Erdélyi Napló

XIX. évfolyam, 5. (900.) szám
2009. február 4.


A nagyváradi „verőfényes magyar ünnep”
(Gondolatok Jósa Piroska: Virágszőnyeg a váradi utcaköveken című könyvéről)

A 20. század eleji Nagyváradot Dutka Ákos költő A Holnap városának nevezte az arról az időszakról szóló „regényes korrajzában”. Valóban az első világháborút megelőző „boldog békeidő”-ben a lendületesen fejlődő város előtt ragyogó távlatok állottak. Mindezt azonban megsemmisítette az első világháború és az azt követő impériumváltozás, melynek során az idegen kézre került Nagyvárad határszéli város lett, gazdasági szerepe csökkent, fejlődése lelassult, kultúrája, közélete beszűkült, passzivitásba dermedt. Adorján Péter váradi szociológus 1939-ben szociológiai felmérések alapján a nagyváradi állapotokat bemutató könyvének A tegnap városa címet adta.

 

1940 őszén aztán bekövetkezett a titokban mindig remélt fordulat: Nagyvárad az Észak-Erdélynek nevezett területtel együtt újból Magyarország része lett, s felcsillant a szebb jövő reménye.

1940. szeptember 6-án Nagyváradon kezdődött a nevezetes bécsi döntésnek (amit a románok diktátumnak neveznek) végrehajtása, a magyar közhatalom visszaállítása, a megkapott területek visszacsatolása. Erről a történelmi fordulatról, és a Nagyváradon akkor lezajlott eseményekről szól Jósa Piroska, Virágszőnyeg a váradi utcaköveken című könyve.

Dr. Jósa Piroska nyugdíjas orvos, népszerű közíró, több, Nagyvárad közelmúltjáról szóló kötet szerzője, hétéves gyermekként maga is átélte ezt a ragyogó történelmi napot, és ami még fontosabb, az azt követő négy évet, amikor szüleivel, családjával, nemzeti közösségével újból teljes jogú, megbecsült emberekként és nem megalázott és megvetett „bozgorokként” – hontalanokként élhettek őseik földjén.

A könyv előszavában az eseményeket már fiatal felnőttként személyesen átélő, s benne tevékenyen résztvevő Csernák Emília tanárnő így fogalmaz: „(…) Virágszőnyeg a váradi utcaköveken – szülővárosunk történetének egy őszi, napsugaras pillanatát akarja rögzíteni.

De a ma embere nincs honnan tudja múltunknak ezt a 67 év előtti emlékét.

Ezért adja fiatal kortársaink kezébe – egész népünk történetébe beágyazva –, dokumentumokkal és a még élők személyes emlékeitől gazdagabbá, téve ezt az értékőrző munkát. A fényes nap megünneplését nem akarja holttá merevített hagyománnyá tenni. Sőt! Gondolkodásra késztet, nem félve tanulságaink újrafogalmazásától sem.”

A még ma is kényes, sőt veszélyes témájúnak minősített könyvet az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete adta ki 2007 őszén háromszáz példányban. A könyv hatalmas sikert aratott, nagy érdeklődést váltott ki nemcsak városunkban, de Erdély-szerte, sőt Magyarországon is. Az alacsony példányszám ellenére a könyv híre sok helyre eljutott, s még két utánnyomásra is sor került, s azt is hamar elkapkodták.

A szerző az anyaggyűjtés során mintegy ötven kortárs szemtanút hallgatott meg, kérdezett ki, akik közül 23-an vállalták nevük, foglalkozásuk, születési évük megjelölésével megemlékezésük szövegének közzétételét. A 23 személy (13 nő, 10 férfi) a társadalom valamennyi rétegét felöleli: háziasszonyok, munkások, földművesek, tanítók, tanárok, orvosok, mérnökök, közgazdászok, színművészek szólaltak meg. A visszaemlékezők gyermek- vagy ifjúkoruk legszebb, legmaradandóbb emlékeként idézték a nevezetes eseményt, a „verőfényes magyar ünnepet”, az „őszi napsugaras pillanatot”.

A továbbiakban a könyvből idézünk néhány jellegzetes részletet azok számára, akikhez nem jutott, nem juthatott el ez az érzelemgazdag könyv.

Először egy korabeli forrásból – a várad-olaszi római katolikus plébánia Historia Domusából idézzük Gálffy Sándor apátplébános tollából az események helyszínének leírását:

„1940. szeptember 6. Énekeljetek, völgyek és hegyek… Énekeljen kicsi és nagy, szegény és gazdag, énekeljen minden szív, és énekeljen minden lélek, mert végre megértük ezt a napot!

Első péntek van. A hívek elvégzik szentáldozásaikat, de a szentmise után tódulnak ki a templomból, mert reggel óta hömpölyög az utcán az áradat. (…) Senkinek se jut eszébe, hogy hazamenjen, s ez így megy délután három óráig (…) mert mindenki látni akar mindent. De feledhetetlen is a kép, amely elénk tárul. Magyar asszonyaink, leányaink, mintha a földből teremtették volna elő díszmagyarjaikat, elvegyülnek az ünneplő ruhába öltözöttekkel, s nincs ablak, terasz és alkalmas kerítés, hogy tömve nem volna szemlélőkkel, azokkal, akik az úttesten, illetve a járdán vagy nem férnek, vagy még jobban és többet akarnak látni. Azt a képet, mely elénk tárul, leírni nem lehet. Csak annyit tudunk mondani: hozott Isten benneteket magyar katonák és magyar vasutasok, rendőrök, csendőrök. (…) És virág és virág mindenütt. A tömeg pedig ritmusosan kiáltja minden csoport elé: éljen a magyar hadsereg!

(…) Három óra körül rendőrök sürögnek, forognak, testőrhuszárok jönnek, alabárdosok stb. s végre Magyarország kormányzója, nagybányai vitéz Horthy Miklós közeledik hófehér lován. Kimondhatatlan az öröm, a boldog kiáltozás. A tömeg szinte vele párhuzamosan indul a járdán tova, míg megtorpan azokban, akik fennebb várakoznak. Végre megérkezik a Szent László térre, általános örömujjongás közepette. Itt elejét veszi a fogadtatás, az ünneplés.”

A Nagyvárad című napilap újságírója így írta le a kormányzó útját a főpályaudvartól a Szent László térre való megérkezéséig:

„Elől egy szakasz huszár lovagolt, mögöttük a lovas testőrség díszszakasza a fővezéri lobogóval, utánuk Horthy Miklós kormányzó fehér lován, mögötte kétoldalt Werth Henrik gyalogsági tábornok, a vezérkar főnöke és Bartha Károly táborszernagy, honvédelmi miniszter, továbbá Jány Gusztáv altábornagy, majd a kormányzó katonai kísérete és Jány törzskara.

Önfeledt örömujjongás zúgott az ég felé minden ajakról abban a pillanatban, amint a kormányzó elindult a Szent László tér felé. Elnyomott lelkek mámoros lelkesedése szárnyalt a magasba. A hódolat, a szeretet, a tisztelet és hála virágaival hintették tele a legfelső Hadúr útját az ünneplő ezrek. Együtt és egyformán lelkesedett öreg és fiatal, az is, aki most látott először magyar honvédet, és az is, aki sóvárgó szívvel várta húsz év óta ezt a pillanatot, mert tudja, mit jelent a magyar élet.

Az éljenzés hömpölygő hulláma percek alatt elért a Szent László térig, messze megelőzve a menet érkezését. Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zene az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar.

Büszkén táncol a fehér paripa, hátán a tengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét, és tisztelgésével köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést. Az emelvény előtt leugrik a nyeregből, megveregeti a kormányzó úr a ló nyakát, tenyeréből cukrot ad neki, átadja a kantárt az egyik testőrnek és kíséretével együtt a testőrsorfal között könnyed léptekkel felhalad az emelvényre."

A hivatalos beszámolók után lássuk, hogyan emlékeztek, hogyan írták le az egyszerű emberek, az esemény résztvevői, szemtanúi a fentieket.

Elsőként egy félig horvát, félig magyar, akkor 18 éves ifjú naplójából idézünk, aki Temesvárról jött, hogy részese legyen a történelmi pillanatnak. Tedeszkó György irkalapokra rótt feljegyzéseiből idézünk: „… 1940. szeptember 6., péntek: Felejthetetlen nap minden nagyváradi magyarnak, Szent László városa visszatér huszonkét éves oláh rabság alól. Reggel 8-ig nem szabad az utcára menni, mert kivonulnak a bocskorosok. Hét óra harminc perckor lép ki az utolsó oláh katona Nagyváradról. Mindenki órával a kezében várja a nagy és fenséges pillanatot, amikor először tűzheti ki házára és ablakaiba az első magyar lobogót. Végre elérkezik ez a régóta, milliók által várt perc. Pillanatok alatt zászlódíszbe öltözik a város. Mindenütt leventesapkás férfiak és fiúk, magyar ruhás asszonyok és leányok ezrei láthatók, de akiknek ez nincs, annak ott van a mellén a kokárda, kezében a zászló. Egy szót sem lehet másképp hallani, csak magyarul. Sorfalat áll már a tömeg. Nyolc órakor megyek a templomba. Áldozok, és mise után elénekeljük nyilvánosan a magyar szent imádságot, a Himnuszt. Utána reggeli nélkül megyek az Irgalmasok elé, ahol csatlakozom a sorfalhoz. Egyszerre velőt rázó ordítás, leírhatatlan ujjongás és éljenzés tör ki a tömeg torkából, mert a láthatáron feltűnik az első magyar katona. El tudja képzelni az, aki nem látta, hogy mit jelentett ez a pillanat nekünk? Nem! Áttörjük a gyenge kordont, elkapjuk a századost, összevissza csókoljuk és virágeső közepette, a vállainkon visszük a Szent László térig, a főtribünhöz. (…)

És háromnegyed háromkor megszólalnak a harangok, éles kürtszó teremt pillanatok alatt halálos csendet a zsibongó tömeg közt. Feltűnnek a híd előtt a testőrök, gyönyörű, szikár szál legények alabárddal a jobbjukban, majd köztük, vezérkara élén, legendás fehér lován a Hadúr tengernagyi díszben, a felszabadító kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós, az országgyarapító. Többen térdre hullanak előtte, örömkönnyek csillognak minden ember szemében, sírnak és örülnek egyszerre, nem tudják levenni a szemüket róla, el van mindenki varázsolva, mintha szellem lenne, mintha csak egy szép álom lenne.

Mikor én megláttam, a szívem már a torkomban kalapált, hol hideg, hol meleg futott át a véremen, de nem vesztettem el a fejemet, és mint egy tigris a ketrecben, úgy kezdtem kiabálni, szinte túlvilági hangon: Éljen Horthy!, majd az ütemes Horthy, Horthy kiáltás, míg végül szinte könyörgő hangon kezdtük: Mindent vissza! Ő minderre csak mosolygott és tisztelgett, de tudom, jobban szeretné, ha holnap Temesvárra, Aradra, Szabadkára és Brassóba is bevonulhatna. Méltóságteljesen lépdelt a virágszőnyegen, mintegy három méterre tőlem. Összeszorult a szívem, és úgy könyörögtem ebben a szent pillanatban Istenhez szülővárosom, Temesvár visszatéréséért.

A daliás vitéz elérkezett a főtribün elé, ott nem törődve a hetvenkét évvel, amely vállaira nehezedik, leugrik a lováról, mint egy fiatal huszár, felmegy a tribünre, fogadja az üdvözlőbeszédeket és az egész város által tolmácsolt Isten hozottat. …”

Egy másik visszaemlékező, Farkasné Madarassy Gyöngyi így vallott: „…Akkor én még csak 9 éves voltam (…) Most 67 év után is magam előtt látom a díszkaput, a magyar ruhába öltözött lányokat, fiúkat. Az aranyzsinóros piros pruszlikot. Megcsodáltam a gyöngyhímzéses díszes pártákat. Az emberek még örömkönnyeket is hullattak, arcukról öröm sugárzott, aminek előidézésében a szív és lélek játszotta a főszerepet. Az én nagyon komoly, visszafogott természetű édesanyám is örömében megpuszilt egy fiatal kiskatonát, amin én, mint gyermek, nagyon elcsodálkoztam. Virágeső hullott és az öröm határtalan volt. Akkor még nem gondoltuk, hogy örömünk rövid idejű lesz.”

Zsupon Éva tanítónő, 1933 – a nagy napon kisiskolásként rendkívüli élményben részesült: „1940. szeptember 6-án én is ott voltam a Szent László téren, amikor a kormányzó urat fogadtuk. Első elemista voltam. Jósa Mária tanító néni [Jósa Piroska apai nagynénje] előzőleg közölte a szülőkkel, hogy az egész osztályt elviszi a kormányzó fogadására. Édesanyám varrt egy gyönyörű magyar ruhát, gyöngyös pártával és nagy csokor virággal ott álltam a tanító néni mellett. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, fehér lován ülve lépésben közeledett a Bémer tér felől. Éljenző, virágokat dobáló tömeg fogadta. Amikor közel ért hozzánk, a tanító néni kivitt az út közepére és felemelt, hogy átadhassam a csokrot. A kormányzó úr megállt, majd lehajolt és a virággal együtt maga elé emelt a nyeregbe. Így lovagolt velem végig a Szent László téren, a Kert utca sarkához közeliig, ott homlokon puszilt és lecsúsztatott a nyeregből. Azok a képek, ahol Horthy velem lovagolt, sokáig a Japport cukrászdában voltak kitéve a kirakatban.”

* * *

Az emlékezők vallomásaihoz hasonlóan érdekesek és elgondolkoztatók azok a levelek, amelyeket a szerzőhöz címeztek ismeretlenek vagy régi ismerősök, akikhez eljutott a könyv, vagy annak a híre. Ezek közül kettőből idézünk, mint legjellemzőbbekből.

Csibi Erzsébet Budapesten 2008. december 5-én kelt leveléből:

„Kedves Pirikém!

Úgy látom, sehogy sem jön össze, hogy személyesen találkozhassam veled, így az íráshoz folyamodtam. Nagyon hálásak vagyunk, nagyon sokan a könyvedért. Én tizenhét példányt vásároltam összesen, ajándékba adtam ezeket. (…) Szebb ajándékhoz nem is juthatott volna senki. Még Ausztráliába is jutott belőle (…) Pár hónapja volt az „újra temetés” évfordulója, amikor is a barátnőm megkért, szereznék-e egy Jósa Piroska könyvet, mert szeretné Ilona asszonyt [a kormányzó menyét] megajándékozni vele. Volt is még egy példányom. Én nem írtam bele semmit, a barátnőm azt írta, hogy »a hálás nagyváradi emberektől egy felejthetetlen nap emlékére«. Azt mondja a barátnőm, méltóbb ajándékot soha nem adhatott volna. Könnyezve köszönte meg és kérte, tolmácsoljuk neked, Pirikém, a köszönetét, amiért időt és energiát fordítottál ennek a könyvnek a megszerkesztésére. Sokan azt mondják, nagy merészség volt ezt a könyvet megírni. Hát az őszinteség még mindig merészségnek számít? (…) Mikor eszembe jut 1940. szeptember 6-ika, amit nyolc éves fejjel értem meg, magyar ruhában, pártával a fejemen, elfog a sírás, de egyben hálás vagyok a Teremtőnek, ha gyermek fejjel is, de megérhettem azt a napot. De a mai nap is évforduló, december 5-ike, amikor az itteni magyarság megtagadta a Trianon miatt kívül rekedt testvéreit. Kint voltunk a Kossuth téren akkor. Nem hittünk a fülünknek, szemünknek. Zoli akkor rosszul lett, nagy nehezen hozták vissza az orvosok az életbe, és azóta sem tudjuk lenyelni az egészet. (…)”

A másik levelet furcsamódon románul írta a Bihar megyei Voivoz faluból a 60 éves Kovács Magdolna, aki megírta, hogy mivel román iskolába járt, nem tud magyarul írni. A 2008. szeptember 20-án kelt levelében megköszönte a szerzőnek a könyvet. Megírta, hogy könnyes szemmel hangosan olvasta, hogy hallja 86 éves édesapja is, aki a második világháborúban „magyar királyi honvéd” volt [ezt magyarul írta]. Az édesapja sok olyan dolgot megerősített, amit a könyvben olvasott és elénekelte az Erdélyi indulót, amelyet ma is szószerint tud. Azt is megírta, hogy ezelőtt 15 évvel ő is varrt egy „piros-fehér-zöld zászlót”, amelyet a szekrényében őriz és reméli, hogy egyszer ki fogja tűzni, mint ahogy a váradiak is kitűzték ablakaikba 1940. szeptember 6-án. „Isten engem úgy segéljen” szavakkal zárta gondolatmenetét.

A talán túl hosszúra sikerült beszámoló a könyvben olvasható emlékezésekről és a könyv visszhangjáról azt igyekszik érzékeltetni, hogy milyen lelki hatást váltott ki ez az esemény a maga korában, és ez milyen mély és máig élő nyomot hagyott az emberek szívében, lelkében.

A nálunk „kis magyar világ”-nak nevezett négyéves időszak, habár egybeesett a második világháború minden terhével, borzalmával, szenvedésével, mégis úgy él az itteni magyarság közös emlékezetében, mint egy reményt keltő, erőt adó korszak, amely jelentősen hozzájárult gyengülő nemzettudatunk megőrzéséhez. Ha nem lett volna a második bécsi döntés, akkor talán ma már mi is a teljes elszórványosodás állapotába jutottunk volna. Ezeknek az emlékeknek a felidézése is segítség további megmaradásunkhoz.

 

Kupán Árpád

© Erdélyi Napló - 2009