Egy nép a Háromszéken

XVII. évfolyam, 33-34. (828-829.) szám
2007. augusztus 22.

Közel tízezer nézőt vonzott a Szörényi Levente és Bródy János rockoperáiból összeállított Egy a nép, egy a magyar látványos előadás a Maksa fölötti Óriáspince-tetőre. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának a csúcsrendezvénye előtt az ünneplő tömeg birtokba vette a háromszékiek – ez alkalomra létrehozott – emlékhelyét. Az érkezők a szó szoros értelmében is szekértáborba gyűltek, hiszen a tetőre szekerek érkeztek a háromszéki településekről. Pénteken a sepsiszékiek, kézdiszékiek, orbaiszékiek és erdővidékiek saját rendezvényeken próbálták erősíteni az összetartozás élményét; hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Sepsiszentgyörgyön nappal a családosoknak szánt rendezvényeknek jutott a főszerep, estére viszont a kocsmákba költöztek a „találkozók”. A rock-, folk-, dzsesszkocsmák és a színészkávéház zsúfolásig megteltek, a szombat esti vihar sem lohasztotta le a jókedvet. Kézdivásárhelyen a kézművesek sora és a vőfélytalálkozó vonzotta az érdeklődőket. Egykori óvodástársak találtak újra egymásra egy sör mellett.

      Több ezer ember jelenlétében avatták fel vasárnap a Maksa község melletti Óriáspince-tetőn a Háromszékiek emlékhelyét. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója egyik legfontosabb momentumának szánt eseményt a megye községeinek felvonulása előzte meg, a szekereken szűkebb pátriájuk legjellemzőbb elemeit, értékeit igyekeztek felvonultatni a községek képviselői. A valóban imponáló látvány megragadta az érkezőket, így szinte kivétel nélkül mindenki számára kötelező programpont volt a kommandói fenyőből és sepsibükszádi kőből épült emlékpark bejárása, a stációkat jelképező tizenkét kapu alatt való áthaladás, illetve a látványban való elmélyülés, a tetőről kínálkozó kilátás megcsodálása.
      Hasonló „programja” volt az ünnepség díszmeghívottjának, Markó Bélának is, aki avatóbeszédében Tamási Áront parafrazálta, amikor a hely megkeresése és megtalálása okán fejezte ki elismerését a szervezőknek. „Őseink is megkeresték és megtalálták a helyet, ahol több mint ezer éve élünk, akárcsak a világtalálkozó szervezői, akik most újabb helyet találtak meg mindannyiunk számára” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. A délután folyamán egyre gyarapodó tömeg evés-ivás-vásárlással mulatta az időt a Szörényi–Bródy-tetralógia bemutatójának kezdetéig. Az Egy a nép, egy a magyar… című előadásra sokan pokrócokkal, sátrakkal való „honfoglalással” készültek, az ismert akkordok felcsendülését, pedig közel 10 ezer ember üdvözölte a háromszéki estében.

Sepsiszék: első magyar szavak, új találkozások

      Kovászna megye 59 települése fogadta az elmúlt hétvégén a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójára érkezőket, elszármazottakat, vendégeket. A négy nap programjában 424 esemény szerepelt, a szakmai társulások is mozgósították tagjaikat, képző- és előadóművészek mutatkoztak be változatos kiállításokkal, koncertekkel, előadóestekkel, kézműves-foglalkozások, író-olvasó találkozók, fotókiállítások és filmvetítések gazdagították a programot.

Háromszéki oktogon

      A találkozó nyitórendezvényén Kisborosnyón felavatták a Háromszéki oktogon elnevezésű kopjafasort, amely Kovászna megye jeles személyiségeinek állít emléket. A nyolc emlékoszlopon réztáblára vésték fel a híres tudósok, művészek, sportolók nevét, az egészségügy, a tanügy, a közélet, és a hitélet kiemelkedő képviselőinek állítva emléket. A kisborosnyói történelmi emlékparkot gazdagító kopjafasor avatóján Demeter János megyei tanácselnök, a világtalálkozó ötlet- és házigazdája hangsúlyozta: a cél, hogy az itthon maradott és elszármazott háromszékiek kössenek szövetséget egymással és a szülőfölddel.
      Sepsiszentgyörgyön a családosoknak szánt rendezvények játszották a főszerepet, a központi park sétányán a helyi cserkészek tették próbára szülők és gyerekek ügyességét és játszókedvét. A parkban kipirult apróságok futkorásztak, lelkesen szorongatták markukba az összegyűjtött fabatkákat, amelyeket „világtalálkozós csuporra” lehetett váltani. A csemeték biztatására az apukák gólyalábon vagy tuskón egyensúlyoztak, az anyukák az 1848-as emlékmű képét próbálták kirakni az óriáspuzzle darabjaiból. A kisebbek paszulyszemeket próbáltak kínai pálcikákkal átügyeskedni egyik tálból a másikba. A pipaszárszerű csőből kigurított golyót nem lehetett eltalálni a hatalmas fakalapáccsal, de aki közel járt, már magkapta a jutalmat, a fabatkát.

Zene szabadban és kocsmákban

      A szabadtéri színpadon minden generáció és ízlés számára szólt a zene. A gyerekeket a Kelekótya együttes, Tücsök Peti és Hangya Levi szórakoztatta, volt bábjáték, fúvószenekarok, népdalénekesek, néptáncosok, bűvészmutatványok, flamenco, rock, pop és ír zenére bulizhatott a közönség. A Városi Képtárban Háromszék népi építészete címmel megnyílt a tárlat, amely a teljes székely népi építészet anyagának a része, és amelyet Zakariás Attila vezetésével gyűjtöttek és rajzoltak a háromszéki építészek.
      A sarokgalériában 11 fényképész műveiből állt össze a Városlakók című kiállítás, a művészek egy éven át fotózták a várost, ebből az anyagból válogattak a tárlatra. A megnyitót László József klarinéthangversenye tette ünnepélyesebbé, a sepsiszentgyörgyi születésű előadó a Regensburgi Zeneművészeti Főiskola tanára, elmondta, hogy szívesen játszik itthon, de erre a következő években már nem kerülhet sor, mert minden napja be van táblázva.
      A Park vendéglőben berendezett Irodalmi kávéházban Zorkóczy Zenóbia Székelyek című versösszeállítását népdalokkal színesítette, majd Bogdán László, Czegő Zoltán, Dali Sándor, Magyari Lajos és Tömöri Péter olvastak fel műveikből. Háromszéki közigazgatási címerekből nyílt tárlat a sepsiszentgyörgyi esketőház udvarán, a rendezvényen Szekeres Attila címertervező, újságíró állította ki munkáit. Estére kocsmákba költöztek a találkozók. A rock-, folk-, jazzkocsmák, és a színészkávéház minden este zsúfolásig megteltek, a szombat esti vihar sem lohasztotta le a jókedvet. Egykori óvodástársak találtak újra egymásra egy sör mellett, a már Németországban született hároméves óvatosan próbálgatta a magyar szavakat, idős hölgyek tapsoltak lelkesen, amikor felismerték valamelyik versmondóban egykori kedvencüket, és mindenki egyetértett: sikeres a találkozó, érdemes megismételni.

Bécsi „taxinész” a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján

      A színész, író és bécsi taxisofőr, az osztrák főváros magyar közössége művelődési életének szervezője, Székely Szabó Zoltán jelenléte a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján is nyomot hagyott. A rendkívül sokoldalú egyéniség „hazahívott” előadóként és nézőként forgószélként tűnt fel a sepsiszentgyörgyi rendezvények több helyszínén is. Hol a Park vendéglő irodalmi kávéházában olvasott fel könyveiből, hol pedig a Sugás vendéglőben berendezett színészkocsmában lépett fel kabaréjeleneteivel.
      Beszélgetésünk a színészkocsmai fellépése után indult, amikor borral kínált, és büszkén elém tolta az általa szerkesztett, tatai borászok Szürkebarát című lapját, és leszögezte, két fontos éltető eleme a humor és a bor. Kérdésemre, hogy hogyan határozza meg magát Székely Szabó Zoltán röviden válaszol: taxinész. „Azt szoktam mondani, hogy a színész élete olyan színház nélkül, mint a nászéjszaka menyasszony nélkül. Én ebben élek nyugaton, színház nélkül. Ülök egy taxiban, és rengeteg időm van színházon gondolkodni, szervezni, intézni. Ha egy irodában dolgoznék, nem tudnám csinálni. Évente legalább két nagyszínpadi és két kamara-előadást hívok Erdélyből Bécsbe, ez ha kicsi is, de világtalálkozónak nevezhető. Ezekre az előadásokra mindig sikerül 200–300 bécsi magyart megmozgatni, akiknek hiányzik a színház. Ez legalább egy teltházas produkcióra elég. Emellett az Európa Klub vezetőségi tagjaként több egyéni előadást is protezsáltam be a klubba” – meséli egy szuszra.
      Szép gesztusnak tartja, hogy Háromszék nem felejtette el azokat, akiket szétvetett a sors a világ minden tájára. „Most is ragaszkodtunk régi törzsasztalunkhoz, leültünk, és döbbenten néztük egymást, hogy itt van például az 1977-ben bemutatott Hegyipatak című előadás szinte teljes szereposztása” – mondja. Székely Szabó Zoltán több mint húsz éve él Ausztriában, és bár sokszor látogatott haza, tudta, hogy ez alkalommal rengeteg baráttal, játszótárssal, ismerőssel találkozhat. „Az a fantasztikus, hogy hihetetlenül itthon érzem magam, és nagyon nehéz lesz visszamenni. Csodálatos kezdeményezésnek tartom, hiszen nemcsak találkozunk és nosztalgiázunk. Én például már szervezem a következő bécsi fellépéseket is. Most éppen Váta Loránd műsorát hívtam Bécsbe, de a marosvásárhelyi és csíkszeredai színházak fellépését, egy fiatal képzőművész kiállítását is szervezem Bécsben. Ez a világtalálkozó szikra lehet, további hasonló találkozók kiindulópontja” – vallja a bécsi „taxinész”.

Kézdiszéki vendégvárás

      A kézdiszéki településeken is harangszó jelezte a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának pénteki ünnepélyes kezdetét. Az eseménysorozatra szemmel láthatóan készültek a térségben, többnyire úgy, mint amikor otthonában ritka vendéget fogad az ember. Valamennyi településen nagytakarítás zajlott, a főutak felőli ablakokba, zöldövezetekbe több virág került, mint máskor, a frissen kaszált sáncokból, patakmedrekből is eltűntek a műanyag palackok, a hétköznapi munkaruhát ünnepélyesebb öltözékre váltották.

Băsescu vagy falunapok?

      Kisebb településeken volt alkalmunk találkozni olyanokkal is, akik nem igazán tudták, hogy „a tanácselnök Băsescut és feleségét várja-e, vagy falunapok zajlanak.” A vendégek kürtőskalácsos, szilvapálinkás köszöntőjétől szoboravatóig terjedő programskála pontjairól amúgy többnyire csak az újságolvasó, rádióhallgató kézdiszékiek tudhattak meg egyet s mást. A legtöbb helyen ugyanis – a világtalálkozót hirdető plakát kivételével – egyetlen „kifüggesztmény” sem jelezte, hogy mi is zajlik a környéken.
      A pénteki kulturális megmozdulásokon azonban a közművelődési uborkaszezon ellenére is örvendetesen szép számban jelentek meg. Bereckben több mint százan tolongtak Bodó Csaba helyi fafaragó első egyéni kiállításán, ugyanott az Ojtozból elszármazott Fábián Gizella festőművész munkáit is megtekinthették az érdeklődők.
      Felsőcsernátonban a Bod Péter Általános Iskola előtti téren ünnepélyes keretek között avatták fel a falu jeles szülötte, a magyarországi koncepciós perekben kétszer is börtönbüntetésre ítélt dr. Rákossy Árpád (1902–1972) jogászdoktor bronzba öntött szobrát, Vetró András képzőművész alkotását. Sokan voltak kíváncsiak Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház programjaira is. Az esti Bumeráng-nosztalgiakoncerten a Gábor Áron téren felállított színpad körül legalább ezerötszázan szórakoztak. A céhes város legrégebbi zenekarának számító, 1980-ban alapított együttesben megfordult – esetenként külföldön élő – tagok bumeránghoz illően tértek haza, és az itthoniakkal közösen szép estével ajándékozták meg a nézőket.

Egy lagzi, tizenhét vőfély

      Szombaton a kézdiszéki képzőművészek közös tárlatának megnyitója mellett a rendezvénysorozat egyik figyelemre méltó, látogatottságában is rendkívüli mozzanata a felső-háromszéki vőfélyek találkozója volt, amelyet egy hagyományos módon zajló esküvővel kötöttek egybe. A lagzira meghívott 17 vőfélyből 11 népviseletbe öltözött ceremóniamester jött el, a rangidős, a 81 éves csernátoni Somogyi Béla bácsi még új csizmát is varrt magának a találkozóra. A násznép a csernátoni Pántlika és a szentléleki Perkő néptáncegyüttesek tagjaiból verbuválódott, a lakodalmas nótákat, pedig Ábri Béla és zenekara szolgáltatta.
      A legénybúcsúztatót a református templomnál tartották, a menyasszonykérésre a Várostörténeti Múzeumnál került sor. A hagyományos esküvőből nem hiányzott a Székelyföldön divatos útlezárás sem, azt követően a násznép a színpaddal szemben felállított asztalhoz vonult, hogy az ifjú pár tiszteletére és boldogságára felhajtson egy-két pohár köményes pálinkát, amit aztán kürtőskaláccsal nyomtattak el.

Megelevenedő céhes történelem

      Kézdivásárhely egykori piacterén ilyen szép számban rég nem pakoltak ki a mesteremberek, mint a kistérségek napján. A kádárok, a kosárkötők, a keramikusok, méhészek, mézeskalácsosok és kürtőskalácssütők jóvoltából a város céhes, dicső múltja elevenedett meg néhány óra erejéig. A népművészek sem hiányoztak, az esztelnekiek jóvoltából a tojásfestés technikájába lehetett betekintést nyerni. István Sándor Olaszországban felállítandó monumentális, közel háromméteres kopjafába véste bele a feliratot, a fafaragók szomszédságában a csernátoni Haszmann család tagjai és tanítványaik a bámészkodók szeme láttára festették a téka vagy a tányértartó székely motívumos mintáit. Ízléses standja volt Deák Mihály kézdivásárhelyi méhésznek: a számtalan ízű és színű természetes méz mellett egy üveglapok közé zárt lép is megtekinthető volt, amelyről a méhek sem hiányoztak.

Erdővidék: hazafelé tartó szálak

      „Mindenem megvan, a gyermekeim és az unokáim is itt vannak mellettem, az egészségre sem panaszkodhatom, mégis bánt, hogy nem lehetek otthon” – panaszolta az utolsó működő kisbaconi vízimalom tulajdonosa, özvegy Keresztes Béláné Józsa Etelka. Az 1836-ban épített, csendesen duruzsoló öreg malom egyik szobájában szövögető idős asszony azt mondta: hazavágyik az egyórányi gyalogútra levő szülőfalujába, Bodosba. „A gyökereim ott vannak, a szüleim, a nagyszüleim is ott nyugszanak, s a rokonaim ott élnek” – tette hozzá.
      Mindez sikerült Osváth Vilma asszonynak, aki nyugdíjas korára jött haza Benedek Elekkel közös szülőfalujába, és hónapok alatt pótolta, amit a néhány évtizedes baróti távollét nem tett lehetővé: szomszédasszonyaitól megtanulta a szövés titkait, hogy a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának (HMVT) kistérségi napjain asszonytársaival együtt bemutassa remekeit. „Hazajöttem, s megtaláltam a szálakat” – mondta a nyugdíjas asszony.
      Hazafelé, a gyökerekhez vezető szálakat kerestek és találtak az elmúlt hétvégén az erdővidékiek. A kisbaconi fiatalok és gyermekek például Benedek Elek sírját takarították ki, és ültették be virágokkal, hogy Elek apó halálának 78. évfordulóján kis táblát illesszenek a Bodvaj-patakából hozott kőre: „a szülőfalu nem felejt”. Az erdővidéki falvakban mindenki felmutatta mindazt, ami számára a legszebb és legdrágább. A Baróton tartott kistérségi napon a vidék falvai és kézművesmesterei az átöröklött hagyaték remekeit hozták el.
      Barabás Mihály tanár-mérnök, a nagyajtai Kriza János általános iskola igazgatója az erdővidéki virágornamentikáról tartott előadásában meg is jegyezte: „Ez a kincs megélhetésünket biztosítja. Ha más népek képesek megélni saját művészetükből és hazájuk szépségéből, akkor mi, székelyek, erdővidékeik is meg kell hogy éljünk a miénkből”. A hasonló kincsek őrzését és mentésének fontosságát népszerűsítette a magángyűjteményének egy részét bemutató Benkő Árpád, illetve az állandó néprajzi kiállítást felavató nagybaconiak. Ezt tette egykoron néhai Kászoni Gáspár (1896–1989) baróti órásmester, akinek magángyűjteményéből jött létre Erdővidék Múzeumának további magánkollekciókból kiegészített alapanyaga, és akinek az emlékére szombaton márványtáblát lepleztek le.
      Bevallásuk szerint ezt teszik azok az erdővidéki fiatalok, akik révén az I. Kisbaconi Alkotótábor anyagából nyílt kiállítás. „Első kiállítótermünk egy tölgyfából ácsolt öreg ól, de nem baj, Kisbaconból újra mesefalut alkotunk” – fogadkozott a tábor művészeti vezetője, Albert Egon. Más műfajban, de kincseket őrzött évtizedeken át a baróti Antal Jenő nyugalmazott erdész is, akinek a Vadászemlékeim című könyvét óriási érdeklődés mellett mutatták be Baróton. „Én az erdőt és annak fáit, vadjait óvtam egész életemen át, és azt hiszem, nem tettem hiába” – vallotta az elsőkötetes szerző.
      Demeter Zoltán, a HMVT erdővidéki főszervezője és munkatársa, Hoffmann Edó kitalálták: összegyűjtik a vidéken élő vagy innen elszármazott kötetes szerzőket és képzőművészeket. Nyolc tollforgató és tizenhárom művész hozta-küldte el munkáit, s hogy a hazafelé tartó út máskor is járható legyen, a tárlatmegnyitón a földön heverő zsinegből tápláló hajszálérként mindenki hazavihetett egy-egy darabkát.

Orbaiszéki passzivitás

      A meghirdetett látványos programmal ellentétben igencsak szerény és visszafogott képet mutatott Orbaiszék központja Kovászna, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója szombati széki ünnepe alkalmából. A délelőtti Orvosok itthon és otthon címmel meghirdetett konferencia szakmai jellegénél fogva különösebb csillogást nem hozott. A kézművesek kirakodóvására mindössze három sátorra korlátozódott.
      Ezekben fából faragott dísztárgyakat, kukoricaháncsból készített háztartási kiegészítőket, valamint mezei virágokból összeállított ikebanákat csodálhatott meg az kisszámú érdeklődő. A legtöbb tárgy elkészítési módját is megismerhették a jelenlevők.
      Kellemes színfolt volt ugyanakkor a szombati nap két kiállítása. Az első tárlat a Képvidék alkotócsoport Orbaiszék településein készült felvételeiből állt össze. A megnyitón elhangzott méltatásában Nagy Lajos helyi fotóművész rámutatott: a felvételek egy olyan világ életképeit villantják fel, amelyről nem tudni, meddig létezik még. A települések székely lakossága ugyanis elöregedett, a fiatalok közül sokan elvándoroltak. A felvételek ezáltal hagyományőrzővé válnak, de többük hírt ad a múlt és a globalizálódó jelen együttéléséről is.
      A kiállítás megnyitóját, akár a rendezvények zömét szerény érdeklődés kísérte, leginkább a város fiataljai maradtak távol. A másik kiállítás a környéken szerzett vadásztrófeákat mutatta be; díjnyertes medvebőrökben, agancsokban és kisvadak prémgyűjteményében gyönyörködhettek az érdeklődők.
      A megnyitók után a művelődési ház udvarán felállított nagyszínpad elé várták a nagyérdeműt, ahol Márk Attila daltulajdonosnak a bort istenítő rövid műsora következett. Gitárkísérettel egymás után csendültek fel Babits Mihály, Hamvas Béla, Gárdonyi Géza és persze Balassi Bálint Bacchus italát méltató sorai. Az előadó az egyes dalok között rövid felolvasásokkal emlékeztette a közönséget, miért is tekintik a bort a magyarok italának.
      Kellemes élményt nyújtott a Kovásznáról elszármazott Török Csorja Viola Szent Kinga gyűrűje című, első ízben Csíksomlyón bemutatott misztériumjátékáról készült kisfilm, amelyet a művelődési házban vetítettek le. A vetítést követően a településről elszármazott tollforgatók dedikálták műveiket. Az est fénypontját a csíkszeredai Role együttes Pille című csángó rockballadája jelentette. Az eseményen csángó népdalokon alapuló folk-rock dallamok viszonylagos lelkesedést keltettek főképp a fiatalok körében. Az ötletes háttérvetítéssel és fénytechnikával színesített produkciót végül visszahívással és vastapssal díjazta a publikum. A találkozót a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad Kócember kócszerelme című színpadi előadása és a már említett Role együttes nosztalgiabulija zárta.

(A Krónika nyomán)