IV. Károly király, a béke apostola

XVII. évfolyam, 33-34. (828-829.) szám
2007. augusztus 22.

Születésének 120. évfordulójára

Az ezeréves magyar királyság intézménye elválaszthatatlanul kötődött a kereszténységhez, története szent királlyal kezdődött és boldog uralkodóval zárult le. Nem véletlenül viselték uralkodóink az apostoli király elnevezést.

      Országépítő Szent István királyunk méltó utóda volt az ország mentő, boldog IV. Károly, akkor is, ha ez a törekvése nem járt sikerrel, hisz az adott történelmi helyzet nem tette ezt lehetővé. Tragikusan rövid élete s rövid királysága gazdag volt sorsfordító eseményekben, melyek során mindig bizonyságot tett elhívatottságáról, magas fokú erkölcsiségéről, mély vallásosságáról.
      A Habsburg–Lotaringiai-ház főhercegi családjában született 1887. augusztus 17-én, amikor még senki sem gondolhatta, hogy valaha is a trón várományosa lehet, s így nem kapott trónörökösnek kijáró nevelést. A bécsi bencés gimnáziumban tanult, ahol szigorú katolikus szellem uralkodott, de mélyen vallásos édesanyja hatására is már fiatal korától a keresztény erények uralták életét és cselekedeteit. Tizennyolc évesen katonai pályára lépett, s a politikától távol tartotta magát. Amikor apja 1906-ban meghalt, az udvar rádöbbent, hogy ha Ferenc Ferdinánddal történne valami, akkor ő következne az utódlásban. Ettől kezdve már mint lehetséges utóddal számoltak vele, s ennek megfelelően igyekeztek irányítani pályáját, felkészítését.
      1911-ben megnősült, feleségében Zita Bourbon–pármai hercegnőben méltó társra talált, aki hasonló szellemiségű, gondolkozású volt.
      Ferenc Ferdinánd tragikus halálát követően, 1914. június 28-án lett Ausztria–Magyarország trónörököse, de a politikai döntésekbe továbbra sem vett részt. Kezdettől fogva részt vett viszont a világháborúban, annak szinte minden frontján harcolt. 1916 nyarán, a keleti fronton döbbent rá, hogy a hadsereg és a tartalékok kimerültek, ezért sürgősen kompromisszumos békét kellene kötni. Javaslatát többször előterjesztette, de sem Ferenc József, sem II. Vilmos nem fogadta el.
      1916. november 21-én foglalta el a 86 éves korában elhunyt Ferenc József trónját, december 30-án koronázták Budapesten Magyarország apostoli királyává. Trónra lépésekor életét népeiért áldozatként ajánlotta fel, cselekedeteit a rábízott népek iránti szeretet vezérelte. Ismerve a háború szörnyűségeit, legfőbb kötelességének a béke helyreállítását tartotta. Már a koronázási ünnepségen kinyilvánította kormányzási programjának legfontosabb elemét: „Mindent megteszek, hogy a legrövidebb időn belül véget vessek a háború borzalmainak, s hogy a háború ne követeljen még több áldozatot, s hogy visszaszerezzem népeimnek a béke olyannyira hiányolt áldásait.” Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV Benedek pápa béketörekvéseit. Amikor először szorgalmazta a békekötést a Központi Hatalmak éppen nyerésre álltak. Nem a vereség közelsége motiválta tehát, hanem a béke őszinte szeretete. Még az ellenségei is elismerték, hogy mindent megtett a békéért. Anatole France írta róla: „Károly császár volt az egyedüli tisztességes ember, aki a háború alatt vezető tisztséget töltött be. Egy szent volt, és senki sem hallgatott rá. Őszintén akarta a békét, s ezért a világ megvetette. Egy csodálatos lehetőség volt, ami elveszett.”
      Belpolitikájában a társadalmi igazságosságra törekedett, széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Elsőként a világon szociális minisztériumot állított fel Ausztriában, hogy a fiatalok, fogyatékosok, az özvegyek gondjaival törődjék, hogy előmozdítsa a társadalmi igazságosságot és védje a dolgozók jogait. Magyarországon 1917 májusában menesztette az elképzeléseit keresztező Tisza István miniszterelnököt, de a Tiszát követő kormányfőt sem tudta rávenni az általa elengedhetetlennek tartott választójogi reformra. Ugyancsak 1917 májusában birodalmi gyűlést hívott össze, hogy elérje az elégedetlenkedő nemzetiségek megbékítését, de ezek akkor már saját nemzetállamaik megteremtésére törekedtek. 1918 tavaszán újabb kísérletet tett, hogy a németek háta mögött megegyezzen Franciaországgal, de terve illuzórikusnak bizonyult. G. Clemenceau nemcsak elutasította a különbékét, de nyilvánosságra is hozta terveit, ezzel diszkreditálta őt, ugyanis az Antant már a Monarchia nemzetállamokra bomlasztása mellett foglalt állást. Ezt a kudarcát a fronton elszenvedett vereségek tovább súlyosbították, s ez 1918 kora őszén elvezetett az összeomláshoz, a hadsereg felbomlásához, a Monarchia széteséséhez.
      1916. október 16-án még egy kétségbeesett lépésre szánta el magát, manifesztumban (legfelsőbb kéziratban) bejelentette Ausztria föderalizálását, szövetségi állammá nyilvánítását. November 11-én és 13-án nyilatkozatban közölte, hogy Ausztriában, illetve Magyarországon visszavonul a kormányzástól, de a trónról egyik esetben sem mondott le. 1919 márciusában el kellett hagyja Ausztriát, Svájcban talált menedéket.
      Miután az államhatalom aláírta a megalázó és az országot feldaraboló, megcsonkító békediktátumot az érintett országokban felerősödtek a revíziós és szociális radikalizmust hirdető irányzatok. Ennek láttán feléledt benne a felelősségtudat népeiért, s elsősorban Magyarországért, s elhatározza visszatérését. 1920. április 6-án Svájcból keltezett levelében világosan leszögezte: „…ki van zárva, hogy visszatértem után Magyarországot, bármilyen okból, új háborúba belevinném, ellenben mindenképpen arra fogok törekedni, hogy az ország összes szomszédaival békében és barátságban élhessen”. 1921-ben, a magyarországi királypártiak (legitimisták) bátorítására és támogatásával kétszer is kísérletet tett a magyar trón elfoglalására, hogy törvényes uralkodóként segítse a sokat szenvedett ország talpra állítását. A fennálló magyar vezetés nem akarta átengedni a hatalmat, s a második kísérlet alkalmával, fegyverrel állták útját. Nem akarta Magyarországot polgárháborúba sodorni, ezért inkább vállalta sorsát, hogy saját országában elfogják és kiszolgáltassák ellenségeinek. A nyugati hatalmak – az utódállamoktól is határozottan ösztönözve –, hogy véget vessenek kísérletezéseinek, a Portugáliához tartozó távoli Madeira szigetére száműzték családjával együtt.
      A mostoha életkörülmények, az egészségtelen éghajlat, az elszenvedett kudarcok, csalódások felőrölték életerejét és egészségét, s fiatalon, alig 35 évesen 1922. április 1-jén meghalt. A mindenétől megfosztott, hazájából elűzött özvegy Zita királynő hét kiskorú gyermekével és a két hónappal később megszületendő nyolcadikkal állt a halotti ágynál.
      A nemes szándékú, mindig jóra törekvő, tragikus sorsú uralkodó már életében elnyerte sok ember elismerését és szeretetét, korai halála pedig mélységes részvétét. Tisztelete fokozatosan terjedt egykori birodalmának országaiban. A Sopronban még életében érte megalakult imakör volt a kiindulópontja az 1925-ben létrejött felső egyházi körökben is elismert és támogatott Károly császár Imaliga a Népek Békéjéért elnevezésű intézménynek, amelynek hatásköre kiterjedt a volt birodalom határain kívülre, sőt a többi kontinensre is. 1938-ban már mintegy 25 ezer tagja volt. A második világháború ideje alatt a nácik betiltották az imakör tevékenységét, de IV. Károly kultusza tovább élt. A háború befejezése után újból megerősödött az a mozgalom, amely célul tűzte ki a tragikus sorsú, mélyen vallásos, uralkodását szolgálatnak tekintő, szelíd király érdemeinek elismertetését. 1949-ben elindították boldoggá avatásának hosszú folyamatát. Az előzetes vizsgálatok, melyet a bécsi érsek indított el, tizenöt évig tartottak, 13 kötetet, mintegy 3000 oldalt tett ki a vizsgálat anyaga és dokumentumai. 1955-től 1994-ig a Szentté avatási kongregáció vizsgálta az anyagot, tisztázta a vitatható kérdéseket, rendelt el újabb bizonyítási eljárásokat. 1995 és 2002 között történészekből és teológusokból álló bizottság folytatta az érdemi vizsgálatokat, s hozta meg döntését, miszerint „Károly hősies fokon gyakorolta az erényeket”. Ezt a döntést a Kongregációhoz kinevezett bíboros és püspök atyák jóváhagyták és előterjesztették a pápának. 2003. április 12-én II János Pál pápa jelenlétében kihirdették a legfőbb pásztori tekintélyével megerősített dekrétumot, mely szerint IV. Károly király életében hősiesen gyakorolta az isteni és sarkalatos erényeket (okosság, igazságosság, erősség, mérsékletesség), és Isten szolgáját megilleti a tiszteletreméltó cím.
      2003. december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában 1960-ban történt csodás gyógyulást.
      2004. október 3-án, vasárnap II. János Pál a Vatikánban, a Szent Péter bazilikában boldoggá avatta IV. Károlyt, az utolsó osztrák császárt és magyar királyt.
      Boldog IV. Károly áldott személye a népek életében a kohéziós erő szerepét tölti be, s közelebb hozza egymáshoz Európában az egyes országokat és népeket.

Kupán Árpád