Emlékezzünk a nyelvművelő Halász Gyulára

XV. évfolyam, 10. (701.) szám
2005. március 8.

      Sokoldalú egyéniség volt, földrajztudós, író, műfordító és jeles nyelvművelő. Ezúttal, mint nyelvünk művelőjét méltatjuk, őt is megszólaltatva.
      Tudjuk, hogy múltbeli nyelvművelésünknek is egyik fő célja, törekvése a helyes nyelvhasználatra nevelés volt. Ezt szolgálták Halász Gyulának (1881–1947) az élő nyelvhasználat jelenségeire éberen figyelmező írásai is, amelyek Édes anyanyelvünk (Budapest, 1938. Nyugat Kiadó) címmel jelentek meg. Könyve a népszerűsítő nyelvészet kiemelkedő alkotása. A két világháború közt kibontakozott nyelvművelő mozgalomnak Kosztolányi mellett egyik legismertebb alakja volt.
      Említett művében olvashatunk például a bicegő mondatokról, a kifejezésbeli lomposságokról, üres szavakról, az idegen szavak özönéről és arról, hogy a fronton „ágyúdörgés és repülőbombák sziszegése közben” is cikket írt a nyelvhibák ellen.
      Az olykor ma is felvetődő sarkalatos kérdésben: szükség van-e nyelvművelésre? határozottan így foglalt állást: „És még sincs igaza azoknak, akik a mindent megértés és megbocsátás türelmével szemlélik a szóban és írásban felburjánzó nyelvi hibákat, s szinte valami tiszteletre méltó természeti jelenséget látnak bennük... Azok is, akik azt tartják, hogy »a nyelv majd kiforr magától, kilöki, ami nem belevaló«, kezdik belátni: nem baj az, ha egy kicsit segítünk a nyelvnek... Ne féltsük tehát a nyelv természetes fejlődését a nyelvműveléstől, nyelvújítástól.” A nyelvszokás tekintetében a következőkre figyelmeztet: „Tétlenül megvárni, míg a hiba nyelvszokássá fajul, ... s akkor félreállni, hogy: nagyon sajnáljuk, ez már »nyelvtény«, késő a segítség, ezt mindenki megteheti, csak az író nem teheti meg büntetlenül... A nyelv művelői és művészei, az írók jól teszik tehát, ha őrködnek a helyes magyarság fölött.” A nyelvrontás, a pongyola beszéd és írás elleni védelemben többször hangsúlyozza az írók elsőrendűen fontos szerepét, meg azt, hogy: olvassunk kiváló műveket. A nyelvtan tárgyában például ilyen megjegyzései vannak: „A nyelvtani szabályok nemcsak nem örökéletűek – a jelenben sem mindenhatóak... A nyelvtan nem adhat feleletet minden kérdésre, mint ahogy a sakk-könyvben sem lehet benne minden egyes esetre az egyedül üdvözítő legjobb lépés... Ha szorít, fojtogat a szabály: legtöbbször a szabályban van a hiba.” Szól arról is, hogy a sok tilalomfa tétovává tesz, bénítóan hat mondanivalónk kifejezésében.
      E jelzésszerű, figyelemfelhívó megemlékezést azzal zárjuk: Halász Gyula bizakodó, derűlátó volt nyelvjavító munkájában, nem kongatta a vészharangot. Maradandó értékű műve ma is gyümölcsöző tanulságokkal szolgálhat!

Kósa Ferenc