Legkimerítőbb életrajzát Thaly Kálmán írta meg.

Papp Lajos

nyomtatható változat

* A SZÉKELYFÖLD című kulturális folyóirat februári számában Tóth Krisztina és Szálinger Balázs verset közöl, prózával Demény Péter és Szántai János jelentkezik. Máthé Éva Ferencz László orvosprofesszorral készített interjút, Cseke Péter Venczel József pályakezdéséről, Sylvester Lajos az 500 éve született bibliafordítóról, Sylvester Jánosról vetette papírra gondolatait. Dr. Balázs Lajos tanulmánya a csíkszentdomokosi keresztszülőségről, keresztszülőről és komaságról szól, a folyóirat közli Sipos Ferencnek, Tamási Áron sógorának a visszaemlékezéseit, Dsida Jenő és a katolikus költészet kapcsolatát Pomogáts Béla tárja fel. A Vendégház rovat Dobozi Eszter verseit hozza, a lapszámot Molnár Zoltán fotóival illusztrálták.
* A moldvai csángómagyarok lapja, a MOLDVAI MAGYARSÁG legfrissebb száma Babits Mihály Balázsolás című versével indít, Pozsony Ferenc folytatja a moldvai magyar közösségek egyházi életének bemutatását, Halász Péter a pusztinai helyneveket veszi lajstromba. A folyóirat közli Gábor Felicia dolgozatát – mellyel elnyerte a Csángó sorskérdések című pályázat első díját – és P. Jáki Sándor Teodóz csángókról szóló igaz tudósításait. A gyermekek tréfás dalokat, meséket és fejtörőt találnak a lap februári számában.

Nagyon sokan még ma is hajlamosak vagyunk elfogadni azt az állítást, hogy Marosvásárhelyen minden bajnak, rossznak a fő okozói azok az átkozott 1990-es márciusi vérengzések lennének, elhallgatván, esetleg megfeledkezvén arról, hogy igazi nyomorúságunk mélyebb gyökereit inkább az átkosban kellene keresni. Talán előnyösebb is egyesek számára fenntartani azt a látszatot, hogy minden gond 1990. március 20-ával kezdődött, hiszen ők azelőtt úgysem tettek semmit a magyarságért, mivel pedig az ominózus nap a krónikások hanyagsága miatt ködben maradt, mára kényük-kedvük szerint forgatják saját előnyükre a történteket és tanulságokat. ők voltak a hősök, majd lettek az eljövendő véres konfrontációk igazi megfékezői – állítják ugyanők ma őszinte hittel –, pedig dehogy voltak ők bátrak! Markó Béla például március 19-én Budapestről osztogatta telefonon keresztül a zseniális tanácsait, holott a zavargások már 16-án megkezdődtek. És több olyan súlyos atrocitás is történt március 16. és 19. között, amelyek megkövetelték volna a gyors, határozott közbelépést, de Markó, aki már akkor az RMDSZ vásárhelyi ágának egyik fő-fője volt, Budapesten lapult. Akkoriban mi, kisemberek nem nagyon értettük, hogy tulajdonképpen mi is történik, hogy 19-én Sütő Andrásék miért küldözgetik haza a Kincses Előd kiszabadítására összesereglett magyarságot, hiszen az idő tájt a főtéren hőzöngő, főleg diákokból álló románság száma alig haladta meg az odatévedt bámészkodókkal együtt a pár tucat főt. Itt talán érdemes lesz megjegyezni azt is, hogy a Kincses fogva tartásának hírére kivonult magyar munkásemberek száma – a főtéri, városházával szembeni gyógyszertár elé visszahúzódott személyeket egybevéve a székházban tartózkodókkal – bizony jóval több lett volna a randalírozókénál, csakhogy hiába forrongtak a tettre kész népek, mert egyetlenegy mai magyar vezető sem akarta tiszteletét tenni közöttük, egyedül Borbély Laci mert az összegyűltek elé kiállni, de aztán őt is még időben elvonszolta onnan a kezében szorongatott aktatáskája. Tehát pillanatok műve lett volna Kincses kiszabadítása, igen ám, de Markó és társai másként "látták" a helyzetet, és így történt meg az, hogy a teljesen témán kívül levő, de nagy hírnévnek örvendő Sütő bátyánkat küldték el a népek szétoszlatására. Mellesleg itt még megjegyezném azt, hogy az összegyűlt magyarok már nemigen hallgattak a neves íróemberre, és amikor megérkeztek a hodáki verőlegények, akkor sem szaladtak el, hanem a Teleki Téka elé húzódtak vissza és onnan követték végig az eseményeket, de akkor már tehetetlenek voltak.
Utólag több írás jelent meg arról, hogy aznap, március 20-án úgymond több ezer vátrás gyűlt össze a Főtéren. Több mint valószínű, hogy ilyeneket azok a személyek állítottak, akik azokban a válságos pillanatokban nagy ívben elkerülték az események színterét. Mi, akik vettük a fáradtságot és közvetlen közelről követtük az eseményeket, csak több tucat ilyesfajta emberi külsejű akárkit láttunk, mindezt másként megfogalmazva: árulás történt, amely árulásnak végül is András bátyánk itta meg a levét.
Természetesen a gyáva viselkedésnek ezzel nem lett vége, ugyanis másnap, amikor a népek elözönlötték a főteret, hogy elégtételt vegyenek az előző napon történtekért, megint nem került senki a díszes akkori és mai RMDSZ-es csúcsvezetők közül, aki le mert volna jönni a térre, hogy a védőket ily módon legalább morálisan támogassa, nem mertek előjönni a számukra biztonságot nyújtó Városházáról, de azért az erkélyről csak úgy röpködtek számolatlanul az okos tanácsok. Aztán meg eljött a még másnaposabb másnap, amikor is amit a népek nagykeservesen kiharcoltak a téren, ugyanezek a főkolomposok a zöldasztalnál könnyelműen elvesztettek, magyarán: sokan, akik ezeket a sorozatos árulásokat végigszenvedték, időben levonták a megfelelő következtetéseket, vagyis mindezt beszorozták kettővel (ma már tizennégyes a szorzó), és jobbnak látták továbbállni. Egy-két határral.
Szomorú ez a bekövetkezett elvándorlási hullám, de lássuk be azt is, hogy ennyi bezártság után részben igenis természetesek az ilyesfajta migrációk. És itt térjünk akkor át a lényegre és mondjuk el azt is, hogy a vásárhelyi magyarság nagy többsége igenis soha nem adta fel a küzdelmet, és ha a márciusi eseményeket csak amolyan nem kívánatos, mesterségesen összehozott rövidzárlatként könyveljük el, és itt mondjuk ki bátran azt a véleményünket, hogy az erőszak már nem méltó eszköz a magyar emberhez a céljai elérésében, és ha ne adj’ isten az elkövetkezőkben majd mégis megtörténik egy-két sajnálatos újabb baleset, ezek a helyzetek még inkább megfognak minket erősíteni abbéli hitünkben, hogy a mi esetünkben az erőszak semmifajta formája nem lehet célravezető. A vásárhelyiek (és persze nem csak ők) bizony már az átkos idején tudatosan készültek erre a furcsa állóháborúra, amelyben az ellen nyomul és csak nyomul, és törtetésüknek egyetlen felfogható logikus értelme, hogy többen legyenek, mint mások. És hozták őket mindenfelől, míg a helyben lakókat minden úton-módon megpróbálták kiszorítani, feladásra kényszeríteni, ők megkaparintottak minden lehetséges jól tejelő vezetői funkciót, és egyúttal befészkelték magukat a legszebb házainkba is. Már végül a csapból is ők folytak, de a minket sújtó nagyobb nyomor és éhínség ellenére sem hátráltunk meg, sőt a környező magyar falvak lakóinak támogatásával sikerült könnyűszerrel vennünk a mások ostobasága által elénk gördített akadályokat, mi több, vidéki sorstársaink jóvoltából az etnikai arányok sem úgy alakultak, ahogyan azt a többségiek elvárták volna. Hiszen akkorra már a mieink kitanulták a balkáni nyelvet, és egy-egy fél disznó segédletével azért még valamelyest módosítani is tudtunk a számunkra egyre kedvezőtlenebbé váló helyzeten. És ha olykor meg is fáradtunk az egyenlőtlen küzdelemben, igazi szellemi táplálékforrásnak mindig ott voltak nekünk a templomaink, színházaink, könyveink. És ha már ez sem volt elég az igazi lelki megnyugváshoz, gondolatban autóra vagy vonatra ültünk, és képzeletben eldöcögtünk a Székelyföldre, ahol végre újra otthon lehettünk.
A dolog úgy működött, működik, hogy elindulunk Vásárhelyről, ahol mindent sötétben látunk, de ahogy közeledünk Ákosfalva felé, már a falu előtti első nagy kanyarban mintha kezdene kivilágosodni, Udvarhelyen már valósággal nevet a lelkünk, s Csíksomlyó hegyére érve máris éget a türelmetlenség, hogy mit is töltjük itt az időt oly nagy nyugalommal, mikor otthon annyi a teendő, és már vágtatnánk is vissza. Sokszor elgondolkozom azon, hogy a szegény, tőlünk nyugatabbra szakadt hazánkfiai mennyivel hátrányosabb helyzetben vannak hozzánk képest, hiszen nekik gondolatban több száz, illetve több ezer km-t kell megtenniük, hogy újra itthon legyenek. Így hát hogy ne lenne Vásárhely része a Székelyföldnek? Éppen nekünk ne lenne közünk a Székelyföldhöz, mikor az egész világ ezer szállal kapcsolódik hozzá?
Különös, de a mi esetünkben akár a könyv is oly erőt, akarást tud sugározni belénk, amely leírt szavakban rejlő erő és szent akarat ellen egyszerűen nem létezik ellenszer. Talán ez okból is 1989 után többen nekiláttak közülünk a könyvterjesztés csodálatos mesterségét művelni. És akkor most jöjjenek azok az eddig elhallgatott, csodálatos közös eredmények, élmények, amelyeket e téren tapasztaltunk meg: mint köztudott, a nehéz idők után, 1990-ben valóságos könyvinváziónak lehettünk a tanúi, és jöttek és újra csak jöttek a magyar nyelvű könyvek Erdélybe, egyszerűen nem volt könyvből olyan mennyiség, amelyet Erdélyben, azon belül Vásárhelyen ne lehetett volna értékesíteni. Az anyaországi szakemberek csak úgy kapkodták a fejüket a lenyűgöző számadatok hallatán. És nemcsak a határon túli testvéreink néztek csodálattal reánk, hanem érdekes módon az e téren nem sok hagyománnyal rendelkező többségi testvéreinket is magával ragadta a könyvvásárlási hév, és volt egy időszak, amikor szinte talált a szó, aztán a dolgok mégis kezdtek elmenni egyfelé, ugyanis a média és azon belül főként az elektronikus kezdte átvenni a mindennapi életünkben a tudatátgyúró, tömegmanipuláló szerepét. Észrevétlen törtek be az életünkbe ezek a félelmetes erővel bíró nagy médiamonstrumok, rövid idő alatt hatalmas pusztítást végezvén sorainkban. Ennek a romboló hadjáratnak a következményeként pedig a könyv, a kultúra iránti igény vészesen kezdett csökkeni, ez a tendencia főként a többségiek sorait lazította fel, úgyhogy eljöhetett az idő, amikor az egyszerű zöldségesfiúk meg volt udvari költők és egyéb villanyoltás előtti géniuszok röföghetnek ezt-azt a nyilvánosság előtt, hányhatják elénk nacionalista agylecsúszásaikat.
Vásárhelyen az agyfertőző szabadzuhanásban a Cuvîntul Liber nevű nyíltan náci sajtóorgánum teljesített túl (furcsamód ez a lap manapság az itteni románságot jobban terrorizálja a szkizofrén sületlenségeivel, mint minket). Aknamunkájuk nyomán ma egyre jobban átérezhetjük azt a valóságot, hogy ahol nincs meg a megfelelő műveltségi szint, ott bizony nagy veszélyek leselkedhetnek ránk. A többségi média rombolása, valamint a saját kulturális értékeik megóvásának, azok támogatásának, illetve terjesztésének a teljes elhanyagolása magával hozta azt a sajnálatos helyzetet, amikor is a többségiek egyre nagyobb hányada alakul át egy könnyen gyúrható, politikai szempontból is képlékeny masszává, ugyanis sokak tudatlansága mindig is jó fegyver volt a kevesek kezében ott, ahol a befolyásolható emberek maguktól semmiképpen nem tudnak kitörni a nekik állított, ördögi csapdából. Ezen dolgok – figyelembe véve a mai rohanó világ szédületes iramú változásait – egyik súlyos következménye lehet a zsenge nemzet szétesése. És vannak is jelzések már arra vonatkozólag, hogy a folyamat elindult, ugyanis román sorstársaink egyre nagyobb számban kezdik elhagyni városunkat, saját országukat.
Villanyoltás persze nem lesz, mégpedig azért nem, mert mi maradunk. És most gondoljanak bele, hogy azok, akiknek olyan elődeik vannak, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Reményik, és sorolhatnám őket napestig, szóval mi ilyen értékekkel felvértezve nem mehetünk el csak úgy, akik meg elmentek, esetleg most készülnének továbbállni, őket ezúton figyelmeztetjük arra, hogy a vásárhelyi magyar ezentúl is úgy fogja tenni a kötelességét, hogy egy pár évtized múltán, mikor majd a romlás sötét fellegei végleg eloszolnak a fejünk fölül, akkor az ő fiaik, unokáik csak majd kemény pénzeken fogják tudni újra megváltani eltékozolt házhelyeiket, ingatlanjaikat, vagyonukat. A vásárhelyi magyar ezentúl is azt fogja tenni, amit elvárnak tőle nemzettársai, vagyis nem hagyja egykönnyen elúszni a nagy nevű elődök által reája testált jussát. Örökségét nem fogja hagyni megsemmisülni, lerombolni, bár látszólag most ez van napirenden, és sajnos a városi tanácsosaink, politikusaink egy része is behódolt a balkáni mentalitásnak, mi nem veszítjük el a fejünket, és meglátják majd a hitetlenkedők is, hogy előbb-utóbb Vásárhely újra régi fényében fog tündökölni, és ez így lesz még akkor is, ha a Székely Nemzeti Tanács is mintha lehúzta volna előttünk a rolót.
Apropó lemondás, most úgy tűnik, hogy a Székelyföld elrománosítási kísérlete van soron – és történik mindez a Verheugenek, Scheelek, Jürgensek szeme láttára. Reméljük, a tömbben élő magyarok is majd úgy tudják állni a sarat, mint vásárhelyi sorstársaik.

Fazakas Károly
Marosvásárhely

nyomtatható változat

Marosvásárhely képviselő-testületében az RMDSZ-tanácsosok vannak többségben. Ennek ellenére a tanácsülésen csak egyikük beszél magyarul. A 25 önkormányzati képviselő közül 13 RMDSZ-listán jutott be, 4 a Román Nemzeti Egységpárt, 3 a Nagy-Románia Párt, 2 a Szociáldemokrata Párt, 2 a Nemzeti Liberális Párt, 1 a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt listájáról.
RMDSZ-tanácsosok: Bakos Levente, Benedek István, Dávid Csaba, Fekete Attila, Káli Király István, Kirch Attila, Kolozsváry Zoltán, Kovács Júlia, Molnár Gábor, Ráduly Levente, Törzsök Sándor, Sántha Tibor, Spielmann Mihály. RMDSZ-es alpolgármesterek: Fodor Imre, Csegzi Sándor.
Ráduly Levente egy februári tanácsülésen anyanyelvén szólította fel magyar kollégáit, hogy beszéljenek magyarul. "Két okból kifolyólag szorgalmazom ezt: törvény biztosította jogunk, ráadásul jobban ki tudjuk fejezni magunkat". Amikor másodszor szólalt fel magyarul, mindegyik román kollégája végighallgatta. (Krónika, 2003. febr. 19.)
Kolozsváry Zoltán, a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciójának helyettes vezetője kijelentette: "Tanácsülésen soha nem fogok magyarul megszólalni! Szerintem a demokrácia gyakorlását nem ebben kell kiélni, ez nem jelenthet az RMDSZ számára prioritást." Kolozsváry kifejtette, hogy a szövetség frakciója ezzel nem érne el semmiféle eredményt, csak a román nemzetiségű tanácsosok egy részének nemtetszését váltaná ki. (Krónika, 2003. jún. 20.)
2002-ben a városi tanács költségvetésében szerepelt a fordítógépre szánt tétel, a román polgármester és a román tanácsosok nem is ellenezték annak beszerzését, ám a magyar tanácsosok többsége nem tartotta szükségesnek. "Értelmetlen volna, hogy mi magyarul beszéljünk" – nyilatkozta Kolozsváry Zoltán. (Krónika, 2002. jan. 30.)

nyomtatható változat

Vér István Egeresről egy tizennégy szakaszos költeményt küldött, amelyet fogolytábort járt sógorától, Szabó Sándor vérvölgyi (Szilágy megye) lakostól kapott emlékbe. A poéma 1945. március 20-án íródott a barcaföldvári fogolytáborban, s az ott raboskodó, szenvedő, illetve elpusztult magyarok kínjait ecseteli, fohászait sorjázza. Olvasónk leveléből és a gépiratos versbeszédből sajnos nem derül ki kellő bizonysággal, hogy ki a rímes panaszkönyv szerzője. Hogy népköltésről vagy konkrét, ismert vagy ismeretlen szerzőről van-e szó.
Szentes Béla Margittáról írt, és a magyarországi politikai torzsalkodásokat, terhelt közállapotokat, romló közerkölcsöket tűzte tollára, egyetlen sorában sem találtunk kivetnivalót, viszont van itt nekünk elég bajunk ahhoz, hogy ne azokért aggódjunk, akik heteken belül az Európai Unió polgáraiként fognak messziről integetni nekünk...
Varga Károly (Koltó), Száraz Attila Pál (Kolozsvár), Bencze Attila (Székelyudvarhely), Metz Éva (Melbourne) és Junger Ernő (Tel-Aviv) írásait megkaptuk, közlésükre hamarosan sort kerítünk.
Ezúton kérjük olvasóink, előfizetőink, külmunkatársaink szíves türelmét és megértését, ha a következő napokban kommunikációs nehézségek támadnának szerkesztőségünkkel, ugyanis a redakció ezen a héten költözködik át Kolozsvárra Nagyváradról, ahol a továbbiakban már csak a kiadó lesz megtalálható, az is csak ideig-óráig. Jövő heti lapszámunkban már bizonyára meg fogjuk tudni adni a kolozsvári szerkesztőség címét, elérhetőségét.

A szerk.

nyomtatható változat

Az ember a fájdalom és a gyulladás tüneteinek enyhítésére már évezredek óta használja a nem-szteroid alapú gyulladáscsökkentőket. A diclofenac nevet viselő hatóanyagot például gyulladáscsökkentő hatása miatt széles körben használják az állattenyésztők Indiában, Pakisztánban és Nepálban egyaránt. A keselyűk szervezetébe akkor kerülhet be a szer, amikor azok diclofenac-kal kezelt elhullott háziállatok teteméből falatoznak.
Ez az első eset, amikor egy a gyógyászatban használt szer egy gerinces faj pusztulásával hozható egyértelmű kapcsolatba – mutatott rá Rick Watson, az amerikai székhelyű Peregrine Fund állatvédő szervezet programvezetője. Az elmúlt tíz évben, amióta a szert az állatgyógyászatban rendszeresen használják Dél-Ázsiában, így Indiában, Nepálban és Pakisztánban, a keleti fehérhátú keselyű, a hosszúcsőrű keselyű és a keskenycsőrű keselyű állománya drasztikusan csökken. Először Pakisztán területén talált tetemekben mutatták ki a szer jelenlétét, s amikor kísérletképpen élő keselyűk eledelébe diclofenacot kevertek, a madaraknál súlyos veseelégtelenség lépett föl. A minél előbbi válaszlépések érdekében a szakemberek nemzetközi találkozót hívtak össze az érintett államok vezető kormányhivatalnokai részvételével, valamint az USA környezetvédelmi minisztériumának támogatásával.
"A keselyűk – mint valamennyi élőhelyükön – Ázsiában is fontos szerepet töltenek be a táplálékláncban évmilliók óta. ők takarítják el a tetemek maradékait, megelőzve ezzel a fertőzések kialakulását. Elvesztésük hatalmas károkat okozna" – nyilatkozta Munir Virani biológus.

nyomtatható változat

A férfiak közül egyre többen járnak kozmetikushoz, és ma már nem csak titokban. A kozmetikai kezeléseket időben el kell kezdeni: a kamaszok csúnya, maradandó bőrhegei nem alakulnának ki, ha rendszeresen szakember tisztítaná ki a bőrüket. A férfiak arcán sokkal vastagabb a bőr, mint a nőkén. Ebben szerepet játszik az, hogy a tesztoszteron-termelés miatt több rajta az erős szőrszál és nagyobbak a faggyúmirigyek. Ezért is ráncosodnak később. Ugyanakkor a zsíros bőr – különösen kamaszkorban, a hormonháztartás kialakulása idején – tágabb pórusú, hamar begyullad, és könnyen lesz tele csúnya pattanásokkal. A problémás bőrű kamaszokat idejében kell hozzászoktatni ahhoz, hogy nem kizárólag "női dolog" kozmetikushoz járni. A csúnya, heges, aknés bőrűeknél a borotválkozás is fokozhatja a gyulladást. Ez a mindennapos "bőrradírozás" sok férfinál okoz irritációt, ezért nem fölösleges luxus a különféle balzsamok, gélek alkalmazása. Ezek azonban csak tiszta, pattanásmentes bőr esetén hatásosak. A bőrgyulladásra hajlamos férfiak lehetőleg egyszer használatos borotvát vegyenek.

nyomtatható változat

Ki ne vágyott volna már illatos sültre vagy egy pohár jó borra a hosszú, borongós téli napokon? Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy a túlzásba vitt élvezetek mennyire megterhelik a szervezetet. Ha ehhez még stressz és dohányzás is járul, igencsak bajba kerülhet a méregtelenítő szerv, a máj. Telítettségérzés, fáradékonyság, kedvetlenség vagy álmatlanság jelzi, hogy itt az ideje megszabadulni a mérgektől. Ezek ugyanis nagy koncentrációban telepednek meg a kötőszövetben, a porcokban és az inakban.
A szervezetet a következő háromfázisú kúrával méregteleníthetjük:

Hangolja rá a lelkét és a testét a változásra – sétáljon a szabad levegőn, ha lehet, szaunázzon, végezzen lazító gyakorlatokat. Fogyasszon könnyű táplálékot. Ideális a héjában főtt krumpli, a párolt zöldség, a sok gyümölcs és folyadék (napi három liter). A kávé, a fekete tea, a cigaretta és az alkohol tabu. Egy-két napnyi lazítás után kezdje el az ötnapos kúrát.

Reggelente egypohárnyi savanyúkáposzta-lé beindítja a bélműködést. Délben következik a negyedliternyi zöldséglé, este ugyanennyi gyümölcslé. A napi három liter folyadékmennyiséget gyümölcstea és ásványvíz fogyasztásával érheti el. A kúra idején naponta egyszer szabad szilárd ételt (főtt krumpli, zöldség) fogyasztani.

Lassan zökkenjen vissza a megszokott kerékvágásba: délelőtt és délután egy-egy alma, délben zöldségleves, este kétszersült joghurttal. A következő napokon továbbra is előnyben kell részesíteni a kiegyensúlyozott táplálkozást és a jó minőségű élelmiszereket. Természetesen továbbra is fontos a sok folyadék.

nyomtatható változat

Mindig legyen az étlapján sok zöldség és gyümölcs. Hetente kétszer kezdje a napot müzlivel. Fogyasszon hidegen sajtolt növényi olajokat (olíva-, len- és dióolajat). Nagyon fontos a fehérjebevitel – zsírszegény tej, joghurt, kefir, sovány sajt formájában. Heti kétszer-háromszor fogyasszon sovány húst és felvágottat, valamint tengeri halat. Kerülje a tartósítószert tartalmazó élelmiszereket.

nyomtatható változat

Húsvét előtt negyven nappal kezdődik a böjti időszak, amely egészen nagypéntekig tart. Ebben az évben március másodikára esik húshagyókedd. A régebbi időkben az előtte való héten, "kövér csütörtökön" hétszer ettek az emberek. Elsősorban a lányok és a legények, mégpedig azért, hogy álmukban majd meglássák, ki lesz a jövendőbelijük. Húshagyókedden – a régi hagyomány szerint – táncmulatságot rendeztek a falvakban. Ezen főleg fiatalok vettek részt, de az idősebbek is elmentek pletykálkodni. Húshagyókedd este a házaknál galuskás káposztával várták a betérő vendégeket. Ennek elkészítése eltér a hagyományos töltött káposztáétól. A darált húshoz szalonnadarabokat és darált kukoricát kevertek, majd tálalásnál a töltelék mellé főtt sonkát és füstölt disznóhúst is adtak. Másnap, hamvazószerdán vette kezdetét a nagyböjt. A következő hetekben – ha tudtak horgászni – halat ettek, mert azt nem tiltotta a vallás. Akik szigorúan tartották a böjtöt, szerdán és pénteken egyáltalán nem ettek húst. A nagyhét közeledtével szigorodott a böjt: szerdánként és péntekenként csak kétszer ettek a hívők, de egyszer sem lakhattak jól.

nyomtatható változat

Egy embertől lopni: plágium. Sok embertől lopni: kutatás.

(Ismeretlen)

nyomtatható változat

Szovjet katonai kérdőív:
1. Ki a példaképed?
2. Miért pont Lenin?

*

– Hogyan lehet megismerni a falusi olaszt?
– Töri a nápolyit.

Az anyós már hónapok óta vendégeskedik a gyerekeknél. Egy este azt kérdezi a vejétől:
– Mondd, van itt nálatok még olyan könyv, amit nem olvastam?
Mire a vő:
– Csak egy van, mama... A menetrend.

Bemegy egy páciens az orvoshoz:
– Doktor úr, már több mint két éve fejfájás kínoz. Nem tudna rá valamilyen gyógymódot?
– Nézze, ha nekem fáj a fejem, hazamegyek, veszek egy forró fürdőt, a feleségem megmasszíroz, aztán egy kis szex, és volt fejfájás, nincs fejfájás.
– A beteg elmegy, majd délután örömtől sugárzó arccal jön vissza:
– Doktor úr, kipróbáltam, a fejfájásom teljesen elmúlt. Már nem is tudom, mikor voltam ilyen jól.
– Ennek örülök – mondja az orvos.
– Ja, és a felesége csókoltatja...

Férj és feleség beszélget:
– Drágám, meg akartalak lepni egy saját készítésű süteménnyel, de a pincsink megette... – mondja az asszony.
Mire a férj:
– Nem baj, szívem. Majd veszünk egy másik kutyát.

Páciens az orvosnak:
– Doktor úr, ha leveszi a gipszet, tudok majd zongorázni?
– Hát persze.
– De jó, eddig nem tudtam...

nyomtatható változat

Postacím:

Redactia Erdélyi Napló
of. p. 2.., c. p. 13.
410114 Oradea, Romania

Tel.: 0259/417-158
Fax: 0259/417-126
E-mail: erdelyinaplo@rdslink.ro

Bankszámlaszámok:

2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (valutában)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

16 oldalas, A3-as formátumú polgári hetilap, keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.

Díjszabás külföldi hirdetők számára:

Reklám: 1 cm² = 0,5 euró
Címoldalon: + 100 %
Hátoldalon: + 50 %

Lakossági apróhirdetés: 0,15 euró szavanként
Üzleti apróhirdetés: 0,30 euró szavanként

Díjszabás belföldi hirdetők számára (áfa nélkül):

Reklám: 1 cm² = 0,3 euró
Címoldalon: + 100 %
Hátoldalon: + 50 %

Lakossági apróhirdetés: 0,07 euró szavanként
Üzleti apróhirdetés: 0,15 euró szavanként

Hirdetési lapzárta: péntek 15 óra

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk. Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy hirdetménye csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja annak díját.

Tisztelettel,
Dénes László
felelős kiadó