Szonantil többségi államkeretben, szonantil közösség az erdélyi magyarság is.

Klasszikus értelemben (tudásalapú és versenyszellemű társadalomban) szonantil az az ember és közösség, aki versenyképtelensége miatt nemcsak gazdasági és társadalmi, de humánpolitikai értelemben is kiszolgáltatott, emiatt kilátástalan sorsa lehetetlenné teszi nemcsak emberi-kisebbségi jogaiért való küzdelmét, de létének, egzisztenciájának biztosítását is.

A szonantil ember kétségbeesettségében az egyenlőségen alapuló társadalmi rendet kéri számon, amely számára az általános foglalkoztatottságot, a piaci viszonyoktól független, egyenlő, sőt, kiváltságos javadalmazást, az általános és teljes egészségügyi és szociális védettséget, valamint az ezzel össze nem egyeztethető adócsökkentést jelenti. Mindezt attól az intézményrendszertől kéri számon, amelynek döntéshozóit éppen ellenkező célok megvalósításáért juttatta hatalomra. Képviselőinek többségét azért küldte – demokratikus választások útján – a nemzeti (többségi) parlamentbe, hogy leépítsék a nem kifizetődő vállalatokat, létrehozzák az új, piaci elvárásokkal harmonizáló jogi feltételrendszert, mi több, a piaci hatékonyság nyomán létrejövő társadalmi egyenlőtlenség (gazdagok és szegények, de középosztály nélküli társadalma) kodifikálásaként védelmezzék a magántulajdont.

Kiszolgáltatott és reménytelen helyzetében a szonantil ember úgy érzi, hogy becsapták, hiszen politikai szabadságjogainak kivívásával egyidejűleg vesztette el a teljes foglalkoztatottsághoz való jogát. S e helyzetében fogékonnyá válik bármely kiegyensúlyozó hatalmi elmélet befogadására, kezdve a nemzeti-etnikai felsőbbrendűség gondolatától egészen a legváltozatosabb menekülési kísérletekig. Tehát szívesen elfogad minden ajánlatot és lehetőséget, csakhogy megmeneküljön a kiúttalanságtól és bizonytalanságtól.

Ez az elemzés nem kerülheti meg, – még hamis jövőkép-tünetként sem – azt az újfajta megosztottságot, melyet legalább három (már említett) ok csoportra vezethetünk vissza:

Lelki, lélektani okok:

• trianoni sors (állandó zaklatottság a magyar identitás vállalása miatt, az élet minden területén, valamint a Trianon-szindrómához vezető tévutak)

• hamis jövőkép (felekezeti és politikai megosztottság, és a fölöslegesség érzése, a csoportos reménytelenség)

• egyéni és közösségi önismerethiány

Gazdasági okok:

• merev gazdasági helyzet (munkanélküliség és piachiány)

• forráshiány, vendégmunkás-létbizonytalanság és a megtűrtség lélektani helyzete)

• üres és önző fogyasztói magatartás

• a család és a háttérközösségek szétesése (a hagyományos rendet mesterségesen lehetetlenné vagy meghaladottá teszik a globalizált embertípus életformájával szemben)

• az új rendszerváltó politikai képletek antiszociális gyakorlata vagy kísérlete (az egészségügy, oktatás, kultúra leszorítása, a nemzetközi üzleti érdekek szolgálata és prioritása)

• a hosszú távú ön- és csoportérdek felismerésének hiánya, és a társadalmi immunitáshiány

Biológiai okok:

• hibás életminták

• a nevelés és neveltetés

• az élettanilag és társadalmilag egyaránt kedvezőtlen környezet hatásának jelentkezése néhány nemzedéken belül.

• reproduktív lemaradás és demográfiai hátrány.

Etológiai (viselkedési) értékválság: az említett halmozódó okok egymással összefonódnak. A magyarság sodrásmódja is jelzi: az erdélyi magyarság már régóta nem a maga ura. S ez az összmagyarság XX. századi magatehetetlenségének is következménye.

A szonantil tömegideológia viszont nemcsak fanatizál, hanem – az említettek miatt – infantilizál is, mert az emberek egyszerre igen nagy hiányát érzik annak, hogy egy mindent tudó (és korlátlan hatalmú) karizmatikus vezér mutasson nekik utat, és mondja meg, hogy mit is kell tenni. Olyan, aki a családfő szerepét is betölti a törzsi mítoszokban. S máris alakulhat a vezérdemokrácia keretgyakorlata. (Nem ezt szeretné a jelenlegi román államelnök is?! És nem ezt tapasztaljuk a román államfő minden székelyföldi látogatása után?!)

Ezért hangsúlyozzuk: a kétségbeesett emberek fanatizálására, és az infantilizáló tömegpszichózis mozgásba lendítésére bármely ideológia képes, hiszen senki nem tud számukra semmilyen reális kiutat felmutatni. S így nemcsak munkájukat, de immár létüket fenyegeti bármilyen változás. Az a paradoxon, hogy korábban éppen ezért a változásért küzdöttek, csak fokozza elkeseredésüket.

Ilyen politikai, gazdasági, társadalmi és egzisztenciális kontextusban mit remélhet még az erdélyi magyarság? És kisebbségi sorsában egyáltalán remélhet-e még?!

A kisebbségi sors – minden esetben – olyan feladatok elé állítja a közösséget, melyeket általában egy saját állam szokott felvállalni és megoldani, hiszen azok olyan közösségi szükségletek, melyeket az új, idegen államhatalom, legalábbis kezdetben, nem elégíthet ki, így azokat saját társadalmi-közösségi úton és módon kell megoldani. Mindezt meg kellett volna oldani saját társadalmi-közösségi keretben és politikai eszközökkel. Trianon után, a bekebelező és kisajátító román állam az erdélyi magyar közösséget vezető-iránytó társadalmi réteget – így magát a közösséget is – éppen életlehetőségeiben támadta meg. A Párizsi Békeszerződés után a magyarságot ellehetetlenítette, a szocializmus éveiben pedig éppen a néphatalom vívmányainak leple alatt akarta végérvényesen végrehajtani asszimiláció gyakorlatát, mely részben sikerült is. 1989 után viszont éppen ezeket a „vívmányokat” nem akarja egykönnyen feladni, bármennyire is a jóvátételi, jogorvoslati politika sajátos román gyakorlatát szeretnénk elérni.

Elismerjük, hogy az 1989-es fordulat nem kis megrázkódtatással járt a román többség számára, hiszen szembesülnie kellett a befejezetlen asszimiláció következményeivel is, kényszeredetten vállalva – nemzetközi nyomásnak is kitéve – a jóvátételi politika, az alapvető emberi jogokat szem előtt tartó ígéreteit és fogadalmait.

Tudatában kellett volna lennünk annak, hogy egy közösség „feltámadását” elsősorban életlehetőségei tehetik esélyessé, nemcsak politikai, de társadalmi és gazdasági szinten is. „Politikai reformok” idején, új helyzetben, a hivatás és a felelősség felismerése mindig meghatározó egy közösség sorsára, jövőjére. Egy közösség vagyoni és intézményi állapotából egyenesen következik annak politikai intézmény- és eszköztára, s abból a közjogi védelme és jogforrásainak lehetősége. Igaz, hogy egy kisebbségi közképviseleti és érdekvédelmi szervezet (mely jóval több, mint egy politikai párt), és annak szerepe annál tragikusabb, minél többet várnak el tőle. Talán itt érthető meg az RMDSZ-vezetés eddigi politikája, de nem úgy, hogy az felmentést érdemeljen. Ma már ki kell mondanunk: az RMDSZ-politikának köszönhetően, lassan húsz éve, az erdélyi magyarság csak a napi politika eseményeitől, a parlamentbe való bejutástól és az ott lefolyó küzdelmektől, valamint a román kormánykoalícióban való részvételtől várja létkérdéseinek megoldását. Nagy hiba volt és lesz, ha a politikai súly és fontosság hajszolása közben, az erdélyi magyarság elhanyagolja még meglévő társadalmi, civil és kezdeményező potenciáljának és erőinek célszerű összefogását, és intézményépítő vagy visszaszerző kitartását.

Ha az RMDSZ hatalmi megfontolásból úgy sorvaszthatja el szakmai és civil testületeit, és zsarolással pénzügyi függőségbe kényszerítheti a médiát, a szellemi, alkotó és véleményformáló függetlenséget, ahogyan hatalmi, kormány közeli pozícióiból tehette, akkor a „háttal a lejtőnek”szindrómáját hagyjuk érvényesülni. Továbbra is nagy hiány marad az erdélyi magyarság társadalmának, gazdaságának a megszervezése, de intézményeinek visszaszerzése, építése és fejlesztése is a diszkriminációs állapotok fogdájában marad. Településstratégia és regionális struktúra, valamint demográfiai vízió és ütemterv hiányában a hírverés az árverésnél is rosszabb. Mindez tér és idő viszonylatában újabb és újabb veszteséget jelent, már-már a jóvátehetetlent körvonalazva.

Az Európai Unió nem fog az erdélyi magyarság helyett vagyont és intézményt visszaszerezni, építeni. Nem fog személyi, kulturális és területi autonómiát sem adni, vagy kivívni az erdélyi magyaroknak, ha arra ők képtelenek.

Az önáltatásról le kell mondanunk ahhoz, hogy valamit is meg tudjunk valósítani. Íme, hol üt vissza az, hogy az RMDSZ nem dolgozta ki idejében azokat a társadalmi fejlesztési terveket, amelyek közösségünk távlati jövője szempontjából ma riasztóan hiányoznak! Az önmagunkról való gondoskodás megteremtése politikai feladat és felelősség, ugyanúgy, ahogyan létünk és jövőnk külső lehetőségeinek biztosítása is az. A kettő pedig szimmetrikusan kell kiegészítse egymást, ugyanúgy, ahogy egy állam életében a bel- és külpolitikai tevékenység vagy küzdelem.

Hol fordul életre vagy halálra az erdélyi magyarság létkérdése? Talán ott, ahol az a politikai eszmekör létezik, melynek viszonyítási központja éppen az erdélyi magyar közösség társadalmi, gazdasági és demográfiai metamorfózisa, s ez által túlélése és megmaradása. De most már végképp nem a „háttal a lejtőnek” állapotában. A jó irány megtalálásával, az „arccal a lejtőnek”helyzetében kell megtenni az első lépést. Akkor is, ha a lejtő felé megtett első lépés előtt és után is kérdőjelek tolonganak: nem elvi jelentőségű engedmény ez a lépés, hanem a kivezető utat jelenti sorstalanságunkból és kilátástalanságunkból. Ebben a döntésben és szándékban mindenkire szükség van, akárcsak minden újrakezdésben.

A tenger csak azt veti ki a partra, akire, amire nincs szüksége. Akire, és amire szüksége van, azt visszatartja a mélyben, megőrzi, lerakja, mert építeni fog rá. Ráépíti a saját élővilágát!

(Vége)