A politikai mozgás, politikai „logika” fő mögöttesei az érték és az érdek. Az első címszó mögé sorolandó mindaz, ami az emberben nemes: hit, felelősség, kockázatvállalás a közös ügyért, elmenően az egyéni önfeláldozásig. A második címszót nem lehet egyetlen mondatban elintézni, annál is inkább, hogy kapcsolódik az értékek világához. Külön értelmezéstani problémát jelenthet, hogy az egyéni ambíciók és a közösségi érdekek képviselete egyaránt ide soroltatik a közfelfogásban és a szakmában egyaránt. Egy adott nemzet, egy adott társadalmi közösség érdekképviseletének felvállalása maga is értékválasztás. Az egyéni ambíciók hajszolása a közösségi érdekek ellenére viszont az értékelvű politika szöges ellentéte. Az Adam Smith-i láthatatlan kéz, mely az egyéni törekvéseket közösségi, társadalmi harmóniává alakítja, liberális kitaláció, az elmúlt háromszáz év erre épp elegendő bizonyítékkal szolgált. Más szóval az egyéni érdekek összeadva sem feltétlenül konvergensek a közösségi érdekekkel.

Különböző nemzetek hősei, karizmatikus és jövőt formáló vezetői, ha rendelkeztek is egyéni ambíciókkal, de tevékenységükkel a közösséget szolgálták. Különösen igaz ez a magyar történelemre, melynek utóbbi félezer éve szabadságharcok sorozataként is felfogható s minden forradalmi vezér a fejével játszott, amikor az elégedetlenek élére állt.

Mai széttöredezettségünkben is a magyar szabadság gondolata az, mely összekapcsolhat gondolkodásban és cselekvésben minden magyart. Szűkebb hazánkban, a Trianonban román uralom alá kényszerített területeken élő másfél milliós magyarság politikai arénájában az elmúlt húsz évben az egyéni érdekek mentén megfogalmazódó politikai vonalvezetés fokozatosan eluralkodott az értékelvű politizálás fölött. A megalkuvók, a zsoldosok, a megvásárolhatók, a karrierépítők szépen lassan kiszorították az erdélyi magyarság 1989-ben megalapított közös érdekvédelmi szövetségéből azokat, akiknek a nemzet ügye, a magyar szabadság mindenek előtt való volt s a szervezetet magyar nemzeti önkormányzatból román versenypárttá alakították.

Már minden remény elveszni látszott, amikor Tőkés László 2007-es győzelme az Európa Parlamenti választáson – Temesvár hőse egymaga több szavazatot nyert a Székelyföldön, mint az RMDSZ – új lendületet adott az értékelvű, autonómiaközpontú politikának. Újabb kedvező fordulat volt a Magyar Polgári Párt bejegyzése. Nem kétséges: az MPP-t a román etnokratikus hatalom nem emberbaráti szeretetből vagy demokratikus elhivatottságból törvényesítette, hanem számításból. Ezzel együtt az MPP egy elhivatott, értékelvű és nemzeti felelősségtől áthatott vezetéssel történelmet írhatott volna.

Mi történt ehelyett? Az önkormányzati választásokon szerény eredményt ért el a párt, ami nem róható fel a párton belül senkinek. A parlamenti választásokon való indulás leszabotálása a vezetőség részéről annál inkább. S az a politikai tragikomédia, amit a párt elnöke, Szász Jenő eljátszott az önkormányzati választások óta, a hatalommegőrzést célzó sületlen nyilatkozataival (a vezetőség "bejegyzés-adta legitimitása" stb.), a tisztségválasztó közgyűlés összehívásának elodázásával, a megyei elnökök aláírásának meghamisításával, a sztálini időkre emlékeztető, RMDSZ-ügynököző nyílt és burkolt propagandával s a most lezajlott küldöttgyűléssel, az MPP-t súlyos válságba sodorta. Egy olyan javaslatot megszavaztatni (tételesen, hogy az elnök meghívottai is szavazati jogot nyerjenek), melynek szabályszerűsége több, mint kétséges, majd nem biztosítani a szavazatszámlálás transzparenciáját, ellenőrizhetőségét és így levezényelni a küldöttgyűlést, s mindezt azért, hogy az elnök négy évre újabb mandátumot kapjon – nos, ez nem egyszerűen hatalmi játék, egyéni ambíció és érdekpolitizálás. Ez íratlan és írott normák lábbal tiprása, ez a teljes felelőtlenség és politikai kalandorság, aminek az autonomista táborban nem volt és nincs helye. Szégyen és gyalázat, hogy Szász Jenő oda juttatta pártját, hogy normális esetben – ha lesz, aki a jogi útra tereli az ügyet – a román bíróság kell rendet tegyen a magyar autonomista mozgalom pártjában.