XVI. évfolyam, 44. (787.) szám
2006. október 31.

Tormay Cécile

Bujdosó könyv

Feljegyzések 1918–1919-ből

4. rész              A leány felém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillantottam. Hórihorgas suhanc sebesen csirizelte a falat és megint új plakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.       „Katonák! Ti a legnagyobb hősöknek bizonyultatok az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívott becsületeteket… Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől… fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvözlettel. Heltai s. k. városparancsnok.”       – Hát ez már megint kicsoda? – kérdezték egymást az emberek.       – Városparancsnok?       – Ez a Heltai vajon a Hecht Adolf fia?       – Az bizony – hallottam a hátam mögött.       A kócos görbelábúak nevettek maguk között:       A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban. Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális újságíró, kinevezéseket ír. Heltai, a Hecht Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.       Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés. Segítségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti sváb asszonyok, mikor megrabolták őket. De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban? Talán nevettek volna, talán elfogtak volna. Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél. Egy pillanatig az emberekre meredtem, aztán összeharaptam a fogamat. Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek. És megint mentem odébb.       Az Asztória előtt megrekedt a tömeg. Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából, idejött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára. De azért az Asztória körül még mindig töméntelen kocsi és automobil várakozott. Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába. A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök külsejű emberek lótottak ki-be. Rendőr nem volt sehol. A tömeg pedig veszedelmesen nőtt. A Rákóczi úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott. Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten. Az erkély alatt felágaskodott a feje. Egy ember ült a többiek vállán. Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.       – Hadikot elcsapták! Hadikot elcsapták! Károlyi a mi-niszterelnök…       – Valaki beszélni fog – mondotta egy kis zsidóleány és közben szörnyen tolakodott. Fenn az erkélyen egy csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között. – A Landler Jenő! – kiáltotta a leány elragadtatottan. Egy katona visszalökte. – Mit töri magát úgy? A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek. Valami Lovászy Márton meg Pogány nevezetűek. Ebadta nagy szájuk volt. De szépen szavaltak és mindent odaígértek.       A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna. – Beszéljen már! Halljuk! – És valamennyien felfelé néztek. Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.       Messze álltam, a túlsó oldalon. Csak összefüggéstelen szavak vetődtek el hozzám: független, önálló Magyarország… demokrácia… szociális reformok… internacionális platform… a háború… idegen érdekekért… Vágóhídra vittek bennünket az urak!       – Pedig ez a kövér éppen oda való, – mondotta a katona megvetően. A körülállók nevetni kezdtek. Egy iparos külsejű ember összecsucsorította a száját és élesen fütyült.       – Elég volt. Újat mondjon! Hallgasson!       Kiáltozták többen az erkély felé. Ebben a pillanatban valami váratlan történt. Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta bele a tömegbe. Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.       – Ő okozta a háborút! Éljen Károlyi! Vesszen Tisza! – A túlsó szegleten is ugyanezt kiáltották és egy rekedt hang felordított:       – Éljen a forradalom!       Összerezzentem. Így nyíltan, az utcán először hallottam. A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő. De a kiáltás elgurult. Nem volt visszhangja.       – Le a királysággal! – Ez tetszett a csőcseléknek. Új volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha. Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta. És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.       A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították utca hosszat: – A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot.       – Éljen a köztársaság… – Még csak kísérlet volt, nem hatott. Senki sem lelkesült. Valaki elkiáltotta magát. – Gödöllőre!       Á Versailles! Á Versailles!… Ezt üvöltötte százharminc év előtt az éhező párizsi csőcselék, és Budapesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: Menjünk Gödöllő ellen. Senki se mozdult.       – Azt mondják, tízezer felfegyverzett munkás vonul oda…       (Folytatjuk)

© Erdélyi Napló - 2006