Közép-Európa legnagyobb törpéje

XV. évfolyam, 22. (713.) szám
2005. május 31.

A múlt megint kísért, akár a visszajáró lélek. Eduard Beneš személye vitákat kavar csehek, magyarok és németek között. Aki házát, vagyonát, szülőföldjét veszítette el a híres-hírhedt Beneš-dekrétum nyomán, nemigen örül, hogy Prágának ma is ő a nagy nemzeti hőse. A csehek sokáig a Habsburg császárok kedvenc alattvalói voltak, akkortájt, amikor mi Kossuth vezetésével vívtuk élethalálharcunkat, Frantisek Palacky úgy vélekedett, hogy ha Ausztria nem lenne, az emberiség érdekében ki kellene találni. A németek és oroszok közötti kis népek számára egy megoldás volt, a monarchia. Sokan tekintik az egykori monarchiát ma is az európai egyesülés előfutárának. Masaryk és Beneš mindent elkövettek, hogy meggyőzzék az antanthatalmak vezetőit, hogy a kettős monarchia örök veszélyforrás lesz, és mindig csak német szövetséges marad. Benešéknek (is) hála apró kis államokra bomlott a térség, a Duna völgye. Ott, ahol lett volna egy eléggé jól kirajzolódó néprajzi határ, például a Felvidéken, nem vették figyelembe. A józan ész azt diktálta volna, hogy ha már elcsatolják 1918-ban a jórészt szlovákok lakta Felföldet, a nyelvhatárig terjeszkedjenek. Beneš volt, aki nehezményezte a Milan Hodzával kötött megállapodást, és birtokukba vettek egy jókora magyarlakta sávot a mai Magyarországtól északra, végig a határ mentén, Kassától a Csallóközig. A csehszlovák határ 30 kilométerre kerül Budapesttől, és több mint 1 milliós kisebbség van az új államban. Utána jött az örök vádaskodás, hogy nem elég lojálisak.
A csehek által annyira feldicsért I. Köztársaság súlyos feszültségek között született. Ruténföld (Kárpátalja) túlságosan távol volt, 1945-ben meg átadják a szovjeteknek Kárpátalját. A Szudéta-vidéken a németek voltak többségben. Hitlerék az Anschluss után nagyon szerették volna Magyarországot rávenni, támadja meg Csehszlovákiát, az agresszor szerepét szívesen nekünk szánták volna. Ha vállaljuk, odaígérték volna az egész Felvidéket az ezeréves határral bezárólag. Budapesten azonban reálpolitikusok voltak, és a szlovák–magyar nyelvhatárig kérték vissza az első bécsi döntéssel véreinket, magyar falvakat és városokat. Ezek a területek akkor csak húsz éve tartoztak Csehszlovákiához. Hitlernek még egyszer ellene mondanak, mégpedig Lengyelország megtámadása miatt, a magyarok, nem úgy a szlovákok, ők hátba támadták szláv testvéreiket. Az I. Köztársaságnak a kegyelemdöfést Tiso szlovákjai adták meg, akik kikiáltották a fasiszta szlovák bábállamot. Persze mivel Beneš változatlan formában akarta visszaállítani Csehszlovákiát, Tisoék tetteit igyekeztek homályban tartani. Már 1942-ben megszavazták a szlovákok a zsidók haláltáborokba való deportálását. Egy magyar volt a szlovák nemzetgyűlésben, aki a hetvenezres északon maradt szlovákiai magyar kisebbség nevében nem szavazta meg és elutasította a deportálást, gróf Esterházy János. A háború után elítélték, mint háborús bűnöst. A kassai 1945-ös kormányprogramnak megvannak az előzményei. Még alig száradt meg a tinta az Atlanti Chartán, amikor Beneš megkezdte a kilincselést a nagyhatalmaknál. Sztálin szívesen felpártolta a minél homogénebb Csehszlovákia gondolatát, hiszen maga is jeleskedett a népek kitelepítésében, emberirtásban túltett Hitleren is sokszorosan. Örömmel vette a nyugati terjeszkedés lehetőségét, áldását adta Beneš Közép-Európát gyilkoló terveire: a leendő II Köztársaságot meg kell tisztítani a németektől és a magyaroktól. Már 1943-ban kész volt a leszámolás tervével. Beneš mindent megtett, hogy nemzetközi kisebbségvédelmi cikkelyek ne kerüljenek bele a leendő békeszerződésekbe, mivel úgymond a kisebbségek voltak az okozói az újabb világháborúnak. A nemzeti kisebbségi kérdés belügy Beneš értelmezése szerint. 1943 decemberében barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval. Ilyen szellemben szövegezték meg a kassai kormányprogramot. E szerint az új állam a csehek és szlovákok szláv állama. Ez három és fél millió szudétanémetet érintett, kollektíven lettek bűnösök, távozniuk kellett Csehszlovákiából 1945 után. Beneš Róma történetében olvashatta, hogy Karthágót el kell pusztítani, ezt az elvet követte a 20. században. A háború alatt néha barátságosan nyilatkozott a magyarokról. Lehet, nem kapjuk vissza egészen a régi határokat, mondta, de közben buzgón dolgozott, hogy elérje a győztes hatalmaknál, nyilvánítsák a magyarokat is bűnösöknek Csehszlovákia felbomlása miatt. A magyarok kálváriája ismert, kitelepítésekkel, deportálásokkal, egyebekkel. A magyar pedagógusokat szélnek eresztették, elkezdődött az úgynevezett reszlovakizálás (visszaszlovákosítás). A magyar gyermekek négy-öt évig meg voltak fosztva a magyar anyanyelven tanulás lehetőségétől. Persze ezt a politikát indokolni kellett még saját maguk előtt is, kitalálták, hogy a németekkel való leszámolás elégtétel az 1620-as fehérhegyi vereségért, amit a Habsburgoktól szenvedtek el. Beneš tevékenysége nyomán a térség kétszer került idegen befolyás, előbb német, majd szovjet uralom alá. Saját népének is ártott tehát. Az általa létrehozott csehszlovák állam felbomlott. Kárpátalja birtokában könnyebb volt a szovjet tankok útja 1968-ban Prágáig...

Hodgyai Mátyás