XV. évfolyam, 22. (713.) szám
2005. május 31.

Levelek Európából

Visszahonosítók

Drága visszahonosításra váró barátaim!

Ma az interneten böngészve akadtam akaratlanul olyan információkra, melyek folyton otthonjáró fantáziámat felborzolták.       Az elkövető által – saját vélhető érdeke ellenében – elkövettetett decemberi ellenkampány után kiderült, hogy a száz rálépés kivitelezésével most megbízott megbízott már akkor is megbízatást hajtott végre. Most sem tesz mást. Mentené a közös irhát.       A lépések és saszézások sora már régi kommunista hagyomány. Lenin még csak egyet lépett előre, s kettőt hátra. Épült is neki szép mauzóleum, s még az sem kizárt, hogy korán eltávozott drága barátunk, Sinkó Zoltán fantáziája nem túlzott, mikor azt állította kisregényében, hogy a rossz preparátorok miatt romlásnak indult Lenin-tetemek helyébe időnként új Lenint kellett lőni.       Nos a megléphetetlenül nagy decemberi lépés után most látszólag visszalépegetnének. Innen a látványos honosítást könnyítő igyekezet.       Csakhogy ezt nem nagyon igazolja a mai gyakorlat, s különösen nem, ha az ördögöket rejtő részletekbe kukkantunk.       Ma, mikor már deklarált szándék az ügyvitel megkönnyítése, a hivatal soha nem tapasztalt kegyetlenséggel és arcátlan bürokratizmussal próbálja elriasztani a kísérletezőket. Tudjuk, hogy a hivatali mosoly vagy fogvicsorgatás felénk – jó szocialista hagyományok szerint – egyelőre még egy-egy fentről érkező telefon-eligazítástól függ. Soha nem feledjük a Géniusz idejében oly változó határőr magatartást. Volt úgy néha, hogy laza nagyvonalúságot mímeltek, hogy aztán egyetlen telefoncsörgésre a legkegyetlenebb durvaságba és cinizmusba csapjanak át. Mi itt ez a sok könyv, minek hozza ezeket? Nekünk is vannak íróink, szólt a biharpüspöki határátkelő egyik ismert pofája, és órákra félreállított. Pár hónap múlva meg: hová mennek kérdésére feleletül a 25 éves érettségi találkozót megjelölvén, együtt érzően bólogatott ugyanő. Trece timpul, trece… mondotta, és intett. Semmit sem ellenőrzött.       Most azt ígérik, hogy a visszahonosítást 6 hónap alatt el lehet majd intézni. Kérdezném: vajon ők mit neveznek visszahonosításnak? Mert sok magyar van a Kárpát-medencében, akik a törvény szerint nem vesztették el állampolgárságukat vagy a hozzá való jogot.       De a gyanús részlet is ott éktelenkedik. Apróságnak tűnik, de egyesek tragédiáját tovább fokozhatja. Így szól: Ha a családegyesítéssel érkező párja meghal, tartózkodási engedélye 5 év múlva megszűnik.       Olvasom, s nem akarok hinni az internetnek. Először is, ha valaki családegyesítéssel jön, az nem kap állampolgárságot, csak tartózkodási engedélyt? Mi a családegyesítés? Mert ha nősül, vagy férjhez megy, akkor meghalhat az az egy személy, kihez köthető jövetele, de ha valóban „családról” van szó, akkor csak családirtás után szűnhet meg tartózkodási engedélye?       És ha férjhez jött, s gyermeke született, aki elárvult? Itt kell hagynia az árvaházban, s neki hazamennie? Avagy azt is átadják a szomszédos baráti országnak? És az befogadja-e?       És ha itt egzisztenciát épített, vagy tanulni kezdett? Mars haza akkor is?       Ez az egyetlen mondat leleplező erejű, és egy olyan szemléletről szól, mely mögött ott magasodik a NEM. Inkább szeretném hinni, hogy az internet tévedett.              Végül visszatérve a kényszerű törvényalkotókra és az irha mentésére, eszembe jut a hősi kor, mikor Romániából a hímzett irhabundát a magyari magyar pótkerékbe gyömöszölve hozta ki. Nagy értéke volt akkor az alkalmatos pótkeréknek.       A mai irhamentők azonban már nem keréken gördülnek. Már nem is pótkeréken. Erejük utolsó megfeszítésével gyalog lépegetnek ők. Azt mondják, még százat bírnak lépni.       Aztán meg…

Szász István Tas

© Erdélyi Napló - 2005