A helyhatósági választások sok cirádás kortesbeszéde között elsikkadt egy olyan téma, amely hosszú, és talán nem is olyan hosszú távon a székelyföldi magyarság „tömbségét” fenyegeti: a regátiak szépen lassan felvásárolgatják a viszonylag olcsó telkeket, ingatlanokat. A jelenség még nem általános, de egyre gyakrabban üti meg román szó a fülünket patinás üdülőhelyeken, ahol a kiszolgáló személyzet és a tulaj bukaresti hadarással, moldvai vagy éppen oltyán tájszólásban értekezik. Nem csoda, hogy ez így alakul, hiszen a székelyföldi megyéknek az erdők fogytával nincs komlyabb gazdasági potenciáljuk. Egyetlen lehetőségük éppen a turizmusban rejlene, és ez kezd kifolyni a kezeik közül. Az elmúlt évek gyakorlata azt igazolja, hogy a komoly befektetők széles ívben elkerülik a Székelyföldet, és igazuk is van, hiszen messze esik a főbb útvonalaktól, repülőterektől, stb. Ráadásul hideg is. Az egyetlen vonzerő az olcsó munkaerő és az alacsony telekár, amit egyesek ki is használnak. Persze nem a komolyabb vállalkozások létrehozására, hanem a gyorsabb és könnyebb vendéglátó-iparban húzzák ki az egyetlen szőnyeget a helyiek lába alól. Bár a székely pityóka legendája még él, egyre több gazda adja fel ezt a megélhetési lehetőséget az uniós megszorítások miatt. A csíkszeredai piacon csak moldvai krumplit lehet kapni, és mivel az itteniek zöme tömbházban lakik, hát ezt vásárolják kilóra. Persze falun meg lehetne venni sokkal olcsóbban a sokkal ízletesebb helyi termést zsákszámra, de hát hol tárolja az ember?

Aki anyagilag megszorul, jobb híján eladja a földjét. És itt véget ér a székely virtus, hiszen az adásvételkor már nem számít a vevő nemzetisége, az viszi a telket, aki többet fizet.

Idén tavasszal barátságos horgásztanyára tértünk be a Bucsin tövében. Kedves magyar asszony nyitott kaput a panzió mellett, még a kiskutya is magyarul vakkantott néhányat, amúgy a tisztesség kedvéért. Távozáskor vettük észre a táblát: a telek eladó. A háziasszony az okát is elárulta: a gyerekek kirepültek, a férje nemrég meghalt, nem bírja egyedül ellátni a fogadót. Ahhoz pedig kevés a bevétel, hogy alkalmazottakat fogadjon. Ilyen egyszerű. Nemrég ismét arra jártunk, a házon, kapun lánc, lakat. A szomszédoknál érdeklődtünk, mikor jön haza a gazdasszony. „Az már soha – mondták, eladta a házat valami brassói rományoknak.”

Senkinek sem lehet megtiltani, hogy túladjon a házán, a földjén. Azt sem lehet megszabni, kinek adja el. A jelenség azonban aggasztó, és inkább erre kellene figyeljenek az autonómia-harcosok, ahelyett, hogy egymásra acsarkodnának. Az elrettentő példa ott van a szomszédban: Magyarország nyugati részét már rég felvásárolták az osztrák sógorok, az északit pedig mostanság kezdik vásárolgatni a tótok. A folyamat megállítására szemlátomást nincsen orvosság, s ha ez így van, akkor talán egy generáció sem kell ahhoz, hogy a Székelyföld etnikai térképe gyökeresen megváltozzék. Valamit tenni kéne, mert teli torokból bömbölni a „porlik, mint a sziklát” nem elég. A román közszolgák, rendőrök és katonatisztek szolgálati lakással idecsalogatott ezredei után, itt állnak a civilek a Székelyföld kapujában, teli pénztárcával. Erre odafigyelni sem a következő román koalíciós partnereket puhító RMDSZ-nek, sem a frissen megalakult és önmagát kereső MPP-nek nincs ideje. Nem is lehet, hiszen itt egyfolytában kampány van, ahogyan azt találóan egy EP-képviselőnk megfogalmazta.

De közben félő, hogy amit nem tudott elérni az etnikai tisztogatás terén Ceauşescu bácsi, azt eléri majd a kapitalista ingatlanpiac.