Erdélyi Napló

XVIII. évfolyam, 15. (862.) szám
2008. április 16.


Mit üzen a szlovák példa?

Az Erdélyi Napló április 9-i lapszámában Ingyenzsákmány szlovák és román módra címmel arról írtam jegyzetet, hogy véleményem szerint az első világháború óta nemcsak a szlovákság jutott sorozatosan ingyenzsákmányhoz, és a nemzetiségek sorozatos kifosztása nemcsak Szlovákiában maradt következmények nélkül, hanem ugyanez a románságról és Romániáról is elmondható. Ezt annak kapcsán tartottam érdemesnek elmondani, hogy tavaly a szlovák parlament határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét – ami emeletes disznóság, de lám, mára mégis sikeresen elfeledtük, napirendre tértünk felette. Pedig mi, erdélyi magyarok már csak azért is nagyon oda kellene figyeljünk szlovákiai testvéreinkre, mert sokat okulhatnánk a velük történtekből. Íme mindjárt egy konkrét példa.

A szlovákiai Benes-dekrétumok sok tekintetben rokonságot mutatnak a második világháború előtt Európa több országában életbe léptetett úgynevezett zsidótörvényekkel – amelyek mintegy előkészítették a „terepet” a holokauszt számára. A mai Európában olyasmi szóba se jöhet, hogy egy ország parlamentje határozatban szentesítse a második világháború előtti zsidótörvények érinthetetlenségét. Akkor az mégis miért volt lehetséges, hogy a szlovák parlament a felvidéki magyarok és németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét határozatban szentesítse? Nos, ebben nyilván főszerepet játszik az, hogy a zsidótörvényeket a holokauszt, vagyis zsidók millióinak a pokoli alapossággal megszervezett fizikai megsemmisítése követte, míg a Benes-dekrétumok címzettjei esetében ez a látványosan tragikus végkifejlet elmaradt. De vajon tényleg csupán annyi lenne az ok, hogy a magyarok és németek egyfajta „elzsidósítását” törvénybe iktató Benes-dekrétumok esetében nem fajult odáig a dolog, hogy „szakszerű” fizikai megsemmisítésre is sor kerüljön? A szlovák parlament kizárólag csak azért hozhatott 2007-ben a felvidéki magyarok és németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét szentesítő határozatot, mert a második világháború utáni neofasizmus magyar és német szenvedő alanyainak az esetében elmaradt a zsidótörvényeket mintegy „megkoronázó” borzalmas végkifejlet: a holokauszt?

Stefan Sutajt, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének vezetőjét idézem: „A szlovák társadalom azért képtelen másként értelmezni a hatvan évvel ezelőtt Csehszlovákiában történteket, mert csak a legutóbb megjelent tankönyvek írnak arról, hogy a magyarokkal szemben erőszakos események történtek. Ha az emberek tájékozottabbak lesznek a történelemről, az a politikusok megnyilatkozásait is módosíthatja. Amíg a történelemmel politikusok és nem történészek foglalkoznak, addig a megértés akadályba ütközik.” Találó diagnózis. Éppen ezért gondoljuk csak tovább. Az ok tehát az, hogy a szlovákok még most, 60 év elteltével sem tudják, mi történt valójában. De vajon miért nem tudják? Nos, egyfelől azért, mert a háború után félretájékoztatták őket, másfelől pedig azért, mert az akkor beléjük táplált hazugságokat azóta se helyesbítette senki. Kiket terhel ez a mulasztás? Természetesen elsősorban a történelemszemlélet alakulását saját céljaiknak megfelelően irányító szlovák politikusokat. De véleményem szerint a szlovákiai magyar és a magyarországi magyar politikusokat is. Mert nem csupán sorozatosan elmulasztják a kellőképpen határozott fellépést, de „a cél érdekében” következetesen kerülik az úgynevezett „kényes témák” feszegetését. A magyar politikusok körében az a szemlélet uralkodott el, hogy „azt kell hangsúlyozni, ami összeköt bennünket; a múltban bármely részről elkövetett nagy hibákkal pedig lehetőleg ne foglalkozzunk.” Hangzatos szavak. De mi is a puding próbája? Az, ha megeszik. Nos, ideje kimondani: ez a taktika bizony nem állta ki a puding-próbát, csúfosan megbukott! Hiszen lám, ahelyett hogy leszerelte volna a szlovák fasizmust, ellenkezőleg: felerősítette. Kell-e ennek az állításnak az igazolására ékesebb bizonyíték annál, hogy a magyar politikusok 60 éve tartó öncenzúrázással kombinált finomkodó-óvatoskodó taktikázása után a szlovák parlament tavaly határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét? Kompromisszumkötésre persze szükség van. De ezt nem azzal a jelszóval célszerű elkezdeni, hogy „azt kell hangsúlyozni, ami összeköt bennünket; a múltban bármely részről elkövetett nagy hibákkal pedig lehetőleg ne foglalkozzunk.” Ellenkezőleg: előbb pontosan, a legkényesebb, legvisszataszítóbb részletekig elmenően tisztázni kell mindent, ami történt – a kompromisszumkötést csak ilyen megalapozás után szabad elkezdeni. Mert már az első komolyabb próbatétel alkalmával is kártyavárként omolhat össze az, amit hamis alapokra építenek. Mivel az első világháború óta a két országban történtek között nyilvánvalóan nagy a hasonlóság, véleményem szerint a szlovák példa a romániai magyar politikusoknak is üzen, számukra is tanulsággal kell(ene) szolgálnia.

Ez a tanulság pedig csak az lehet, hogy a „jó szándékú” múltkozmetikázás, az elhallgatás, az öncenzúrázás, a konfrontáció kerülése érdekében művelt „csak a szépre emlékezés”, az agresszorok javára tett történelemhamisítási engedmények, a mások saját tetteikkel való szembesítésének a „nagyvonalú” elengedése stb. nem alkalmas az olyan fasizmussal rokonítható szélsőséges nacionalizmus leszerelésére, amely Romániában sokkal inkább jelen van, mint az Európai Unió bármely országában. Paradoxonként hangzik, mégis igaz: Szlovákiához hasonlóan az ilyesmi Romániában is inkább – olaj a tűzre! Üzenete az agresszor számára a következő: nyugodtan elkövetheted újra, amit korábban már megtettél, hiszen olyannyira nem lesz következménye, hogy utólag még maguk a leginkább érintettek, a magyarok is szépítgetik, elhallgatják. Végső soron tehát bátorítás az agresszornak, akiről pedig – miután korábban az ellenkezőjét bizonyította – nincs okunk jóhiszeműen azt feltételezni, hogy legközelebb biztosan tisztességes lesz…

Mindaddig, amíg a román köztudatba nem kerül be, hogy vezetői úgynevezett „magasabb célok” érdekében mind az első, mind a második világháború után hazugságokkal etették népüket, a román politikusok nem mondanak le a magyar kártya használatáról, vagyis arról, hogy a magyarok ócsárolásával szerezzenek maguknak szavazatokat. És ugyan mitől javuljon a magyarok megítélése ott, ahol a politikusok gyakran szidják a magyarokat? Továbbá: ha mi magunk sem beszélünk kendőzetlenül a bennünket ért méltánytalanságokról, akkor ki fogja ezt megtenni helyettünk? És egyáltalán: mégis milyen forrásból szerez majd tudomást a románság a közös történelmi múltunkat érintő nagy hazugságokról, ha (mindegy milyen meggondolásból) mi magunk is azon vagyunk, hogy ezeket agyonhallgassuk, eltussoljuk?

Boros Ernő

© Erdélyi Napló - 2008