Nemzet és demokrácia

XVI. évfolyam, 19. (762.) szám
2006. május 11.

      A Ceaşescu-korszakban, majd a kilencvenes évek elején erősen élt alighanem mindannyiunkban egy sor indokolatlan illúzió. Vakhit a sajtószabadságban és mindenhatóságában, a többpártrendszerben, a pluralizmusban, az európai normákban, a demokráciában. Minek szépítsem, a MISZSZ huszonéves aktivistájaként 1990-ben jómagam is szillogisztikus feszességű logikai lánccal vezettem le nagy naivan, hogy ha Románia „Európába tart”, akkor kénytelen lesz „európai módon” kezelni kisebbségeit. Abban az időben a demokrácia abszolút értékként tételeződött, melyhez képest minden más politikai érték másodlagos volt.
      Fischer nevű kedves olvasónk levele jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mennyiben indokolt a demokráciát még ma is olyan tabunak tekinteni, mellyel szemben eretnekség bármiféle kételyt megfogalmazni. „Nem lennék demokrata?” – teszi fel olvasónk a kérdést egy fordulatom kapcsán, melyben a demokratikus módszertan iránti csekély lelkesedésem említettem. Nos, egyenes kérdésre egyenes válasz: demokrata vagyok mindaddig, amíg a demokratikus játékszabályok hozzásegítenek a nemzeti érdekek érvényesüléséhez. Számomra ugyanis nem a demokrácia a politikai törekvések, jelenségek és folyamatok elsődleges megítélési szempontja, hanem a magyar nemzeti érdekek.
      Erdélyben meggyőződésem szerint a nemzet és a demokrácia őszinte hívei egymásra vannak utalva mindaddig, amíg a magyar érdekek képviseletét egy antidemokratikus, oligarchisztikus, zsákmányszerzésre szakosodott, magát szövetségnek nevező párt próbálja nem kevés sikerrel monopolizálni. A Brassóban 1993-ban kétéves határidővel elfogadott program a lehető legdemokratikusabb volt: azt írta elő, hogy az autonómia-statútumok megfogalmazása mellett 1995-ig el kell készíteni az erdélyi magyarság nemzeti kataszterét és ennek alapján meg kell szervezni általános egyenlő választójog jegyében a közvetlen és titkos választásokat, azaz létre kell hozni az erdélyi magyar parlamentet. (A történet folytatását ismerjük: 1995-ben Markó úgy kapott ismét elnöki mandátumot, hogy nem teljesítette a programot, 1996-ban az egész RMDSZ politikája a Neptun-logikára épült át, az autonómiaprogram, belső választás, belső demokrácia, nemzeti önkormányzat stb. közel egy évtizedre naftalinba került. 2003-ban kezdődött a hajdani nagyszabású nemzetpolitikai tervek megcsúfolása: általános belső választások helyett részleges tisztújítás a párt kebelében, autonómia helyett annak látszata a kisebbségi törvényben.)
      Ami az anyaországot illeti, semmi okunk abszolutizálni a demokratikus módszert: ez valóban csak „jobb híján” megoldás, egy olyan formális játékszabályrendszer, mely a modern világnak sajátja, s melyet akkor sem lehetne felváltani egy másik berendezkedéssel (mondjuk a hivatásrendiséggel), ha erre társadalmi akarat lenne. A klasszikus demokrácia, amint azt Alois Schumpeter már 1945-ben leírta, fikciókra épül. Az általa tételezett népakarat valójában nem „a politikai folyamat felhajtóereje”, hanem annak „végterméke”, a közvéleményt a pártok „teremtik” – mutatott rá az osztrák közgazdász. A választók tekintélyes része nem racionálisan dönt, hanem érzelmi mozzanatok, pletykák, nemritkán valótlan híresztelések alapján. Még akik hajlamosak lennének a racionális döntésre, azok sem rendelkeznek általában a döntéshez szükséges információkkal.
      A Gyurcsány-kormányzat milliárdokat költött közpénzből, nem kis részben hitelből egyrészt saját maga propagandisztikus népszerűsítésére, másrészt a „nagy a jólét” szlogen alátámasztására. Most pedig megszorítások szükségességéről beszél mindenki. A választások első fordulója után közölték csak a magyar gazdaságra vonatkozó legfontosabb kemény adatokat, mert azok úgymond befolyásolták volna a választás kimenetelét. Íme: a szocialista-szabaddemokrata kormányzat mily arcátlanul őszinte tud lenni.
      Egyszóval semmi okunk a demokratikus játékszabályok elfogadásán túl még olyan értéktartalmat tulajdonítani nekik, mint ezelőtt húsz esztendővel. A demokrácia jelszavai mellett valójában a plutokrácia és az oligarchia sajátos egyvelege jött létre Magyarországon. Orbán Viktor 2002-es megfogalmazását kölcsönvéve leszögezhetjük: a demokrácia zavarai következtében ismét a nagytőke és a pénztőke alakíthat kormányt az anyaországban. Hogy az új kormány politikájának lesz-e bármiféle nemzeti tartalma, annak megítélését kinek-kinek egyéni belátására bízom.

Borbély Zsolt Attila