Nemzeti önrendelkezés

XVI. évfolyam, 44. (787.) szám
2006. október 31.

A véleményformáló értelmiség szerepe és felelőssége, 1956–2006

      (Folytatás múlt heti lapszámunkból)

      Sajátságos kettős hatalom fonódott így össze az induló rendszerváltozással. Az 1990-es közjogi fordulatot persze nem lehet túlbecsülni: nem pusztán az 1947 utáni első többpárti, hanem a történetileg első teljesen szabad választást tartották akkor. Az új jogállam is elsőként tette és teszi egyenlővé polgárainak személyi szabadságjogait. Ez az új jogállam azonban a társadalom és a nemzet hiányos önrendelkezési, önvédelmi, önérvényesítési képességének pótlására nem készült fel. Telnek az évek, és a társadalmi rétegek önrendelkezésének különbsége 1989–90 óta csak növekedik. A belső egyensúlyt alakító középrétegek fejlett országokban 40, nálunk jelenleg 20 százalékra rúgnak. A szegények aránya meghaladja a 30 százalékot. Bogár László legújabb gazdaságtörténeti tanulmánya egyenest nemzeti méretű kizsákmányolásról beszél: „Ezt úgy kell érteni, hogy 1950 és 2000 között az egy kereső által termelt jövedelem hét és félszeresére nőtt, miközben az ezért a teljesítményért kapott bér reálértéke csak kettő és félszeresére.” A magyar állampolgárok túlnyomó többsége önrendelkezésben nem minősül polgárnak – örökölt és folytatólagos kifosztottsága nem engedi, hogy annak minősüljön.
      Gazdasági önrendelkezésben 1982 óta az ellenőrizetlen privatizáció ért legtöbbre. Ez a privatizáció azonban elsősorban nem a nemzeti önrendelkezést szolgálta és szolgálja. Működése következtében a hazai tőketulajdon a külföldi globalizációs térfoglalással szemben napról napra hátrább szorul, jelenleg ezt az arányt a globalizáció javára 7:3-ra becsülik. Csak hát a globalizáció növekedésének öntörvénye szerint minden elérhető teret célba vesz, mindenhová behatol. A globalizáció hírnökei magabiztosan és szakszerűen értekeznek erről. Itthon még egy kis meglepetést keltett az az 1994-es budapesti előadás, amelyet az egyik észak-amerikai egyetem globalizációs marketingintézetének professzora tartott. Philip Kotler költői hasonlataiból egy új világteremtés pátosza áradt. Ebben az új világban a személyiség és a természetes közösség lefokozását szükségszerűségként kezelte, és ez a legkevésbé sem zavarta: „A jó marketing olyan, mint a kertészet. Kertészkedés közben megöntözöd a talajt, vagyis meggyőzöd és neveled a vevőket, bensőséges kapcsolatot alakítasz ki velük. Az új gazdaság vállalkozásai az információn alapulnak. Ebben a lehetőségek elméletileg korlátlanok. Mind több ember akad, akit magával sodor az internetes trend, mondhatjuk, ez második természetükké válik. Marketinges ágazat a politika is. Ezt politikai marketingnek nevezhetjük. Ezért a politikusnak afféle védjegynek is kell lennie, a marketingben a márkának. Ezt a védjegyet pedig fel kell építeni. Ugyanígy kell kezelni egy művészt, egy filmrendezőt, egy médiaszereplőt, egy szerkesztőt, egy írót, egy kutatót, egy építészt, de még egy prédikátort is. Mindent átfogó ágazat ez.” Értelmezzük ezt a szemléletet jóhiszeműen. A globalizáció kitágítja az ember megismerési és újítási képességeit. Ezeket a képességeket azonban kiszakítja természetes közegükből. A személyi és a közösségi önazonosság és önrendelkezés ezáltal elsorvad. A globalizációs internetes trend lép a helyébe, ez a trend válik „második természetté”. Ezeknek az érveknek a próbáját is el kellene végezni a globalizáció hirdetőivel szemben. De épp a globalizáció mind nyomasztóbb erőterében kik, hol, milyen támogatással végezzék el ezt a próbát?
      Öt szabad választás igazolja, hogy a mai hazai jogállamban a nemzeti önrendelkezést érvényesíteni is lehet, de feladni is. Az állami intézmények hatáskörével a nemzeti önrendelkezés szempontjából élni is lehet, de visszaélni is. Egy-egy kormánytöbbség irányultsága dönti el, melyik esély érvényesül. Lássuk most ezen belül a rendszerváltozás és az értelmiség viszonyát. Az első jogállami Országgyűlés hat pártból alakult meg. Feltűnt, hogy az új pártok vezető politikusainak fele-kétharmada a nagy szellemi irányzatokhoz tartozik. Az Országgyűlést és a kormányt hivatásos politikusok helyett hivatásos történészek, jogászok, szociológusok, írók, közírók irányították. Látszólag a szellem vette át a hatalmat. Igazában azonban az önrendelkezés nélküli társadalom újabb rejtett vonása ütközött ki, az, hogy az új érdekérvényesítésben a nyilvános szellemi szereplőkön túl nem nagyon mutatkozott választék. A szellemi csoportok így túlzott arányban és csekély érdekérvényesítési készültséggel jutottak országos döntési helyzetbe. Szellem és hatalom tehát nem külön pályán haladt, hanem új körülmények közepette inkább megint összenőtt. Ebben a helyzetben a szellem nem vállalkozhatott a hatalom független és rendszerszerű bírálatára. Kényszertársulás alakult ki, és ezen a kényszertársuláson a gazdasági erők összefonódó hálózata nyert. A szellem rendszerváltozása elmaradt.
      Már az első szabad választás első kampánygyűlésén két irányzat szabta meg az eszmei és politikai oldalak ellentétét és versengését. A nemzeti önrendelkezés elsőbbségét a konzervatív jobboldal vallotta. A nemzet feletti külső alkalmazkodást a szocialista liberális baloldal tette első helyre. A nemzeti önrendelkezést akkor a már lezárult hosszú nemzetiszocialista és kommunista birodalmi alávetettséggel lehetett szembeállítani. Külső alkalmazkodás dolgában inkább a friss nyugati segítséget és elismertséget említették. Ez nem hangzott rosszul. A külföldi tőke hazai térfoglalásának lehetséges következményeiről nem esett szó, a globalizációnak még a fogalmát sem használták. Egyáltalán társadalmi és nemzeti önismeretben, valóságismeretben, önszervezésben, érdekérvényesítésben, ellenőrzési készültségben hiány és tehetetlenség mutatkozott. Különösen hiányzott az 1949-ben és 1956-ban szétzúzott önálló világi és vallási szervezetek, egyesületek, kisközösségek erőforrása és természetes kiválasztási és ellenőrzési tevékenysége.
      Komolyan kell hát vennünk azt a bizonyos globalizációs „marketinges ágazatot”, „internetes trendet”, „második természetet”. A rendszerváltozás hiánytársadalma kapva kap a mindennapi kis haszon és kis siker után. A személyi, közösségi, nemzeti önrendelkezés természetes igényét ezen az úton előzi meg a „második természet”. Ebben az előzésben a globalizáció és a hazai nemzet feletti külső alkalmazkodás oldalán halmozódik fel több erő és eszköz. Ennek az oldalnak kedvezett a régi pártállami központosítás és az 1989 körüli előprivatizáció következménye is a nyilvánosság és a véleményformálás befolyásolásában. Egy 1993 őszén készült privatizációs becslés szerint például az országgyűlési pártok összes politikai és szellemi intézményének, alapítványának, véleményformáló médiumának mérhető értékéből a szocialista-liberális választási szövetség 70–72 százalékot birtokolt. Ezek az arányok máig keveset közeledtek egymáshoz.
      Nem a szellemi teljesítmények szintjét, hanem a meghatározó körülményeket jellemeztük. Még az irodalmi vagy a tudományos Nobel-díj sem védhette meg tulajdonosát attól, hogy a hazai ellentáborok ne követeljenek tőlük azonosuló vagy tagadó színvallást. A gazdasági és a hatalmi tétek 1990-től emelkednek. Ezért a döntéshozók is fokozzák erőfeszítésüket a választói tömegek meghódítására, a véleményformáló értelmiség és a közvetítő média befolyásolására. Egy tárgyilagosságát hangoztató társadalomkutató már az indulási helyzetet magát háborús hasonlattal írta le. Lengyel László szerint „a kilencvenes évek elején kitörő és állóháborúvá vált médiaháború több fronton zajlott. Egyrészt folytatódott az e században már többször fellángolt és elfojtott népi-urbánus kultúrharc, amely akkor nemzeti-populista és liberális–szociálliberális összeütközésként jelentkezett. Másrészt az alkotmányvédő harc egyik fő frontjává vált a közszolgálati televízió és rádió alkotmányos szabadságjogainak védelme, illetve támadása. Harmadrészt a médiaháború részévé vált a lapok harca a piaci szabadságért, illetve a tulajdonosok háborúja a lapok, a nyomdák, a kiadók privatizációjáért”. A Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, Kereszty András 1997-ben ezért az elfajult médiaháborúért „a magántőke gyors behatolását és puccsszerű hatalomátvételét” tette felelőssé.
      Szellem és hatalom nyilvánosságban és véleményformálásban részes szereplői össze vannak zárva ebben a kölcsönösségben és küzdelemben. Ellenfelek is, sorstársak is. Ebből a helyzetből bajosan emelkedett volna ki a szocialista társadalmat átalakító és magasabb minőségbe emelő értelmiségi uralkodó osztály – ahogy 1970–80 tájt ábrándos szerzők jósolgatták. Ellenkezőleg, a rendszerváltozás a magyar értelmiség idült válságát tárta fel.
      Szenvedélyes vita is kerekedett erről. A vitairatok gyűjteményes kötete, A magyar értelmiség hivatása 1997-ben széles kitekintéssel vetette fel az értelmiség és a szellem létkérdéseit. Mérvadónak fogadhatjuk el Andorka Rudolf helyzetraját: „A rendszerváltozás mindenkit váratlanul ért. Hónapok alatt kellett minden szakértőnek, tudósnak, kritikai értelmiséginek eldöntenie, milyen szerepet vállal az új politikai és társadalmi rendszerben. A politikában a cél a hatalom megszerzése és megtartása, a tudományban, a szellemi munkában az igazság felderítése. Ez a két szerep nem összeegyeztethető. Mindezt azért fejtettem ki, hogy elősegítsem, hogy mi, értelmiségiek jobban megértsük, ha értelmiségi társaink politikusként, nem értelmiségiként viselkednek. A demokratikus politika logikájából is következik, hogy ezt sokszor nem tehetik meg. Ugyanakkor nem szabad, hogy az értelmiségiek politikai megfontolások által vezettessék magukat szakmai és tudományos munkájukban, mert ezzel elkövetik az értelmiségiek árulását. Meg kell őrizniük intellektuális függetlenségüket.”
      Ezt a szigorú követelményt esetleg a jövőre vonatkoztathatjuk. Előbb nézzünk szembe a jelennel. A médiaháború fentebbi jellemzése és Andorka Rudolf helyzetrajza 1996–97-ben keletkezett. Magyarországon akkor eresztették szabadjára a kereskedelmi médiát. A „puccsszerű hatalomátvétellel” a külföldi magántőke hazai sajtója, televíziója, rádiója, internetes hírközlése és a szórakoztatás, a hirdetés, a szerencsejáték összefonódó iparága a véleményformálásnak ezt a terét parttalanná tágította. Ez a médiavilág önálló hatalomként viselkedik az „intellektuális függetlenséggel” szemben. A nyilvános szereplés és a hírnév mellett kivált a kereskedelmi média kecsegtet tetemes anyagi javakkal is. A szellemi személyiségekből lett médiaszereplők így legalább anyagi biztonságban reménykedhetnek az „intellektuális függetlenség” csorbulása árán. Kérdés, hogy a kitörés többi útját-módját a hazai véleményformáló értelmiség hol és miben találhatja meg. Viszonylagos anyagi függetlenség nélkül szellemi függetlenségre manapság nincsen biztosíték. Persze nem szabadidős kedvtelésre gondolunk, hanem érdemi, termékeny és hatékony szellemi munkára. Erre gondolnak, és ennek a feltételeit sürgetik most, 2006-ban írók és tudományos kutatók, képzőművészek és tanárok, orvosok és filmalkotók, lelkészek és építészek. Választott érdekvédelmi testületeik egymás után bocsátanak ki erről nyilatkozatokat.
      Régi és új kényszerekből kellene kitörni. Teljes szellemi függetlenséget ebben a helyzetben legkönnyebben és leggyorsabban a nemzeti kötelék levetésével érhet el, aki azt akarja és tudja. Ez az értelmiségi csoport egyedül a szakmai hivatás kibontakozását tekinti célnak és mércének. Világpolgárként a magányos függetlenség útját járják. Ez az út persze kevesek kivételes esélye lehet. Mindenesetre épp ez a csoport élezi ki a rendszerváltozás korszakának értelmiségi választási helyzetét. A magányos szellemi függetlenség világpolgárai ugyanis szakmai csúcsteljesítmény alapján dönthetnek arról, hogy a hazai kényszereken kívül kerülve mégis vállalnak-e hazai közösségi felelősséget. Ha vállalnak, teljes anyagi és személyi biztonságban teszik. Sokan vállalták és vállalják ezt a felelősséget. Ezzel azt igazolták és igazolják, hogy a magányos szellemi függetlenség világpolgáraiban is természetesen ott lakozik az ország és a nemzet iránti felelősség. Szellemi függetlenség és közösségi felelősség tehát összeférhet. Az elválasztó határ másutt húzódik. Andorka Rudolf súlyos szavaival az „értelmiségiek árulását” azok követik el, akik a véleményformáló értelmiségi szerepben nyilvánvalóan hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai érdeket szolgálnak. Az értelmiség, főleg a véleményformáló értelmiség számára itt húzódik a vállalható szerep és felelősség határa. „Hónapok alatt kellett minden szakértőnek, tudósnak, kritikai értelmiséginek eldöntenie, milyen szerepel vállal az új politikai és társadalmi rendszerben”? Igen, így történt. De a helyzetrajzot ki kell egészítenünk. A lehetséges kritikai értelmiségre ugyanis először az a döntés várt, hogy egyáltalán kritikai értelmiségként akar-e viselkedni. Hiszen a kritikai értelmiség mindig véleményformálóként működik, de a véleményformáló értelmiség nem mindig működik kritikai értelmiségként. Személyek, csoportok, nemzedékek élték meg ebben a rendszerváltozás hatására az önazonosság újragondolását. Nyílt és drámai, másfelől hamis és felszínes példákat ismerhettünk meg erre.
      Maga az alapkérdés persze nemzeti önrendelkezés és nemzet feletti globalizációs érdek viszonyában állt és áll. A véleményformáló értelmiség válasza sokrétű és sokszintű lehet. Sajnos, az érvek és cáfolatok ilyenfajta használata helyett kezdettől megjelentek a hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai érdekű törekvések mindkét oldalon. Az értékrendek természetes és elfogadható eltérését és versengését túlharsogta a vád és a viszontvád. A véleményformáló értelmiség egészét a széles nyilvánosság előtt nemegyszer a szélsőségre hajló csoportok képviselték. Egyik oldalon még Rákosi Mátyás és Gheorghiu-Dej 1944-es és 1956-os kommunista szitokszavai is előbújtak a nemzeti önrendelkezés megbélyegzésére: fasiszta, nyilas, antiszemita, idegengyűlölő, kirekesztő. A visszavágásba is keveredtek 1944-es nyilas és újabb nemzeti fundamentalista szitokszavak: nemzetbomlasztó, kútmérgező, hazaáruló, kommunista birodalmi helytartó, globalizációs ügynök. Ezek a vádak és viszontvádak már nem is hatalmi, hatalompolitikai, pártpolitikai törekvések kiszolgálását jelentik. Nyers függőségben tartott csoportok kölcsönös lejárató szándékát érhetjük itt tetten.
      Értelmetlenül viaskodnak azonban ezek a csoportok, amikor egymás intézményi és közvetve gazdasági függőségének leleplezésén buzgólkodnak. Intézményi és közvetve gazdasági háttér nélkül itt és most eredményes és tekintélyes értelmiségiek sem dolgozhatnak biztonságban. Ezért igazában a felelős értékelvű magatartás intézményes mozgásterének bővítésére van szükség. Ha ez egyelőre viszonylagosnak bizonyul, a bővítés akkor is jobb a lemondásnál. Ebben a mozgástérben is összeférhet a véleményformáló értelmiség felelősségvállalása a kritikai szemlélettel. Látnunk kell, hogy Magyarország európai uniós tagsága az eddigi választási helyzetet újabbal toldja meg. Nemzeti önrendelkezés és globalizációs érdek mind mélyebb és szélesebb kölcsönösségben találkozik és ütközik. A tét most már a nemzeti önrendelkezés fenntartásának utolsó esélyében áll, a nemzeti válság elhárításában. Ha ez a tét, a véleményformáló értelmiség felelőssége is a felső határhoz érkezett.
      Ez a tét és felelősség egyik oldalon sem engedheti meg a kizárólagosságot. A globalizáció neoliberálisai a haladás nevében mégis rendre fölényesen provinciálisnak bélyegzik a nemzeti önrendelkezés konzervatívjait. Utóbbiak viszont korlátolt dogmaként utasítják el a haladás nemzet feletti értelmezését. De hát nem úgy van, hogy a provincializmus épp a kizárólagosságot magát jelenti? Kínos és nevetséges, ha Budapesten a magyarság nevében megleckéztetik Brüsszelt és Washingtont. Még kínosabb és nevetségesebb, ha Budapesten a magyarságot leckéztetik meg Brüsszel és Washington nevében. Nem érdemes ebben versenyezni. A nemzeti önrendelkezésnek most már szüksége van és lesz globalizációs gazdasági, szellemi és intézményi erőforrásokra. A globalizáció erőforrásai viszont előbb-utóbb kiapadnak a nemzetek önrendelkezésének fenntartása nélkül. Ebben a kölcsönösségben persze kétségtelenül a nemzet számít természetes állandó önépítő tényezőnek.
      Másik kölcsönösséget is mérlegre tehetünk. A nemzet természetes emberi közösségként túlélhet súlyos válságot. A globalizáció másodlagos képződményként a nemzetek válságát nem élheti túl. A mai Magyarország nemzeti válsággal küszködik. Ez a válság a globalizáció elszabadult túlhatalmából ered. A nemzeti válság aztán a globalizáció térségi rendszerét sodorja válságba. Romboló kölcsönösséggel kell itt szembenéznünk. Ez a helyzet a termékeny kölcsönösségre irányítja a figyelmet. Nemzet és globalizáció között minden bizonnyal lehet és kell termékeny kölcsönösséget keresni és találni. A hazai véleményformáló értelmiségnek ebben érdemes szerepet és felelősséget vállalnia. Az eddigi értékrendek és irányultságok feladását egyik oldal sem várhatja el a másiktól. De őszinte, nyílt és tárgyias vitára mindenkinek szüksége van. Ilyen vitával lehet elindítani az érdekek és az erők tudatos, kritikai igényű tisztázását, a nemzeti válság elhárítását.
      Ezen a ponton hivatkozhatunk 1956 példájára. A magyar véleményformáló értelmiség akkor egy birodalmi és hazai erőszakhatalom szorításában vergődve tette a dolgát. A mai értelmiségi csoportok jogállamban és jogállamok körében választhatnak szerepet és felelősséget. Akkor, 1956-ban a véleményformáló értelmiség terve és kezdeményezése nemzeti önrendelkezés és európaiság megteremtésére életre-halálra szólt. Most, 2006-ban nemzeti önrendelkezés és globalizáció kölcsönösségének őszinte, nyílt és tárgyias vitája a személyes lelkiismeretre tartozik. Ezzel kell számolnia mindenkinek mindkét oldalon, avagy inkább a közös Magyarországon.

Székelyhidi Ágoston