XIV. évfolyam, 44. (683.) szám
2004. november 2.

Halottak napja

Az idei Halottak napjára itt hagyott minket a téma szakértője, az elmúlt évtizedek talán legnagyobb jelentőségű halálkutatója, Elisabeth Kübler-Ross. Fekete humorral azt is mondhatná valaki, hogy "lám, még ő is meghalt". De sokan nem tudják, hogy ez a törékeny, nagylelkű, emberszerető asszony döbbentett rá milliókat arra, hogy a halállal nemcsak szemközt élünk, hanem életünk, embervoltunk elválaszthatatlan része. Nem kapott érte Nobel-díjat, de szeretetének észrevétlen módján belé akarta sulykolni a magát már kereszténynek sem valló Európa emberébe, hogy éretté kell válni a halálra. Hogy egész életünkhöz az alkotás, a teremtés mellett az is hozzátartozzék: ne csak számoljunk az elmúlás gondolatával, ne csak azt a pillanatot lássuk, amelyet megélünk, hanem közben azt is tudatosítsuk: egyszer a lelkünket "elkérik", s minden azon múlik, mit tudunk a túlsó partra magunkkal vinni, ami maradandó és örök értékű.       Mindenszentek, Halottak napja – gyászos ünnepek, figyelmeztető, mellbevágó napok. Ilyenkor a kora télies időben a temetők környékén meglódul a forgalom. Fenyő- és krizantémillat, gyertyakoszorúk a sírhely körül, és megborzongunk az elővillanó felismeréstől: mi sem ússzuk meg! Most még mi igazítjuk meg elhunytjaink ágyán a takarót, de néhány nap vagy év múlva mások teszik ezt nekünk.       Ezek a gyászos ünnepek arra is rávezethetnek, hogy az élet "túléli" a halált. Az életet nem lehet koporsóba zárni, enyészetre váltani. Mi, keresztények a halálból, az elmúlásból, a meghalásból szándékosan és tudatosan csinálunk etikai kérdést. Ha életünk nem más, mint az örökkévaló, teremtő és Megváltó Isten életében való részesedés, akkor Isten a mi személyiségünket is örökkévalóvá teszi, és ezen még a halál sem foghat ki. Lehet, hogy a halál pillanatában úgy érezzük, egy kicsit elengedte a kezünket, de odaát újra megfogja. Szent Pál apostol szinte vakmerő bizalommal állítja: "számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21). Ahogy a gyertya sem ég el, nem fogy, világít hiába, hisz a körülötte élőknek fényt és meleget áraszt, életünknek is erről kellene tanúskodnia: szeretetből, szeretettel másokért. Így nézve, nem kell legyőznünk a halált, nem ellenség, amelytől menekülni kell, hanem inkább szembemenni vele. Úgy élni a gyertyasorsot, mintha ez a nap lenne az utolsó.       Úgy érjünk meg, váljunk éretté a halálra, hogy bátran "szeme közé" nézhessünk, és testvérnek lássuk őt, aki elkísér egy darabon.       Az idei Halottak napjára itt hagyott minket a téma szakértője, az elmúlt évtizedek talán legnagyobb jelentőségű halálkutatója, Elisabeth Kübler-Ross. Fekete humorral azt is mondhatná valaki, hogy "lám, még ő is meghalt". De sokan nem tudják, hogy ez a törékeny, nagylelkű, emberszerető asszony döbbentett rá milliókat arra, hogy a halállal nemcsak szemközt élünk, hanem életünk, embervoltunk elválaszthatatlan része. Nem kapott érte Nobel-díjat, de szeretetének észrevétlen módján belé akarta sulykolni a magát már kereszténynek sem valló Európa emberébe, hogy éretté kell válni a halálra. Hogy egész életünkhöz az alkotás, a teremtés mellett az is hozzátartozzék: ne csak számoljunk az elmúlás gondolatával, ne csak azt a pillanatot lássuk, amelyet megélünk, hanem közben azt is tudatosítsuk: egyszer a lelkünket "elkérik", s minden azon múlik, mit tudunk a túlsó partra magunkkal vinni, ami maradandó és örök értékű.       Mindenszentek, Halottak napja – gyászos ünnepek, figyelmeztető, mellbevágó napok. Ilyenkor a kora télies időben a temetők környékén meglódul a forgalom. Fenyő- és krizantémillat, gyertyakoszorúk a sírhely körül, és megborzongunk az elővillanó felismeréstől: mi sem ússzuk meg! Most még mi igazítjuk meg elhunytjaink ágyán a takarót, de néhány nap vagy év múlva mások teszik ezt nekünk.       Ezek a gyászos ünnepek arra is rávezethetnek, hogy az élet "túléli" a halált. Az életet nem lehet koporsóba zárni, enyészetre váltani. Mi, keresztények a halálból, az elmúlásból, a meghalásból szándékosan és tudatosan csinálunk etikai kérdést. Ha életünk nem más, mint az örökkévaló, teremtő és Megváltó Isten életében való részesedés, akkor Isten a mi személyiségünket is örökkévalóvá teszi, és ezen még a halál sem foghat ki. Lehet, hogy a halál pillanatában úgy érezzük, egy kicsit elengedte a kezünket, de odaát újra megfogja. Szent Pál apostol szinte vakmerő bizalommal állítja: "számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21). Ahogy a gyertya sem ég el, nem fogy, világít hiába, hisz a körülötte élőknek fényt és meleget áraszt, életünknek is erről kellene tanúskodnia: szeretetből, szeretettel másokért. Így nézve, nem kell legyőznünk a halált, nem ellenség, amelytől menekülni kell, hanem inkább szembemenni vele. Úgy élni a gyertyasorsot, mintha ez a nap lenne az utolsó.       Úgy érjünk meg, váljunk éretté a halálra, hogy bátran "szeme közé" nézhessünk, és testvérnek lássuk őt, aki elkísér egy darabon.

Sebestyén Péter

© Erdélyi Napló - 2004