Aválságosra fordult politikai-közigazgatási és katonai helyzet miatt a budapesti kormány végre úgy döntött, hogy a kelet-magyarországi területek kormányzása céljából felállít egy korlátozott önállósággal rendelkező közigazgatási szervet. A pár nappal korábban Budapestre utazó Apáthy István és Vincze Sándor december 7-én tudta meg, hogy kinevezték őket a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság élére. Az elnök Apáthy, az egyik alelnök Vincze, a másik pedig Janovics lett. Utólag a professzor kinevezését többen bírálták; nem azért, mert semmiféle közigazgatási-jogi ismeretekkel nem rendelkezett, hanem amiatt, mivel köztudomású volt, hogy neve valóságos „vörös posztó” a románok szemében, akik azt állították róla, hogy az egyetem „legsovénebb tanára”. (Egyébként ha egy rátermettebb, a románok által is elfogadott személyt neveztek volna ki főkormánybiztossá, sokkal többet az illető sem tehetett volna a rendelkezésére álló csekély eszközökkel.)

A Mensa Academica Petőfi utcai épületében megtelepedő főkormánybiztosság december 13-án kezdte meg a működését. Apáthy éjt nappallá téve dolgozott, szervezett, intézkedett – nem rajta múlt, hogy semmi eredményt nem tudott felmutatni. A legnagyobb probléma az volt, hogy az utolsó pillanatban nem sikerült ütőképes katonai egységet szervezni. (Ráadásul Vincze Sándor ahelyett, hogy segítette volna a fegyveres védelem megszervezésében, inkább minden eszközzel akadályozta őt abban.) Hiába nevezték ki november 23-án kerületi katonai parancsnoknak az agilis Kratochvil Károly ezredest (a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred parancsnokát), csodákra – a rendelkezésére álló csekély katonai erő miatt – ő sem volt képes. Pedig az idő sürgetett, ugyanis a román „falstaffi” hadsereg (mely mind harcértékét, mind létszámát tekintve gyengének mondható ebben az időben) Franchet d”Esperay és Henri Mathias Berthelot tábornokok engedélyével december 8-án egyes helyeken átlépte a Maros demarkációs vonalát, majd néhány nap múlva megkezdte az előrenyomulást Kolozsvár felé. Komoly ellenállásba nem ütköztek, mert a nemzetőrség kormánybiztosa, Fényes László és Rónai Zoltán 18-án arra utasították Kratochvilt, hogy a 4. honvéd gyalogezred és a 38. hadosztály maradékai (melyből január 17-én kialakították a székely hadosztályt) vonuljanak vissza. (Az utasítással a katonai parancsnok és a kormánybiztos is egyetértett, hiszen az 1700 katonával nyilvánvalóan nem lehetett feltartóztatni az ellenséget.)

December 18-án az előrenyomuló Neculcea tábornok Antalffy Endrén, a marosvásárhelyi nemzeti tanács elnökén keresztül megüzente Apáthynak, hogy az antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt: ha ellenállás lesz, lövetni fogja a várost. A kormánybiztos visszaüzent, hogy Kolozsvár nem áll ellen. Ezen a napon fogadták el a kolozsvári városházán összeülő székely és magyar nemzeti tanácsok azt a két nappal korábban kelt kiáltványt, melyben többek között kijelentették, hogy „ünnepélyesen tiltakozik a magyarság az ellen, hogy önrendelkezési jogától elüssék”. Négy nappal később, 22-én Kolozsváron 28 erdélyi és kelet-magyarországi vármegye, közöttük Debrecen küldöttei gyűltek össze, önrendelkező nemzetgyűlést rögtönözve, válaszként a gyulafehérvári nagygyűlésre, illetve az ott elfogadott határozatokra. A gyűlés az Ipartestület nagytermében kezdődött s a Mátyás-téren folytatódott, ahol a több tízezres tömeg előtt Apáthy István beszédében klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le, hogy valamennyi ittlakó nemzetnek joga lehessen az ország feldarabolását kimondani az egyik darabját az egyik, a másik darabját a másik országhoz csatolni. Annyira nem győztek le, hogy ma már le kelljen mondanunk emberi és nemzeti jogainkról.” A gyűlésen tiltakoztak az erdélyi románok egyoldalú lépései miatt és kijelentették, hogy „a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogánál fogva a Magyar Népköztársasággal közösségben akar élni s az egységes csorbítatlan Magyarországon belül minden ittlakó nemzetiség számára teljes jogegyenlőséget, szabadságot, és önkormányzatot követel…”

Két nappal később, a karácsony előtti nap délelőttjén a román csapatok (mintegy 4 000 toprongyos baka és 2 tüzérüteg), bemasíroztak Kolozsvárra, ahol Haller Gusztáv polgármester fogadta őket és átadta a város kulcsait. Gherescu tábornok beszédében felhívta a románságot, hogy „bizonyítsák be az ellenség földjén azt, hogy ők mindig igazságosan és becsületesen jártak el.” Márki Sándor naplójában ezt jegyezte fel ezen a napon: „De. 11-kor Neculcea és Gherescu romániai tábornokok csakugyan bevonultak; a Mátyás téren sorakoztak a románok, virágokkal, beszédekkel fogadták őket, s a végén hórát táncoltak a Mátyás-szobor körül. Marci és az unokák látták, én nem kíváncsiskodtam, elég itthon pirulni.”

A román bevonulástól az egyetemi épületek elkobzásáig

A Ferenc József Tudományegyetem kolozsvári történetének utolsó felvonása 1918. december 24-én kezdődött. Az első nap még nagyobb megrázkódtatás nélkül telt el: a „nagylelkű hódítók”, (Neculcea és Gherescu) elálltak attól a szándékuktól, hogy katonáikat a karácsonyi szünet miatt éppen néptelen egyetem épületébe szállásolják be. A nyugalom azonban csak pár napig tartott. December 28-án már azt jelentette Schneller István a budapesti minisztériumba, hogy Gherescu adjutánsa (aki előzőleg az egyetem hallgatója volt) kíséretében megjelent egy román katonatiszt, hogy lefoglaljanak néhány helyiséget az egyetemen. A rektor erélyes tiltakozása miatt, és azért, mert kiderült, hogy Haller polgármester már előzőleg felajánlotta a Mágnás Casino és a helyőrségi parancsnokság épületeit, a tisztek elálltak a szándékuktól és nem tértek vissza.

A megszállók arroganciáját nem csupán az egyetem érezte meg az első napoktól kezdve, hanem az egész város is. Neculcea tábornok már 24-én elrendelte a sajtó-, a telefon és postai cenzúrát, 26-án pedig a statáriumot, internálást, és a gyülekezési tilalmat. Beszüntették a csomag- és pénzforgalmat, aminek hatását – miként arról még lesz szó – talán leginkább az ott lévő egyetemi hallgatóság érezte meg.

December 29-én a román parlament kimondta Erdély és Románia unióját. Ugyanezen a napon a Consiliul Dirigent (illetve a vallás- és közoktatásügyi reszort) önhatalmúan átvette Erdély és a „részek” egyházi, iskolai és közművelődési intézményeinek felügyeletét azzal a kijelentéssel, hogy az igazgatást „a legdemokratikusabb, legszabadelvűbb módon, a vallásosság és a haza javára szavatolja”. Hogy ezt miként is képzelik el, az két nap múltán kiderült: 31-én az egyetem vezetőjét – demonstratív módon – szuronyos katonák kísérték végig a városon: „Schneller rektort katonák »elővezették«, du. 3 órakor kocsin ment haza azzal, hogy »tévedtek«. Azt hitték, renitenskedik, s ha kétszeri keresésre (miről azonban nem volt tudomása) nem jelenik meg, »szabályszerűen« így kell eljárni. Kedélyes és lelkesítő!” – olvashatjuk Márki Sándor maliciózus megjegyzését a naplójában.

A rektor a tanárok küldöttsége élén még aznap megjelent az átutazó Berthelot tábornoknál, s kérte, ne engedje meg, hogy az egyetemet katonai célokra lefoglalják, a beiratkozni akaró hallgatók Kolozsvárra jövetelét, pedig meggátolják. A tábornok azonban semmi jóval sem biztatta a delegációt, ehelyett a tanárokat a „bolsevizmus elleni küzdelemre” intette. (Berthelot-val Apáthy is találkozott és megegyeztek egy Nagybánya – Kolozsvár – Déva vonalon húzódó, 15 kilométer széles semleges folyosó kialakításában, mely elválasztja egymástól a magyar és a román csapatokat. Az új demarkációs vonalat – akár csak korábban – most sem tartotta tiszteletben a román hadsereg, és hamarosan átlépte azt.)

A Berthelot által emlegetett „bolsevizmus elleni küzdelmet” a román megszállók a „magyarok elleni küzdelemként” értelmezték. Erre utal többek között az is, hogy január 10-én számos tekintélyes kolozsvári férfiút – többek között Szádeczky Lajos és Réz Mihály professzorokat – „bolsevizmus, anarchizmus és románellenes politika” gyanúja miatt letartóztatták, majd ugyan szabadon engedték őket, de megtiltották nekik a város elhagyását. Pár nappal később, 15-én pedig – a szilágysági Cigányinál történt összecsapást ürügyül felhozva – Apáthy Istvánt letartóztatták, és Nagyszebenbe hurcolták. (Nála egyébként már 9-én házkutatást tartottak – természetesen semmit sem találtak. Janovics Jenő egyik helyettese a főkormánybiztosságnál azt írja egy feljegyzésében, hogy december utolsó hetében kiszivárgott, miszerint a helyi román vezetők le akarták tartóztatni, mert „szívós, tántoríthatatlan nemzeti érzése akadálya az ő törekvéseinek”, ám mivel a városban megjelenő Berthelot tábornok megnyugtatta, hogy „őt nem lehet letartóztatni”, ezért a fenyegető hírek ellenére a városban maradt.) A cigányi kudarc miatt a megszálló VII. hadtest 450 000 lej (900 000 korona) sarcot vetett ki a városra, melyet a tekintélyesebb politikai vezetőknek, egyházi személyiségeknek és módosabb polgároknak, arisztokratáknak, valamint néhány egyetemi tanárnak kellett kifizetni. Ráadásul 16-ról 17-re virradóra házkutatás volt az egyetemen. „Éjjeli titkos gyűlés és fegyverfölhalmozás gyanúja alapján, de nem találtak semmit sem.” – írja Márki.

(Folytatjuk)